SZAKÍTÁS

Németh Bálint: Szósz című verséhez

− Nem gondolod komolyan, hogy ha valaki rámosolyog valakire, abból föltétlenül ez lesz? – Dóra arca kipirul, a szája széle remeg.

− Nem gondolom, persze, hogy nem – sóhajt Dávid megadóan, s közben eszébe jut, hogy ha valóban olyan lenne, amilyennek Dóra most minden bizonnyal látja, azt kellene felelnie, hogy „nem gondolom, hogy föltétlenül, csak bizonyos esetekben. Amikor a körülmények meg a személyek ’ideálisak’. Nem mindegy, ki az a valaki, aki valakire mosolyog, amint az sem lényegtelen, hogy a valaki, akire rámosolyogtak, mit és milyen módon lép erre. Nagy különbség van, hogy rám villantanak mosolyt és én mosolygok vissza, vagy valami macskajancsi a címzett, aki mit sem tud ezzel kezdeni. És még sorolhatnám a lehetőségeket.”

− Akkor miért mondtad, hogy nem tehetsz róla? – szipog Dóra.

Dávid nézi a lányt. Az arc, mint egy tisztára nyalt kávéskanál, fénylik, és ez zavarja, még akkor is, ha tisztában van azzal, hogy alapvetően a könnyek okozzák. Kipillant az ablakon, az utcai lámpák sárgára színezik a ködöt.

− Nem mondtam, hogy nem tehetek róla – emeli a tekintetét újra Dórára. – Elsősorban én tehetek róla.

Dóra a kezébe temeti az arcát. Dávid föláll, szinte lopakodva távozik. Az ajtót óvatosan húzza be maga mögött, alig hallható kattanás. Hiszen ugyanazt ragozzuk két órája, gondolja, miközben lenyargal a lépcsőn. Szükségét érzi a szünetnek.

A panelek között játszótér, a hinta láncát mintha tóból húzták volna ki, nyálkás, kellemetlen tapintású. Dávid beleerőlteti magát a hintába. Fázik, a vas szinte égeti. Minden erkély szószék, ami van, bámulja a szemben lévő tízemeletest.

− Mindenhonnan ellenem prédikálnak – dünnyögi. − Vagy értem?

− Megfutamodtam – állapítja meg, kikászálódik a hintából, a közeli garázskocsma felé veszi az irányt.

Ketten ülnek a sarokban, az egyik a karjára borulva alszik, a másik a szakállát rágja. Dávid egy kis édeset kér, kísérőnek fröccsöt. A nagymellű, tésztaképű pultos lány mosolyog, amikor elé tolja a kicsike és a nagyobb poharat. A metszőfogai foltosak.

− Bármikor rám omolhat – mutat a sarokba, indokolatlan jókedvvel. Ingatag tornyot építettek sörösládákból. Nevet. Dávid is elmosolyodik.

Az ajtó olyan zajjal csapódik ki, mintha elpattanna egy túl szélesre húzott vigyor. A tulajdonos áll az ajtónyílásban, biccent, beüget a pult mögé, valamit sutyorog a lánynak. Dávid lehúzza a felest, egy hajtásra kiissza rá a fröccsöt, s már indul is.

− Rohadt egy idő van – hallja, amikor kilép. – Nem adnál egy százast?

Kacsa az, a lakótelep legrégebbi hajléktalanja, aki csak nagyritkán kacsázik a belvárosba.

− Valahol süteményt esznek biztosan, vagy főtt húst piszkeszósszal – magyarázza Kacsa −, én pedig megkívántam a bort. Mi a baj ezzel?

− Semmi – vonja meg a vállát Dávid, előveszi a pénztárcáját, egy ötszázast kotor elő, a kinyújtott marokba helyezi.

− Rendes vagy – mondja Kacsa, mielőtt benyit a kocsmába.

Dávid nem érzi magát rendesnek, a nyelőcsövét marja a szesz, böfög, a rossz íz elönti a száját. Jól esne egy sütemény, villan át rajta. Behunyja a szemét, maga elé idézi a pár nappal korábbi fogadást, a kiállítás végén. Látja magát, ahogy ott áll a kultúrház kisebb termében, eszi az egyik zserbót a másik után, egy ezüsttálca lassanként megürül, bár aligha valódi ezüst, hiába fénylik. Nem mind arany és nem mind ezüst, és akkor hirtelen az a mosoly. Kimondottan szép mosoly. Utána az az incselkedő mozdulat, amivel a mosolygó jelzi, hogy valami van a szája szélén. Ha a szám szélét megnyalom, gondolja Dávid, az akár félreérthető is lehet, mégis azt teszi, és pár másodperc múlva már beszélgetnek is. A mosolygó a képeiről kérdezi, melyik hol és hogyan készült, de Dávid nem akar ebbe belemenni.

− Csak szemenszedett hazugságok jutnak eszembe most – nevet.

− Azokat inkább hagyjuk – mondja a mosolygó. – De annyit azért árulj el, hogy a címadó fotót hol lőtted?

− Itt, az egyik lakótelepen. Biciklivel mentem hazafelé, megálltam az út szélén, és csupán annyit akartam megörökíteni, milyen az, mikor egy fényszóró elvakít. Csak jóval később vettem észre, hogy egy disznó ült az anyósülésben.

− Mint a Nagyításban, ha nem is olyan tragikus – komolyodott el a mosolygó, azzal belevesztek a filmekbe, később egymásba.

Dávid kinyitotta a szemét. Nem, ebben semmi sors- vagy szükségszerűség nincsen, gondolja; Dórának igaza van, ez az én hibám, csak az enyém. Vagy nem is mondott ilyet?

Maga sem tudja, miért vagy merre, de elindul. A megállóban hangosan pletykálnak az öregasszonyok, Dávid foszlányokat hall csupán. A játszótér melletti padon két kamasz kuporog, fázósan.

− Az ördögnek hazudni bűn-e? – kérdezi az egyik, talán a másiktól, talán csak úgy, költőien, de Dávid nem akarja megfejteni, mit jelent itt és most ez a mondat, csak azt érzi, hogy nem idevaló, mert nem lehet az, egyszerűen lehetetlen.

– Dávid, nem hallod?

Valaki a nevemen szólít valakit, állapítja meg magában Dávid, és meg is pillantja az ablakból kihajoló nőt, aki a padon gubbasztó kamaszok felé integet és kiabál.

– Dávid, nem hallod? – hall egy másik hangot, egy ismerőst, és legszívesebben azt ordítaná, hát nem látod, hogy nincs mit látnod? De hát nem vagyok itt. Mégsem mond semmit, a hang felé fordul, Dóra egy szál pólóban és cicanadrágban áll, meg fog fázni, a pólóját már át is áztatta ez a viszkózus, borzasztó köd.

− Nem csak a te hibád, Dávid, nem hallod?

És Dávid hallja, de nem képes válaszolni. Hirtelen minden könnyűvé válik. Elindul a hang irányában, s közben arra gondol, gázolok tovább ebben a sűrű, mustárhoz vagy takonyhoz hasonlító szószban, amiről eldönthetetlen, hiánya vagy fölöslege valaminek, miközben azt sem tudom eldönteni, hogy a hiány vagy a fölösleg miatt mosolyogtam vissza, a hiány vagy a fölösleg miatt történt az, aminek nem kellett volna, de az már a múlt, s ez az, ami számít. Amikor odaér, magához öleli a lányt.

− Nem csak a te hibád – ismétli Dóra. − De nem akarok ezzel együtt élni.

Dávid félszegen elmosolyodik.

− El fogjuk felejteni − suttogja.

− Veled nem akarok együtt élni – pontosít a lány, tolja el magától a férfit, azzal sarkon fordul, sietős léptekkel a panelház bejáratához megy, s mielőtt eltűnne a lépcsőházban, még visszafordul.

− Holnapra összepakolom a holmid. Most menj, ahová tudsz!

Dávid moccanatlan áll, nézi, ahogyan az erőkar behúzza a nehéz ajtót, s nem tudja, most sírjon vagy ne sírjon, menjen vagy maradjon, s közben érzi, ahogy egyre nagyobb súllyal passzírozza a talajhoz ez a sűrű, takonyszerű köd, hogy már levegőt is alig bír venni…

kép | shutterstock.com