KÖVEK AZ ÉLŐK HÁZÁN

A Midrás egyik elbeszélése szerint, amikor Samael, a halál angyala megjelent Mózes előtt, hogy magával ragadja, „Mózes nem akart meghalni, lelke nem kívánta elhagyni testét… ezért a Szent – áldassék – átölelte és megcsókolta őt, s a csókjával, miközben sírt, maga vette el Mózes életét”.^[1]

A zsidók, mint más népek is, féltek a haláltól, noha az ősi magyarázatok némelyikében nem a halál, hanem az élet az ember szerencsétlensége; a halál visszaadja a lélek szabadságát, megnyitja az utat oda, ahol aztán nem kell tartani semmi szenvedéstől. A halandó test – így az érvelés – börtönében sínylődik, a test gyengeségei pedig megfertőzik. A héber Bibliában a halott tisztátalan, és aki megérinti, maga is tisztátalanná lesz. ^[2] Az ember halandóságát hangsúlyozva igyekszik megszakítani minden kapcsolatot élők és holtak között.

Bőséges emlékek maradtak azonban az ugyancsak az ősi hitvilágból származó képzetekről, amelyek a halottat már-már isteni vagy démoni tulajdonságokkal ruházták fel – ezekkel a halottakkal az élőknek folyamatosan számolniuk kellett.

nem volt túlvilágképük

A zsidóknak általában nem volt túlvilágképük. Mózes sem beszélt soha a lélek halhatatlanságáról. A sémiták, s kiváltképp a zsidók, egészséges racionalitással úgy vélték, a halál teljes megsemmisülés, aki nem lélegzik, nem él, mert az élet Isten mindenütt szétáradó lehelete. Ha ez az orron át bekerül a szervezetbe, az ember azonmód élni kezd. Amikor a lehelet visszajut Istenhez, az ember léte véget ér, s csak kevéske por marad utána.

A zsidók a Seolt, az „alvilágot”, a teljes nem-lét helyeként írták le: a halott itt semmire nem emlékszik^[3], a fenti világgal nem áll semmilyen kapcsolatban – még saját fiai sorsáról sem szerez tudomást^[4], az Örökkévalót sem magasztalja többé^[5], s ez az állapot a születést megelőző időhöz válik hasonlatossá.^[6]

Az erőteljesen monoteisztikus héber Biblia nem két szemben álló princípiumként emlegeti a testet és a lelket. Az ember azonos a testével és a lelkével. Amikor meghal, a lélek ugyan eltávozik testéből, de ez a lélek nem létezik test nélkül. A halál – a zsidók szerint – azért katasztrófa, mert a meghalt elszakad Istentől. Isten a halálon is uralkodik, de az elhunytnak nincs többé kapcsolata az Úrral, így a teljes magány és felejtés vár rá.

Héber szövegekben több utalást találunk arra, miként vélekedtek a túlvilágról. A 13. században Jechiél Uriról mesélték: amikor barátja, akivel valamiben megállapodott, holtában felszólította ígérete betartására, ő az egész gyülekezet előtt a fejét rázta, és nevetett koporsójában.^[7]

A héberek a halál sokféle változatát írták le, de mindenütt „természetes” esemény, az egyes ember sorsának beteljesülése, és nem az Úr büntetése. „Egyszerű” tény, hogy „por vagy és porba térsz vissza”^[8]. Viszont a zsidóság számára különösen jelentős az elhunyt és népének kapcsolata – Kánaán földjében nyugodni meg azt jelentette: a halott is részesedik az Izraelnek ígért áldásból. A halott, „megtérvén övéihez” „közösségi” környezetbe kerül, s bár nagy gonddal rögzítették a temetés helyszíneit, a feliratozás szokása csak az európai időszámítás után terjedt el.

átokfelirattal sújtották

Mindenesetre a hívő egyik legfontosabb kötelessége: gondoskodni a halottak eltemetéséről. Még a kivégzett gonosztevőknek és az ellenségnek is kijárt a végtisztesség. A halott sír nélkül olyan, mint az ember ház nélkül: örökös bolyongásra ítélt, s ez nemcsak az elhunyt nyugalmát veszélyezteti, hanem az itt maradottak békességét is. A temetők, az öröklét otthonai, néha a palotáknál is különbek voltak, a rómaiak Hortus Judaeorumnak (zsidókert) nevezték. A sír örök lakhelyként szolgált, az elhunyt végleges nyugalmát biztosította. A zsidóság kultikus gyakorlatának is része lett, amit már a kánaániták is ismertek, hogy az elhunyt mellé helyezték használati eszközeit, fegyvereit; s az is, hogy a sírhely meggyalázóját átokfelirattal sújtották.

Kiemelkedő jótéteménynek számított gondoskodni a temetetlen halottról, hiszen az elhunyt nem viszonozhatta a törődést. Az ősök sírjának látogatása vallási és erkölcsi követelménnyé vált, főleg a közösség nagyjainak sírját illett rendszeresen felkeresni.

Ha egy izraelita meghal, a lélegzetét vagy lelkét (ruah), mint egyfajta személytelen életerőt, Isten, az igazi tulajdonos visszaveszi attól, akinek azt csak kölcsönözte. S ahogy a halál ösvényei körbeveszik az embert, az alvilág kötelékei körülfonják, s a halálos hurkok rátekerednek, úgy terjeszti ki az ember fölé hálóját a kötelékek legfőbb ura, s tartja meg az élőt. A Talmud is arról beszél, hogy „minden élő fölé háló lett kivetve”^[9] A Seol tahtijáh, mely az alvilág mélyét, a halál vermét is jelenti^[10], arra utal, hogy ez a hely Isten uralkodásától a legtávolabb esik. A héber Bibliában számos jelentésű a Seol kifejezés: sír, gödör, szakadék, verem. Mindenesetre „lenti”, föld alatti világ, a mélységek mélye. Attól a pillanattól, hogy a halott a sír látható terébe kerül, egyúttal a föld alatti világ lakójává is válik, és törvényei alá rendelődik. Bizonyára ez a tudat is okozta, hogy a judaizmusban sohasem alakult ki a sírok szent helyként való imádata.

A Seol gigászi sír, ahová mindenki elkerül, ahol „minden élő összegyűlik”^[11], s az egyes népek, miként az egyes családok a maguk sírboltjaikban, külön-külön csoportosulnak királyaik sírjai körül. Ennek a társadalmi egyenlőtlenségeket végképp megszüntető állapotnak szimbolikus kifejeződése az ősi temetkezési mód: minden halottat egyformán fehér gyolcsruhában temettek el. A holtak közötti „pozicionális” különbségeket az elhunyt korábbi társadalmi helyzete és a halott eltemetésének, illetve az életben maradott hozzátartozók további gondoskodásának módja határozta meg.

A Seol csúcsán az e világi hatalmasságok tartózkodnak, akiket rangjukhoz méltó tisztességgel temettek el: őket nevezik refáimnak. A gödör legmélyén, a körülmetéletlenek társaságában vannak a gyilkosok, az öngyilkosok és a kivégzettek, akik nem kaptak megfelelő végtisztességet.

A Seol nem tévesztendő össze a pokollal, a későbbi Gyehennával, a végítélet helyével, ahol a megdicsőült Jeruzsálem falain kívül hevernek majd a hitehagyottak – temetetlenül. A sötét homály és por világa ez, ahogyan Jób is mondja: „elmegyek az úton, hol nincs visszatérés”^[12] . A lakót itt a végtelen, kozmikus magány várja; nincs többé se múlt, se jövő.

A halál tehát az ókori zsidó tudatban félelmetes erő, a héber Biblia gyakran megszemélyesítette: olykor házakba behatoló gonosztevő, aki elragadja a gyerekeket, vagy öldöklő angyal, az isteni bosszú végrehajtója.

A temetési szokások nemcsak a mágikus hatalmak távoltartását, hanem az elhunyt új identitásának megteremtését is szolgálták. Későbbi időkben a judaizmus halálképe megváltozott: a halál már nem feltétlenül a földi élet teljes befejezése volt, a lélek mellett a test is alkalmasnak tűnt a továbbélésre – megjelent a feltámadás gondolata, és megkérdőjelezték az élőkkel való kapcsolattartás megszűntét is.

A Talmud találó és rendkívül pontos kifejezése értelmében a halott barminan, azaz rajtunk kívülálló. A biblikus irodalom nem számol be pokolbéli utazásokról, pokoljárókról. A halálon túli lét elérhetetlen az élőknek, az elhunyt „nincs többé”.^[13]

minden tiltás ellenére

Előfordul, hogy a holtakat dokimnak (isteni lelkek) nevezik. Ez arra utal, hogy az ókori Izraelben minden tiltás ellenére hittek a halottak különleges, már-már isteni hatalmában, úgy vélték, beleláthatnak az élők elől rejtett szférába, a jövőbe. A holtak suttogva beszélnek, mintha a földből vagy a porból szólnának, ezért kellett beszédüket közvetíteni. Akik erre képesek voltak, igen nagy tekintélynek örvendtek. Hogy a Seol lakóit elohimnak nevezték, feleletet adhat a kérdésre, miért nem dicsőítik a holtak az Urat. Ebben a halál- és halott-felfogásban épphogy nekik jár tisztelet az élők részéről; a tisztelet kifejeződik a holttest felkészítésében a temetésre, a temetési és siratási rituálékban – és persze a sír ápolásában is. „Nem a halottak dicsőítik az Urat, nem az, aki leszáll a csendességbe, hanem mi élők, mi dicsérjük az Urat, ma és mindenkor”.^[14]

Nevezték a holtakat refáimnak is (árnyak, árnyéklelkek). A szó többféle jelentése ismert: túlvilági erőtlen, elgyengült. Mondták a halottról, hogy „Ábrahám apánk ölében pihen”.^[15] A „chék” szó viszont nemcsak ölet, hanem keblet is jelent. A kép talán az ókori lakomák szokásából való, mikor elfeküdtek a résztvevők, egyik a másik keblén nyugtatta fejét (a középkori kódexek és falfestmények visszatérő témája). Az európai szólásokban napjainkig megmaradt – a három ősapa, Ábrahám, Izsák és Jákob nem is „körébe”, hanem „kebelébe” fogadja az üdvösség után sóvárgó lelket.

A Talmud világosan meghatározta azt is, mi a tiszta és a tisztátalan, ezzel elválasztotta a szentet a profántól. A tisztátalanság rendszerint hét napig tart – a menstruációs időszak éppúgy, mint a halott érintéséből adódó tisztátlanság, illetve a legszigorúbb gyász. A hetedik nap leteltével a gyászolók visszatérhetnek a társadalomba.

*

Létezett egykor – sok szempontból nehéz, ám karakteres és szép – falusi zsidó világ Kelet-Magyarországon, amely mára teljesen eltűnt. Nyomait még láthatjuk a zsinagógák maradványaiban, hajdan volt lakóházak falaiban, ablakívek hajlatában és a temetőkben. Az utóbbi 60-65 évben sok feladat halmozódott fel az építészet és egyéb tárgyi emlékek, a vallási hiedelmek, folklórelemek dokumentálásában, tudományos rendszerezésében, értelmezésében; és már jóvátehetetlen mulasztások történtek a zsidó néprajz kutatásában. Vajon meddig állnak még néma felkiáltójelként a töredékek? Akik létrehozták, már nem tanúskodhatnak – lehet, hogy a templomok, temetők, az élők és a holtak házai egyként elenyésznek? Egy régi tanítás így szól: „Nincs világosabb válasz, mint egy nyugtalanító kérdés. Nincs nagyobb igazság a földön, mint az igazság keresése. Nincs hatalmasabb kiáltás, mint a csönd.”

Kutatásaim kezdetén Gazda Anikó: Magyarországi zsinagógák és zsidó közösségek című statisztikai munkája alapján választottam ki a településeket, amelyekben virágzó zsidó közösségek léteztek a 19. század közepétől; ezeket fel is kerestem. A kilenc kelet-magyarországi megyében ismertebb és eldugottabb temetőket is vizsgáltam – de volt, amelyiket nagyítóval is nehezen lehetett fellelni.

Mindenütt megdöbbentő volt a látvány!

minden próbálkozás hiábavaló

Igyekeztem a temetők jelenlegi állapotát hűen visszaadni, de hamar kiderült, hogy minden próbálkozás hiábavaló, ha maradéktalan leírásra törekszem. Egyes települések temetőit még engedéllyel sem tekinthettem meg. A kutyás, hajthatatlan őrrel szemben a tudomány és a kutatói kíváncsiság esélytelen. Persze, ellenpélda is akadt: olyan temetők, ahol sem kerítés, sem betonfal, de még vigyázó szemek sem akadályoztak a munkában. A közös temetőben, a más felekezetűek között megbújó zsidó sírok példázzák: lám, békésen megférnek egymás mellett. Tanulságos volt számomra, hogy az őrzött és a szabadon látogatható temetők között nincs különbség – állagukat tekintve sem: ugyanaz az elhagyatottság, elhanyagoltság, mellőzöttség jellemzi mindegyiket. Ahogy néztem a sokszor művészien megformált sírköveket, azon gondolkoztam, miért nem láthatják ezeket sokkal többen. A régi sírkertek, ligetek nemcsak felbecsülhetetlen, méltatlanul pusztuló kulturális értékek, de a valaha élőkre emlékeztető, őket „életben tartó” dokumentumok is. Meghatódtam, ha aprócska falvak kicsiny temetőiben a sírokon kavicsokat láttam.^[16] Azért még nem pusztultak el teljesen az emlékezők.

Kutatásaim során szinte mindenütt megtapasztalhattam, hogy az ott élők segítettek – a nagyobb településeken éppúgy, mint a tanyaszerű, néhány házból álló faluban. Kivétel nélkül mindig elhangzott az együttérző kérdés: „Van ott valakije, kedves?” Megmutatták, hol volt régen a zsidó temető, és hogy hely hiányában hol temettek „rájuk” később, mikor már nem jött „hozzájuk” látogatóba senki. Hogy hová helyezték át a köveket, és mi lett a felszámolt hajdani temetőkkel. Előfordult, hogy elkísértek a dzsungelszerű sűrűségben vagy a kukoricás közepén található temető fotózására, meg az is, hogy le akartak beszélni szándékomról. Egyik utamon hallottam a mondát, hogy régen egy gazdag ember, miután elfogyott a köve az építkezéséhez, a zsidó temetőből hozatott magának sírkövet. Azzal helyettesítette a hiányzó lépcsőfokot a házában. Miután elkészült a lakás, egyetlen nyugodt éjszakája sem volt a benne lakóknak, a sírkő gazdájának szelleme zaklatta őket mindaddig, míg a kő vissza nem került eredeti helyére. Különben a falubeliek óvatossága érthető: a közelmúltbeli temetőgyalázások, az újabb erőszakot fitogtató felvonulások indokolják a tartózkodást.

Először azokat a temetőket választottam, amelyeket leginkább veszélyeztetett a megsemmisülés. Próbáltam szembefutni az idővel.

A II. világháború után több száz zsidó közösség tűnt el az országnak erről a vidékéről.

Fontos tisztázni, hogy az úgynevezett másság csak valamihez viszonyítva értelmezhető. A zsidóság esetében a kisebbségi lét lehet etnikai és vallási. A 18. század végére olyan sajátos kisebbségi csoportokat alkottak, amelyek eredetükben, kultúrájukban, nyelvükben és vallásukban is elkülönültek a befogadó közösségektől. A sokféle másság bizonyára nem könnyítette meg az egymás mellett élést, de felméréseim is igazolták, hogy az egyének, a zsidó közösségi és közösségek feletti intézmények igyekeztek feloldani az elszigeteltséget, és közel két és fél évszázadon keresztül az itt élő zsidóság nagyban hozzájárult a kelet-magyarországi táj gazdasági, kulturális fejlődéséhez. Tanulságos felvillantani egy olyan kollektivitás hajdani életét, sorsát, amelyet mindvégig jellemzett a megkülönböztetés, a bizalmatlanság és a veszélyeztetettség. A zsidók egyszerre alkottak az általában vett társadalmon belüli alcsoportot és szinte „külön világnak” tekinthető, zárt, szigetszerűen elkülönülő társadalmat.

Napjainkban alig található az ország keleti részén zsidó közösség (legfeljebb a nagyobb városokban), pedig a 18. század közepétől a falvakban az országos átlagnál jóval több zsidó élt. A cionista mozgalom is itt talált követőkre. A nagy többség pedig igazi hazájának tartotta ezt a földet. Bízott a megélhetésben, előrehaladásban.

A II. világháború előtt a Zempléni-hegységben, a Bodrogközben, a Tisza mentén sok ezres haszid közösségek éltek. Még a két világháború között is, mintegy 250 kóser háztartást vezető zsidó élt Tokajban. A jellegzetes öltözetet viselő, erősen vallásos zsidók bor- és mezőgazdasági kereskedelemből, fuvarozásból, földművelésből, kisiparból éltek.

a csodarabbi-jelenség

Egyedülálló a magyarországi zsidó hitéletben az is, hogy a csodarabbi-jelenség zarándokhelyei itt találhatók. A sírokhoz^[17] még ma is ezrek zarándokolnak: hazai és külföldi látogatók (keresztények is), hogy kívánságaikat kis cédulákra (kvitli) írva a nagy rabbik síremlékeire (óhel) tehessék. Meggondolkodtató ez azért is, mert tudatják, hogy a zsidó vallási vezető szoros kapcsolatba került a keresztény paraszti kultúrával; a kapcsolat elemei elsősorban a folklórban napjainkban is fellelhetők.

A holokauszt után elpusztult ez a sokszínű élet, emlékét néhány festői falusi temetőn kívül szinte semmi sem őrzi. Néhány településen felfedezték, micsoda kincs van birtokukban, és igyekeztek tenni ezek megmentéséért, de ezek a temetők jelenleg sem tartoznak a műemlékvédelem hatáskörébe.

Tanúja lehettem a közelmúltban elindult folyamatnak, melyet zsidó újjászületésnek neveznék: az elszármazottak hagyományőrzése ez. Vissza-visszatérnek szülőfalujukba, és megpróbálják a háború előtti hangulatot felidézni.^[18]

*

A zsidóságra a hosszú vándorlás közben, különböző népek között, különféle országokban az otthont adók szellemi életéből és szokásgyakorlatából idegen rétegek tapadtak, amelyeket az iskolázott szem úgy tud leolvasni és megkülönböztetni, mint az évgyűrűket a régi fa testén. Így vezetnek a zsidó folklór óceánjába csatornák az indiai, egyiptomi, babilóniai, perzsa, görög, római, arab és európai művelődésből; közvetítik távoli világrészek üzeneteit. A magyar néprajzi szakirodalom kezdetben nem tekintette kutatási tárgyának a zsidóság életét, a zsidóságot legfeljebb mint idegen népelemet kezelte, s szinte soha nem is nevezte meg.

A zsidó és a paraszti kultúra párhuzamba állítása különösnek tűnhet, hiszen a két társadalmi csoport együttélése, érintkezési pontjai, bonyolult kapcsolatrendszere számos határt húzott meg, illetve oldott fel az idők folyamán; ezek néprajzi/antropológiai elemzése tanulságos. De visszatartotta a kutatókat a kegyelet, a hagyománytisztelet, vagy az őszintétlenség és a bátortalanság. Mindennek az lett a következménye, hogy az elsődleges és másodlagos források hiánya, a még emlékező emberek halála miatt rendkívül szűkre szabottak a kutatási lehetőségek. A közigazgatási, állami levéltárak anyagának fennmaradása köztudottan esetleges, s néha meglepően csonkák az iratok. A zsidó tudósok sem merték a tradicionális szokásokat a folklór eszközeivel boncolgatni. Pedig azzal, hogy az eredetét keressük, nem sértjük a megszentelt szokást.

A falusi fiatalság helyenként úgy tartja, ma már nincsenek zsidók Magyarországon. Sikerült néhány errefelé élő keresztény szolgálóval felvennem a kapcsolatot, akik a zsidó kultúrát jobban ismerték, mert munkájukhoz elengedhetetlen volt tudni a vallási előírásokról, elsősorban a kóser szabályokról. Emlékezéseik nagy segítségemre voltak. A falusi zsidóság hosszú időn át kulcsfontosságú gazdasági szerepet töltött be a magyar faluszerkezetben. Zsidó kézben volt a falusi kereskedelem zöme. Érdemes volt megvizsgálni ennek a társadalomformáló „rétegnek” falun belüli evolúcióját. De nem adatokat akartam felhalmozni.

Magához a néphez is vissza kell jutnia a zsidó folklór értékeinek. Azokhoz is, akik már csak ilyen kiadványokból értesülhetnek róluk – és remélni szeretném, azok számára is, akik még mindig sokat őriznek a csodálatos gazdagságú, régiségű, szépségű zsidó folklórból.^[19]

A zsidó néprajztudomány keservesen, primitív és áltudományos támadások közepette formálódott. A megalakuló Néprajzi Múzeum zsidó szertartási tárgyak osztályának létesítését sem engedélyezték. Egy-egy tudományos előadás alkalmával megkérdőjelezték a téma kutatásának jogosultságát, mondván, hogy vallási témát nem lehet néprajzi szempontból közelíteni. A zsidó néprajzi tanulmányok ezért sokáig csak németül jelentek meg. Döntő érvként hozták föl, hogy a zsidóságnak nem is volt soha klasszikus értelemben vett parasztsága, így nem maradhattak fenn évszázados használati tárgyak, eszközök, szerszámok, szokások és szertartások.

Valóban nincsenek sablonok – a diaszpórabeli élet nagyon különbözővé tette a népszokásokat, a születéstől a temetésig –, de azért a rituáléknak van gerincük, s ezt maga a Biblia adja.

szimbolikus sírkővé válhatnak

Minél inkább múlttá lesznek a történések, annál fontosabb az emlékhelyek őrzése. Ezek nem feltétlenül kőből, üvegből vagy acélból készültek, lehetnek narratívák is. A meggyilkoltaknak nincsenek sírjaik, elföldelhető holttesteik, de az emlékező könyvek, tanulmányok szimbolikus sírkővé válhatnak. A temetők azok a helyek, ahová lehorgonyozhatjuk emlékezetünket.

Magyarországon mintha nem volna magától értetődő, hogy átjárást kell teremteni a múltból a jövőbe (és fenn is kell tartani). A történelmet és az emlékezetet persze nem lehet maradéktalanul megfeleltetni, szükség van a különböző helyszínekre, hogy emlékezetünk élénk és érzékletes maradjon. A történelem tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nincs, az emlékezet viszont mindig időszerű, megélt kötődés a jelenhez.

A zsidóság az „emlékezet népe”-ként határozta meg önmagát. Talán elfogultan, mágikusan vagy szimbolikusan emlékeztek, de szentségbe ágyazták az emlékeket, és ez az összeforrasztó közösség tudatából fakadt.

Minden közösség újra és újra definiálja magát, az emlékezet kötelessége, hogy mindenkit külön-külön motiváljon önmaga eredetének ismeretére; vagyis az egyén – és csakis az egyén – dolga a kitartó, nem meghamisító emlékezés. A zsidó tradícióban zsidónak lenni azt jelenti, hogy emlékszel rá: az vagy.

A zsidók minden széderestén a „beszéld el fiadnak!” parancsának engedelmeskedve elmondják a felnövekvőknek az egyiptomi kivonulás történetét. Önazonosságukat őrzik ezzel. De a nép, mely a galutban^[20] évszázadokon át az emlékezéssel tartotta fenn magát, a shoát nem illesztheti elbeszélendő történetei sorába. A shoá áldozatai temetetlenek maradtak, a templomok istállókká lettek, az iskolák kaszárnyákká, a temetői termek raktárokká. Nem menekült meg az sem, ami kőből volt.

A temető reprezentálja a hit alapját adó Messiás-várást és a feltámadás reményét. A zsidó ember mindennap megerősíti magát imájával: „Dicsértessél Isten, aki megeleveníted a halottakat”. Tehát a halottak az élők kertjében nyugosznak: a zsidók örök időre veszik meg sírhelyüket.

*

A sírköveket (mácevot) rendszerint a temetés első évfordulóján, jorcájt napján állították. A sírkövek valóban csak kőből készülhettek, de a kő fajtája sokféle lehetett. Magyarországon általában álló köveket helyeztek el, de itt-ott találhatunk fekvőket is, Észak-Magyarország ortodox temetőiben vagy az Alföldön (Szeghalom). A zsidó rítus szerint a síremlék egyszerű kő vagy márványtömb. Hazánkban találni homokkőből és mészkőből, vagy újabban gránitból készültet, a városi zsidó temetőkben meg díszes kriptákat is állíttattak. A falvak zsidósága inkább ragaszkodott az egyszerűséghez, kivéve ha híres rabbik sírját jelölték meg. Ezeknek a közelébe temetni is különös megbecsülést jelentett. Magyarországon a legrégibb zsidó sírkő 1340-ből való, Nagyszombaton találták. Szintén nagyszombati az 1391-ben készült, a „jajgatás évé”-t említő szöveg a zsidóüldözésekre utal.^[21]

A nagyobb vagy díszesebb síremlék csak a szellem arisztokratáit, a törvénymagyarázókat, törvénytudókat, a közösség kiemelkedő vezetőit – mindenekelőtt a nagy rabbikat illette meg. A kövek méretei nagyjából azonosak voltak a falusi temetőkben, a különbségek a szállítási lehetőségekből adódtak, illetve a közeli kőbányában található anyag minőségéből. Kőben szegény vidékeken felhasználták a bontásokból visszamaradó, faragott köveket. Ritkán fejfát állítottak. Erdély északi részében még található néhány, nagyon rossz állapotban lévő, fából készült síremlék.

A legrégebbi kövek általában 40–50 cm magasak. A 18–19. században, a kőfaragó művészet delelőjén, főleg városi területeken, a kövek magassága elérte a 2–2,5 méteres magasságot is, de nem volt ritka az ennél magasabb sírkő sem. Csak a felső kétharmadot faragták meg, az alsó harmadot a földbe ágyazták, különösebb alapozás nélkül. Ez megmagyarázza, miért olyan gyakori a földbe süppedt vagy megdőlt síremlék.

a pompa színe

100–150 évvel ezelőtt a köveket helyenként színezték is. Piros, kék, arany, ezüst festékkel fokozták a faragás művészi hatását, ezzel egyben védték is a követ az időjárás viszontagságaitól. No meg takarták a kő esetleges anyaghibáit. A narancssárga a zsidóságnál a ragyogás és a pompa színe. A színezett kő ugyanakkor nagyobb tudást követelt készítőjétől, a dombormű megtervezésekor eleve számolnia kellett a színhatással. A színpompás Élők Háza, sajnos, csak töredékeiben maradt meg (Tiszaigar, Tiszaeszlár, Körösladány). A falusi temetők sírfeliratai nem érzékeltették az elhunyt társadalmi „rangját”, többnyire megelégedtek a „becsületes, hithű”-féle jelzőkkel, legfeljebb a tanultságára utaltak. Bőségesebb szöveget, bibliai idézetet, költői allegóriákat csak a rabbik, törvénytudók sírjára véstek.

Később, a 19. század utolsó harmadában megjelentek a címek, rangok, sőt, mesterségek szimbolikus ábrázolásai. A sírkövekre például hegedűt, könyvet, írószerszámot faragtak. Az asszimilációs folyamatot jelzik a latin betűs feliratok.

A középkori sírköveken a szöveg mellett csak kivételes esetben van némi dekoráció. Először a polgárosodásba hamarabb bekapcsolódó nyugati országrészben tűnnek fel barokk díszítések. Kelet-Európában az askenázi^[22] típusú temetőkben alakult ki a népi barokká, népművészetté asszimilált sírkőfaragás iskolája, s jobbára a falvakban, kisvárosokban, a térségre jellemző stetlekben^[23] élő kőfaragó mesterek munkáin figyelhető meg. A 18–19. századtól építészeti domborműformák, architektonikus elemek, például tartóoszlopok, timpanonok közé helyezték a szöveget. Sokáig a barokk hatása dominált, de ötvözte a nagy európai stílusáramlatokat is, a román, a gótika és a reneszánsz formajegyeit. Gyakran mindez keleties díszítőelemekkel keveredett és az adott térség népművészetéből kölcsönzött formákat, szabadjára engedett fantáziával társított biblikus motívumokat.

A barokk hanyatlásakor teljesedett ki igazán a népies barokk. Kelet-Magyarországon virágzott ez a stílus. Általánosan elfogadott vélekedések szerint a szinte előzmények nélküli művészi-népművészeti munka közvetlen kapcsolatba hozható a haszidizmus térhódításával. Ez a vallási mozgalom a 17–18. század galíciai stetljeiben született, alig három nemzedékkel azután, hogy a térségben lezajlottak Bogdan Hmelnyickil kozákjainak pogromjai. Csodával határos vitalitás kellett az újjászületéshez, s ennek egyik eszköze lehetett a haszidizmus életrehívása. Baal Sém Tov rabbi (1700–1776) fogalmazta meg a tételeket. Az évezredes, merev dogmákkal rögzített zsidó hitéletben ez az irányzat hirdette az élet szeretetét és szépségét, hangsúlyozta a természet és az ember kapcsolatát. A zsidó közösségeken belül feloldotta a „törvénytudók” és a „tudatlanok” ellentétét. Azt vallották, hogy minden ember a maga messiása. Emelkedett, ünnepi hangulatban mondták imáikat, az ének és a tánc szerves része lett a haszid istentiszteleteknek. Baal Sém Tov a hagyományok szerint bejárta Galícia, Bukovina városkáit, falvait. Imádkozott az ottani zsinagógákban, elmélkedett a folyók partján, megismerkedett a pásztorok, parasztok táncaival, dalaival. Ez utóbbiak közül sokat át is vett és átmentett a haszidizmus rituáléjába. Mindez tükröződik a 18. században kialakult zsidó népművészetben, amely a tánc, a dal, az illusztrációk, a kerámia mellett a sírkőfaragók munkásságát is meghatározta.

a haszid befolyás

Formai szempontból a sírkövek az ősi keleti hagyományt idézik, azaz: a kövek tetemes része álló téglalap, félkör alakú záródísszel, koronával tetőzve. De látni szabályos hegyesszögben végződő köveket, illetve a gótika szellemét idéző csúcsíveket is. A román kori művészet késői visszhangja a feliratot keretező domború, vagy csavart oszlop. A szefárd^[24] temetőkben kevésbé érvényesült a haszid befolyás, gyakoriak a fekvő sírtáblák és a szarkofágokra emlékeztető, téglalapok közé foglalt sírépítmények. Némelyik az ókori diadalívek formáját idézi.

A régi temetőkertek távolról nézve egységes képet adnak, de ha végigsétálunk a közel azonos nagyságú kövek sorai közt, látszik, hogy a kőfaragómesterek csak kivételesen ismételték magukat. Bátran állíthatom, hogy az általam megvizsgált és dokumentált 45 kelet-magyarországi zsidótemető sírkövei között kevés egyformát vagy egymáshoz hasonlót találtam. A puha, könnyen faragható homokkő önmagában is megengedi a változatos formaalkotást. Van olyan régi kelet-magyarországi zsidó temető, ahol a türelmes szemlélő mintegy félszáz, egymástól eltérő faragott jelképet számlálhat meg (Makó, Tiszafüred, Szentes, Putnok, Szeghalom).

A követ az elhunyt családja vásárolta és hozatta. Faragásáról a közösség, illetve a Temetkezési Szentegylet gondoskodott. Így még a legszegényebb hitközségi tagnak is volt síremléke. A megrendelő csak a szükséges adatokat mondta meg, s általában nem volt különleges kívánsága a sírjel formájára, hiszen a faragónak amúgy is ragaszkodnia kellett a hagyományhoz. A felkérést nem lehetett visszautasítani, és amint tehette, mihamarabb munkához is látott.

A megmunkálás szépségét, minőségét, a kivitelezés gondosságát nem befolyásolhatta a hozzátartozók bőkezűsége. A kőfaragó sajátos társadalmi helyzete magyarázta ezt, ugyanis a Temetkezési Egylet alkalmazottja volt.

Szent kötelességet teljesített tehát, vallásos áhítattal dolgozott. Ha szépen sikerült a munkája, hálát adott Teremtőjének, aki alkotómunkájában kezét és vésőjét irányította. Hitét, istenfélelmét faragta a kőbe, ugyanakkor a zsidó gyülekezet véleménye is hatott rá.

Keveset tudunk arról, hogyan lehetett elsajátítani a kőfaragás mesterségét. Az biztos, hogy semmiféle képzés nem folyt a héderekben^[25]. A gyakorlati élethez szükséges ismereteket a fiatalok a tapasztalatok révén szerezték. A segéd mestere keze alá dolgozott, figyelte és utánozta őt, és közben eltanulta a szakmát. Hogy a zsidók milyen mesterségeket űzhettek, ugyanúgy szilárd hagyományok határozták meg, mint a zsidó élet minden más területét érintő jogokat és privilégiumokat. A keresztény iparosmesterek nem fogadtak fel zsidó tanoncokat, de alkalmanként azért akadt példa, főleg külföldön, a „szabályszegésre”. A 17–18. században népes iparos, kézműves réteg alakult ki, főleg Lengyelországban és Litvániában, akik aztán elvándorolva Kelet-Magyarországon is meghonosították az új technikákat. Igaz, a zsidóknál nem voltak erős hagyományai a kézműves mesterségeknek, nem is tekintették ideális szakmáknak, de a sírkőfaragó mester nélkülözhetetlen alakja volt a gyülekezeteknek. A hatóságok sem támogatták a zsidó kisipart, legjobb esetben ex post facto tolerálták. A zsidó kézművesek 1833-ban 33 különféle mesterséget űztek országszerte. Ezek között olyan kevésbé gyakori, és többségében városi érdeklődésre alapozott szakmákat találunk, mint az esernyőkészítő, optikus, rézmetsző, sírkőfaragó és a vésnök.

A faragó saját szerszámait használta, de a Szentegylet gondoskodott karbantartásukról és újak beszerzéséről.

*

A sírkövek dekorációjának legfontosabb eleme a betű. A legrégebbi kövek úgyszólván dísztelenek, általában csak szabályos keretbe foglalják a héber, kvadrát betűs szöveget, amely az elhunytról közli a legszükségesebb adatokat. A kezdő formula csaknem mindig két héber szó rövidítése. Magyarul: „Itt van elrejtve”, azaz „Itt nyugszik”. A záró sor öt betűje rövidítés: „Legyen lelke bekötve az élet kötelékébe” (I. Sám. 25: 29). E két sor közé felírták héberül az elhunyt nevét (ha nő volt, a férje nevét is), a halál évét, s hogy hány évet élt. Feljegyezték még, milyen ember volt életében, hogyan viszonyult családjához. Ezek persze általánosságok: jó apa, jó férj, közösségének pótolhatatlan tagja stb. A kiemelkedő személyek sírfeliratai terjedelmesebbek. Jelezték, ha morenu^[26] volt, ha az írás terén jeleskedett vagy szolgálatot tett hitfeleinek stb. Régebbi köveken a név csakis egytagú lehetett, mivel a szigorú szabályozások szerint nem lehetett több tagú nevet használni (pl. Élijáhu ben Mordechaj). Később, amikor a betelepült zsidók II. József rendeletére német vagy németes hangzású neveket kaptak, a sírköveken is megjelentek a többtagúak (pl. Elijahu ben Mordechaj Eitzik, ha férjezett volt: Cippora bat Mordechaj Eitzik Mordechaj ben Simon neje). A szefárd sírfeliratok még terjedelmesebbek, gazdagabbak költői metaforákban:

Fiatalkorodban szállál a sírba
Remegve gyászol férj és szülő
Itt valál, mint ház dísze köztünk
Dideregvén ez fájdalomtól szívünk
A sors miért választott el ily korán tőlünk.
(Tiszaigar, 1914)

Rózsának születtél, virágszál maradtál
Könnyeinkkel öntözünk, de hiába ébresztünk
A mi rózsaszálunk nem tud felébredni.
Itt hagytál bennünket.
Hogy felkeresd a mi drága kincsünket
A Wolhyniában hősi halált halt daliás fivéred.
(Putnok, 1920-ból)

POLACSEK JANKA
Erkölcsös, hű feleség
Szerető, gondos anya
Élt 64 évet
Meghalt 1893. decz. 24.
Jámbor lelke és érdemei őrködjenek felette.
(Magyarbánhegyes, 1893)

Itt nyugszik
KLEIN BLANKA
Élt 8 évet, meghalt 1903. március 27.
Az Istent körülvevő angyalok kara
Egy szép és kedves angyalt nyert
A föld szegényebb lett egy tiszta lélekkel.
(Rakamaz 1903)

Ó szüleim, kik itt nyugosztok,
Ó, jaj, az élet fáj nagyon.
Egy sírhalom, amire vágytam,
Mellettetek pihenni lágyan,
Egyetlen vágyam, óhajom.
(Tiszaigar, 1902)

Ezek a sírfeliratok is a zsidó népi folklór dokumentumai. A versikéket is a kőfaragó véste, miután egyeztetett a családtagokkal. A 150 évnél régebbi sírkövek egyedüli dekoratív eleme a betű volt, az idők folyamán osztozott ugyan a különböző díszítőmotívumokkal (állatok, növények, bibliai szimbólumok, architektonikus elemek), de megőrizte elsőrendűségét. Később a jel uralta a követ.

kalligráfiai tökéllyel

A kőfaragó mester tehetségén múlott, hogyan tudta a héber betűt díszítőelemként is hasznosítani. A haszidoknál különösen fontos volt a szöveg elrendezésének művészi színvonala. A haszidizmus és a kabbala szorosan összekapcsolódott, és a betű az írás, az Eszme hordozója és megtestesítője lett. Misztikus erejéről évszázadokon keresztül vitatkoztak a tudós mesterek. Megdöbbentő, hogy eldugott magyarországi falvakban, ahol a temetőben csupán néhány tucatnyi sírkő található, milyen biztonsággal, kalligráfiai tökéllyel faragták kőbe a szögletes írásjeleket (Medgyesegyháza, Csanádapáca, Magyarbánhegyes). A kőfaragó tudatába beépülhetett az „agáta” hagyománya, amely szerint Mózes összetörte a két kőtáblát, mert népe megszegte a Törvényt, de azért is, mert volt rajtuk néhány sikertelen betű. A betűtípusokat a szent iratokból, házasság- és válólevelekből, héber nyomtatványokból tanulták, másolták.

A kelet-európai temetők kövein megőrzött feliratok, az abbreviatúrák (szó- és névrövidítések) meg a szövegszerkesztés módozatainak tanulmányozásából kiderül, hogy a kőfaragók maguk is zsidók voltak. De nem volt minden faluban zsidó kőfaragó, ilyenkor a legközelebbi olyan településre juttatták el a követ, ahol dolgozott mester. Csakis a talmudi tudományokban valamelyest jártassággal rendelkező ember tudta változatos, művészi formában elrendezni a szöveget, miközben alkalmazkodnia kellett a kő alakjához. Gyönyörű egy-egy „lamed” vagy „sín” betű változatossága!

Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy a népi barokk elterjedésével a kőfaragók tudásának próbaköve lett, hogyan tudnak egyensúlyt teremteni szöveg és dekoratív elem között.

Azokon a köveken, amelyeket manapság archaikusnak nevezünk, még a szöveg a domináló, később, valószínűleg külső hatásokra, az egyéb díszítőelemek javára billen a mérleg.

Korábban csak a szöveg fölötti timpanonba vagy félkörbe, az ún. koronába komponálták a szimbólumértékű díszítményt, aztán megkétszereződött, megháromszorozódott a részaránya. A díszítőkedv eluralkodott a szakmában. Megnőtt a kő magassága is, bonyolódott a dekoráció, és sokszor nem függ össze a szöveggel. Ilyenkor nem az elhunyt neve, jelleme, foglalkozása – a hajdan élt személyisége – öröklődik az utókorra, csak az öncélú, túlfűtött díszítés hajszolása látható. A megnövekedett kőfelület ugyan lehetővé tette a bibliai idézetek, zsoltársorok bevésését, de a szövegek jórészt függetlenek voltak azoktól, akiket jellemezniük kellett volna. Megjelentek a kétnyelvű feliratok is, és a köveket talapzatra állították. A héber nyelvű vésetek általában szűkszavúbbak lettek, olyannyira, hogy csak az elhunyt nevét és korát tüntették fel.

A 20. század eleji zsidó temetők sem kerülhették el a tömegtermelés hatását. Az egyedi alkotásra összpontosító sírkőfaragó mesterek munkája egyre inkább kiszorult.

1. Deuteronomium Rabba 10: 11 ↑

2. Numeri 19: 11 ↑

3. Zsolt. 88: 13 ↑

4. Jób 14: 21 ↑

5. Zsolt. 30: 10 ↑

6. Jób 30: 23 ↑

7. Jób 14: 21 ↑

8. Genesis 3: 19 ↑

9. Pirké Abot 3: 20 ↑

10. Zsolt. 86: 13 ↑

11. Jób 30: 23 ↑

12. Jób 16: 22 ↑

13. Zsolt. 39: 14 ↑

14. Zsolt. 115: 17–18 ↑

15. „Böchékó sel Ávrahám” ↑

16. Szokás szerint nem virágot, hanem kis kavicsokat tesznek a sírkövekre. ↑

17. Szerencs: Billiczer Amram rabbi; Mád: Schwartz Ábrahám, Winkler Mordecháj, Júda Hakohen rabbik; Tarcal: Schapira Jakab rabbi; Tokaj: Strasser Akiba, Schöck Dávid rabbik; Bodrogkeresztúr: Steiner Jesája rabbi; Olaszliszka: Friedmann Cvi Hers rabbi; Sátoraljaújhely: Teitelbaum Mózes rabbi; Kisvárda: Lits-Rosembaum Mózes, Grünwald Mór rabbik; Makó: Ulmann Salamon, Vorhand Mózes rabbik; Füzesgyarmat: Jungreisz Mózes rabbi; Putnok: Tannenbaum Jakab rabbi; Tiszafüred: Jungreisz Mojse Noszen Nute rabbi; Sarkad: Silberstein Slomó rabbi stb. ↑

18. Pl.: Tokaj-Hegyaljai Zsidó Hagyományőrző Egyesület, Makóról elszármazott zsidók közössége. ↑

19. Voigt Vilmos: A magyarországi zsidó folklór körvonalairól. Múlt és Jövő 2007/4. ↑

20. Szétszóratás ↑

21. Nagyszombaton volt az egyik legrégebbi hitközség Magyarországon. De történelmi múltjáról nagyon keveset lehet tudni. Annyi bizonyos, hogy a török hódoltság idejére teljesen megszűnt a hitközség élete. Hírhedt volt aztán az 1494-es nagyszombati vérvád, mikor több tucat embert elevenen elégettek. ↑

22. A németországi zsidók, továbbá a keleti zsidóság, amely abból elágazott: a lengyel, orosz, lett és litván zsidók. Az egyetemes zsidóság 90%-a askenázi típusú rituálékat gyakorol. Ez jellegzetesen eltér a szefárdokétól. A haszid zsidók a szefárd rítust követik, amit valószínűleg a déli zsidóktól vettek át. ↑

23. Magyarországon a kelet-európai, nagymértékben zsidók által lakott kisvárost jelentő jiddis szó. A német Stadtchen (= városka) megfelelője. A kelet-európai zsidók mélyen kötődtek környezetükhöz, még akkor is, ha az ellenséges volt velük. Ha pedig távozniuk kellett (nemegyszer kényszer hatására), édes-keserű nosztalgiával gondoltak haza. Elsősorban a századelőn, Kelet-Magyarországon, különösen Kárpátalján voltak ilyen helyek. A szétszóratásban élő zsidók mindig egymás közelébe, egyazon városnegyedbe települtek. Erre részint a szolidaritás, részint a vallás betartásának jobb esélye vezette őket. A gettó voltaképpen nem a külső kényszer, hanem önkéntes választás következménye. Gettó szavunk csupán a középkor végén jött létre. Így nevezték először a velencei zsidó negyedet, mivel az – feltehetőleg – a hordókészítők (olaszul ghetto) utcája volt. Prágában már jóval korábban, a 10. században létezett gettó, csakhogy azt – akárcsak hajdan nálunk, Magyarországon – német szóval judengassénak. zsidóutcának nevezték. A középkori gettó kapuit éjszakánként kívülről lezárták, igaz, olykor maguk a zsidók kérték – a csőcseléktől félve – a gettók felállítását. ↑

24. Spanyolországból és Portugáliából származó zsidók, akik Észak-Afrikában, a Török Birodalomban, Dél-Amerika egyes területein, Itáliában és Hollandiában szóródtak szét, miután a 15. század végén kiűzték őket az Ibériai-félszigetről. Ekkor mintegy negyedmillió zsidó hagyta el Spanyolországot és Portugáliát. A szefárd menekültek későbbi hullámai azokból a kriptozsidókból (marranos) álltak, akiket erőszakkal térítettek keresztény hitre, de amint alkalom adódott, megszöktek az Inkvizíció ellenőrzése elől, és nyíltan vállalták vallásukat. A szefárdok megőrizték közösségi identitásukat, közülük sokan ladino nyelven beszéltek egymás közt. (A zsidóság két nagy csoportját a szefárdok és az askenázik alkotják; a két csoport kultúrája a szokásokat, a héber kiejtést, a liturgikus gyakorlatot, a Kabbalához való viszonyt és filozófiájukat illetően eltér.) ↑

25. Zsidó elemi iskola, melynek célja, hogy továbbadja a zsidó hagyománnyal kapcsolatos ismereteket. ↑

26. Olyan tanítók, akik jártasak voltak a Talmudban és a héber tudományokban. A címet a rabbi adományozta, de kialakult jogszokássá vált, hogy doktorátussal rendelkező férfiakat is megtisztelnek vele. Régebben csak orvosok kapták. ↑

felső kép | wikimedia.com