SZALMABÁBU, KECSKESZARV, GÓLYALÁB

Goya festményein itt-ott látható egy elfeketülő arc, kidülledt, ember-alatti homályba meredő szempár. Egy szörnyalak, félállati lény, vagy épp egy furcsa, a kép perspektíváját démonikussá fokozó szerkezet. Esetleg egy különös tárgy, ami a szokatlanságától válik borzongatóvá. Az említett motívumok néhol kinagyítva uralják a festményt, másutt belevesznek az esetleges részletek közé. De akár túlméretezetten, akár rejtve mutatkoznak, meghatározzák a látvány hangulatát. A kormos arc, sátáni bohóclárva, májusfa vagy léghajó, szalmabábu, kecskeszarv és gólyaláb a kép imaginárius középpontja.

inkvizíciós ceremónia

A festmények az ünnep pillanatait ábrázolják. A közösség megmozdulásait. Valamilyen kitüntetett eseményt, amikor az emberek összegyűlnek, bikaviadalon, húshagyókedd éjszakáján, tavaszt váróban vagy aratóünnepen. Vagy ha nem ünnepen, akkor is kollektív keretek között, flagellánsok megmozdulásán, inkvizíciós ceremónián, harctéren vagy épp az őrültek házában, ahol fekete árnyékok itatják át minden mozdulatukat.

Az ünnep a közösség emlékezete. Sűrített pillanat, ami múltból és jelenből tömbösül. Nem attól kitüntetett szerepű, hogy ekkor másképp tűz a nap, másként jár a szél. Az esemény tanúi belülről élik meg a koncentrált pillanatot. Közös jelenlétük, emlékezetük ereje emeli azt különössé. Mert maga az idő közömbös folyam, ami nem minősíti önmagát, mégis vannak szigetei, keresztútjai és emlékezetes pillanatai, melyeket magunkból vetítünk ki reá: szürke zuhogásába egy éjszakai domboldalt, lobogó máglyatüzet, komor, bolthajtásos termet, virágzó ligetet vagy holdfény öntözte boszorkánytanyát.

Az ünnepi megemlékezést a festőnél a fekete arcok, kidülledt szempárok, légben kalimpáló szalmabábok, kecskeszarvas álarcok rémülete járja át. Ha a téma eredendően tán idillikus volna, akkor is átjárja ezeknek a démonikus részleteknek a rettenete. A nap sugárzása is elfeketül a sátáni arcok és furcsa szerkezetek jelenlététől. Mintha belőlük áramlana a borzongató homály, ami a képek terét betölti. Ebből a rejtett és infernális középpontból zúdul elő a sötétség. Mintha Goya felfedezte volna a villanylámpa azon változatát, ami a világosságot elárasztja a maga fekete árnyaival.

A húshagyókedd ünnepi gyülekezete fölött egy zászló úszik a magasban. Rajta egy festett arckép: sátáni lárvaképmás. Kidülledt szemén, vigyorgó fogsorán megcsillan az őrület. És alatta a tomboló, őrjöngő táncot járó tömeg, egyetlen örvénybe szédülve. Csupa elfeketült és összekeveredett végtag, bestiális maszk és diabolikus szempár. Egy másik Goya-képen gólyalábon járó alakok láthatók. Maga a játék szinte érdektelen, de a különös perspektíva, a megnyúlt alakok teret-alkotó fény-árnyék-szövevénye a látványt hagymázos, holdbéli rémálommá emeli. Az ember megérzi, hogy e festményen megszűnnek a köznapi gravitáció törvényei, és ahogy a térre más összefüggésrendszert kényszerítenek, a lelkek mélyén is a vonzások és taszítások szokatlan, nem szolid dimenziói uralkodnak.

kiáradó sötétség

A boszorkányszombat – már tematikájánál fogva is démoni – kavalkádja fölött óriási, buja kecskebak látható. Kimered a kép csetlő-botló figurái közül, mint egy fekete oszlop. Fekete, bornírt ábrázata fölé magasodik a két, szinte foszforeszkáló szarva. Mintha a kifliholdat törte volna ketté s illesztette volna oda a maga szűk homloka és mohó kecskebak-tekintete fölé. Áhítatos boszorkahíveit elárasztja a belőle kiáradó sötétség. Ezeknek a mámorba szédült lényeknek valaha külön-lelke, külön-akarata volt, most ez nincsen többé: összeforrtak a sátáni figura hipnotikus tekintetében, a belőle zúduló fekete varázserő vonzáskörében. Személyiségük elveszett és átadta helyét a rontás kollektív őrületének. Valójában lefokozódott, mert a démoni matematika megfordítva működik: külön-lelkek, a teremtésben egymástól elvált személyiségek magán-akaratánál és egyedi meghatározottságánál alacsonyabb fokozatú a közösségi téboly, melyben a kallódó magán-lelkek egyenként összeforrnak, előbb kettőből, végül a sokból is egy lesz: csoportszellem, amit ez az őrült kecskebak ural.

Egy látszólag szolid és már-már idilli Goya-festményen egy hintázó, lila ruhás leány látható. Divatos korabeli téma. Ám a festő nem mulasztja el, hogy a leány mögé, a fel-alá lendülő szerkezet mögé egy rongybáb-szerű figurát pingáljon. Ő mozgatja a hintát, de szinte test nélkül, hisz az alak egyetlen rongycafat, amiből csak egy bamba arc és egy bestiális kézfej mered elő. Érdemes ezt az elnagyolt arcot közelebbről is szemügyre venni. Tulajdonképpen nem is arc, csak egy otromba maszk, ami meghökkentően emlékeztet a húshagyókeddi zászlón vagy a boszorkányszombati kecskebakon látottra. És torz vigyorától, halállal átitatott lárvájától a kép idilluma megkeseredik: a fák kormos iszonyattal hatódnak át tőle, ugyanúgy, mint az előtér korábban jellegtelen figurái: a mandolinon játszó leány ugyanúgy, mint az üszkös fa törzse alá heveredett, szundikáló férfi.

A festő egyik, tavaszias hangulatú vásznán négy leány egy szalmabábot táncoltat. Egy ponyva négy sarkát tartják a kezükben, s ezen ugráltatják-dobálják föl-le a megnyakló, kifacsarodott kezű-lábú alakot. S ahogy az ember elnézi az idilli háttér előtt táncoltatott kerge szalmabábut, megsejti, hogy magamagát látja. Hipnotikus erejű jelképpé forrva a maga fogyatkozó szellemét és akaratát, ahogy az ünnep őrületében átadja magát a kollektív tébolynak, ahogy a játék gyermeki lendülete egy ponton átlendül a diabolikus gravitáció terébe.

És ugyanerről tudósít a májusfa-kép, ugyanerről a sárkányeregetőket ábrázoló. Az esernyőket ábrázoló, melyet denevérszárnyakhoz hasonlóan lepnek el a női kezekben tartott szerkezetek. És a léghajót ábrázoló, melyen a tarka légi alkalmatosság alatt a táj fekete lehelettel hatódik át. És ugyanígy a Capriccio-sorozat emlékezetes skicce, melyen félpucér lányok láthatók székkel a fejükön.

Az említett – és a végtelenségig sorolható – festmények valójában mindennapi motívumokat ábrázolnak. Van ugyan mindegyikben némi bizarréria, képletesen szólva: egy áttűnési pont, ahol a hétköznapi játszadozás túlnő önmagán. Ahol a köznapok csetlése-botlása ünnepivé válik, s a motívumok – a szalmabábu, kecskeszarv és gólyaláb, meg a többi – a közösség jelképévé nőnek. Ám a festő itt nem áll meg. A bizarrt, a sátánit, a morbidot az őrületig fokozza.

végső elhomályosulás

Öregkorában viszont, amikor a híres-hírhedt „süket ember házában” élt, már tudatosan és elszántan a hagymázos képzelet, a rémálmok világába fúrta pillantását. Mondják, hogy eme kései képeit – a szörnyalakokat, bárgyú óriásokat és isten-kannibálokat – már félvakon festette. Ez ostobaság, hisz a képek gigászi figurái és sátáni idiótái hátterében aprólékos és pontosan kidolgozott részletek is láthatók. De nem is ez a fontos, hanem képzeletének, világlátásának végső elhomályosulása.

Egyik kései és sokat reprodukált grafikájának a címe: Az ész álma szörnyeteget szül. El sueno de la razon produce monstruos. A cím többféle értelmezésre is lehetőséget ad. Ha az értelem alszik, előjönnek a rémek. A kettő nem ugyanaz. Sőt, a kettő épp egymás ellentéte. A kérdés pedig, ami az értelmezési játszadozásból kikerekedik: vajon az értelemből vagy épp az értelem híján születnek-e a szörnyek, a monstrumok, ahogy Goya mondja. Hajlok az első változatra: az ész álmodja a rémeket, a gátját veszített ráció. Azok belőle fakadnak. Az ember túlhajtott – és a teremtés misztériumától elszakadt – értelméből, önhitt racionalitásából, mely a maga diabolikus materializmusával pusztulást és romlást eredményez.

A Goya festményeit átitató fekete árnyék, ami kezdetben az elmúlás, a démonok születésének sejtelmével terhes, a későbbieket viszont már egészen átjárja az apokalipszis felismerésével, az ember, a közösség veszélyeztetettségére utal. Az ünnep kettőssége – eredendő játékossága és megszentelt áhítata, szemben a kollektív tombolássá fajuló lélek- és szellem-vesztéssel – válik jelképessé és személyesedik meg az elfeketült sátán-arcokban, csetlő-botló bábokban, bestiális szempárokban és a pokol gravitációs terét sugalmazó furcsa tárgyakban, szerkezetekben.

Ha csak egy-egy képén volna látható efféle „áttűnési pont”, az ember esetleg gyanakodhatna a véletlenre. Ám minden festményen ott van. Néha csak egy akasztófára emlékeztető tákolmány a háttérben (A kőműves), egy rácsos ablak, facsonk vagy egy homályos tükör. Mindez azt jelzi, hogy a közösség szent és éltető, egyúttal viszont veszélyes is. Mert a gyanútlan emberi lélek nemcsak a teremtés folytatódó misztériumát, az emlékezés és az egy-eredetűség élményét élheti meg általa, de alá is merülhet az őrület alvilágába.

kép | Francisco de Goya: Nyár vagy Betakarítás