ADATOK A SZAKRÁLIS MŰVÉSZET IKONOGRÁFIÁJÁHOZ [1]
1988 ősz
![ADATOK A SZAKRÁLIS MŰVÉSZET IKONOGRÁFIÁJÁHOZ [1] 1 ADATOK A SZAKRÁLIS MŰVÉSZET IKONOGRÁFIÁJÁHOZ [1]](https://ligetmuhely.com/wp-content/uploads/2017/02/mathis_gothart_grunewald_1501.jpg)
„… Nektek adok minden növényt az egész földön…”
(Teremtés Könyve)
A kiadvány szerkesztői azt kérték tőlem, írjak tanulmányt a LIGET megjelenő első számába, de ez olyan témát öleljen fel, amely a kiadvány címére utal, arra az eszmére, amit ez sugallhat. LIGET: védelme földünknek. Őrzése a Természet és az Ember egységének. Szeretete annak, amit e világinak mondunk.
az Úristen léptei
Lapozgattam jegyzeteimben, feldolgozatlan céduláim között. A keresztény művészet ikonográfiája, jelképei, évezredes tematikája: több évtizedes gyűjtésem publikálásra váró anyaga. Bizonyosan találok ebben idekapcsolódót, hiszen a vallástörténet látható formát öltő gondolata, tehát a szakrális művészet vállalni akarja a szépségek megjelenítését, elsőrendű kötelessége tisztelettel nézni a teremtett föld értékeire. És ekkor jutott eszembe a csodálatos mondat a Teremtés Könyvéből: ,,… meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált.” Ez a hely a Paradicsom volt, a csodálatos Éden, s már tudtam, hogy erről írok. Mert szépségében, lám, még az Isten is kedvét lelte, ezért indult sétálni benne.
Témám a kert, a növények, virágok, gyümölcsök otthona, oly sok jelkép és gondolat megtestesítője.
A szakrális művészetben az első az Isten kertje, az Éden, melyet az Úr ültetett az első emberpárnak. Ide helyezte őket, hogy műveljék és őrizzék a Paradicsomot, amelyben „mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas volt.” A Teremtés Könyvét idéztem az aranykor boldogságáról, a kert javainak szabad használatáról, a természet és az ember tiszta egységéről: ez az élet harmóniája, hiánya a halálnak, feltétele az erkölcsi szabadságnak.
És ez a csodálatos kert lesz a bibliai bűnbeesés színtere. Megjelenik a szakrális művészetben a fa mint a Paradicsom szimbóluma. Általános értelemben az életerő, az újjászülető természet jelképe.
,,… vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és a levelei kibontakoznak, tudjátok, hogy közel van a nyár…” (Máté 24, 32) melyet ha kivágnak, újrasarjad, ,,… a fában mindig marad reménység, hogyha lenyesik is, új ágakat hajthat…” (Jób 14, 7) és jelzi a reménytelen sivatagban vándorlóknak az életet adó vizet, ,,… a pusztaságot tóvá változtatom … a sivatagban cédrust növesztek.” (Izajás 41, 18-19)
A Paradicsomból azonban két fa kiemelkedik az általános jelentésből: az élet fája és a jó és rossz tudásának fája, amelyeket az Úr ültetett a kert közepébe, és megtiltotta az embernek, hogy ezekről egyék. Az életfa gyümölcse halhatatlanságot ad, a tudás fája pedig — ahogy az asszonyt megkísértő kígyó mondta — az istenekhez teszi az embert hasonlóvá. És ezért az első emberpár evett erről a fáról, amely miatt elvesztette a paradicsomi boldogságot. Az Úr pedig elzárta az utat az élet fája felé, kerubokat állítva őrzésére. Így lett büntetés a halál.
A Biblia tulajdonképpen azt mondja el, hogyan nyitja meg Isten ezt a lezárult utat az életfa felé. ,,A prófétikus eszkatológia úgy írja le az idők végét, mint újrafeltalált Paradicsomot, amelyben az életfa táplálja és orvosolja az embert.” (Biblikus Teológiai Szótár)
kereszt és életfa
A keresztény művészetben az életfa a megváltás misztériumát kívánja jelképezni, ezért már a legkorábbi időktől a kereszttel fonódik össze. Alapját az egyházatyák tanításai és általában a teológiai megfontolások adták, hiszen ezek alapján a Paradicsom boldogságának újraelnyerése, kapujának megnyitása Krisztus halálával vált lehetővé. Így lett a kereszt „megmentő fává” és ez a gondolat nyitotta meg a művészetben a két motívum — a kereszt és az életfa — egybekapcsolását. Ábrázolásánál indák, rügyek, ágacskák borítják a kereszt négy szárát. Zöldel a fa törzse, sokszor még madarak is pihennek ágain és rajta a megfeszített, mint e fa nemes gyümölcse.
A San Clemente apszismozaikja, az amiens-i katedrális timpanonjának keresztje, a román művészet feszületeinek sokasága, a pacifikálék, amelyek a csóktáblát pótolták a misén, Kelet és Nyugat nagyszerű alkotásai, a remekművek egész sora a kereszt és életfa egybeolvadását, a kereszt és életfa azonossá válását reprezentálják.
A kereszthez és az életfához kapcsolódik az élet vizének, a paradicsomi folyóknak ábrázolása is. Az Éden földjéből fakadt négy folyóról már a Teremtés Könyvében olvasunk és ez a gondolat jelentkezik a korai keresztény művészetben. Sión hegyén, a Paradicsom hegyén trónol az Apokalipszis Báránya és innen fakad az élet vizének kristálytiszta folyama, s ágazik négyfelé, megtermékenyítve a világot. (Jelenések Könyve 22, 1) Mennyire kifejező ábrázolása ennek a San Giovanni in Laterano apszismozaikja az 5. századból, amely egyben azt is mutatja, milyen korai a művészetben ez a szimbolikus kompozíció. A mozaik a Sión tetején, a szent hegyen álló kereszt alakú életfát mutatja, melynek tövéből négy forrás indítja el a világot felüdítő, a világnak életet kölcsönző folyamot.
Természetes, hogy e szimbólumot már a korabeli teológia megfogalmazta és értelmezte: az 5. század elején Nola püspöke, a szentként tisztelt Paulinus e folyókat a négy evangélium allegóriájának nevezte. Meditációjának lényege, hogy az evangéliumokból az emberiség üdvösségének híre úgy áradt szét a négy világtáj felé, mint ahogy az életet adó víz ömlik szét a folyamokból. Ismerünk olyan ábrázolást, amelyen a négy folyam forrásánál a négy evangélista szimbóluma látható, így illusztrálva a gondolatot.
megváltás és bűnbeesés
A keresztény ikonográfiában a kereszt mint életfa számos elmélkedéshez, teológiai gondolathoz kapcsolódik. Egyik kompozíciós megoldás pl. az, amikor az életfává alakított kereszt alatt megjelenik Mária és Éva alakja, a megváltás és bűnbeesés szimbólumaként. Ennél a megoldásnál sok esetben a tudás fáját is jelzi az alkotás úgy, hogy a kereszt az üdvözítő alakjával az életfa gondolatát hordozza, a kereszt alsó szárára rátekeredő kígyó a tudás fájára utal. Ezt a gondolatot plasztikusan fejezi ki az a megoldás, amikor Krisztus egy zöldellő lombos fán függ és a fa egyik oldalán a szentostya, mint termés, a másik oldalán a halálfej függ gyümölcsként a fán. Alattuk Mária és Éva.
Az életfa kompozíció legtanulságosabb gondolatát, mely a művészetben és az irodalomban gazdagon éreztette hatását, Szent Bonaventura fogalmazta meg. Doctor Seraphicus, a párizsi egyetem professzora, a 13. század ferences barátja, akit egy élő, virágzó keresztfával ábrázol a művészet, tanulmányt írt Lignum vitae címmel a feszületről mint az élet fájáról. Elmélkedését a Jelenések Könyve indítja el, melyben az élet fája minden hónapban terem, tehát tizenkétszer hoz gyümölcsöt és levelei a népek gyógyulására szolgálnak. Krisztus életét egy fa formájában ábrázolja, felső ágain a megfeszített alakjával. A fa 12 ágból és 12 gyümölcsből áll: az alsó négy ág Jézus gyermekkorát, a középső szenvedését, a felső négy megdicsőülését jelzi. Minden ágra ráírva röviden a bibliai esemény, amely alapja a kontemplációnak. A művészetben a 14. századtól ismerjük képi megfogalmazását. Ezek természetesen nem szolgai másolásai a szövegnek, de a gondolat lényege, tehát, hogy az életfa maga Krisztus, összekapcsolja a kompozíciókat és nyilvánvalóvá teszi irodalmi forrásukat. Gyakori megoldás, hogy a Lignum vitae csúcsán Krisztust szimbolizáló valamelyik madár áll: a pelikán, amint halott gyermekeit saját vérével életre kelti, a Megváltót idézi, aki kereszthalálával az emberiség üdvösségét hozta és az eucharisztiában önmagát adta eledelül. A másik, a naphoz felszálló sas, az égbe felmenő istenembert, a harmadik, a fészkét felgyújtó és hamujából megfiatalodva felemelkedő főnix, a sírjából új életre kelő Krisztust jelképezi.
A két paradicsomi fa mellett a növényvilág egész sora megjelenik a szakrális művészetben mint egy-egy gondolat jelképe. A virágok, a gyümölcsök, a természet ezer színe, gazdagsága eszköz a művész kezében a szellem, a lélek, az ember belső világának jelképes ábrázolásához.
,,… a föld rózsákkal, ibolyákkal és más virágokkal van tele, a föld éltető nedvei ezernyi szépséggel hintették tele a rétet…” — így írja Aranyszájú Szent János, amikor a kegyelem áradásához keres hasonlatot. A művészetet megtöltik ezek a csodák.
Nem minden esetben kell keresnünk bennük titkos értelmet, mert bizonyos, hogy a középkorban is, mint később a környező világ szépségei, a természet megörökítésének vágya vezette a festő ecsetjét. De ennek ellenére tudjuk, hogy a középkorban a növényvilág jelentését kereső és meghatározó spekulációk tudatosodtak a társadalomban és hatottak a művészetben. Egyik legfontosabb forrása ezeknek a Liber Floridus, amely a növényvilág teológiai, filozófiai, természettudományi enciklopédikus feldolgozása. Eredetijét a genti Egyetemi Könyvtárban őrzik. Szerzője a flandriai St. Omer kanonokja, a humanista skolasztikus műveltségű Lambertus volt. Lambertus 1120 körül írta e gazdagon illusztrált művét, amely lehetővé teszi, hogy ne a fantázia vezesse a késői kutatót, hanem korabeli forrásra támaszkodjék szimbólumkereső munkájánál.
öröm ez a gazdagság
Az csak véletlen, de kedves véletlen, hogy a Liber Floridust őrző városé a Van Eyck testvérek nagyszerű oltára is, amelyen a középkor leggazdagabb tájképével találkozunk. A kutatók, akik a „misztikus Bárány flórájának” nevezik e vegetációt — hiszen az Agnus Dei imádását ábrázolja a festmény — 32 féle növényt, virágot, fát különböztetnek meg a kompozíción. Köztük olyanok is vannak, melyek Németalföldön nem élnek meg, hiszen a mediterraneum gyümölcsei: ciprus, datolyapálma, fügefa, gránátalma, narancsfa és mandulafenyő. De elsősorban mégis a hazai növények gazdagítják a tájat, a lucfenyő, a juharfa, a ribizli, rózsabokor, szőlő, labdarózsa, liliom, gyöngyvirág, pünkösdi rózsa, viola, pitypang … és sorolhatjuk tovább, mert öröm ez a gazdagság. De témánkat igazából ez a kép nem érinti, hiszen most a növények szent szimbolikájával kívánunk foglalkozni. A Van Eyck testvérek ecsetjét azonban minden jelképes értelemtől mentesen a természet szeretete és a nemes témához méltó környezetet teremtő vágy vezette.
Nem így a korszak másik jeles németalföldi festőjét, Hugo van der Goest, amikor Jézus születését megfestette. Ezen a képen ugyanis az ábrázolt virágok valóban szimbolikusak, jelképes értelmük miatt kaptak helyet a kompozícióban. A búzakéve utal Jézusra, az élet kenyerére, s ahogy a búzát megőrlik, megsütik, hogy eledelünk legyen, úgy kell a gyermekként látott Megváltónak szenvedni és meghalni érettünk. Egyben eucharisztikus jel is, belőle készül az ostya. Ezért sokszor együtt szerepel a szőlővel, melyből a bort sajtolják, ami Krisztus vérét jelzi. A kalász mellett egy fajansz vázában tűzliliom, fehér és kék liliom, metszett üvegben pedig harangvirág és három szegfű áll. Mindegyik virág egy-egy jelkép: a tűzliliom Krisztus vérére utal, míg a fehér Mária ártatlanságának, a kék pedig a Mária szívébe fúródó tőrnek a jelképe. A harangvirág a Szentlélek ajándékát jelzi, melyek a megváltással kerültek hozzánk, míg a három szegfű a keresztrefeszítés szögeire utal.
A szakrális művészetben jelentkező növények egyik legfontosabbja az olajfa ága és termése. A Bibliában ez egyike azoknak a táplálékoknak, melyekkel Isten jóllakatja népét. (Második Törvénykönyv 11, 14). Hiánya a hűtlenség büntetése, (Mikeás 6, 15) bősége az üdvösség jele (Joel 2, 19). De nemcsak táplálék, hanem illatosító kenet és a fény forrása. Szimbolikus jelentését keresve, mindazt kifejezi, ami az ember életét szebbé, nemesebbé teszi. Kifejezi a szeretetet, (Énekek Éneke 1, 3) a barátságot (Példabeszédek 27, 9). Boldogságot kívánni, örömet szerezni annyi, mint olajjal önteni a kiválasztottat (Lukács 7, 46).
Legelterjedtebb jelentése a vízözön elbeszéléséhez kapcsolódik. Noé, hogy lássa, vajon a víz visszahúzódott-e már a föld színéről, kieresztett egy galambot a bárkából, de az visszatért, mivel még víz állt az egész földön. Hét nap után Noé újra kibocsátotta a galambot, amely este visszatért hozzá, s „íme friss olajágat tartott a csőrében.” Az Isten megemlékezett az emberről, szelet támasztott, hogy felszáradjon a föld. Az Úr megbékélt. Ez az olajág jelentése.
Korai és nemes jelképet hordozó gyümölcs a gránátalma, amely az antik művészetben a termékenység és a halhatatlanság szimbóluma volt. A keresztény művészet így örökölte és értelemszerűen a feltámadás jelképévé alakította. De az Énekek Énekéből indulva Máriához is kapcsolódik és egyike lesz az istenanya-szimbólumoknak: „…mátkám, hajtásaid gránátalmát termő kerthez hasonlók” (Énekek Éneke 4). E költői képet szinte illusztrálja Grünewald Madonnája, aki gyönyörű gránátalmalugasban ül. — Több irodalmi megfontolás, elmélkedés kapcsolódik ehhez a gyümölcshöz mint Mária-szimbólumhoz. A gránátalma, mely tavasszal és nyáron virágoktól bontottan szépséges, ősszel gazdagon termékeny, de télen megdermeszti a hideg zordsága, ugyanígy szépséges Mária, aki Isten fiával terhes, de fiának szenvedése fagyot, dermedtséget hoz szívére. Gyönyörű himnuszok fogalmazzák meg ezt a gondolatot.
A szakrális művészetben rendkívül gazdag és gyakori a virágok jelképes ábrázolása. A virág egyrészt az élet rövidségét, de ugyanakkor a halál utáni újraéledést jelenti, másrészt jele az ifjúságnak, attribútuma a pusztulás feletti győzelemnek. Elsősorban azonban mint Mária-szimbólum uralkodik a középkori festményeken. Gyakori az olyan kompozíció, amely gyermekével együtt ábrázolja Máriát, körülvéve angyalokkal, szentekkel. A környezet mindig egy vegetációban gazdag, virágoktól pompázó, körülzárt kert, a Hortus conclusus. „Húgom, mátkám, akár az elzárt kert, a lepecsételt forrás” (Énekek Éneke 4, 12). Az Énekek Éneke mátkájának helyébe Máriát állítja a középkori tipológia, és így lesz a fallal körülzárt kert Mária érintetlenségének szimbóluma és ugyanez az értelme a lepecsételt forrásnak.
az emberiség orvossága
Ez a körülzárt virágoskert sokszor lesz színhelye az unikornis, az egyszarvú utáni vadászatnak. Úgy hitték, hogy az emberiség orvosságát nyerhetik el ettől az állattól, melyet csak akkor foghatnak meg, ha egy szűz az ölébe veszi. Így is ábrázolják: a virágok között ülő gyönyörű hölgy ölében tartja az egyszarvút. Már a korai időkben Jézus jelképének tartják az unicornt és a szűz alakja Máriával azonosult, aki ölében hordozta Krisztust, az emberiség orvosságát.
Az Énekek Éneke körülzárt virágoskertjéből született a középkor másik kedvelt Madonna-kompozíciója, amely Máriát és gyermekét egy rózsalugasban ábrázolja. Zenélő angyalok, női szentek egészítik ki a jelenetet, melyet élősövény kerítés zár körül. Vörös rózsája a tökéletes szeretet, a fehér a szent szűziesség jelképe. A ,,titkos értelmű rózsa”, a rosa mystica a keresztény irodalomban és művészetben mindig az istenanya jelképe.
Mária érintetlenségének másik gyakori szimbóluma Áron virágzó ága. Már maga a bibliai leírás is gyönyörűen jelzi a virág szakrális jelentését, hiszen itt az Úr megnyilatkozásának jele lesz. Így írja le Mózes 4. könyve, idézve az Úr szavait Mózeshez: „…Adjon neked minden törzs egy botot, összesen tizenkét botot és mindegyik írja rá magáéra a nevét. Áron nevét pedig írd Lévi botjára. Aztán tedd őket a megnyilatkozás sátorába, a bizonyság elé, ahol meg szoktam nyilatkozni neked. Annak a botja, akit kiválasztok, kihajt… Mire Mózes másnap reggel belépett a tanúság sátorába, lám Áron botja hajtott ki: rügyet fakasztott, virágba borult, s mandulát érlelt” (Számok Könyve 17.). A kivirágzó ág a tipológiában — így pl. a Biblia Pauperumok ábrázolásain — Jézus születésének ószövetségi előképe lesz az érintetlen istenanya szimbólumaként.
A Liber Floridus és a többi középkori forrás a növények egész sorát említi; szinte lexikonszerűen összeírhatnánk jelentésüket. Részletezés nélkül megemlítünk néhányat a legismertebbekből.
Éva fügét szakít
A fák közül: az akác a lélek halhatatlanságának, a babér az örök életnek és a győzelemnek, a pálmaág a mártírok halál feletti győzelmének, a cédrus Isten örök uralmának szimbóluma. Külön említjük a fügefát, mert a szakrális művészetben jelentősebb szerepet kap a többinél. Sokan a Paradicsom tiltott fájának tartották és a korai ábrázolásokon a bűnbeesésnél Éva fügét szakít a fáról. Mármost, hogy valóban füge vagy talán alma volt a jó és gonosz tudásának fája, ezen sokat vitatkoztak a szentírásmagyarázók, de az bizonyos, hogy az Édenben ott volt ez a fa. A Teremtés Könyvéből tudjuk, hogy miután az ősszülők ettek a tiltott gyümölcsből, észrevették meztelenségüket. „Fügefa levelet fűztek össze és kötényt csináltak maguknak” (Teremtés Könyve 3, 7.). A patrisztikai irodalomban ezen alapszik a fügének, mint szexuálszimbólumnak értelmezése: levelének érdessége a fájdalomra utal, mely az örömet követi, illetve a büntetésre, melyet a fékevesztett ösztön miatt szenvedünk el.
A gyümölcsök közül: az alma, túl azon, hogy a tudás fajának gyümölcse, egyben hatalmi szimbólum. A búzakalász, mely mint említettük, Krisztus testének jele, emellett a termékenység szimbóluma is. A cseresznye a boldogság, a jó munka, a földieper az igazságosság, a mandula a szüzesség, a narancs a nagylelkűség, a szilva a hűség, a tök a feltámadás szimbóluma. Ezt a jelentést Jónás Könyvében elfoglalt szerepének köszönheti. A nád Krisztus szenvedésének jele, mert ezen nyújtották neki a szivacsot, a bogáncs a bűn, a konkoly a rosszakarat, a mandragóra a démonok jele. A mirtusz a szeretet, az izsóp, mely kövek között nő, az alázat szimbóluma.
A virágok közül: a gyöngyvirág az eljövendő öröm jele. Krisztus születésénél az Úr érkezésének, az Utolsó ítélet üdvözültjeinél az Úr látásának örömét jelzi. A fű között megbúvó ibolya a szerénység, a mályva a bűnbánat, a jácint az okosság jelképe. A kökörcsin a betegségre és a halálra utal. Leveleinek hegye Krisztus vérétől piros, a legenda szerint ugyanis nagypéntek este nőtt ki a Kálváriahegyen. A mák az álmodozás, a nárcisz az önszeretet, a százszorszép pedig az ártatlanság szimbóluma.
Általában jellemzi a növények szakrális értelmezését, hogy tulajdonságot jelképeznek, jót és rosszat, erényt és bűnt.
Verba ultima
Sirák fiának könyvéből. ,,A maga dicséretét zengi a bölcsesség” és hasonlatai a természet csodálatos szépségeiben találnak méltó kifejezést önmaga megfogalmazásához.
„Magasra nőttem, mint Libanon cédrusa … mint a jerikói rózsaültetvények, mint a pompás olajfa a síkságon … Rügyeket hajtottam, mint a szőlőtőke, virágaim pompás gyümölcsöt termettek. Jöjjetek hozzám, akik utánam vágyódtok és teljetek el gyümölcseimmel. Csak rám gondolni is édesebb a méznél…” Így szól a bölcsesség, mely Sirák fiának könyve szerint bejárta egymaga az égi köröket, megjárta a szakadék mélységét és uralkodott a tenger hullámain és az egész földön.
IRODALOM
A bibliai idézetek a Szent István Társulat 1979-es kiadása szerint.
Behling: Die Pflanze in der mittelalterlichen Tafelmalerei. Weimar, 1957
Behling: Die Pflanzenwelt der mittelalterlichen Kathedralen. Köln, 1964
Bauerreis: Arbor vitae. Der Lebensbaum und seine Verwendung in Liturgie und Kunst des Abendlandes. München, 1938
Hilger: Geheimnis des Baumes. Freiburg, 1956
Molsdorf: Christliche Symbolik der mittelalterlichen Kunst. Graz, 1968
Biblikus Teológiai Szótár. Róma, 1974