Szabó Miklós

1938 FÉNYEI ÉS ÁRNYAI

1988 nyár

1938 FÉNYEI ÉS ÁRNYAI

Az esztendő-dekádok nyolcas évei az újabb magyar történelem és a magyar sorsot közvetlenül érintő világtörténelem kiemelkedő pontjai, igazi „évfordulós” évek. A magyar történelem nagy dátuma: 1848. 1918 kettős évforduló is: a mágnás világot rövid időre elsöprő őszirózsás forradalomé és a kommunista párt megalakulásáé. 1948: a fordulat éve. 1968: Magyarországon a gazdasági reform kezdetének hivatalos dátuma. A világtörténelmi évfordulókkal kapcsolatban elég arra emlékeztetni, hogy az utolsóként említett dátum elsősorban nem hazai évfordulóként nevezetes. Mindig jellemző az aktuális helyzetre, hogy a nyolcas esztendők évforduló-halmazából mikor melyek kerülnek előtérbe, szorulnak háttérbe. 1948-at uralta 1848 centenáriuma; 1958-ban a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának negyvenedik évfordulója volt „az évforduló”.

az elnyomottság állapota

1968-ban egy anekdotikus esemény világíthatja meg az akkori „viszonyt” az esztendő évfordulóihoz. Ősz elején a román pártvezetés váratlanul magához kérette az akkori magyar nemzetközi titkárt, Nemes Dezsőt. Csak néhány héttel korábban zajlott le a csehszlovákiai bevonulás, amelyben Románia nem vett részt. Megtörtént már – egyetlen egyszer az eddigi történelemben –, hogy Ceaușescu megjelent a magyar kisebbség szellemi vezetőinek összehívott gyűlésén és párbeszédet folytatott velük. Volt tehát témája egy megbeszélésnek. Nemes Dezsőt maga a román főtitkár is fogadta – és kiderült, hogy a meghívás célja: közös, illetve egyeztetett álláspont kialakítása az 1918-as évfordulókkal, azok eseményeivel kapcsolatban, az akkori magyar októberi forradalom bizonyos történéseiről, amelyek a két nép viszonyát közvetlenül érintik. Ebből megvilágosodott, hogy 1918 eseménygazdag ősze a két említett évfordulón kívül még a gyulafehérvári román nemzetiségi gyűlésnek is évfordulója, amelyen kimondták Erdély Romániához csatlakozását. Az esemény azonban elsősorban azt mutatja meg igen éles fényben, hogy az évforduló-mitológia milyen abszurd és groteszk lehet olyankor, amikor az aktuális történések ereje elsöpri a múltat, az „évfordulókat”. Ebből az is felsejlik, hogy az évfordulók szerepe sokszor az, hogy elfedjék a jelen „eseménytelenségét”, ami nyilván valamilyen módon az elnyomottság állapota. A gondosan kiválasztott évforduló azt is elleplezi – ami az „eseménytelenségtől” elválaszthatatlan –, hogy az adott közösség múltját is elvesztette. Itt nem arról van szó, hogy a „boldog népnek nincs története”, hanem arról, hogy az elnyomás a történelem eltörlésével megfoszt egy identitás-lehetőségtől. S alkalmas az évforduló arra is, hogy a jelen kellemetlenségeiről, zavarairól elterelje a figyelmet.

Minderre gondolva nem érdektelen, hogy ebben az évben a hivatalos Magyarország mit ünnepel: milyen súllyal. Az évnek van egy veszedelmes évfordulója: június 16. A többinek nem kis mértékben ezt kell feledtetnie. Hogyan? 1848 változatlanul nem aktuális. Ezt a nem hivatalos Magyarország ünnepli március 15-én, s a hivatalos alig akar neki engedményt tenni. 1918 évfordulói sem járnak jobban. A magyar–román feszültség kiéleződése idején nehéz volna a Károlyi-forradalmat középpontba állítani. Olyan dolgok vetődnének fel, mint az akkori Székely Nemzeti Tanács és a Székely hadosztály. Nincs velük mit kezdeni. Ha fennmarad az értékelés, hogy a későbbi Horthy-kor irredenta politikájának előfutárai, ez esetleg a falurombolók „malmára hajtja a vizet”, esetleges rehabilitásuk pedig újabb rossz mítoszokkal, gazdagítaná” politikai kultúránkat. A párt láthatóan nem akarja széles körben ünnepelni alakulása évfordulóját. 1948-nak, a fordulat évének sincs nagy sajtója, nem most van ideje vele büszkélkedni. Csak a szociáldemokrata–kommunista „pártegyesülés” kapott nagyobb visszhangot – politikai üzenete: „ezt legalább nem hagyjuk megkérdőjelezni”. Igen, csakhát az üzenet maga árulja el indirekte: a kérdőjelezés már megtörtént. Rangos évfordulója az évnek az 1968-as gazdasági reform, de beárnyékolja, hogy ma is több a reform-retorika, mint a reform-tett.

Az igazi évforduló Szent István. Siessünk hozzátenni: voltaképp nem maga az államalapító, hanem az ő egykori, két háború közötti politikai színezetű kultusza, elsősorban 1938-as egyik csúcspontja.

1938 az utolsó békeév? Visszás volna így mondani. Az utolsó világháború előtti év. Magyarországon remények és rettenetek éve.

teljes felejtés

Hogyan állunk a magyar glasznoszty jegyében a történelmi emlékezettel, a „fehér foltokkal”? Most nem a társadalom és a hatalom értékelésbeli nézeteltéréseire gondolok, hanem a még mindig elfelejtett múltra. Az elmúlt harminc évben szüntelenül nyomasztott a gondolat, hogy a drasztikus és sokszor eredményesnek látszó múlt-eltörlés esetleg valóban végérvényesen megsemmisíti fontos dolgok, személyek, irányzatok emlékét. Amikor 1957 tavaszán végleg elhallgattak a fegyverek s nem maradt más, mint a múzsák felé fordulni, akkor fedeztem fel magamnak Bibó Istvánt. Másfél évtizeden át kínzott a keserű gondolat, hogy a magyar politikai gondolkodás legnagyobb alakja esetleg végleg feledésbe vész, egy valami jobb jövő sem fogja már felfedezni. Ha a magyar munkásmozgalom mindig csak tendenciózusan megírható történetére gondoltam, nem volt kétséges, hogy a majdani történelem – bármilyen lesz is – a szociáldemokráciának igazságot fog szolgáltatni. De Deményt, Weihaust nem borítja be majd a teljes felejtés? Tudtam, hogy a magyar filozófiai hagyomány majd újra felfedezi Brandenstein Bélát, Kornis Gyulát, Pauler Ákost (magam megvolnék újrafelfedezésük nélkül), viszont megéri-e reneszánszát Hamvas Béla, Schmitt Jenő Henrik? Mindebben kellemesen csalódtam. Nem volna tehát már fehér folt? Az 1938-as burkoltan jubileumi éven ott terpeszkedik az egyik.

Miért szükséges ennek az évnek az újrafelfedezése? Az ok forcsa. A jelenlegi rezsim már nem képes baloldali hagyományra hivatkozni. A két háború közti tradicionalizmus felidézésével, Szent Istvánnal, Eucharisztikus Kongresszussal próbálja bearanyozni a jelen számos nyomorúságát. Pedig az 1938-as év valójában a tragikus feszültségek esztendeje volt. Valódi várakozás hevítette: a német hatalom erősödése meghozhatja Trianon – legalább részleges – revízióját. Aki ennek drukkolt, nem kellett cégéres nácinak lennie. (L. erre Bethlen István most felfedezett és kiadott emlékiratát.) Viszont ama év márciusában az Anschlussal megjelentek határainkon az egyáltalán nem „testvéri tankok”. Az ország esetleges megszállása, ha a Reichnek nem tetszik valami, közvetlen veszéllyé vált. Rengett a föld. Nemcsak a tankoktól. Az Eucharisztikus Kongresszusról könyv is megjelent. Az egykori külpolitikai siker mintha a mai rezsim külpolitikai presztizsjavulása előképévé stilizálódva, hagyományává emelkedne. A fehér folt: ehhez a vallási kongresszushoz egy jelszó is kapcsolódott: „Kongresszus után jövünk!” Milyen ismerős a nótája, a magyar politikai kultúra mélyrétegébe mennyire belerögződött ez a fajta jelmondat-szerkesztés. A nyilas mozgalom jelmondata. A fehér folt: az 1938-as év az emlegetettek mellett a nyilas tömegmozgalom előretörése két esztendejének egyike (a másik 1937). Igen – fehér folt, hogy ez az akkor milliós tömegmozgalom is létezett. Sok százezren ettől vártak új Magyarországot. Ez is a múltunk. Mintha megint túlságosan „csak a szépre emlékeznénk”.

Akik 1938-at tették meg suba alatt az év évfordulójának, feltehetően nem gondolták végig, hogy az utolsó háború előtti év, München éve valóban alkalmas erre. Abban az évben sem lehetett tudni: katasztrófa vagy megújulás előtt áll-e az ország. Német gyarmat leszünk-e vagy bukik Trianon. Ma sem világos: a gazdasági összeomlás katasztrófája vagy gyökeres politikai fordulat, valódi megújulás előtt állunk-e.

kép | shutterstock.com