Szalai Júlia

ÁLOMFE(LE)JTŐ

1999 január

ÁLOMFE(LE)JTŐ
Nincsenek szokásaink. Se formák.
Semmi tartós, amit derűsen fölajánljunk a mulandóságnak.
Senki arcára formált lények,
élünk, s kísérletezünk arccal,
egy világban, mely időtlen időkig
képes tengődni az ideiglenességben.
Petri György: A felismerés fokozatai

Amikor tanítványaim nekem szegezték a kérdést, hogy miért is nem állítok össze egy kötetet az utóbbi 10–15 évben írott tanulmányaimból, először elhűltem a gondolaton. Hiszen mindez már „megvolt”; minek újra?! De a „téma” csak-csak előkerült. S bár egykori diákjaim – azóta diplomás szociológusok, fiatal kutató- és tanártársaim – azzal igyekeztek a kötetcsinálás „értelmét” megvilágítani előttem, hogy felidézték: az olvasottakból nekik maguknak miféle vonalvezetés állt össze, nekem mégsem szívet melengető és okos érvelésük, inkább a magammal szembenézés, az elszámolás lehetősége bizsergette meg fantáziámat. Minél többet gondolkoztam az első hallásra abszurdnak tűnő ötleten, annál inkább vált belső meggyőződésemmé az előbb csak felderengő érzés: valahogy eljött számomra az idő, hogy – immáron nemcsak túllépve, de túl is jutva egykori ,,reformerségemen” – életemnek egy hosszú korszakával elszámoljak. Ebből pedig nemcsak magántermészetű tanulságok és következtetések adódnak – van talán, amit érdemes belőlük nyilvánosan is megosztani. És van talán, amit éppen nekem kell a múltról, a múltamról, a múltunkról elmondani. Meglehet, hogy másra át nem háríthatóan az én dolgom, hogy érthetővé tegyem azoknak is, akikkel együtt éltem és csináltam végig, és azoknak is, akik vagy hajlamaik és más irányú érdeklődésük, vagy egyszerűen életkoruk miatt „kimaradtak a buliból”: mi volt az út a nyolcvanas évek reform-álmaitól a kilencvenes évek attitűdváltásáig, azaz, a dolgok adott állásának belátásáig és csendes tudomásulvételéig? Miért határozták meg szinte a világnézet erejével gondolkodásunkat, érdeklődésünket és cselekvéseink szerepkészletét a reformok lehetőségébe, sőt, egyedül lehetséges voltába vetett hitek? (Mert hogy velem a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek végéig tartó időszakban – biztosan tudom – ez így történt. De tudom azt is, hogy távolról sem voltam egyedül.) És vajon hogyan alakult, hogy röviddel a régi rend összeomlását követően ez a reform-világnézet talaját vesztette, és lassan rá kellett jönnöm: ha érteni és értelmezni szeretném, ami velem és körülöttem zajlik, a kérdéseket gyökeresen máshogyan kell feltennem.

A reform-hitek hátrahagyása és hajdanvolt felemásságuk új szemmel tekintése nem csalódás – mint oly gyakran leírják. Legalábbis számomra nem az.

szalai2 0610

A régi fogalmi és gondolati keretek, kimunkáltnak és „véglegesnek” hitt régi társadalommagyarázatok összeomlása nekem inkább az újat-tanulás nagy és kivételes lehetőségét jelenti, amit a sors különleges adományának tartok. Igazi kihívás ez: nap mint nap azt próbálgatom, vajon képes vagyok-e még megtanulni, hogyan kell „reformtalanul” beszélni, kérdezni és gondolkodni. Mert „reformul” beszélni és gondolkodni – hajdan teljes életformát jelentett. S életformát jelent minden bizonnyal a „reformtalanság” is. De hogy mi az egyik tartalma és mi a másiké, az nem magától értődő. Az elsőét a mai távlatokból talán már lehet történetileg értelmezni, a másodikéval pedig lehet kísérletezni. És így e kísérletezések mai stádiumáról is lehet már valamit mondani.

megcsinálandónak véltünk

Ami velem történt és ahogyan az velem történt, persze magánügy. Legalábbis magánügy belőle, ami egyéni élettörténetem része, amit saját felelősségem, ízlésem és hibáim szerint alakított egykori választásaim és döntéseim eredményének vagy kudarcának tudhatok. De ennek a „magán-szerűségnek” van egy kissé elvonatkoztatottabb, mindenképp szemérmesebb és semmiképp sem individuális szintje, ahol talán nemcsak lehetőség, de kötelesség is a nyilvános beszéd. Mert a magam munkájáról és életéről úgy vélekedem, hogy az a magam módján társadalomtörténeti produktum. Legújabb kori társadalomtörténetünk egy darabkája, akár a „csinálás” folyamata, akár a létrehozott „mű” felől tekintünk vissza rá. Egykori reform-beszédünk és köréje épített életformánk letörölhetetlenül magán viselte ama években született ama generáció életérzésének és tapasztalati anyagának jegyeit, amely generációról mint a kelet-európai rendszerváltások „főhőséről” szokás beszélni. És magán viselte e jegyeket az is, amit elgondolhatónak, megcsinálandónak véltünk. Márpedig korosztályunk reform-fantáziája nagy mértékben meghatározta, hogy milyen intézmények és együttélési szabályok építéséhez láttak közülünk azok, akik tényleges politikai szerepre, de legalábbis befolyásra szert tévén, a rendszerváltás első évtizedében teremtő erejüket, energiáikat és politikai harcaik súlypontját egy újnak gondolt világ gyakorlati felépítésére helyezték. Amint az ember kimondja, evidenciának látszik mindez: hát persze!, hisz hogy is lehetett volna másként?! De mélyebben meggondolva úgy vélem (tapasztalataim is azt mutatják), hogy egyáltalán nem olyan kézenfekvő és nem könnyen végigvezethető: miként függtek össze a hajdanvolt reform-álmok e generációs meghatározottsággal, illetve annak kelet-európai, közelebbről magyar sajátosságaival.

A generáció, amelyről beszélek, ma negyvenes évei végén, ötvenes évei elején jár. Azaz, a háború alatt vagy közvetlenül utána született. Mire óvodás vagy kisiskolás lett, a „létező szocializmus” készen volt, mégpedig legkeményebb, sztálini változatában. De nemcsak a rendszer intézményeit kapta készen generációm, hanem azt az élményanyagot is, amit szülei, nagyszülei számára a háború jelentett. Ez az élményanyag vagy indulatok, vagy súlyos tabuk formájában ott volt a családi vacsorákon, meghatározta a suttogásokat, a magánélet tiltásait és kis szabadságait, átszőtte a barátságokat, a viszolygásokat, a kialakuló szokásokat, az ünnepeket és a hétköznapokat. Ebben a miliőben voltunk gyerekek, a háborús élmények „lereagálása” volt az a legfőbb viszonyítási keret, amely első éveink társas rendszerét, örömeit és félelmeit alakította. A felnőttek életében a háború vízválasztó volt – talán keményebb vízválasztó, mint bármi, ami utána jött.

szalai3 0610

S bár a mód, ahogyan a háborút végigélték meg ahogyan gondolkodtak róla, szüleink, nagyszüleink generációját igencsak megosztotta, s bár jó okkal ma főként e megosztottságokról esik szó, nem feledhetjük, hogy mellettük és mögöttük a generációs beállítódásnak igen komoly közös tartalmai is voltak. Korosztályom humán értelmiségének későbbi reform-orientációi (sőt, gyakran reform-fixációi) szempontjából pedig talán ez utóbbiak a lényegesebbek.

diametrálisan ellentétes

A háborút túlélt felnőttek gondolat- és érzelemvilágának közös tartalmaiból a legfontosabb az Európát a háború után átható „rendszerváltó” hevület, a „valami gyökeresen újat kell csinálni” igénye volt. Az egykori sajtót lapozgatva, az emlékezéseket hallgatva életszerűen tárulnak elénk a korabeli nagyívű társadalmi víziók egy igazán új rend megteremtésére. Megfogalmazóik jól tudták, mire építhetnek: hiszen a háborúból ocsúdó kontinensen közmeggyőződés és általános támogatást élvező törekvés volt, hogy a romeltakarítás nyomán berendezendő világnak minden korábbinál igazságosabbnak, egyenlőbbnek, nyitottabbnak és átjárhatóbbnak kell lennie. E világos értékválasztásban pedig kézzelfogható tartalommal telítődtek a szolidaritás és az egyenlőség új életre kelt nagy gondolatai, és őszinte volt az elszánás, hogy az európai és nemzeti kultúrák védelmében mindent meg kell tenni e világi realizálásukért. Meglehet, még születésük pillanatában sem voltak a francia forradalom e nagy szocialisztikus eszméi olyan népszerűek, mint a háború végét követő években. És ez annak ellenére így volt, hogy persze tényleges megvalósításukat az Európa-szerte hatalomra jutó politikai erők igencsak különböző, gyakran diametrálisan ellentétes társadalmi, politikai és gazdasági berendezkedési formák között képzelték el, amelyeknek „fesztávja” az ember teljes átformálására törő szélsőséges totalitárius elnyomás sztálini programjától az 50-es évek elejének oweni kommunisztikus elvek szerint megvalósított hollandiai modernizációján át Anglia keynesiánus jóléti államáig és a svéd modell szocialista intézményi kereteinek kialakításáig ívelt.

Miközben az új világ megteremtése nemcsak országuk és közelebbi környezetük, hanem saját személyiségük erősítésének legfőbb mozgatója volt, a háborút végigélt szülői és nagyszülői generációk sohasem úgy gondolkodtak e grandiózus feladatokról, mint amelyek végigvitele az ő dolguk, az ő küldetésük lenne. E nemzedékek keleten is, nyugaton is rendszerváltó nemzedékek voltak abban az értelemben is, hogy a „valami gyökeresen újat kell teremteni” feladatának a jövőbe vetett erős hitekkel és erős jövőre-orientáltsággal vágtak neki. Szülőkként és országok újjáépítőiként, új tervek megfogalmazóiként és új intézmények alapítóiként úgy gondolták, hogy nekik maguknak elég életfeladatot jelent, ha – megbékélvén szűkebb s tágabb környezetükkel, túljutván múltjuk kiheverhetetlen élményein és indulatain – azon fáradoznak, hogy kigondolják és megteremtsék egy „máshogyan” működő világ kereteit. Tisztán látták ugyanakkor, hogy ők maguk valóban csak az alapvetésekig juthatnak; a küldetés kibontása és végigvitele, a keretek tartalommal telítése mindenképp gyermekeik dolga – a mi dolgunk – lesz már. Sőt, ez lesz a dolgunk. Bár gyerekek voltunk még, életre szóló tennivalónk mégis világosan kijelöltetett. Ezzel az erős „imprintinggel” indítottak utunkra bennünket, erről a „küldetésünkről” szóltak a gyermekmesék, a dalok, amiket hallgattunk, erről tanultunk a történelemórákon és erről gondolkodtunk ’68-ban is.

szalai4 0610

’68-nál azonban álljunk meg egy pillanatra. Ha jól nézem, a „hatvannyolcasság” mint egy generáció rejtett, ám mégis jól kitapintható közösségét kifejezni hivatott fogalom meglepő karriert futott be: közmegegyezéses és pontosan „értett” leíró kategóriájává vált az érintettek, a náluk idősebbek és fiatalabbak köznapi szótárának egyaránt, és ekként említődik térségünkben is, Nyugaton is. A „hatvannyolcasság” valamiféle laza világnézeti egységet, életstílust, ízlést, öltözködést, zenei és irodalmi orientációt jelöl. Utal az egykor fennállóval szembeni lázadásra, de arra is, hogy e lázadásból mára kevés maradt. Utal az egykori fiatalos hevületre, de utal arra is, hogy a korosztály idősödtével e forradalmiság igencsak megfáradt és kiábrándultságba fordult, s ha maradt belőle valami, jobbára akkor sem futotta többre, mint arra, hogy a ki nem élt hajdani közösségi cselekvési motivációk az idők folyamán kétes kimenetelű magánéleti „újításokká” transzformálódjanak. A fogalom a beszélő pozíciója szerint tartalmazza az együvé tartozás, az egymásra ismerés melegségét és nosztalgikus aha-élményét, de tartalmaz jó adag iróniát és elhatároló kritikát is. Mindennek pedig jó oka van. Hatvannyolc ugyanis – másért Nyugaton és másért a mi fertályunkon – valóban meghatározó élménye volt a „küldetéstudatban’’, egy szebb és jobb világ felépítésének missziójával útjára indított generációnak. ’68 nyugati diáklázadásai, az osztály- és réteghatárokat átlépő „új” társadalmi mozgalmak aligha érthetőek meg anélkül, hogy felidéznénk: a „gyökeresen más” világ felépítésére predesztinált nemzedék ekkor lépett életének abba a szakaszába, amelyben ráébredhetett, hogy alapjait tekintve azt folytatja, amit szülei és nagyszülei az alig változtatott régi formákból és intézményekből reáhagyományoztak. Be kellett látnia, hogy a szülők álma egy háború utáni „új” világ megteremtéséről nem újjáépítést, hanem mássá-építést követelt volna; azaz, nem a rend helyreállítását, hanem éppenséggel a hajdani intézmények végletes és végleges lerombolását, gyökeresen új együttélési formák és normák kimunkálását kívánta volna. Ilyen szélsőségekig persze csak egy-egy Ivan Iljics merészkedett; a többség a lázadás lecsengésével visszavonult, és nem csupán lemondott küldetéstudatáról, hanem hibáztatni kezdte azokat a naiv és utópisztikus értékeket, amelyeknek nevében a küldetéstudatot egykor rátestálták. Így aztán tíz év múltán különösebb konfliktusok nélkül megbékélt az újkonzervatív fordulattal, amely nemhogy egy új világ felépítését, hanem a háború után bohó módon, ám hibásan megkérdőjelezett század eleji értékrendek megerősítését és újraintézményesítését tűzte zászlajára.

egyetemfoglaló lázadás

Velünk, itt Kelet-Európábán kicsit másként történtek a dolgok. Hatvannyolc ugyan nekünk is felismeréseket hozott, mégpedig olyanokat, amelyek a belénk plántált „küldetéstudat” értelmezésével voltak összefüggésben. De igencsak messze volt még, hogy a teljes tagadáshoz és a kivonulás igényéhez eljussunk. Előbb még egy hosszú fordulóban a „létező szocializmus” humanizálásának – ideológiai alapjait tekintve a marxizmus reneszánszán, illetve a nemzeti értékek rehabilitációján nyugvó – programja és e program jegyében fogant reformok végigkísérletezése várt ránk. Hogy ez miért alakult így: sokan írtak már róla és bizonyára sokan, sokféle módon fognak még. A nyugatival rokon, utcaköveket borítgató és egyetemfoglaló lázadásnak persze nem volt helye – különösen nem az 1956-os forradalom leverése és kegyetlen megtorlása után éppen csak lélegzethez jutó Magyarországon. De nem volt helye másutt sem – és nemcsak ’56 általánosan megértett leckéje miatt. Hanem azért sem, mert az adott történelmi év radikális forradalmak nélkül is életre szóló tanulságokkal járt – nemzedékem számára különösen. A ,,mi” hatvannyolcunk új kísérlettel és az új kísérlet látványos bukásával telt: ott volt a prágai tavasz üde és ígéretes népmozgalma, amely őszintén látott az addig el sem gondolható vállalkozásnak, hogy a fennálló kül- és belpolitikai rend tudomásulvétele mellett berendezze a demokrácia intézményeit és hatalmi befolyást adjon az emberek kezébe. Az internacionalista erők augusztusi bevonulása minden kétséget kizáróan kijelölte a cselekvés kemény határait: nemcsak a szovjet fennhatóság nem kérdőjelezhető meg (azaz többé fel se vetődjék a nemzeti függetlenség gondolata), hanem a kommunista párt kizárólagos vezető szerepe sem – márpedig e vezető szerepnek könnyen belátható módon ellene mond az intézményteremtés minden alulról építkező kísérlete.

szalai5 0610

A hazai tapasztalatok és a prágai tanulságok közepette nemzedékem ekkoriban egyetemre járó tagjai számára a nyugatihoz hasonló radikalizmus legfeljebb a rendszer teljes tagadását és odahagyását jelenthette. De e radikalizmus hippiváltozatához hiányzott az anyagi háttér és hiányoztak az alternatív közösségi létforma infrastrukturális alapjai. No meg ilyen kísérletek legkisebb csíráira is lecsapott a rendőrség. Mert a forradalom utáni tisztogatás munkáit immár maga mögött tudván, a kádárista Párt erősen áhította ugyan, hogy a rendfenntartás szelídebb módszereire válthasson, de a „konszolidációt” azért kemény feltételekhez kötötte – mindenekelőtt önnön primátusának feltétlen elismerését, s az elismerés fejében szelektíven osztogatott kisebb-nagyobb engedményeket értett rajta. Márpedig új, alternatív közösségek létrehozatala a fennállónak nyílt el nem ismerését jelentette – így értelemszerűen vonta maga után a hatalom éles politikai retorzióit. Közösségi formák híján, a radikalizmus egyéni útjaként a „hivatalos” világ látványos megtagadása és a margón kívülre vonulás kínálkozott – ez azonban állandó rendőri atrocitással, kiátkozással és a „normális” élet feltételeiről való végleges lemondással járt. Bár a szembeszegülés egyéni módját választó bátor emberek példáját sokak rokonszenve és csodálata kísérte, a margón kívüli élet erősen átpolitizált mindennapjai és kényszerű áldozatai mégis inkább ijesztőnek, mint vonzónak tűntek, s így a többség számára semmiképp sem jelenthették valamifajta alternatív létforma követendő előképét. Ami mindezek után egyéb választásként maradt, az vagy a disszidálás – a „fennálló” elől nyert egérút e sajátosan szocialista válfaja –, vagy az apolitikusként jellemzett visszavonulás volt (sokan valóban ebben az irányban kísérleteztek), vagy az, amiről itt kissé bővebben szólnék — a reformoknak való nekirugaszkodás.

az adott konstelláció kikezdhetetlen

A mából visszanézve nem magától értődő, hogy a prágai lecke után vajon milyen reformokban reménykedhettünk. Főleg azért nem, mert e lecke volt az, amiből végképp megtanultuk: az adott konstelláció kikezdhetetlen. E belátás nyomán azután hamar belsővé lett számunkra annak biztos tudása, hogy a mi életünk már „így” és „ebben” fog eltelni – az illúziók nélkül szemlélt létező szocializmus lesz az, amiben családot alapítunk, dolgozunk és megöregszünk. Így pedig nemigen van más választásunk, mint hogy berendezkedjünk a fennállóra, mégpedig úgy, hogy igyekezzünk értelmet adni annak, ami az „alapoktól a felépítményig” értelmetlen, ami a józan ész és az épségben maradt érzékek számára elfogadhatatlan. Ép érzékkel értelmet vinni az értelmetlenbe – abszurd feladat. Jó darab időre elvan vele az ember. Mert nem kézenfekvő, hogy hogyan is fogjon hozzá. Folyvást keresgélnie és próbálkoznia kell. A próbálkozás-folyamot azonban csak úgy ruházhatja fel iránnyal és jelentéssel, ha megnevezi célját. A cél: a szocialista működésmód „pártállami” jellegének mérséklése, vagy másként, a létezővel szembeállított alternatív szocializmus-képek felmutatása. A célhoz vezető próbálkozás neve pedig: reform.

Valahogy így, az öröknek gondolt keretek kiszabta szűk térben álltunk neki a kísérletezésnek. A még élhetőnek gondolt életformák alakítgatása és a végeláthatatlan próbálkozás-sorozat jegyében történt, hogy miközben mind többet tudtunk a rendszerről, amelyben éltünk, miközben a rendszer kritikájának mind világosabb fogalmai és tartalmai munkálódtak ki, e kritika tanulságai még jó ideig nem a szocializmus mint olyan leváltásának követeléséhez vezettek. Ehelyett egyre csiszoltabb elgondolásokat ötlöttünk ki az antihumánus berendezkedés humanizálására és racionalizálására, magyarán, az életet élhetőbbé tévő „megreformálására”. A reform fogalmának azonban a ’68 utáni két évtized magyar történelme új értelmezést adott. Az egyre kimunkáltabb gyakorlati elgondolások ugyanis nem az építkezés, hanem a szétszedés reformjai voltak. Megfogalmazóik – generációm tagjai – előbb ösztönösen, majd egyre tudatosabban a rendszer erodálására játszottak. Arra, hogy tudományos formába öntsék a „kádárizmus” névvel illetett vállalkozás önmagát felszámoló jellegét; s hogy mind „felfelé”, mind „lefelé” érveket szolgáltassanak az apró újításokként „eladott”, ám egyre rendszer-idegenebb intézmények meghonosításának igazolására.

szalai6 0610

A hetvenes-nyolcvanas évek ebben a reform-kísérletezésben teltek. A szellemi felfedezés örömével és igaz patrióta büszkeséggel csaptunk le mindenre, ami a Kádár-érában testidegen módon „polgári” volt. Energiáink legjavát pedig arra fordítottuk, hogy a régi-új polgári vonások felnagyítása révén igyekezzük rávenni a rendszer hatalmi szereplőit – Tervhivatalt, minisztériumot, tanácselnököt, megyei párttitkárt és pártközponti kulturális osztályvezetőt – a józan belátásra: a reformok „elkerülhetetlenek”. Azaz tudomásul kell venniük, hogy a szocializmus lassan előkúszó és egyre kevésbé tagadható válságából csak a gazdasági szabadságnak teret adó intézményi változásokkal — akkori terminológiában: a „terv és piac egységével” –, igazságos elveken alapuló, a pártpolitikai szempontoktól megszabadított szociálpolitikával, a választás szabadságát és a tudáshoz való jog egyenlőségét ötvöző iskolapolitika révén, szabad orvosválasztáson és az egészség mindenkit megillető jogának elismerésén nyugvó egészségügyi reformok útján stb. lehet „előremenekülni”.

tömegmozgalomról van szó

Érveinket akkor ’56 és a prágai tanulságok ellenére sem éreztük illuzórikusaknak. Nem maradt ugyanis észrevétlen előttünk, hogy bár „örök”, a szovjet típusú berendezkedés magyar változata mégis sebezhető, sebezhetőségében pedig változékony. Kádárék ’56-os rossz lelkiismerete – amely az egyszer megtapasztalt népharag fellángolásának veszélyéből nagyra nőtt, és utóbb három évtizeden át növesztett mumust csinált – az újító szándék hatékony motorja volt. A félelem vezérelte újítások árnyékában pedig csendes alkudozás indult – a rendszer „örök” kereteinek tágításáért. Alkudoztak a gyárak, alkudoztak a téeszek, alkudoztak a falvak és alkudoztak a városok; alkudoztak a tanácsok, az iskolák és a kórházak, és alkudoztak a munkások, a tanárok, az orvosok; alkudoztak az asszonyok, a férfiak, és alkudoztak a fiatalok meg az öregek. Igaz, a megkötött alkuk mindig hallgatólagosak és mindig „egyediek” voltak, de mégis: észre kellett venni, hogy hátterükben sajátos mozgalomról, mégpedig tömegmozgalomról van szó. Ennek a felismerésnek a jegyében történt, hogy a reformértelmiség – generációm – a folyamatból tőkét kovácsolt, annak lehetséges pozitív hozadékait hangsúlyozta, és büszkén lépett a szerepbe, hogy a „népmozgalom” élére állva az alkukhoz ideológiát, illetve programot gyártson.

Intellektuális vonzerején és a „mi mindnyájan tudjuk, de nem mondjuk” cinkos játékosságán túl, a magunk-szabta új szerepnek volt egy további nagy adománya: a benne rejlő történelmi távlat. A reform-értelmiségi lét ugyanis újfajta keretet kínált arra, hogy a szülőktől kapott eredendő küldetést az adott idő és tér szabta feltételekre nézve újraértelmezhessük és saját történelemképünkben elhelyezhessük. E történelemkép középpontjában pedig a magyar társadalom többször megakasztott polgári modernizációja állt. S a lecke az volt, hogy bemutassuk: e polgári modernizációt időlegesen „felfüggeszteni” ugyan lehet, de az alapjául szolgáló aspirációkat és kultúrát kiirtani nem. Legyenek bármilyenek is a fennálló feltételek, a polgári létforma iránti vágy mélyen átitatta a társadalom széles rétegeit. A mindenkori készenlét és az eltántoríthatatlan törekvés e vágyott létforma megteremtésére: ez az a két elpusztíthatatlan pillér, amely az itt élők önbecsülését még a legzordabb időkben is megtartotta és amelyen európai önmeghatározásuk nyugodott. Ha minden mást el is veszítettek, ha mindent el is vettek tőlük, e beállítódásokat nem; a készenlét, a törekvés apáról fiúra szállt, és szemlátomást szívósnak bizonyult.

A magyar társadalom így felfogott „örök” európaias önmeghatározása volt azután az a történelmi szál, amelyre a reform-gondolkodás jelenkori társadalomértelmezését felfűztük: a hatalommal folytatott „alkukban” szabadságmozgalmat láttunk, a szabadságmozgalomban a megakasztott polgári fejlődés újraindításáért vívott küzdelmet, a második gazdaságban a kisvállalkozói termelői készségek kimunkálásának laboratóriumát, a háztartások komfortosításában az Európához felzárkózás modernizációs motorját.

szalai7 0610

Az új társadalomtudományi program a polgár kelet-európai változatának felrajzolása lett – a reform-írások pedig e modern kelet-európai polgár életkereteinek megteremtéséért születtek. A gyakorlati elgondolások ritkán kimondott, ám hallgatólagosan annál szélesebb körben osztott kiindulópontja volt, hogy e modern kelet-európai polgár egyfelől „nyugatias” polgár (azaz autonóm gondolkodó, aki ura cselekedeteinek és viszonylatainak, és akinek számára kevés fontosabb van, mint a szabadság), másfelől a huszadik század szülötte, aki nem felejtette el a második világháború tanulságait, s ezért „zsigerileg” fogékony bizonyos közösségi eszmények megvalósítására. (Hogy e fogékonyság néven nevezését – azaz szocialisztikus beállítódáskénti jellemzését – a történelem lejáratta, azt akkor is tudtuk; ennek ellenére fontosnak tartottuk, hogy a mindennapi cselekvések szolidarisztikus tartalmaira mint a közösségi intézmény-teremtés alapjaira rámutassunk.)

az észszerűsített szocializmus

Az, hogy a „polgárt” modern közösségi individuumnak láttuk és ekként láttattuk, nemcsak azért volt, hogy ötleteinket a hatalomnak „eladhassuk”. Egyszerűen így érzékeltük a világot. Táplálták ezt nyugati élményeink éppúgy, mint az ’56-os itthoniak. Mert amikor a hetvenes években végre kitehettük a lábunkat az osztrák határon túlra, nemcsak irigylésre méltó gazdagsággal és általános komforttal találkoztunk, hanem a honinál szembetűnően jobb és hatékonyabban működő jóléti intézményekkel, virágzó kulturális élettel, kifinomult jogvédelemmel és a jog feltétlen tiszteletével. Egyszerűen azt tapasztaltuk meg, hogy e világokban jó és vállalható magánembernek lenni. A „polgári” pedig számunkra mindenekelőtt ezt jelentette: a magánember szabadságát, biztonságát és méltóságát. Úgy értelmeztük, hogy ennyi az észszerűsített szocializmusba is „belefér”. És hogy ’56-ban sem akartak az emberek mást, mint éppen ezt – európai mércével mérhető polgári életet. Nem a nagytőke restaurációjáról, főként pedig nem a Horthy-éra visszaálmodásáról volt szó. Hanem a polgári függetlenségről – nemzeti és egyéni értelemben egyaránt. Tudtuk – ki felejthette volna el?! –, hogy a nemzeti függetlenség követelését még burkolt formában sem vethetjük fel. Mégis, reform-írásainkban egyértelműen ’56 tradíciójára támaszkodtunk: a kádárizmussal csendesen szembeszegülő, az informalitás világába visszahúzódó, a rendszer ellenében termelő és gyarapodó magyar munkásban, adminisztrátorban, tanárban és agronómusban nemcsak a polgárt, hanem a nemzeti ellenállás rezignált hősét is láttuk. És ekként ábrázoltuk – még ha többnyire kódolt nyelven tettük is ezt. Így felfogott társadalom-értelmezésünk pedig világos tartalmat adott programatikus elképzeléseinknek is. Reform-írásainkban olyan intézményi változások mellett igyekeztünk érvelni, amelyek tágítják az individuális szabadság kereteit, teret engednek az óvatos polgári modernizációnak, s teszik ezt úgy, hogy segítségükkel az állam lassan „levedli” pártállami vonásait, miközben intézményei fokozatosan az okos nemzetállam intézményeivé alakulnak át.

Nem gondoltuk persze, hogy a polgári intézmények „maguktól” vagy a hatalom merő belátása révén megszületnek. De azt igen, hogy hosszabb távon a kommunista hatalomnak sincsen más útja, mint hogy el- és felismerje a társadalomba mélyen beivódott tradíciókat, és olyan működési formák feltételeit hozza létre, amelyek e tradíciók számára (is) mozgásteret teremtenek. Azaz jócskán építettünk arra, hogy a Párt mindent átható jelenléte és totalitárius étvágya racionálisan mérsékelhető. Hiszen ha nem a lázadás állandó fenyegetettségében és a nyers erőszak kényszerei közepette kívánja működtetni a berendezkedés egyre akadozóbb fogaskerekeit, akkor teret kell adnia az intézmények észszerűsítését és humanizálását célzó, a polgári tradíciókat a rendszerbe „beengedő” reformoknak. S ahogy egyre jobban csikorogtak a kerekek, ahogy egyre több jele mutatkozott előbb a gazdasági válságnak, majd az együttélési viszonyokat és az intézmények működését átható társadalmi feszültségeknek, úgy élesedett a mi nyelvünk – úgy váltak kritikáink és javaslataink egyre merészebbekké. Tudtuk persze – miként mindenki tudta itt, aki kicsit is lépni akart –, hogy folyton-folyvást borotvaélen táncolunk.

szalai8 0610

De úgy éreztük, feladatunk mégsem lehet más, mint hogy reform-javaslatainkkal elmenjünk a keretek legszéléig, s ehhez kellő erőt merítsünk abból a rokonszenvből, amelyet a hatalommal szemben álló, a játékszabályokat ugyan betartó, de azokkal cseppet sem azonosuló társadalom félreérthetetlen megnyilvánulásaiból magunk mögött tudhattunk. A vidéki előadásainkat kísérő tetszésnyilvánítás, egyetemisták érdeklődése írásaink iránt, orvosok, tanárok, óvónők, vállalatigazgatók és mérnökök tanácskérése, az értelmiségi klubokban rendezett élénk viták és a nyomukban érkező újabb meghívások hallatlan erőt, inspirációt és fedezetet jelentettek.

társasági humorizálás tárgya

E fedezettel a hátunk mögött mindenesetre egyre kevésbé kellett félnünk. Igaz, ott, ahol a szólásszabadság nem jog, hanem engedmény volt, mindig lehetett számítani arra, hogy a „revizionista” gondolatoknak és ötleteknek egyszer csak kijut az „antimarxista” és a „közérdeket sértő” minősítés – márpedig e címkék elnyerői búcsút mondhattak állásuknak, útlevelüknek, a publikálás, a tanítás lehetőségének. S akkor még „szárazon” megúszták. Efféle drámai fordulatokra – tudtuk – bárki számíthat. Hogy a címkék és a büntetések kinek és milyen mondandónak jutnak – racionálisan nem volt előre kalkulálható. Mégis, lassacskán kiderült: a hatalom szemében kevésbé mi, a „reformerek” voltunk az igazi szálka, mint a nálunk valamivel idősebb „ötvenhatosok” vagy/és vezető filozófusok, művészek és pártjuktól eltávolodott kommunisták. Nekünk többnyire – és az idő múltával egyre inkább — a „tudd, hogy hol élsz”-típusú retorzió kisebb-nagyobb kellemetlenségei jutottak: munkahelyi megrovások, értelmetlenül lebegtetett szerkesztőségi válaszok egy-egy írásunk megjelenésének várható időpontját illetően, kis „betartások” a fizetésemelések vagy a prémiumosztás körül – ilyesmik. E megtorlások azután jobbára „maguktól” elenyésztek, ritkább alkalmakkor nyílt szóval vissza is vonták őket. Már csak azért is, hogy a „kemény” ellenzékieknek megmutassák: a Párt nemcsak a jutalmazásban, de a büntetésben is tud differenciálni. Idővel legtöbbünk számára inkább társasági humorizálás tárgya, mint félelem forrása lett a mindenütt ott ülő belügyi összekötő figurája; telefonbeszélgetéseink lehallgatása; a dorgálás, amelyet főnökünktől egy-egy írásunk vagy előadásunk miatt kaptunk. Túlzás lenne persze, ha visszatekintve, az ember mindezt vidám „gyalog-galoppnak” láttatná. De azért igaz, ami igaz: a borotvaélen táncolás veszélyeztetettsége ellenére a derű sem hiányzott e „kint is, bent is” állapotból – legalábbis a szó fanyar mrozeki értelmében nem.

A benne rejlő jókedvű cinkosság és humor mellett a reform-értelmiségi létformának volt azonban más fontos hozadéka is. Úgy éreztük – s akkor joggal –, hogy sajátos „hatvannyolcasságunk” igazi alapot és kötőszövetet ad a magyar szellemi élet tradicionális törésvonalainak meghaladására. Akkori értelmezésünkben ugyanis a „reformerség” elsősorban nemzedéki ügynek tűnt: olyan vállalkozásnak, amely egyaránt merít a nemzeti és a polgári értékekből, amely közvetlen tradíciójának ’56 közösségét tekinti, s amelynek motorja a törekvés, hogy olyan programot és létformát munkáljunk ki, amely az egyszer-volt közös fellépésnek a forradalom bukása ellenére is tartós mozgásteret teremt. A vállalkozás és a mögötte munkáló törekvés – minden szakítópróba és konfliktus ellenére – erősnek bizonyult: az „új gazdasági mechanizmus” első éveiben, majd – egy évtizednyi törés és visszaesés után – a korai nyolcvanas évektől a rendszerváltás előestéjéig valóban egybentartotta generációm reformer értelmiségét. A reform-kísérletezés teret és munkát adott urbánusoknak és népieseknek, zsidóknak és keresztényeknek, hívőknek és ateistáknak egyaránt. S így joggal hihettük, hogy az általunk meglelt „reform-életforma” megtestesíti a megbékélést, amelyet szüleink generációja legfeljebb csak állíthatott. Igaz, arról, hogy ki zsidó és ki nem, ki hívő, ki nem, nyilvánosan nem beszéltünk – e témák „magánéletieknek” számítottak. És az is igaz, hogy közben ki-ki tudta: más szobákban, mások ugyanúgy taglalják e magánéleti témákat, mint mi magunk. De az is igaz, hogy e témák tabu-jellege és a hangsúlyok, gondolkodási és kifejezési stílusok másságának világos tudása mellett is közös reményünk, mi több, meggyőződésünk volt, hogy abban, amit csinálunk, mindez nem számít – az valóban közös. Márpedig ez nem volt más számunkra, mint az „itt” és „most” élhető pluralizmus maga.

szalai9 0610

E meglelt és nagy becsben tartott pluralizmus kötőanyaga nemcsak a gondolati közösség, nemcsak a rendszerrel és a hatalommal szembenállás titkos szövetsége volt, hanem egyre több a mindennapi élet rutinjaiból is. A „reformerségben” kimunkálódtak egymást értő beszédmódjaink; a folyamatos „reform-viták” erőteljesen befolyásolták és közössé gyúrták intellektuális ízlésünket; napirenden lévő munkáinkhoz elengedhetetlen volt, hogy hasonló dolgokat olvassunk és vitassunk – így észrevétlenül „közös” lett a kultúránk, s nemcsak a szakmai, hanem az irodalmi, a filmbeli, a zenei is. Az idők folyamán azután a „reformerség” tartós munkakapcsolatokat és barátságokat hozott. Ezzel pedig a reform-életforma belépett magánéletünk négy fala közé, és kibogozhatatlanul átitatta intim viszonyainkat is.

Persze mindez nem volt feszültségmentes. Életünk állandó „önmagán túlmutató” jellegét, a reformerségben összesűrített magatartásminták morális súlyát, állandóan gyakorolt – vagy implikált – felelősségünket a „köz” ügyei iránt sokszor nagyon megterhelőnek éreztük. Hiszen mindennapi életünkben lassan felszámolódtak a visszavonulás terei – aki a „reformerségből” akár csak átmeneti pihenőre vágyott, nemigen volt hová elvonulnia. A család is „reform-színtér” lett, a szerelmek, a szakítások és a haverságok is. Ezen a sűrűre szőtt szöveten pedig egyre kevésbé lehetett „átengedni” a szétválás igényeit – hallgatólagos morális imperatívuszok és a generációs küldetés kollektív teljesítésének parancsa rendelték maguk alá a tisztázás és további alternatíva-keresések egyéni vagy csoportos törekvéseit.

sehogyan sem megy

A tartós nyomás alatt a pluralizmus idővel már nem választott mozgástér, hanem kívülről vezérelt kényszer lett, s egyre kevésbé volt meggyőző, hogy együttes tevékenységeinknek valóban összeérlelt másságunk sokszínűsége ad tartalmat; megannyi apró jel mutatta, hogy „reformerségünk” közössége egyre inkább csupán retorikai természetű. Nem véletlen ezért, hanem az együvé kényszerített reformer-életforma tartalmi kiürülését kísérő feszültségek felgyülemlésének bumeráng-hatása, hogy még össze sem omlott a régi rend, s a reform-értelmiség egyes csoportjai máris hangosan és látványosan egymásnak ugrottak. Előkerültek a régen elásottnak hitt csatabárdok, s mint a nyugati „hatvannyolcasok” valamikor a hetvenes évek végén, mi, honi „hatvannyolcasok” a „megszokott” 10–15 éves késéssel fedeztük fel, hogy életünk legnagyobb baja szüleink egykori utópiája volt. Bebizonyíttatott az „überhaupt” – a szocializmus sehogyan sem megy, se „ideáltipikusan”, se a felismerhetetlenségig megreformálgatott változatában. Az elgondolás mint olyan hibás, a ráépített gyakorlat pedig súlyos történelmi tévedés! Vissza tehát a régi értékekhez! – De kinek melyikhez? Hiszen a visszatalálás iránytűjéül hívott „régi” értékek megosztóak: kinek népnemzeti alapúak, kinek polgáriak, kinek liberálisok, kinek szocialisták, kinek konzervatívok.

Ha csupán a magánélet választásairól lett volna szó, az értékek és világnézetek e sokszínűségének talán nem kellett volna heves ütközésekbe és egymás kiátkozásába torkollania. De hát a tét nem csupán „privát” természetű volt. Nem lehetett az. Merthogy elsődlegesen azokat a kereteket kellett megalkotni, amelyek közepette egyszer majd újra egészségesen elválhat egymástól a közéleti lét és a magánember világa – a keretek mibenléte azonban: közügy. De kinek a joga és kinek a dolga meghatározni, hogy milyen tér teremtessék itt a jövendő polgárai számára? A válasz nem volt kézenfekvő – és úgy tűnik, mindmáig nem az. Mindenesetre, a rendszerváltás hónapjaiban egyáltalában nem volt magától értődő, hogy az egyhangúlag óhajtott demokratikus intézményrendszeren belül kinek a megakasztott történelme nyerjen folytatást. Magyarán, nem volt világos, hogy mely régi értékek azok, amelyek hivatva vannak kijelölni, hogy a posztszocialista Magyarország merre menjen. A kezdeti lépések márpedig perdöntőek – ezt mindenki tudta. Ezért aztán az egykori „reformer-értelmiség” minden csoportja úgy érezte: új dolga, hogy minden erejét latba vesse a helyes irány győzedelmeskedéséért. Felmondatott a régi közösség, füstbe és feledésbe mentek a „fű alatti” pluralizmus gyakorlatai, az egymást-választás tegnap még igaz történetei mára a kényszer-együttélés keserű napjainak krónikáivá írattak át, és elsőrendű feladattá vált a „mindenki ellenünk van, aki nincs velünk” demonstrálása.

szalai10 0610

Ennek jegyében alig hónapokkal a pártállami rend leváltása után látványosan is felmondatott a már évek óta kényszerzubbonynak tekintett reform-közösség, s acsarkodó viták uralták el a teret, hogy kijelöljék az új, szabad politikai diskurzus domináns irányait. Az immár intézményesült pluralizmus közepette gyorsan kiformálódtak az új ideológiai küzdelem fő csapásai. A „res publicum” hamarost megtapasztalhatta, hogy a rendszerváltásban mi sem alapvetőbb, mint a régi urbánus–népies vita felelevenítése; az új politikai rend kialakításának mi sem fontosabb mozzanata, mint a történelmi és politikai szimbólumok célirányos megválasztása; a társadalmi viszonyok új alapokra helyezésének nem lehet mérvadóbb kiindulópontja, mint a kölcsönös zsidó–keresztény félelmek újramelegítése. Mintha újra a harmincas években járnánk – a szereplőkkel azonban nem is olyan régen még közös egyetemi szobában, egy asztaltársaságban, egy koncerten ült az ember, s közös izgalommal készült velük egy-egy vitaestre vagy indult az első független szakszervezet – a TDDSZ – kampányútjaira. De hát kiderült: a reform-hagyatékon marakodó rendszerváltó értelmiség hamar „enged a hatvannyolcból”, hogy ne kelljen engednie „a negyvennyolcból” – „a negyvennyolcat” azonban ki-ki immár végérvényesen máshogyan gondolja.

„közös” életforma-kísérlet

A „reform-értelmiség” története ezzel véget is ért. A rendszerváltás szappanbuborékként pukkasztotta ki a generációs vállalkozás közösségét. S amint az felbomlott, felbomlott maga az életforma-kísérlet is. Ettől fogva az utak már egyéniek – az én utam éppúgy, mint generációm más tagjaié. A frissen megnyílott szabad terepen mindannyian magunkra maradtunk, s ki-ki a szabadság teljes súlyával választhatta meg a maga számára azokat az új feltételeket, amelyek közepette az egykor „közös” életforma-kísérlet folytatását elképzelte. Dönthetett úgy, hogy további élete vezérfonalának a „reformerség” politikai elemeinek kibontását választja, de dönthetett éppenséggel úgy is, hogy számára a legfontosabb az abban foglalt és hajdan kényszerűen közösségivé oldott magánéleti kísérletezések kiteljesítése. E döntéseket azután tovább árnyalta, hogy ki milyen formát adott a választásának: milyen szerepekben, milyen foglalkozásokban, milyen élethelyzetekben, milyen napi tevékenységekben képzelte el azt. A lényeg az volt, hogy bármerre léptünk is tovább, lépését ki-ki most már nem „küldetésként”, hanem ,,életút-választásként” foghatta fel. A közös lépéstartás kényszere felbomlott – igaz, testmelege és cinkossága is. Megannyi új lehetőség kínálkozott azonban: politikaiak, üzletiek, intellektuálisak. Válhatott az emberből profi képviselő, polgármester, vállalkozó, bankár, egyetemi tanár, lapkiadó és nemzetközi szakértő egyaránt. Dönthetett úgy is – és sokan döntöttek így –, hogy nem változtat: él, ahogyan eddig is élt (anyagilag talán kicsit jobban, noha több bizonytalanság közepette), figyeli, ami körülötte történik, de abból most már inkább kívülmarad. „Elitté” avanzsált társaiknál ritkábban esik szó róluk, de azért az egykori „reform-értelmiség” nagyobbik része így cselekedett. Persze az ő életpályájukat sem hagyta érintetlenül az elmúlt évtized: a kutatás, a publikálás, a tanítás megnőtt szabadsága a régi intézményekben is új távlatokat nyitott, és e régi intézmények mellett, illetve velük szimbiózisban új iskolák, lapok, kutatóműhelyek sokasága jött létre. A megnőtt lehetőségek közepette pedig szinte mindannyiunknak megadatott, hogy új dolgokba kezdhessünk – új tudásokat szerezhessünk, új hazai és külföldi munkakapcsolatokat teremtsünk, új egyetemi szakokat és programokat alapítsunk, kipróbálhassunk egy sor új szakértői és tanácsadói szerepet, és mindenekelőtt megérhettük, hogy korábban el sem gondolható intellektuális kalandokba vágjunk. Persze útjaink és új szárnypróbálgatásaink magányossága, a szellemi élet intézményeinek bizonytalansága és a kellő anyagi források krónikus hiánya sokszor keserűvé teszi a meglelt szabadságot – de azért szabadság ez a javából. Nekem legalábbis – minden kínja és nehézsége ellenére – az élet nagy adománya.

szalai11 0610

E szabadságnak köszönhetem, hogy megtapasztalhattam: hiba volt akár csak rövid ideig is úgy gondolni, hogy a „szétszedés” reformjaiból minden további nélkül fakadnának az új rend építésének főbb elgondolásai és lépései. Az „új” programok egyszerűen máshonnan eredeztetik magukat, és kifejezett vezéreszméjük a diszkontinuitás: általuk nemcsak a régi rend tagadtatik meg, hanem belé szervültnek tételezett negációja is. A hamar divatba jött „újundok” elképzelések más elveket, más habitusokat, más embereket és más technikákat követelnek: a réginek se a színét, se a fonákját nem kívánják magukba olvasztani.

Ezt a felismerést és a belőle fakadó életformaváltást azonban nem adta ingyen számomra az élet. Beletörött a TDDSZ-alapítói és SZDSZ-szakértői bicskám, míg rájöttem. Mert úgy 1988-89 táján – mint közülünk oly sokan, magam is – teljes lendülettel vetettem bele magamat a hirtelen kitágult politikai tér kínálta lehetőségekbe: szakszervezetet szerveztem, programokat írtam, barátaimmal együtt a margón kívülre szorítottak rehabilitálásának menetrendjén és anyagi alapjainak előteremtésén dolgoztam, megszokott farmeremet és pulóveremet a „modern politizáló asszony” szövetkosztümjére váltva, komoly tárgyalópartnerként védtem érdekeinket és az eljövendő demokráciát az Akadémia központjában, minisztériumokban, kerületi és vidéki tanácsokban, régi-új szakmai testületekben és nemzetközi értekezleteken. Akkoriban igen-igen erősnek éreztem magunkat: hiszen az, amit csináltunk, nem volt forradalmi és nem volt erőszakos; nem fejeket követelt, hanem belátást; nem valamely új eszme nevében kívánta megerőszakolni a világot, hanem pusztán formát akart adni annak, ami formák nélkül, a fű alatt már amúgy is készen volt, és amit mindenki tudott.

klasszikus munkavállalói érdekek

Szakmai munkám és politikai szerepvállalásom között teljesnek éreztem az összhangot. Úgy véltem, a független szakszervezet életre hívásával nemcsak a klasszikus munkavállalói érdekek képviseletének találtunk formát, hanem ez az az intézményi keret, amely biztosíthatja a szociális alapjogok védelmét is. A szociálpolitikát kutató szociológusként keveset latolgattam, hogy akarok-e többet is tenni az ügy érdekében, mint e felismerést kimondani – tettem. Részletes programokat és tervezeteket írtam, lobbiztam, parlamenti ülésekre jártam, tárgyalásokra rohangáltam, szakértői munkát vállaltam. Hiszen meg voltam győződve arról, hogy a dinamikusan átrendeződő érdekképviseleti rendszer „nekünk” dolgozik: a független szakszervezetnek ott a helye az új társadalombiztosítás kialakítói között, és éppen szigorú szabályok szerint felépített belső rendje lehet a garancia, hogy a társadalombiztosításból az váljék, amire rendeltetése szerint való – a szociális alapjogok legfőbb társadalmi biztosítéka. Teljes bizonyossággal és megsokszorozott energiáim teljes összpontosításával képviseltem az elképzelést: ahhoz, hogy a fennálló viszonyok kívánt irányú átalakulása végbemehessen, működtetőinek és használóinak kezükbe kell venniük a jövedelemelosztás legnagyobb rendszere feletti rendelkezést; az többé nem maradhat a központi állam bürokratikus apparátusának martaléka. Létre kell tehát hozni a demokratikus önszerveződés és kontroll legmagasabb rendű formáját: a társadalombiztosítás önkormányzatát. A jövőben a legszélesebb társadalmi érdekeket megtestesítő önkormányzatnak csupán egyetlen felettese lehet: a törvény. Kormánynak, pénzügyi igazgatási apparátusnak, tőkebefektetési érdekek képviselőinek nincs itt helyük többé. Uralmat a rendszer felett ezután csak a népfelség gyakorolhat – a választott önkormányzat és a törvényességét felügyelő parlament.

Életemben kevés olyan kártékony tévedésem volt, mint ez a magasztos elvektől és társadalmi farkasvakságtól átitatott gondolatmenet. Csekélyke védekezésként említhetem persze, hogy nem magam voltam az egyetlen, aki a rendszerváltás eufóriája közepette a szakszervezeti és munkáltatói érdekeket megjelenítő önkormányzatiságban látta az egyedüli lehetőséget a társadalombiztosítás korábbi állami kirablásának megfékezésére, és arra, hogy e nagy jövedelemelosztó rendszer – immár avatott kezekbe kerülvén – valóban az átfogó jóléti berendezkedés egyik alappillérévé alakulhasson át. Hogy nem magányos harcosként képviseltem a gondolatot, mindössze annyit jelent, hogy többen osztoztunk a „wishful thinking” vétségében.

szalai12 0610

De ez kevés a felmentéshez: hiszen attól, hogy többen voltunk, felelősségünk jottányival sem lett kevesebb. Mert azokban a hónapokban valóban volt némi hatalmunk. Nem tagadható ugyanis: akkoriban sokan hittek nekünk, és mi ezzel tisztában voltunk, mi több, nap mint nap éltünk is a bizalommal. Nagy volt a szavunk és nagy a befolyásunk. Tudtuk: nem lehet bennünket számításon kívül hagyni. Ha kitessékeltek a főbejáraton, bejöttünk az oldalsón. Szó szerint. Így bár az utolsó „régi” kormány szociális és egészségügyi minisztere megtehette, hogy az engem delegáló TDDSZ részvételének létjogosultságát megkérdőjelezve, leleplező vitairatommal formálisan kitiltson a társadalombiztosítás 1989-es költségvetésének parlamenti vitájáról, kicsit sem kellett megijednem lépésétől. Tisztában voltam azzal, hogy van más fórum is, ahol elmondhatom, amit gondolok. Mint a „nagyhatalmú” első független szakszervezet szakértője, nyilvánosságot kaptam a legnagyobb napilap hasábjain – a nyilvánosság márpedig nagy úr volt akkoriban. Ha „mi” megszólaltunk, válaszolniuk kellett „nekik” is. És ezt tudván – válaszoltak is. A kerekasztaltárgyalások idejét éltük. Senki nem érezhette magát nyeregben. Viszont mindenki gondolhatta, hogy éppen neki adatott lendíteni a történelem kerekén, vagy legalábbis jó pontokat szerezni későbbi korok elszámoltatásának mérlegén. És a felek eszerint játszottak.

Ami engem illet, „befolyásom” tudata olaj volt a tűzre. Mármint ama tűzre, hogy még szentebb hitemmé váljék: nem lenne tisztességes tőlem, ha reformerségem e gyakorlati kifutópályájáról egyszer csak lelépnék. Igaz, kevesebb időm jut új kutatásokra, szakmai megbeszélésekre és a tanításra, de hát most éppen a politizálás az elsődleges dolgom. Mert itt most nap mint nap történik valami, ami nélkülem talán másképp történne.

informalitásba szorított

Így azután el sem telt egy év, és „rendes” parlamenti szakértő lett belőlem, akinek részvételéhez a legitimitás kétségei nem férhettek többé. Ott ülhettem az első szabadon választott képviselőtestület Szociális, Családügyi és Egészségügyi Bizottságának állandó belépővel rendelkező tanácsadói között, s hihettem, hogy amin munkálkodunk: a magyar társadalom tegnap még informalitásba szorított önvédelmi viszonyainak szociálpolitikai intézményesítése. Ha pedig az, akkor a társadalombiztosítást sehogy máshogy nem alakíthatjuk át, mint annak tudomásulvételével, hogy a magyar társadalom immár „polgárosult”: ha tisztességesen működik a rendszer, akkor az emberek adóznak a gyerekeiknek, a betegeiknek, az öregeiknek, és így lesz elég pénz családipótlékra, táppénzre, nyugdíjra. A felhalmozott járulékokból pedig okosan forgatandó, gyarapítandó és szigorú ellenőrzés mellett elosztandó vagyonhoz jut a köz – a társadalombiztosítás önkormányzatában egyszerre testesíthető meg minden, amiért itt piacot és jóléti berendezkedést akarunk csinálni.

Nem tudom – akkor sem tudtam – pontosan, melyik volt az a pillanat, amikor először kezdtem kapiskálni: valami nem stimmel mindezzel. De azt tudom, hogy 1992-ben, a kormány által elkészített önkormányzati törvénytervezet vitája során már érzékeltem: „mi” más önkormányzatot akartunk, mint amivel „ők” itt előhozakodnak. És különben is: mindig arról volt szó, mindig azt mondtuk, hogy előbb a teljes szociálpolitikai rendszer és benne a társadalombiztosítás hosszú távú koncepciójának kell elkészülnie. Ha e koncepció alapján a Parlament a legfőbb kerettörvényeket megalkotta, akkor jöhet csak az önkormányzat! Miért csinálják fordítva?! Kinek olyan sürgősek az önkormányzati választások?! – A válasz ma már ismert: a társadalombiztosítás önkormányzata a grandiózus hatalmi kiegyezés biztosítéka volt az akkor kormányon lévők és később kormányra kerülő utódaik között. Mindenesetre a hályog hamar lehullott ügybuzgó szememről, hogy már az 1993. májusi választások előtt világosan lássam: szakszervezeti alapú „önkormányzatiságot” megtámogató érvelésünk elég erős és csiszolt volt ahhoz, hogy néhány hónap alatt hatalmas vagyonhoz és befolyáshoz juttassa a demokratikus rendszerváltás legnagyobb ellenfelét – az MSZOSZ-t! Igen, tényleg volt történelmi befolyásunk!

szalai13 0610

A történet tanulsága számomra életre szóló. Rendszerváltó farkasvakságom keserű megtapasztalása mélyen átgondoltatta velem „reformerségem” meg nem úszott torzulásait és nem is oly veszélytelen csapdáit. Visszavonni nem lehet, hogy mindez így történt, de a már felismert hibákat tovább folytatni azért nem kell. Megpróbáltam levonni a magam számára adódó következtetéseket. Ami az ,,életformát” illeti, könnyű dolgom volt: a kacérkodás a politikával kalandnak izgalmas volt, élménynek gazdag, de csábításnak kevés. Mindig is nagyon szerettem viszont kutatni és tanítani – az, hogy ma „teljes munkakörben” csinálhatom, amit szeretek, nap nap utáni öröm forrása számomra. A politikát érintett állampolgárként és érdeklődő magánemberként figyelem, ha kérdezik a véleményemet – és van –, elmondom. Egykor együtt-reformerkedő politikus barátaimnak pedig drukkolok. De legfőbb dolgomnak azért azt tekintem, hogy megpróbáljam megérteni: mi az, ami ebben az országban valójában történik manapság. Nemcsak a politika színterein, hanem a mindennapi életben. Mert legjobban azért ma is a szociológiát szeretem.

Szalai Júlia Uram, a jogaimért jöttem című tanulmánykötetének előszava
kép | Menez művei, wikiart.org