A ROMÁN-MAGYAR MEGVÁLTÁSHOZ VEZETŐ ÚT ESZMEI-ERKÖLCSI TÉRKÉPE
2001 április
A kritikát írónak – azt hiszem –, illik azzal kezdeni, hogy meghatározza viszonyát a bírált szerzőhöz. Az olvasónak – hogy el tudja helyezni szövegemet az igazság mérlegén – joga van tudnia, hogy elfogult vagyok a szerző iránt; nemcsak nagyra becsülöm, hanem drukkolok is neki tudományos pályáján. Mindez nem akadályoz meg abban, hogy a nyomasztó tárgyi tudásnak, a vakító tisztességnek és az írni tudásnak ilyen példájával találkozván, azt érezzem, amit Salieri érezhetett Mozartot hallgatva: feneketlen irigységet.
Kezdjük a szerzővel. Ez kicsit könnyebb, mint interpretálni egy súlyos gondolatokkal, briliáns mondatokkal teli esszékötetet, melyeket vagy idéz az ember (azt minek), vagy fölidéz a saját szavaival, akkor pedig az önkényes és leegyszerűsítő kiemelés, illetve a szövegrontás csúfos bűnébe esett. Ezt jó volna elkerülni.
A szerző mégis könnyebb préda, rajta nem ronthat annyit az ember, végül is a szerző mégsem egy gondosan megformált szöveg.
nem lehet felületesen olvasni
A gyűlölet terhét olvasva az embernek három szándék jut eszébe. A tanáré, a publicistáé, az államférfié. De persze ez így pontatlan. Mondjunk inkább túl nagy katedrán álló tanárt, túl becsületes publicistát és lefokozott államférfit. Azt hiszem, ezt muszáj megmagyarázni. Bíró Béla esszéi kétségkívül tanító jellegűek. Azt akarja, hogy olvasói elsajátítsák a leckét, ezért körültekintően és világosan magyaráz, bőséggel szemléltet, nagy irodalmat és argumentációt mozgat, ha kell, ismétel, hogy bevésődjék az anyag. S ott áll mögötte személyisége teljes hitelével. Ám az újság, a kötet mint katedra túl nagy, messze vannak a befogadók, nem tud mindnek a szemébe nézni, figyelmüket magához láncolni, s nem –tud feleltetni, hogy megtudja. érti-e mindenki a maga teljes mélységében, miről van szó. Bíró Bélát ugyanis nem lehet felületesen olvasni, nem lehet félig érteni, mert akkor az illető nem ért semmit. És Bíró Bélát nem lehet megjegyezni sem, ahhoz túl bonyolult, egyes részeket el kellett olvasnom háromszor is, és mindig új volt, mindig élvezetesen tanulságos, tehát nemcsak megjegyezni nem lehet, hanem megunni sem. Azt sem mondom, hogy egyben el kell olvasni az egészet. Én mindenesetre a kézikönyvek közé teszem, s afféle gondolatlexikonnak használom vagy magatartáslexikonnak, mely bármikor levehető a polcról és használható. Gondolkodásra. Magatartásunk kontrolljára.
Miért nevezem túl becsületes publicistának? Mert publicistáknál sokkal becsületesebben fölkészül, mert teljesen őszinte, mert önmagát adja pőrén, fedezetlenül, mert nem manipulál, nincsenek hátsó szándékai és rejtett szempontjai, csak szilárd meggyőződése van, és ez legegyszerűbben úgy foglalható össze, hogy hisz, hinni akar egy demokratikus, gazdag Romániában. Szinte minden gondolata a Romániában élő magyar kisebbség sorsa körül forog, de e sors jobbra fordulását csak a románok, csak Románia sorsának jobbra fordulásával véli elérhetőnek. Abban hisz, hogy a magyar érdek csak Románia érdekévei együtt érvényesülhet, hogy nem érdemes külön sírni – mert együtt sírunk, együtt nevetünk. És ha ez így van, akkor csak a kölcsönös megértés, az együttműködés vezethet eredményre, semmi más. Bíró Béla az együttműködés prófétája, és ezzel a valószínűleg cáfolhatatlan igazságával bizony nem örvend túl nagy népszerűségnek hazájában, sem a nacionalista románok, sem a nacionalista magyarok körében. Márpedig ők együtt meglehetősen sokan vannak. Többek közt ezért is illik rá talán a lefokozott államférfi jelző, mert amivel birkózik, az nem más, mint Kelet-Európa nyomorúsága, nem más, mint a román-magyar kiegyezés – Románia s benne a magyarság fölemelkedése érdekében. Ez politikai, államférfiúi program, persze csak spirituálisan, hiszen BB-nak nincs hozzá semmi más, csak történelmi tapasztalat, józan ész, mérhetetlen hatni vágyás és szemérmes honszeretet. Nincsenek mögötte tömegek, nincs mögötte semmiféle hatalom, semmilyen szervezet, így aztán ezek a megszívlelésre írt szövegek biztosan nem lesznek megszívlelve, részint mert túlságosan magas intellektuális nívót igényelnek, részint mert, ha valaki akarna, se tudna belőlük brosúrát gyártani.
hatni akar
Mélyen hiszek abban, hogy ebben a könyvben benne van a román-magyar megváltáshoz vezető út eszmei-erkölcsi térképe, de erre a térképre egyetlen utat tévesztett népcsoport sem fog ránézni. Természetesen egy esszékötetnek nincs is ilyen feladata, és a tömegektől, pártoktól nem várható el, hogy esszékötetekből merítsenek szellemi muníciót – hiszen ezt sohasem tették –, csak azért mondom ezt, mert nem lehet nem érezni, hogy ez a kötet, ez a szerző hatni akar – szenvedélyesen. Mint egy tanár, mint egy publicista, mint egy államférfi. Vagy mint egy nagy politikai gondolkodó, név szerint: Bibó István. Bíró – Bibó, nem rokonok ezek? De igen. Nem sorolom föl, milyen hasonlatosságokban látom ezt a rokonságot.
Ha valamit mégis muszáj, a gondolati mélységet, a szent naivitást, a törhetetlen optimizmust mondanám. Es a három T-t: tudás, tisztesség, tárgyilagosság. Azt sugallja konokul a saját példájával, hogy a szorgalmas ész mindenre képes. Afféle körösicsomás ember ő, aki azonban nem az őshazát keresi a távolban, hanem idebent a lakható hazát.
Az együttműködés prófétájának szövegeiben azonban nincs semmi magasztos, semmi retorikus, illúziók nélkül, metszően éles mondatokkal írja le, milyen kínkeserves út áll még előttünk. Magyarok előtt, románok előtt, Kelet-Európa előtt.
Például így: „E pillanatban egyetlen – annyira, amennyire – reális esélyünk maradt: a románokkal kell megegyezésre jutnunk. Olyanra, amilyenre e pillanatban lehet. Ehhez azonban románokra van szűkségünk, akik akár a mai hatalom birtokosai ellenében is képesek támogatni bennünket. Képesek, mert amit kérünk, azt e pillanatban a román társadalom – bármily szerény – többségévei is elfogadhatónak érzik. Mert ha nem elfogadhatóak, nemcsak rajtunk nem segítenek, önmagukat is lehetetlenné tennék általuk.” És ezeket a románokat keresi és fölmutatja, megnevezi könyvében, többször oldalakon át idézi őket, például Lucien Boiát, akinek Történelem és mítosz a románság tudatában című könyvét Andrei Corneával együtt középiskolai tananyagnak ajánlja.
hogyan éljenek együtt
A könyv első fele a történelmi mítoszok és a politika, a nemzet, a közösségek, az identitás problémáit tárgyalja – naprakészen mégis általános érvényre törekedve, ahogy az esszéhez illik, különösen ha az írások egyike-másik a újságban jelenik meg. A második felében inkább a filozófus, az esztéta beszél, akit a premodern, a modern és a posztmodern izgat, de aki mégsem tud kibújni a bőréből, pontosabb an a kisebbségi lét „hazabörtönéből” – ha van háziőrizet, miért ne lehetne hazaőrizet is? – és még ezekben a par excellence esztétikai indíttatású dolgozatokban. műelemzésekben is vissza-visszatér az alapkérdéshez: hogyan éljenek együtt normálisan – azaz békésen, együttműködve, a gyűlölet terhe nélkül – különböző etnikumok egy hazában.
Például a Gondolatok az identitásról cím mögött – mely cím meglehetősen unalmas és konvencionális – szenzációsan érdekes szöveg olvasható az identitás történeti alakulásáról, mely a shakespeare-i vígjátékok hihető vagy hihetetlen ruha. cseréitől – onnan, hogy a kosztüm akkoriban maga volt a személyiség, hiszen a ruházatról közvetlenül leolvasható volt földrajzi származás, társadalmi státus, s a test maga is ugyanilyen konvencionális jelnek volt tekinthető – eljut az emberi személyiség, az identitás mai filozófiai, politikai problémáiig, s addig az egyszerű kérdésig. hogy ki vagyok én. Azaz ki ő.
Bosszankodunk gyakran, hogy a bunkó világ összekeveri Bukarestet és Budapestet, pedig beismerhetnénk, hogy keveset tudunk arról a vadkeleti világról, amelyről Bíró Béla ír, s melynek egy kicsit része vagyunk, de szeretjük e vadkelet nyugatjának tekinteni magunkat. Nos, ha magunkba szállunk, legjobb, ha az ismerkedést ezzel a megváltásra váró pokollal Bíró-Vergiliusszal kezdjük. Aki persze a lelke mélyén nem akar idegenvezető lenni, s nem akar politizálni sem, szerintem legszívesebben boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát szeretne lenni – persze dogmák, tabuk nélküli tudományt álmodó barát –, vagy elefántcsonttoronyban ülne és gondolkodna térről, időről, művészetről, posztmodernről, a kerek Egészről, de nem teheti, mert Romániában az elefántcsont is hiánycikk. Nem lehet kapni, így nem lehet lakni.
Végezetül egy kritikai megjegyzés: kár, hogy nincsenek dátumok a cikkek mögött, úgy könnyebb volna tájékozódni a gyorsan változó politikai időben. Mert igaz ugyan, hogy a jó esszé nem az aktuális napnak, hanem az örökkévalóságnak szól, azért nem árt tudni, hogy mikorról.