IRODALMI BABONÁK

Színek és erkölcsök

Ha vannak az irodalomban festői alkotók, Stendhal biztosan közéjük tartozik. Nemcsak a festészetről írt könyvei miatt (Az itáliai festészet története, Az itáliai festőiskolák), hanem ismert és kevésbé ismert regénycímei miatt is (Vörös és fekete, Rózsaszín és zöld, Vörös és fehér, A Zöld Vadász, A máltai narancs, Amarántszín és fekete). A kritika már az első „színes” regényért sem lelkesedik: „Nem vagyunk tisztában a címmel, mert Vörös és fekete helyett éppen úgy lehetne Sárga és vörösnek vagy Fehér és kéknek nevezni.” ¹Harsányi Zoltán: Stendhal, Bp., Gondolat, 1967, 65. Stendhal nem vitatkozik. Balzackal nyíltabban beszél: „Hogy miért írok rosszul? Valószínűleg azért, mert túlságosan szeretem a logikát.” „Ha nem vagyok világos, egész világom összeomlik.” ²Stendhal: Bizalmas írások. Naplórészletek. Levelek (ford.: Réz Pál), Bp., Magyar Helikon, 1970, 597. L. még Lukács György: ’Balzac és Stendhal vitája’ In: Uő: Világirodalom I., Bp., Gondolat Kiadó, 1969, 268–269. (E tanulmányban minden kiemelés tőlem, hacsak másképp nem jelzem – Sz. G. A.) Iróniája azt sugallja, hogy még regényei színeit is e „rossz szokás”-ának tulajdonítja. A festői látásmód nála ugyanis pontosságot jelent. Olyat, amilyen a Vörös és fekete Mathilde-ját is jellemzi. Az ő „mohó, pontos, festői látása” szintén „ártott stílusának. Egy-egy szava gyakran sértette sima modorú barátait”. ³Stendhal: Vörös és fekete (ford.: Illés Endre), Bp., Európa Könyvkiadó, 1982 (a továbbiakban VF), 398. A festőiség és a mások számára kényelmetlen pontosság már regényének első mondataiban összekapcsolódik: a „színes” főcím és az alcím után „Az igazságot, a kíméletlen igazságot!” sürgető dantoni mottó következik. (VF 5) Nézem, és csodálkozom. Színek és igazmondás? De szépek így együtt! S most már meg sem lepődöm, mikor Az itáliai festészet történetében is azt olvasom, hogy „a rajz erkölcsi hatását növelő” eszközök közül „a színek megválasztása” áll az első helyen. ⁴Stendhal: Az itáliai festészet története (ford.: Németh Miklós), Bp., Európa Könyvkiadó, 1982, 108. Vö. még: 82.
a rulett színei
Vajon mit mond e színekről a regény magyarországi szakirodalma? A középiskolából emlékszünk, hogy nálunk (de a külföldi szakirodalomban is) a katonai meg a papi pálya, valamint a rulett színeire alapozták a Vörös és fekete cím magyarázatait. „A vörös a katonai, a fekete a papi pályát jelenti” – írta fél évszázaddal ezelőtt Kolozsvári Grandpierre Emil. „Napóleon idejében minden becsvágyó ifjú katonának ment”, míg „Napóleon bukása után, a restauráció Franciaországában […] az érvényesülni vágyó fiatalember többé nem a katonai, hanem a papi pályán kereshette a boldogulást. […] A regény egy karrier története.” ⁵Kolozsvári Grandpierre Emil: ’Tudomány vagy vallomás. Stendhalról’ In: Uő: Legendák nyomában, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1959, 229–244. Kolozsvári Grandpierre itt rövidebb és összefogottabb formában ismétli meg azt a színszimbolikai magyarázatot, amelyet már Benedek Marcell is felvázolt a regény 1955-ös kiadásában. ⁶Benedek Marcell: ’Stendhal’ In: Stendhal: Vörös és fekete: Krónika 1830-ból (ford.: Illés Endre), Bp., Új Magyar Könyvkiadó, 1955, XI–XII. Ami a rulett-hasonlatosságot illeti, azt alighanem Dobossy László említette nálunk először 1963-ban megjelent francia irodalomtörténetében: „[…] a vörös és fekete ellentéte nemcsak a szemben álló politikai erők küzdelmét sejteti, hanem – mint a ruletten – a nyerést és a vesztést is, még általánosabban a boldogságot és a boldogtalanságot, amelynek lehetőségét magában hordja az ember.” ⁷Dobossy László: A francia irodalom története II., Bp., Gondolat, 119–120.

Két évtizeddel később, a gimnáziumi tankönyvben Veres András így bővítette és összegezte a „vörös és fekete” színjelentés magyarázatait: „A regény címe többféleképpen értelmezhető. Jelentheti a ’vörös’ a forradalom és a hadsereg színeit (a történelmi félmúltat idézve), szemben az egyház papjainak sötét öltözetére utaló ’fekete’ színnel (a jelenben lehetséges karriert szimbolizálva). De jelölheti a vörös és fekete együtt a rulettjáték két színét is, a kiszámíthatatlan sors jelképeként, vagy a vér és gyász színét, a tragikus befejezésre utalva […].” ⁸Szegedy-Maszák Mihály – Veres András – Bojtár Endre – Horváth Iván – Szörényi László – Zemplényi Ferenc: Irodalom a gimnázium III. osztálya számára, Bp., Tankönyvkiadó, 1983, 23. Lásd még néhány későbbi tankönyv hasonló megfejtéseit: „A regény címe többféleképpen magyarázható. Vörös volt a francia forradalmár hadsereg katonai mundérjának színe, fekete pedig a világi papok reverendájáé. Az sem lehetetlen, hogy a rulett kétféle színét, a nyerés és a vesztés esélyét jeleníti meg, csak épp itt a játék tétje az emberi sors.” (Rónay László: Irodalom középiskolák számára, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 12); „A regény címe többféleképpen is értelmezhető: lehet célzás a főszereplő kétféle érvényesülési lehetőségére, a katonaságra és a papságra; jelölheti a rulettjáték két színével a kiszámíthatatlan sorsot, a nyerést és a vesztést, a vér és a gyász színével utalhat a regény tragikus befejezésére is.” (Madocsai László: Irodalom a középiskolák 10. évfolyama számára, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2006, 160.)

A címmagyarázatok több szintű „vagylagosságát” – a múlttal szembeállított jelent, a katonaságot vagy a papságot, a sikert vagy a bukást – Szappanos Balázs is hangsúlyozza a regényhez írt 1982-es utószavában: „Az alternatívák könyve a Vörös és fekete, amint már címe is sejteti, hiszen a benne szereplő két szín nyilvánvalóan két lehetőség szembeállítását szimbolizálja. Hogy pontosan mit is, persze, nem könnyű meghatározni. Vajon a napóleoni idők tündöklő dicsőségét és a restaurációs időszak reménytelen komorságát, ahogy a kortársak hitték? Feltehetően ezt is.” De „[…] bármennyit foglalkoztatja Julient a múlt és a jelen ellentéte – a történelmi tényeket tudomásul kell vennie. […] Az igazi alternatíva az, hogy – bármilyen eszközt vagy árat vállalva – fel tud-e kapaszkodni a mélyből vagy sem, nyer-e vagy veszít a küzdelemben. Így inkább a rulettasztal fekete-vörösben váltakozó forgórészének képzete merül fel előttünk, ha a címre gondolunk, hiszen a könyvben mindvégig a ’va banque’ [a ’mindent vagy semmit’], az ősi játékösztön izgalmát érezzük.” ⁹Szappanos Balázs: ’Utószó’ In: VF 674–675.

A külföldi irodalomban olykor játékos találgatásba torkollnak e „sarkított” címmagyarázatok: katonai ruházat – papi öltözék; baloldali liberalizmus – királypártiság; szenvedély – kicsinyes számítás; romantika – klasszicizmus; vágyakozás – halál; ártatlanság – bűn; lét – nemlét ¹⁰Lásd Marcel Bénabou ismertetését: Le rouge et le noir, l’Ouvroir de Littérature Potentielle, 21 décembre 2006; http://www.oulipo.net/documentl9910.html. További interpretációk: Roger Pearson: Stendhal’s Violon, Oxford, Clarendon Press, 1988, 132–134. stb. E társasjátéki ötletek között a „katicabogár és pettyei” még nem került szóba, de a hozzá hasonló „megfejtések” ráébreszthetnek, hogy a puszta találgatásnál alkalmasabb módszerre van szükség. Lehetőleg olyanra, amely a nyelvi és történeti szempontokat felhasználva, magára a regényszövegre alapoz.

Az előbbi címmagyarázatok megfeledkeznek egy nyelvi apróságról: az „és” nem választó, hanem kapcsolatos kötőszó. A logikájára kényes Stendhal nem a Vörös vagy fekete, hanem a Vörös és fekete címet adta regényének, ami nem a címelemek ellentétére, hanem rokonságukra is utalhat. Az „és”-sel egybekapcsolt címszavak között akkor lenne igazi ellentét, ha eleve egymást kizáró értelmet hordoznának. Például: „Élet és halál”. Vagy, mondjuk: „Fehér és fekete”.

Ha a színek viszonylatában nem igazi ellentétek és alternatívák a címszavaink, vajon a papi és a katonai pályához kapcsolva azzá válhatnak-e? Talán igen. De csak akkor, ha a mű szövege valóban egymáshoz rendeli a fekete színt és az egyházat, illetve a vörös színt és a napóleoni (vagy a forradalmi) katonaságot. Az első feltétel teljesül a regényben, a második nem. A fekete színt tényleg egybekapcsolja Stendhal a papsággal, ¹¹Vö. „[…] ez a fekete ruha negyvenéves korunkban meghozza az évi százezer frankot […]. Okosabb vagyok, mint ők; ki tudom választani századom egyenruháját! Úgy érezte, karriervágya és vonzódása a papi ruhához erősebb, mint valaha.” (VF 417) s még a papságnak kedvező restaurációt is összehasonlítja a katonai karriert segítő Napóleon-korszakkal, ¹²„Én, akit arra ítéltek, hogy örökké csak e fekete ruhát viseljem! Ó! Húsz évvel ezelőtt egyenruhám lett volna […]. Akkor az olyan ember, mint én, vagy elesett, vagy harminchat éves korában tábornok lett!” (VF 417) de a vöröset nem rendeli sem a forradalomhoz, sem Napóleonhoz, sem a francia katonasághoz. A karrierlehetőségek ilyen színekbe kódolt szembeállításának és a „vörös mundérról álmodó” Stendhal-hősöknek nyoma sincsen Stendhal műveiben. A Vörös és feketében Julien nem vörös, hanem kék lovastiszti egyenruhát visel. (VF 127) A pármai kolostor Fabriziója ugyan vörös katonákat is lát a waterlooi csatatéren, de ez nem álmai megvalósulását jelzi, hanem a közeledő angol gyalogságot.¹³Fabrizio „az ellenség felé fordította fejét. Hosszan elnyúló vonalakban vörös kabátos férfiak […].” Stendhal: A pármai kolostor (ford.: Illés Endre), Bp., Európa Könyvkiadó, 1963, 48. Az interneten a párizsi Hadtörténeti Múzeum tárlóit és a napóleoni Grande Armée egyenruháit nézegetve arról is meggyőződhet bárki, hogy a francia forradalmi hadsereg és a napóleoni ármádia színe nem a vörös volt. ¹⁴http://www.galerie.roi-president.com/album-26-hotel+des+invalides+musee+des+armes+ periode+1500+a+1870.html; http://en.wikipedia.org/wiki/Grande_Arm%C3%A9e. A tárlókban van ugyan egy vörös gyalogsági uniformis, de ez a francia királyi hadsereg egyenruhája, amelyért aligha lelkesedett a Napóleont kezdetben bálványozó Julien. Harsányi Zoltán már 1967-ben megírta: „Napóleon hadseregében nagyon ritka a vörös uniformis. Stendhal évekig volt Napóleon katonája, de soha nem hordott vörös egyenruhát. Napóleon seregében egyedül az irodisták, az intendatura emberei hordták a díszes vörös kabátot. Vörös uniformisa volt Stendhal pártfogóinak, Martial Darunak és a nagy Pierre Darunak. Az arcvonal katonái, ahol tehették, gúnyolódtak is a hátsó alakulatok embereinek katonapompáján. A hadbiztosi egyenruha, amelyet Stendhal is viselt, kék volt. A hatos dragonyosok, akiknél Stendhal szolgált, fehér köpenyt hordtak tollbokrétával. A francia forradalmi hadseregben is kék volt az egyenruha, amiért a forradalom katonáit egyszerűen ’kékeknek’ nevezték.” ¹⁵Harsányi Zoltán: Stendhal, Bp., Gondolat, 1967, 72.
a leghitelesebb ábrázolás
Újabban apró csúsztatások révén igyekeznek igazolni ezt a „vörös uniformis”-teóriát. Arra hivatkoznak, hogy maga Napóleon – nem császárként és nem katonaként, hanem a köztársaság első konzuljaként – vörös öltözéket viselt. ¹⁶http://redandblack.stendhalforever.com/redandblack.html Ha Julien szalmazsákban rejtegetett Napóleon-arcképéről biztosan tudnánk, hogy Gros vagy Ingres egész alakos, vörös kabátos konzulját ábrázolja, ¹⁷Uo.; http://fr.wikipedia.org/wiki/Jean-Auguste-Dominique_Ingres akkor ez a képecske fekete dobozával együtt valóban utalhatna egy vörös-fekete kolorittal jelzett Napóleon-kultuszra. A regényszöveg azonban semmilyen adatot sem közöl a fiúnak erről a „titkáról”. (VF 77) Csupán a Napóleon életéből tudhatjuk, melyik képet tartotta Stendhal az ifjú Napóleon leghitelesebb ábrázolásának: „Gros akkortájt festette meg a portréját, amint kezében lobogóval áthalad az arcolei hídon: e korszakból ez az egyetlen hűséges Napóleon-ábrázolás.” ¹⁸Stendhal: ’A szerelemről. Napóleon élete’ (ford.: Kolozsvári Grandpierre Emil – Lontay László) In: Uő: Művei 7, Bp., Magyar Helikon, 1969. Ezen az egyedül hiteles képén Napóleon nem vörös, hanem fekete egyenruhát visel. ¹⁹http://hu.wikipedia.org/wiki/Antoine-Iean_Gros

Joggal állapítja meg tehát Szávai János: „túlságos leegyszerűsítés volna – ahogyan a hagyományos értelmezések teszik – a fekete színt az egyházi karrier, míg a vöröset a katonai pálya szimbólumának tekinteni.”²⁰Szávai János: ’Julien lajtorjája’ In: Uő: Nagy francia regények, Bp., Krónika Nova Kiadó, 1999, 44. Hogy miket jelképeznek valójában? És mi közük van a Stendhal által egyébként nem használt „rulett” szóhoz? Erre csakis a regényszöveg színeinek vizsgálata, valamint a stendhali logika nyomon követése adhat választ.

Vörös, fekete, kék és fehér

Stendhal A szerelemről írt könyvében is gyakran használ festői hasonlatokat,²¹Pl. „Olyan ez a fajta szerelem, mint egy festmény, melyen még az árnyékok is rózsaszínűek.” Stendhal: A szerelemről…, 19. Balzacnak bevallja, hogy A pármai kolostor Sanseverina hercegnőjét például Correggióról másolta. Stendhal: Bizalmas írások…, 597. és ugyanitt „az érzések finom árnyalatainak nagy számát” tekinti műve „egyetlen értékének”. ²²Stendhal: A szerelemről…, 19. A rokon színek és színárnyalatok a Vörös és fekete koloritja szempontjából is fontosak, ezért a „vörös” esetén a „piros”-at, a „bíbor”-t és a „kárminvörös”-t, a „feketé”-nél pedig a „sötét”-et és társait is ajánlatos figyelembe venni. Ezt maga Stendhal tanácsolja, aki hol „vörös függönyök”-nek, hol „kárminszínű kelmé”-nek nevezi a verrières-i templom függönyeit.

Az iménti példákhoz tartozó templomi jelenetet a regény elemzői Julien tragikus sorsának előrevetítéseként értelmezik. Mint Szávai János írja, „a vörös szín a szövegben egyértelműen az erőszakos halálra utal. ’Amikor a templomból kifelé indult, azt hitte, vért lát a szenteltvíztartó alatt, de csak kiloccsant víz volt, az ablakot eltakaró piros szövet festette vérszínűvé.’ (1/5.) Inkább előreutaló jelnek, a tragikus végkifejletet sejtető jelnek látszik tehát a vörös is, a fekete is.” ²³Szávai János: i. m., 44.

Ez kétségtelenül jogos és igaz feltételezés, amelyet azonban a templom jelenlegi állapota, a szent hely jelenlegi vörössége és sötétsége sugall: „A templom sötét volt és elhagyatott. Belső falait valamelyik közeli ünnepre bíborszínű szövettel vonták be; de amint a nap sugarai keresztültörtek a színes anyagon, áhítatba ejtő és fenséges világosság támadt. Julien megremegett.” (VF 34) A magyar fordítás, sajnos, nem egészen pontos. Az eredeti szövegben nincsen ellentétre utaló, a magyar „de”-nek megfelelő kötőszó: a sötétség és az elhagyatottság témájának folytatásaként ott nem a falakat, hanem az ablakot (az ablakkereszteket) borító vörös függönyökről, valamint a rajtuk átszűrődő napsugarak vakító erejéről, mélységes tiszteletet keltő, vallásos jellegéről értesülünk. Ezek hatására „remeg meg” Julien. A Stendhal korabeli Francia Akadémiai Szótár arról ír, hogy ezt a jó hangzásra törekvő igealakot csak „néhány híres prózaíró használja”. ²⁴Dictionnaire de l’Académie française (1832–1835), 2, 882.
erkölcsfestő regény
Julien is fél. „Julien szégyellte magát, hogy megijedt” – olvashatjuk pár mondattal később, a Louis Jenrel kivégzéséről szóló újságkivágással kapcsolatban: „Gyáva volnék? – kérdezte önmagától. – Fegyverbe!” (VF 35) De mi kelt benne félelmet? Csak a riasztó újsághír? Vagy a vörös és sötét templomi környezet is, amely nemcsak elvakítja a bennlevőt, hanem a templomablak keresztjeit is átszínezi? A templomi környezet színei annak a besançoni papneveldének a leírásaiban folytatódnak, amelyet Stendhal „ez erkölcsfestő regény fontos részének” nevez egy önrecenziójában. ²⁵Stendhal:’Sur Le Rouge et le Noir’ In: Uő: Mélanges de littétature, Paris, Le Divan, 1933, 365. Itt eleve egy „fekete ember”, egy „fekete ruhás” kapus engedi be Julient az épületbe (VF 217). A fiút kifaggató és ájulásig megrémítő Pirard abbé bemutatásában szintén a vörös és a fekete szín dominál: „…egy hosszúkás arcot látott, tele vörös foltokkal; csak a homlok volt halotti sápadt. A vörösödő pofacsontok és a fehér homlok között két kicsi fekete szem ragyogott, amely bátor embereket is megrémített volna. A széles homlokra simára fésült, koromfekete haj borult.” (VF 218)

A leírásban említett „halottiság” („halotti sápadtság”) az egész intézményen érződik: „Nagy nehezen megnyílt egy kisebb ajtó – fölötte feketére festett, óriás kereszt, olyanféle, mint a puhafából készült, temetői sírkeresztek. A kapus alacsony, komor szobába engedte be; fehérre meszelt falain két megfeketedett kép lógott. […] Az épületet halotti csend borította el.” (VF 217)

Vajon mit kezdenek itt az ismert jézusi önmeghatározással, amely szerint ő „az út, az igazság és az élet”? (Jn 14, 6) Ezen a helyen a „fehér” is „feketé”-re változik: a fehér falakat megfeketedett festmények borítják, a puhafából – szó szerint: a „fehér fából” – fekete sírkeresztet készítenek. Egy ilyen „színeváltozásban” akár az evangéliumok fehér Jézusa ²⁶„És elváltozék előttök, és az ő orczája ragyog vala, mint a nap, ruhája pedig fehér lőn, mint a fényesség.” (Mt 17,2) is megfeketedhet, ami logikus következménye a színlelésre és képmutatásra épülő szeminárium szabályrendszerének. E szabályrendszer világi alkalmazását a II. rész 28. fejezetének mottója érzékelteti: „Amióta meggyőződött, hogy a rendőrfőnök ostoba szamár, általában boldogult, ha a feketét fehérnek mondta, s a fehéret feketének.” (VF 527) Julien nagy hibát követ el, amikor „önállóan gondolkodik és ítél” a vizsgán, s amikor nem sajátítja el „a lángoló és vak hit kifejezését”. (VF 231, 234) A lángoló vakságnak ez a követelménye most is egy „vörös-fekete világ” szabályrendszeréből ered, és a verrières-i templom vörös függönyein átszűrt „vakító” fényre is visszautal.

Ilyen előzmények után nem csoda, ha a regény a besançoni papneveldét egyfajta „földi pokol”-nak, a lángoló vaksötétség birodalmának tekinti. (VF 216) Az itt tanuló „szegény ördögök” eddig „fekete kenyéren éltek” (VF 227), és az intézetben most a földi anyagiasság „szent eszméjét” tanulmányozzák: „Attól a pillanattól kezdve, hogy kibújtak otthoni gúnyájukból, és fölölthették a fekete ruhát, arra tanították őket, hogy végtelenül és határtalanul tiszteljék […] a jó, biztos pénzmagot. Bátor, nyílt meghatározása a vagyon szent eszméjének.” (VF 234–235)

Ez nem éppen krisztusi gondolat, de fölöttébb illik annak a Julient halálra ítélő Valenod-nak a „hiszekegyéhez”, akit minden helyszínnél és szereplőnél korábban ruház fel a regény a vörös-fekete világ színeivel: „piros arcú és tömött, fekete hajú férfi volt, azok közé a duhaj, szemtelen és lármás alakok közé tartozott, akiket vidéken szép férfiaknak neveznek”. (VF 20) A kedvezőtlen jellemzést az elbeszélői szöveg később egyértelmű elítéléssé fokozza: „A Valenod-fajta embereket vidéken pimasznak nevezik. Az ilyen ember durva és aljas.” (VF 187) A regényalak így nemcsak a „pirosság” és a „feketeség” tulajdonságát kapja meg, hanem – a „feketeség” rokonaként – a „piszkosságét” is. Szegényházi pénzen berendezett lakását látva, Julien ezt a tanulságot szűri le magának: „Látod, ilyen az a piszkos vagyon, amelyhez majd te is hozzájutsz!” (VF 177–179)
rokon értelmű szimbólumok
A korábbi magyarázatokkal ellentétben tehát a műben szereplő „vörös és fekete” nem egy-egy konkrét, egymással szembeállított allegória szerepét tölti be, hanem olyan, egymás mellé rendelt, rokon értelmű szimbólumok, amelyek mindig új jelentéssel gazdagodnak. A stendhali színek nem egy-egy körülhatárolt, „polarizált” fogalom jelei, hanem egymást árnyaló és dúsító jelentések összefonódásai, amelyek felsőbb szinten talán a szerző által használt „földi pokol”-ban összegezhetők. E „földi pokol” színei a regény hősében, Julien Sorelben is megjelennek, akinek jellemében a jóságos Chélan abbé aggódva érez „valamiféle sötét erőt”. (VF 61) A karriervágyat jelentő „sötét erő” (ardeur sombre) szintén jellegzetes „vörös-fekete” megjelölés. Első eleme, a francia „ardeur” tulajdonképpen ’forróságot’, ’hevességet’, ’tüzet’ jelent, a „sombre” (’sötét’) pedig most is a verrières-i templombelső egyik jelzőjével azonos: „A templom sötét volt és elhagyatott.” (VF 34)

A tanítványát féltő abbé e szókapcsolat jellegéhez híven határozza meg azt a helyet is, ahová e „sötét lángolás” vezet: „Ha pedig úgy határozol, hogy a hatalmasoknak fogsz udvarolni, biztos lehetsz az örök kárhozatban. […] vagy ezen a világon leszünk szerencsések, vagy a túlvilágon, nincs középút.” (VF 60) Szávai János a „színek regényének” nevezi a művet, és szintén rokon értelmű jeleknek tartja a vöröset és a feketét, és szembeállítja „a többi színnel, a fehérrel, s elsősorban a kékkel”. ²⁷Szávai János: i. m., 44. A rokonértelműségben nyilván igaza van, azonban a kéket illetően alighanem téved. A kék a regényben nem ellentéte, hanem rokona a feketének, s azzal sokszor együtt jelenik meg. A vöröshöz és a feketéhez hasonlóan ez is „negatív” szín, amely társainál látszólag „kisebb rosszat” jelent. Szávai a balzaci érvényesülés és a szélsőségektől tartózkodó „arany középút” jelzését látja benne, ²⁸Szávai János: i. m., 46–49. de az ilyen „középutak” nemcsak Chélan abbé figyelmeztetése, hanem a regény végkicsengése szempontjából is elfogadhatatlanok.

A Julient barátilag támogató Korasoff herceg udvarlási tanácsaiban például a fekete mellett a kék lesz a megjátszott, képmutató szerelem színe (l. a II. rész Erkölcsös szerelem fejezetét): „Ezeket a leveleket személyesen kell elvinni: lóháton. Öltözék: fekete nyakkendő, kék redingote. A levelet a portásnak adjuk át, szomorú arccal: a tekintetben roppant mélabú.” (VF 520) A fekete mellett ez a szín is jelölhet bizonyos előrejutási vagy karrierlehetőséget. „Égszínkék egyenruhában” lesz tagja Julien a királyt fogadó díszőrségnek (VF 127).

A de la Mole-tól kapott kék ruhájában látva a márki mindig kedvesebben bánik vele, mert ilyenkor „öreg barátja, Chaulnes herceg kisebbik fiát” látja benne. (NB. Ez az „öreg barát” nevezi „cseléd”-nek a betegesen büszke Julient. [VF 352, 415]) A század fekete papi egyenruháját választó fiatalember negyvenéves korára az évi százezer frankot és a kék szalagos kitüntetést is megkaphatná (VF 417), az ilyen sikerek azonban mind-mind hitelüket vesztik a regény végére összeálló Julien Sorel-i értékrendben. ²⁹„Milyen boldog lehettem volna – mondta Julien –, amikor a vergyi erdőben sétáltam veled; de akkor az égő nagyravágyás képzelt világokba vonzott! […] az elkövetkező csatákra gondoltam, amiket meg kell vívnom a karrieremért. Igen, meghaltam volna, s nem tudom, mi a boldogság.” Julien élete utolsó pillanatában is erre a „vergyi erdőre” gondol: „Feje még soha nem volt olyan nemes, mint abban a pillanatban, amikor le kellett hullnia. Tömegesen és nagy erővel rohanták meg az édes percek, a vergyi erdő emlékei.” (VF 643, 646) Miként Mathilde „égszínkék szeme” is, amelyet Julien a lány „egészen önfeledt” pillanataiban is „fürkészőnek, hidegnek és gonosznak” lát (VF 408). Élete utolsó napjaiban már csak sajnálja őt, és szeretné minél távolabb tartani magától. ³⁰„És amikor Mathilde az ügyvéddel végre elment, őszintébben vonzódott az ügyvédhez, mint a lányhoz.” (VF 624) Ha hozzávesszük mindehhez, hogy a kivégzett Julien holttestét is „kék köpenybe” takarják (VF 647), már nem sok szembeállításra érdemes különbséget találhatunk a vörös és fekete, valamint a kék szín jelentéstartalma között.
az isteni fény
A vörös és fekete igazi ellentéte a stendhali színvilágban nem a kék, hanem a fehér. Az a fehér, amely például a keresztény szimbolikában is a tisztaság, az ártatlanság, a tökéletesség és az isteni fény hagyományos színének számít.³¹A keresztény művészet lexikona (szerk.: Jutta Seibert, Körber Ágnes et al.; ford.: Harmathné Szilágyi Anikó), Bp., Corvina Kiadó, 1986, 293. A regény hősei közül Julien és de Rênalné megkülönböztető jegye ez, ami azért izgalmas, mert az ő szerelmükre is rávetül e vörös-fekete világ pokoli visszfénye. Az asszony, akit a Sacré Coeur apácái neveltek, „szenvedélyesen szerette Istent; most ugyanúgy rettegett tőle. […] Julien hamarosan azt tapasztalta, hogy a legóvatosabb érvelés nemhogy csillapítaná, ellenkezőleg, még jobban felizgatja: a pokol szavát hallotta belőle.” (VF 143)

A szerelmes nőt állandó lelkiismeret-furdalás gyötri: „– Te fiatal vagy, én csábítottalak el! Neked megbocsáthat az Úr, de én kárhozott vagyok, ezt biztosan tudom. Félek! S ki ne félne a pokoltól? De még mindig nem érzek bűnbánatot! Ha ismét el kellene követnem, megint elkövetném! Csak ne itt, ne ezen a világon, ne a gyerekeimben büntessen az Isten! […] ’Istenem, a pokol tüzét látom! Rettenetesen szenvedek! De megérdemeltem!’ Átkarolta Julient, és hozzátapadt, mint borostyán a falhoz.” (VF 149, 150)

A veszély perceiben e szenvedélyes, találékony asszony a legjózanabb tettekre képes. Ő fogalmazza és íratja meg Juliennel a férjét félrevezető és magukat igazoló névtelen levelet, majd tervük sikeres végrehajtása után is ő ad jelt a házuk Galambtornyára tűzött, fehér zsebkendővel a távolból figyelő fiúnak. (VF 156) Ezzel a toronyba vitt, fehér zsebkendővel A szerelemről írt könyv egyik novellájában, az Ernestine vagy a szerelem születésében is találkozunk. A novella hősnője itt szintén házuk tornyába szalad fel egy batiszt zsebkendőbe takart, fehér rózsacsokorral, amelyet az őt bámuló vadásztól kapott a templomban. ³²Stendhal: A szerelemről…, 328–354. Az igaz szerelem színe ebben a novellában is a fehér, akárcsak a regényben.

Az asszony már a házuk kapuja előtti első találkozásukkor is a fiú fehérségére és tisztaságára figyel fel, amelyet ismételten szembeállít egy általa várt zsémbes pap mosdatlanságával: „Fiatal, nagyon sápadt parasztfiút pillantott meg, a fiú inkább gyerek volt még. A kerti kapunál állt és sírt. Ragyogó, fehér ing volt rajta, lila szövetkabátját magához szorította, az is tiszta volt. […] Hát ilyen az a nevelő, akiről azt hitte: mosdatlan és rosszul öltözött pap; aki csak azért lesz náluk, hogy szidja és verje fiait.” (VF 36, 37)

A papnevelde szeminaristái tulajdonképpen a Chélan abbétól tanult – szerintük „pokoli” – gondolkodásmódjáért gyűlölik Julient, valamint „tisztaságmániájáért”: „Chélan abbé vigyázatlanul nevelte […]. Arra tanította, hogy helyesen gondolkodjék, és utasítsa vissza az üres szavakat, de elfelejtette felvilágosítani: a közönséges emberek ezt a szokást bűnnek tekintik. […] Társai […] megtalálták azt a szót, amely kifejezte irtózásukat: Luther Márton, így nevezték el. ’Legelsősorban is a pokoli logikájáért, amire olyan büszke!’ Több szeminarista akadt, akinek arca üdébb volt, mint Juliené, s csinosabb: de Julien keze fehér maradt, és nem titkolhatta kényesebb tisztasági igényeit. […] A piszkos parasztfiúk, akikkel együtt élt, puhánynak nevezték.” (VF 242) Érdemes megfigyelni, hogy a biztos pénzmag tiszteletére nevelt szeminaristák iménti jelzőjével nemcsak a de Rênalnétól várt pap jellemzésében, hanem a vörös-fekete Valenod vagyonának és szerencséjének minősítésében is találkozunk. A regény szociológiai vonatkozásait tekintve ez az egyházban és az újgazdag polgárságban egyaránt érvényesülő, ellenszenves tendenciákra utal. Ahogy Belohorszky Pál írja: „Mindaz, ami gyűlöletes, rossz volt szülővárosában, most ott lépked, szaglászik majd körötte, ráadásul ájtatoskodó arccal, szent igéket, titkos imákat mormolgatva […]. Üresfejűség és gonoszság jellemzi társait, megannyi szenteskedő Valenod, de Rênal veszi körül”. ³³Belohorszky Pál: ’Az idill vérpadján’ In: Uő: A mulandóság lovagrendje, Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981, 217.

De Rênalné, akit az egyik leírás „fehéres árny”-ként és „fehér szellem”-ként emleget (VF 277–278), szerelméhez hasonlóan megveti ezt a piszkos anyagiasságot és alantasságot: „[…] évek után sem tudta megszokni a pénzt hajszoló, mohó embereket, akik között élnie kellett.” (VF 50)

Önrecenziójában Stendhal azt írja, hogy „az 1715 és 1789 közötti vidám, jókedvű és kissé szabados Franciaország még mintaképe volt Európának, és cseppet sem hasonlított a mai nehézkes, ’morálos’ és morózus Franciaországra. […] Despotizmusa érdekében Napóleon honosította meg ezt a prüdériát”, amely „1806-tól 1832-ig egyre inkább áthatotta Franciaország egész erkölcsi szokásrendszerét,” főként „a jezsuiták, a kongregációk és a Bourbonok kormányzása következtében”. ³⁴Stendhal: i. m., 343, 344, 352. Az erkölcsfestő Stendhal a regény fehér és vörös-fekete színeinek szembeállításával és a maga világos írói gondolkodásmódjával fest képet erről a sötét és morózus időszakról. A világosság és a derű még a Julien kivégzéséről szóló jelenetet is beragyogja, amely így nem szokványos, gyászos eseményként rögződik az olvasó emlékezetében.

De vajon mitől olyan bátor és derűs ez az ácsfiú?

kép | Mark Rothko

felső kép| Vörös gesztenyebarnán; tate.org.uk