MILYEN FORRÓN KELL A KÁSÁT ENNI?
MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1989 szeptember]
s már körbe lángol,
erdőtűz gyufaszálból,
mert, mikor ledobtad,
el nem tiportad;
(Illyés Gyula)
A második világháború még annyira sem érte váratlanul a világot, mint az első világháború, amelyre az államok jóval hosszabb ideig készültek. Ezzel a háborúval a politikai világ az előző háború végétől számolt. A győztesek pontosan tudták, hogy azokkal a terhekkel, amelyekkel a veszteseket sújtották, egy újabb világégés, egy világháború méretű revansháború lehetőségét teremtették meg. Hiába tudták ezt a békecsinálók, az esetleges megbékélésben még nagyobb háborús veszélyt láttak, mivel ebben az esetben a legyőzött német imperializmus katonai ereje birtokában marad és továbbra is riválisa lesz a győzteseknek a gazdaságban és a nemzetközi politikában. A legyőzött teljes meggyengítése okot teremtett új háborúra, ha viszont a legyőzött katonai ereje birtokában marad, lehetősége lesz új háborúra készülni. Mindkét számbajöhető megoldás elve háborús veszélyt rejtett magába. A győzteseknek egyértelműen kellett dönteniük a feltételezett kisebb veszély mellett, s ezt is tették.
tömegerővé vált
A számítás majdnem helyes volt. A versailles-i szerződés a korábban milliós nagyságrendű német hadsereget százezer főre redukálta és megfosztotta a légierőtől, páncélosoktól. Arra nehezen gondolhattak előre a béke sok mindenre tekintettel levő megalkotói, hogy éppen ez a teljes fegyvertelenítés lesz az 1918-ban létrejött német köztársaság végzete – vele az új háború egyik oka. Amikor az 1930-as szeptemberi választás után a német náci párt tömegerővé vált, mindazok a náciellenes konzervatív és mérsékelt polgári körök, amelyek útját akarták állni a barna hatalomátvételnek, abban reménykedtek, hogy a köztársasági hadsereg fogja uralmukat erővel, illetve kormányra jutás esetén puccsal megdönteni. Akik ebben bíztak, nem gondolták maguk sem, hogy a százezer főnyi csökkent fegyverzetű, ún. Reichswehr 1932 végén az őt számban többszörösen felülmúló, kiképzettségben, a vezetés színvonalában egyenértékű, felszereltségében azonos szintű náci polgárháborús hadsereggel kerülne szembe. A hitlerista pártmilíciák létszáma 1933 elejére a négyszázezret is megközelítette.
A köztársaság tábornoki kara ezen túl nem is merhetett egyértelműen a barna párthaderő lefegyverzésére gondolni, noha nem volt náci érzelmű. 1933-ban Hitler kormányra kerülésekor a világot hangos derültségre késztette Pilsudski fenyegetőzése, hogy megtámadja Németországot, s Berlinbe is bevonul csapataival.
A leghivatottabbak sem gondolták végig, hogy a lengyel hadsereg bármennyire is rosszabb a németnél, sokszoros túlerőben van a százezres „rendőri” erővel szemben, s birtokában van – nem az akkori haditechnika csúcsát jelentő, de a semminél mégis jóval több – légierőnek és páncélos fegyvernemnek is. A fenyegetés valódiságát csak a német hadvezetés értette, amelynek már 1932-ben így kellett gondolkoznia: ha a fő külpolitikai ellenség a lengyel szomszéd (amely soha nem érezte biztonságban a Versailles-ben megkapott Sziléziát), és ki akarja használni a német belső felfordulást, hogy még ezt a kis katonai erőt is szétverje, csupán a náci párthadsereggel együtt háríthatja el a német állam. A konzervatív-nacionalista tábornokoknak választaniuk kellett: egy kalandor rezsim a nagyobb baj vagy egy lengyel győzelem. Hindenburg és bizalmasa, Schleicher tábornok látták a náci veszélyt, de nemcsak ebben az egyetlen veszélyben gondolkodtak. Maga a német kommunista párt is csak olyan „békebeli” illegalitásra készült fel, amilyen 1923-1924-ben volt rövid ideig. Még az olasz tapasztalat alapján sem látták, mi következik.
tartós és szilárd
A győztes hatalmak nem ismerték fel a fenyegető veszélyt az 1933-as év német eseményeiben: abban, hogy a náci párt januárban parlamenti úton, törvényesen kormányra jutott egy polgári demokráciában, de az év közepére már nem csupán kormányon volt, hanem a teljhatalom birtokában. A kommunistákat eltávolították a parlamentből, a csonka parlamenttel megszavaztattak egy felhatalmazási törvényt, amely diktátori hatalmat ad a kormány kezébe, ezt követően pedig hónapok alatt betiltották a pártokat és a szakszervezeteket. A győztesek mindebben csupán az 1914 előtti helyzet némileg rosszabb kiadású visszatérését látták; Hitlert egy hazai röpirat III. Vilmosnak nevezte, ezt látták Angliában és Franciaországban is: a pojáca Kaiser pojáca diktátor utódját. A szeriózus régi polgári államok a diktatúrában komolytalan dolgot láttak, ami nem lehet tartós és szilárd. A régi világ, amely most legnagyobb próbatétele elé került, még nem tudta, mi az, hogy politikai rendszer. Az első világháború győztesei csak nemzetekben tudtak gondolkodni. Számukra egy társadalom mibenlétét az illető nép nemzeti sajátosságai határozzák meg, nem politikai rendszere. Utóbbi csak felszíni jelenség, s ha egy társadalomra nemzeti jellegétől idegen politikai formát erőltetnek, csak bajokhoz vezethet. Az 1918-ban létrejött német köztársaság demokratikus jellege hidegen hagyta a győzteseket. Nem tettek egy lépést sem erősítésére, demokratikus vonásai elmélyítésére. Csak a rend és Németország katonai-gazdasági-külpolitikai gyengesége volt fontos számukra. Nem hitték, hogy más politikai rendszerben a fegyelemmániás, militarista „poroszok” mások lesznek, mint előtte. A nem literátus beállítottságú angol és francia politikusoknak nem tűnt fel, hogy a Weimari Köztársaság avantgárd művészeti élete nem harmonizál a fegyelmezett németségről alkotott hagyományos képpel. Az 1933-as fordulatot kicsit úgy vették, hogy az 1918-ban önmagából kifordult németség mintegy önmagához talált vissza.
Az antidemokratikus fordulat nem ébresztett külpolitikai gyanakvást. Nem alakult ki – legalább Anglia és Franciaország között – külpolitikai konszenzus arra nézve, hogy a német újrafelfegyverzés megindulása esetén azonnal megtámadják a fasiszta államot és akkor zúzzák szét kiépülő katonai erejét, amikor ezt még könnyen megtehetik. A veszély lebecsülését a két országban több minden motiválta. Anglia elégedetlen volt azzal, hogy az első háború után a kontinens teljesen francia hegemónia alá került. Anglia hajlamos volt kezdetben egy mérsékelt német újrafelfegyverzésben a hagyományos kontinentális egyensúly visszaálltát, a francia túlerő ellensúlyozását látni. A francia polgári körök 1835-36-ban annyira rémültek voltak a népfrontkormánytól, hogy nem bánták, ha vannak radikálisan antiszocialista hatalmak a kontinensen. Ugyanakkor a francia munkáspártok számára is fontosabb volt a kiharcolt 40 órás munkahét, mint a fegyverkezés a német veszély ellen. Sőt, a munkáspártok hajlottak arra, hogy a fegyverkezést a nacionalista burzsoázia propaganda trükkjének tekintsék, hogy a politikai indulatokat a külpolitikai rivális ellen irányítsák. A politikára figyelő tömegek nem akarták a fegyverkezés költségeit magukra venni s lebecsülték a fegyverkező ellenség erejét.
potenciális ellenfél
Mindez a hagyományos „reálpolitika” szemléletében gyökerezett. Ez a felfogásmód csupán országokat, kormányokat, politikai személyiségeket tekintett politikai realitásnak. A politikai rendszereket nem, mert azt az ideologikus szemlélet elemének tartották. A „realista” politika a potenciális ellenfél vezetőiben egyforma politikust látott, akikkel „lehet beszélni”. Aki elég gazdag ahhoz, hogy megszorulás estén sokat tudjon engedni – úgy gondolták, okos és nagyvonalú engedményekkel mindig mindent meg tud vásárolni. A „reálpolitika” számára idegen volt, hogy a diktatúra rendszere nem az üzleti élet elvei szerint működik. Ha a becsülhető valószínűnél több engedményt kap, a diktatúra nem elégszik meg jó üzletember módjára, hanem vérszemet kap. A presztízs a diktatúra éltető eleme. A presztízst pedig a sikerek táplálják. Az eredményeknek dinamikája van. A nagy eredményt rövidesen még nagyobbnak kell követnie, különben meginoghat a diktatúra presztízse, gyengülhet az alávetettek engedelmességi készsége.
A „reálpolitika” kezdetben lebecsüli a veszélyt. Lebecsüli kényelmességből, az ellenfél természetével szembeni empátia hiányából, és mert nem rendszerben gondolkozva másfajta szempontokat fontosabbnak tart, mint a terror-rendszerek veszélyét. Amikor viszont a diktatúra felfegyverkezik és megmutatja erejét – Németország ezt 1938-ban először Ausztria elfoglalásával tette – a „reálpolitika” megriad, és most már a bőkezű engedményben látja a veszély elhárításának eszközét. Jön tehát Ausztria, majd Csehszlovákia feláldozása. A „reálpolitika” a klasszikus diplomácia cselekvési szabályait követi: kerülni igyekszik a túl merev és egyoldalú szövetségesi megkötöttségeket, s ezért nem gondolkozik változatlan és tartós ellenséges viszonyban sem. Az ideológiai szemlélet arra kényszerítené, hogy a diktatúrában állandó és változatlan ellenséget lásson, s a szövetségesekkel emiatt olyan merev kötöttségi viszonyba kerüljön, ahol saját külpolitikai érdekeit lépten-nyomon alá kell rendelnie a szövetségesek biztonságának. Erre az 1938-1939-es Anglia és Franciaország nem látszik túl hajlandónak. Félreérthetetlen München idején a megvetés Csehszlovákia vezetőivel szemben, akik országuk biztonságát nem a „realitásokra”, hanem a demokratikus Szolidaritás illúziójára építették.
Az 1939 őszén kitört háború hozta meg azt az általános tapasztalatot, hogy a háború nem nemzetállamok között folyik területekért, mint még az első világháború, hanem rendszerek között, a másik rendszer felszámolásáért. A rendszerek közötti háború a külpolitikai értelemben vett nemzetállami reálpolitika elveitől eltérő biztonságérzés következménye. Olyan rendszer, amely belső politikai kultúrájában nem foglalja magában a másik rendszer politikai képviselőit, mint rendszeralternatívát. Ahol a másik rendszer, az alternatíva képviselői nem törvényesen elismert részei a politikai szerkezetnek, ott a rendszer biztonságban csak úgy érzi magát, ha rajta kívül más rendszer nem létezik. Saját terrénumán belül fel tudja számolni a másik rendszer képviselőit, de ez nem elég biztonságának garantálásához. Ilyen garanciát csak az ad, ha a más elvek szerint felépült rendszer egyáltalán nem létezik. Az ilyen rendszerek hordozóiban az a félelem él, hogy az erővel féken tartott lakosság felteheti – akár csak magában – a kérdést, hogy miért kell neki ebben a rendszerben élnie, amikor a világon korszerűbb, gazdaságilag hatékonyabb rendszerek vannak, amelyekben az egyének is sokkal szabadabban élnek. Erre a fel nem tett kérdésre ezek a rendszerek csupán egy választ adhatnak: mert ez a realitás, mert a történelem, a körülmények úgy hozták, hogy itt „ez van”. A világot, a körülményeket pedig a realitások és nem az eszmények szerint kell megítélni. Ami „van”, azt el kell fogadni, ami csak „kellene” bizonyos értékek megvalósításához, arról le kell mondani.
az elvi ellentét
Amikor a „reálpolitika” nem tudta engedményeivel megúszni a háborút, sőt, maga idézte fel, mert lovat adott az agresszor alá, kiderült, hogy a realitásszemlélet tovább nem lehet a szó szoros értelmében vett reálpolitika alapja. Olyan rendszerek esetében, amelyek nem ismerik el saját világukon belül alternatívaként a másik rendszert, mint alternatívát, csak a teljes elvi elutasítás lehet a realitásoknak megfelelő politika. Csak ez biztosíthatja azt az óvatosságot, amely az ilyen rendszerekkel szemben létérdekű szükség. Az ilyen rendszerekkel szemben az egyetlen reális (nem „reálpolitikus”) magatartás az elvi ellentét világos artikulálása és a megvalósítására épülő politika. Az elveknek és nem aktuális érdekeknek kell meghatározniuk ebben a helyzetben – hosszú távra –, hogy ki barát és ki ellenség.
A „reálpolitika” és nem az elvi politika világában élő első világháborúban győztes hatalmak eltűrték 1933-34-ben egy létjogosultságot nélkülöző rendszer megszilárdulását. 1935-38-ban eltűrték eme rendszer fegyverkezési fölénybe kerülését, mert abban az illúzióban éltek, hogy engedményekkel megvásárolhatják a biztonságot attól, aki nem érezheti saját rendszerét biztonságban mindaddig, amíg az övénél szabadabb és korszerűbb rendszerek vannak a világon. Kitört a háború. Ami azután történt, olyan volt, mint egy giccses színdarab. Először a gonosz – olyan gonosz, akit nemcsak a győztesek minősítettek ennek, akinek gonoszságát semmiféle civilizált megítélés nem vonhatja kétségbe – győzött, óriási sikereket aratott, úgy látszott, felül kerül. Végül azonban győzött az igaz ügy. Olyan elsöprő erővel, amelyhez hasonló nem volt még a történelemben. 1945-1946-ban – a világtörténetben először – maga a költői igazságszolgáltatás teljesült be. A bűnös rendszert tökéletesen felszámolták. A bűnösök bíróság elé kerültek. Alig volt, aki „megúszta”. Első vonalbeli egyáltalán nem. A világ úgy érezhette, a történelem új korszaka kezdődik: a költői igazságszolgáltatás kora, ahol a politikában úgy érvényesül az igazság, ahogyan a közönséges bíráskodásban talán már tényleg megvalósul.
Nem hihetjük, hogy így történt. Mégis: a második világháború lezárulása normát ad a politikai konfliktusok rendezésére. Mércét emel, amely megkövetelné, hogy politikai rendszereket a civilizált világban konszenzussal elfogadott értékek alapján ítéljenek meg, s ez az ítélet ne filozófiai legyen, hanem bírói értelemben vett ítélet, hasonló következményekkel. Ezt megvalósítani talán még egyszer nem lehet. De az éberség kötelezettsége nem múlik el. Annak tapasztalata, hogy ha a felvilágosodás eszméinek elkötelezett politikai hagyományt követve az első világháború utáni győztesek idejében fellépnek 1933-34-ben a náci rendszer kifejlődése ellen, ha – képletesen szólva – már a Reichstagot felgyújtó csóvát eltapossák, egy világégés lángját fojtották volna el csírájában.