SZAKADÉK

Vérvörös és rózsaszín fagylaltmaradványt takarnak a kilukasztott-lepecsételt és rendszerint össze is gyűrt BKV-jegyek. Innen a peremről is látni, ahogy reszketve húzódik a zugba minden elejtett, elszabadult szemét, fonnyadt virágtól a csomagolópapír-darabig, szétlapított tejfölös pohártól egy pöttömnyi, vélhetően postaszekrényt nyitó kulcsig. Nem nyúl érte senki. Vége. A függőleges és vízszintes betonsíkok alkotta fél-védelemben meglapulnak, haladékért esengenek a dolgok. Szóval föntről is látni, ahogy ügyeskednének, tapadnának-ragadnának. A valaha fényes és lenge díszszalag próbál beakadni egy csupasz papírhengerbe, spulniféle lehetett, gurulnak összeakaszkodva, erőlködnek, igyekeznek még — látni azt is, hogy hiába. A meglóduló járműforgalom felkavar, szétlapít, félresodor, a buszkerekek alól spriccel az új: ostyatörmelék, sár — üvegcserép is. A jövevények a betonfalhoz csapódnak, ájultan huppan könnyű és nehéz, de élelmesen máris helyüket keresik: meghúzódnának. Van, amit innen föntről csak képzelni lehet. A derékszög hegyébe búvó cafatot, port. Ami a függőleges fal alján, rücskökbe rejtezhet, az is felkészül a robajló hullámokra, és hát fel a gyalogosok rúgásaira, holdjáró cipők, vasalt sarkak taposására. Ez és az, ez és az, kerekek és lábak, kerekek és lábak, vagy kipufogók és cipők, mindegy: szünet nélkül, örökkévalóan. Miért érzem akkor, hogy megkapaszkodnának? Miben? Meddig? Pedig még egy-egy eltévedt bogarat is odaképzelek a dagadó és elülő mocsokba. Pincebogarat a fröcskölő szemétbe. Csápja a falat tapogatja, lukat remél, valóságos barlangot, átjárást talán. Potrohát is megemeli, feltolja, úgy is védené magát. Odaképzelem, hogy sajnálhassam. Odaképzelem, tudva, hogy engem a járdaszélen fékeztetett nyomorékkocsiban nem láthat és nem képzel. Felkapaszkodhat-e valaha? Mint kifulladt, boldog alpinista, elérheti-e a peremet?

szánom mind

A bizonyára számlálhatatlanul sok választási lehetőségből — mondjuk, a járdaszélen — én kettőt vélek körvonalazódni: szánom az úttesten hömpölygő cafatot, szerves és szervetlen anyagok maradványait, olyannyira szánom mind, hogy élőlényt is teremtek hozzájuk, hiszen sejtem, hogy a leejtett és szétlapított tölcsér, az elveszített, tócsává lett fagylalt nem olyan megindító, mint egy pincebogár. Kihajolhatok aztán a kocsiból, előrebillenthetem a fejem, és bámulhatok abba a mélységesen mély szakadékba, ahol — tudom — semmi más nincs, csak a rettegve lapuló, még maradni, ostobán itt lenni törekvő kosz, kacat.

A JÁRDASZÉL hívó szóra készült összeállításból

kép | Sippanont Samchai, flickr.com