Tóth Eszter

SZABADULNI A KOZMIKUS JOBBÁGYSÁGBÓL

1998 augusztus

SZABADULNI A KOZMIKUS JOBBÁGYSÁGBÓL

1998Úgy érzem magam, mint egy cupringer. Folyton azt hallom: „szerző”! Így a szerző, úgy a szerző! – füstölög Márai, Kaland című darabjának próbáiról mesélve. És: aki képes mindennap elmondani ugyanazt a szöveget óraszám, nem normális. A színész mirigybajos állat. (Tőkés Anna, Rajnai Gábor és Jávor Pál a Kaland szereplői.) De a bemutató sikere után sem beszél másképp: a próbákon örökösen veszekedtek velem, hogy ezeket a mondatokat nem lehet színpadon kiejteni. Most meg úgy tesznek, mintha ők találták volna ki.

Én meg élvezem, hogy így a kulisszák mögé láthatok. Az Egy polgár vallomásai vagy az Idegen emberek értékét és a Kaland kommerszségét még nem tudom különválasztani. Sokadmagammal úszom egy általános Bolzano-elragadtatásban, „élőben” pedig megtisztelve hallgatom a szép, komoly nemesparipa-arcú írót Pesti Hírlap-beli szobájában, amint Alain-Fournier-t, Giraudoux-t magyarázza. Köteteiket kölcsön is adja, továbbá véleményezgeti verseimet. Irodalmi pályára készülök ugyanis, és mivel a jeles érettségi sem ösztökél egyetemre, örömest hivatkozva a mielőbbi pénzkereset szükségére, újságírónak indulok. Az Est-lapokhoz, ahol anyám kiadóhivatali tisztviselő, s a szerkesztőségben még apám volt kollégái is működnek. Én persze a náluk fiatalabbak mellé szegődöm, elsősorban Bródy Lilihez, akitől gyakorlati eligazításokat kapok a riporterkedéshez, szépirodalmi oltásokkal tetézve, hiszen a Pesti Napló íróasztalainál sok szó esik a modern könyvekről a két György: Bálint és Pálóczi Horváth társaságában. A középiskolai tananyag klasszikusai után, akik a tizenéveseknek legtöbbször csak „holt betűk” egyelőre, nagy tetszéssel lubickolok az élő szakmában. Meg a redakció játékos-ironikus hangulatában, melyben például Bródy Lili a Színházi Élet munkatársát, Hatvany Lili bárónőt a „baronessz” szó mintájára „ironessz”-nek emlegeti, kiterjesztve e csúfondáros elnevezést valamennyi karikírozhatóan „női” tollnokra.
büszke kontraszt
Lubickolok még inkább a fényes zsurnalisztaszerepben. Nem csekélység ám egyenest az iskolapadból a sajtót képviselő tekintéllyé emelkedni, bezsebelve interjúalanyok előzékenységét és társasági civilek bámulatát! Például mikor 1940-ben a jogászbál megnyitása előtt a Vigadóba beviharzok. Fehér, fodros ruhájú kortársnőim közé sima délutáni bordóban, cigarettával. Mily büszke kontraszt! Hát még hogy majd miközben a velem egyidős fruskák olvatagon keringőznek, én már egy kávéházban fogalmazom fölényes kedélyességeimet az elsőbálos romantikáról.

Persze értelmiségicskébb témákról is jópofizok. Eszperantó operettet rendez Pačjo (beszámoló az eszperantisták kongresszusi előkészületeiről és vezetőjükről, a híres Baghy Gyula „apukáról”), Gentleman-e kend? (interjú egy délibábos nyelvésszel, aki a magyar nemzet angolszász eredetéről értekezett, sok egyéb oktondiság mellett a Ghent-Cynd és a kend, a Berettyó-Britannia, sőt a csárda-stetwarder „rokonságokra” hivatkozva), Szónok-óra (ahol fiatal és öreg polgárok egyaránt tanulják a biztos fellépést és a profi retorikát) stb. – tulajdonképp a faramuciság kelti fel a figyelmemet mindenben. Társadalmi-közéleti problémák még ott sem, ahol pedig élesen vághatnak szembe: bíróságon, kivált a fiatalkorúakén, vagy a gödöllői „Pax-Ting”-en: a nemzetközi leánycserkész-dzsemborin, vagy egy festőiskolában az aktmodell pénz- és önérzetgondjainál, vagy a Gyermekvédő Liga intézetében, ahol „utcagyerekeket” próbálgatnak furulyatanítással menteni a kallódástól. Mesélek, bemutatok, megszólaltatok, de politizálni nem tudok, a hazai s a világkörnyezet mind erőteljesebb ingerei és ezekre élénken reagáló társaságom közepette sem.

3e9bafe5bca4f1b3253812eca148d19d-large


Szabadság és szerelem! – énekli akkoriban Major Tamás, fölemelt ököllel a szocialista szolidaritásjelet mutatva a Független Színpad nézőtere felé, a Tempefői aktualizált előadásán. A közönség tüntető tetszésviharral viszonozza a jelet. Mellettem rivalgó udvarlóm engem is szeretne bevonni a forró lelkesedésbe, de az lepereg rólam. Akárcsak az ultrajobbos propaganda fenyegetése a Virradat című újság cikkéből, melyet egy jóbarátnőm vőlegénye írt. E barátnőm különben híresen baloldali család sarja. A Mihályfi Ernő szerkesztette Magyarországban viszont mivel állok elő ugyanakkor én? Történelem és játék hanglemezen címmel tudósítva – egy gramofonstúdióról, ahol bárki készíttethet magánfelvételt, érzelmes-humoros ecsetelését adom szerelmes dalia vallomásának, ősz mama Amerikába küldött pityergésének, gyerekek névnapi köszöntőjének és nyírettyűzésének, majd leírom, hogy a stúdióvezető milyen gyűjteményét játssza le nekem a rádióból átmásolt „történelmi közvetítésekből”: Magyarország kormányzójáé az első hely. Egy további ezüstszínű lemez egyik oldalán Schuschnigg kancellár beszél, a másikon Seyss Inquart üdvözli a Bécsbe bevonuló Hitlert. Hitler szól a néphez. VIlI. Edward lemond a trónról az asszony miatt, akit szeret. Pacelli bíboros magyarul áldja meg Magyarországot. A másfél éve halott Karinthy Frigyes felolvassa híres humoreszkjét, a „Műfordítás”-t. Mindennek összhatását utóbb egy koncertéhez hasonlítom. A történeleméhez, sugallom poétikusan, s egyúttal ostoba-süketen arra, amit hallottam.
apolitikusan süketek
Apolitikusan süketek sajnos sokan voltunk. ’39 derekán gyanútlanul készül felhőtlen jövőre interjúalanyom, ifj. Horváth István is. A 7. gimnazista Sárospataki Lucifer, aki nagy sikert aratott a pataki kollégium diákszínjátszói élén mint Az ember tragédiája angol nyelvű előadásának Luciferje és rendezője. Szép, vidám fickó, ösztöndíjjal indul angliai-skóciai körutazásra, miután már egy Shakespeare-pályázaton is első lett a tanulmányával. Zavartalanul ível fölfelé a pályája. ’41-ben országosan dicsérik a Szegedi Egyetemi Ifjúság Színjátszó Társasága angol nyelvű Hamlet előadását, melyet a Szegedi Városi Színházban mutattak be az elsőéves szegedi bölcsész Horváth Pista rendezésében. A produkciót a kolozsvári Magyar Színház is meghívja.

A régi fényképeken látható, milyen érdeklődéssel és tetszéssel figyeli a főpróbát Sík Sándor professzor s a rektor: Szent-Györgyi Albert. Nagy patrónusai a tehetséges rendezőnek, aki ontja a további terveket, szaktanulmányokat. Magánélete is csupa derű, kiváló társak barátsága s viszonzott szerelem boldogítja. És 1941 októberében öngyilkosságot követ el Tóth Katával, a szegedi Hamlet királynéjával együtt. Miért?

’42-ben az Új Színház KFT kiadta Horváth István Örök színház című posztumusz könyvét. A vaskos kötethez, mely azt is megmutatja. hogy a zseniális fiatalember 19 éves korára (ennyi esztendőt élt) már ismerte a modern színpad külföldi nagyjainak munkásságát is, Hont Ferenc ír bevezetést. Az elemző méltatás melletti életrajzban az öngyilkosság okát akkor nem tárhatja fel. Nevezetesen hogy a 3. zsidótörvény szerint Pistának már nincs elegendő komilfó nagyszülője ahhoz, hogy a Társaság tagja maradjon, s nem veheti feleségül árja szerelmét, mert még a házasságon kívüli együttélésük is fajgyalázásnak minősülne. Pillanatnyilag megoldhatatlan életproblémákba ütközött – írja Hont, s végül a virágnyelvű politikai üzenet: Egy lényeges rendezői alaptulajdonság hiányzott belőle – a türelem. Amely ugyanis ki tudja várni a bennünk élő szebb és igazabb világ megvalósulását.

657d888881b7ac9cc6d4c1319c195b3a-large

A nagyszülők fajvizsgájára jómagamnak a Pistáénál is rosszabbak az esélyeim, mivel apám apja és anyja „árja” okiratait Erdélyből egyelőre nem lehet beszerezni. Ezek nélkül még Tóth Árpád sem bizonyíthatná fajtisztaságát, én pedig előbb-utóbb kizárólag a másik származás páriája leszek. Az anyaié.

Miért gyújt gyertyát Irén néni és mormol a kalácsnak? – kérdezem anyutól 8 évesen, mikor az apu halálát követő decembert Debrecenben töltjük Lichtmann nagyapáéknál. – A vallásához tartozik – mondja anyu. – Irén néni zsidó. –Lacika is? –Igen. – Nagyapa? –Persze. – A logika az abszurdumig nyomul: – És te? –Én is az voltam. –De ugye többé nem leszel?

Miért az aggodalom utolsó kérdésemben és miért a megkönnyebbülés anyu könnyed nem leszek-je nyomán? A zsidóknak semmi mást nem róttam fel, mint azt, de azt nagyon, amiről a hittanórán értesültem, hogy ők feszítették meg Jézust.
vegyes házasság
Szerencse, hogy anyu is keresztyén, amióta apu felesége lett, gondolom akkor. Holott nem azóta, mert Annuska, hogy övéit meg ne bántsa hitükhagyásával, nem tért át a házasságkötéskor. Tóth Árpád nem is kívánta ezt tőle. De még Tóth András sem berzenkedett leendő menye vallása ellen. Beleszólása ugyan úgysem volt a házasságba, fia meglett ember, a saját kenyerén, ő meg, szegény, már csak hajótöröttje a maga szobrászpályájának, de a fiatalok épp a művészi érzékenység nagy sérelme tetejébe nem akarták volna megsérteni az ő vallási érzékenységét sem. Az öreg kossuthista azonban vígan fogadta a vegyes házasság óvatos bejelentését: – Nem baj, fiam. A nőstényit én is mindig szerettem a zsidónak.

Annuska és Pádi ’17-ben Budapestre költözik. Itt élik meg a ’19-es fehérterrort, s az antiszemitizmus tombolásai ráébresztik őket, hogy tavasszal születendő gyermeküket nem védi majd a reverzális a bármikori atrocitásoktól. Annuska ’20 áprilisában megkeresztelkedik (keresztapa Karinthy Frigyes), és az én májusi születési bizonyítványomban mindkét szülő vallása református. Hogy anyu nem annak született, senki sem titkolja előttem. Egyszerűen nem kerül szóba, ahogy akkoriban egyáltalán semmit sem hallani zsidóságról a Várban, ahol lakunk Távoli hírüket mindössze Lehel nagybátyám, aki gépészmérnök hallgató, hozza a Műegyetemről. E bizarr iskola, melyben őt tanuló létére Tóth úrnak szólítják, annyira foglalkoztatja fantáziámat, hogy regényt írok Tóth úr az egyetemen címmel. A magam költötte cselekmény elindításához lege artis egy konkrét valóságelemet használok fel, nevezetesen hogy az egyetemen a zsidók meg a keresztyének összeverekedtek. Ezt nénénknek, anyu velünk élő nagynénjének meséli Lehel felháborodva. Regényem főkonfliktusa abból ered, hogy az (elképzelésem szerinti) verekedés végignézése miatt Lehel elkésik a számtanóráról. Már javában tanultak. A tanító úr megkérdezte. Hol csavargott Tóth úr? Lehel habozott egy kicsit, majd nyíltan bevallotta. Amint beléptem, az előcsarnokban láttam, hogy 2 zsidó fiú vámolja egy idegen keresztyén úrnak a zsebét. Azzal az úrral beszéltem. Mély csend uralkodott az osztályban. Végre megcsendült a tanító úr hangja. Most pedig mars a helyére! És ha ez még magával megtörténik, a sarokba áll. A további bonyodalmak, majd kifejletük idézésének itt nincs helye, de ennyiből is látható: köztörvényes okot találtam a verésre. Hogy szüleim mit szóltak művemhez, sajnos elfelejtettem, pedig olvasták, hiszen anyu keltezte: 1927 ősz. Vagyis a 2. elemi kezdete. Egy évvel a De ugye többé nem leszel? előtt, aminek aggodalmához talán a műegyetemi gyanúim is hozzájárultak…

A Várban különben semminő származási megkülönböztetést nem észlelek gyerekkoromban. A némileg monarchikus környezetben, ahol még pukkedlizünk, mint hercig médikék, senkit sem szidnak azért, mert sváb vagy osztrák. Társadalmi rangsorolást sem tapasztalok, kivéve Kochanovszky Henriette barátnőm nevelőnője részéről. Herry édesanyja, mint évek múlva megtudom, egy Pejachevich grófnő, először Edelsheim-Gyulai Lipót gróf felesége volt, de 3 kicsi lányát – a legkisebb Ili, a későbbi ifj. Horthy Istvánné – odahagyta egy elszegényedett lengyel kisnemes szerelméért. Ők a csemetéjüket középosztálybelinek nevelik, a Bécsikapu téri nyilvános elemibe együtt járunk kispolgári s proli tanulók közösségébe. A fräulein elvei azonban előkelőbbek, tehát önhatalmúlag elszigeteli védencét az iskolán kívüli köznép-barátkozástól. Így kerülök én is tilalmi listára, de mivel sejtelmem sincs, hogy ez megalázó, afféle víg csínytevésként bújok el Herryvel illegalitásban ugrókötelezni.

253235fb19d880c0592c7b717dcad56b-large

Nyíltan labdázhatok egy másik grófi leszármazottal, Perczel Erzsébettel. Az ő Casino utcai lakásuk földszinti ablaka egyenest a Bástya sétányra nyílik, onnan szól ki estefelé az anyuka Erzsébet, jöjjön vacsorázni! hívása, arisztokratául magázólag. Erzsébet különben nem henceg vele, hogy gróf Toldalaghy Ilona lánya, azonban nyomatékosan közli, hogy a kettővel fölöttünk járó Perczel Zita, akit a mamája affekta majomnak nevel, nem vérrokon, mivel csak a nevelőapja Perczel. Zita „affektálásából” utóbb sikeres színészpálya fejlődik, Erzsébetnek viszont mint igazi Perczelnek oszt szerepet a történelem. Öccsét, Józsefet antifasiszta ellenállóként lövi le egy nyilas (Miklós bátyjuk már előbb öngyilkos lesz), férjét pedig, Odeschalchi Miklós herceget (lovasmérkőzések Európa-bajnoka, autóversenyző és vakmerő pilóta, aki bravúrból hidak alatt szokott átrepülni saját gépével) mint tartalékos repülőhadnagyot, az ellenállók kapcsolatteremtési megbízásával az angolokhoz átszökőben a németek leszállásra kényszerítik és a nyilasok kezére adják. Erzsébetet itthon fogják el, a házaspár a rabszállító autóban látja egymást utoljára. A férfit felakasztják Sopronkőhidán, Erzsébet meg, a szabadulása után, itteni tragédiáinak az egész földgolyóval fordít hátat: Új-Zélandba tűnik el a szemünk elől.

Két csónak úszik az Élet tengerén / az egyikben te, a másikban én – írta emlékkönyvembe 11 éves korunkban – a közkedvelt albumsorokat. A két csónak egymástól elszakadt, / de a mi barátságunk megmaradt.

Fényképen. Nagy kutyáját nyakörvénél fogva áll a szép kisgimnazista Erzsébet, derékig érő barna hajfonataival, fehér matrózblúzban puritánul elegánsan a még szintén puritánul elegáns Bástyán, ahol elképzelhetetlen a mai turizmus vastag csiricsáréja. Mikor még csakis a helybeliek pasztellszínű hegyi balkonja-kertje-üdülője. Eredetileg, valódi bástyaként a katonai kincstáré volt, majd a 19. század elején fásítani kezdték s átadták a lakosságnak. Előbb Vársétánynak hívták, 1879-ben kapta a Bástyasétány nevet.
kurtaköpenyes-zergetollas
Mi kölyöktársaimmal a 20-as-30-as években Baseknak becézzük. A házfalak menti földes talaján ugróiskolázunk, labdázunk, a középső juhar-, platán- és gesztenyefák szegélyezte aszfaltúton meg nagy fakarikáinkat hajtjuk. Csattog a bot vígan és fürgén / Egy új, kis akaratos élet / Bátor s tudatlan ritmusára – egy Tóth Árpád-vers, Arany tó az égen is megörökíti, tragikus gondolatok aurájában bár, e vidám játékomat. Jómagam novellának dolgoztam fel a kedvenc szórakozásomból eredő félelmes kalandomat, nyomtatott nagybetűkkel, mivel írni még nem tudtam (1926). A novella, ESZTER ÉLETE című, így kezdődik: IFIU (sic) KOROMBAN TÖRTÉNT HOGY NAGYON SZERETTEM KARIKÁZNI. ECCER AZTÁN MEGJÁRTAM. A következőkben megszólít ugyanis rémem, akitől nemcsak furcsa öltözéke miatt idegenkedem, – zergetollas pörge kalap, kurta köpönyeg, keresztbecsíkos harisnya –, hanem főleg mert magában beszél. Azt mondták, erdélyi menekült. Az első világháború után a Szentháromság tér és Tárnok utca sarkán barakkhadikórház működött. A helyén létesült községi elemi iskolán rajta is maradt a barakkiskola név. A kurtaköpenyes-zergetollas alighanem a kórház egykori ápoltjaként maradt a Várban. Én neveztem el erdélyi szabadultnak. Talán homályosan, valamely veszélyes „elszabadulás” félelme cserélte fülemben szabadulttá a menekültet. Hiába magyarázták szüleim, hogy nem kell tartani tőle, bolondos figurájától minduntalan megijedtem. Ezért kívánkozott novellába vérfagyasztó élményem, hogy „eccer” megszólított: HAD LÁTOM HOGY TUTSZ KARIKÁZNI!

A karikát felváltó szenvedély a skíró. Így hívják akkor a rollert, mellyel a Basekon száguldozunk, akinek nincs, kölcsön kapja a másét. Mert jóban vagyunk mind, a patikusék Pityuja, a házmesterlány Terus, Waldbauer hegedűművészéktől Márti és Iván, a belügyminisztériumi könyvkötőék Szöszije és Brunswick Pubi, a kormányzó útimarsalljának a fia, osztálykülönbség nélkül vagdossuk hátba egymást az ipiapacsnál meg kitalálósdizzuk a „Hogy tetszik?”-et. Csak vasárnap szorítanak ki a városból felcsődülő idegenek, Mátyás-templomi misét és palotaudvari őrségváltást követő korzózásukkal. Hétköznap csakis a miénk itt minden, a katonazenekar rondója ugyanúgy, mint a hegyi panoráma s az isteni levegő. A kovácsoltvas korlát mentén ismét ott sétál a hórihorgas bácsi, fehér szakálla, mint a Mikulásé. Meg is állítja, a sétabotot erélyesen megragadva, egy pöttöm kislány, s a magasba fölnézve kérdi: Hova mégy? Időbe telik, míg a Mikulás visszazökken gondolataiból, akkor azonban készségesen közli: ebédelni. S a pöttöm útjára engedi Apponyi Albert grófot. A kis párbeszédet csak a mesebeli kép miatt jegyzem meg, nem mintha ügyet vetnénk „gróf”-ságra a Bástyán. Ahogyan Bethlen István délutánonkénti sétaloholása is csupán azért emlékezetes, mert oly mulatságos a nyomában ügető tacskó, amint csámpáska gurulásával alig győzi követni a gazdit.

Apu is, a nagy kutyabarát, aki épp tacskóismerőseiről küldözgette legviccesebb rajzait a tátrai szanatóriumból, jót mosolyog a Bethlen-daxlin. Siklón jön értünk a szerkesztőségből, majd leül anyu mellé a padra, sötétzöld felöltőjében, jóképű fiatal családapa, derűsen élvezi a tavaszi alkonyatot. Kora este a padon / Ülök, künn a Bástyán, / Tűnődöm a csillagok / Néma fordulásán kezdetű verse mégis keserűségről, kudarcról szól ekkor, nem a derűről. ’25 áprilisában jelenik meg a Kaszáscsillag, 3 és fél esztendő múlva már nekrológok siratják a 42 évesen elhunyt költőt.

Tóth Árpád halálának hírére – erős férfiak melléből kiszakadt a sírás. Nemcsak mint költő mint ember is különb volt a többinél – így az egyik újságíró. Naponként mehettem el mellette idegenül, miközben egy verse énekelt bennem. Mert szomszédom volt, a Verbőczy utca csöndes és szinte vidéki hangulatában, tőlem néhány házzal odébb élt észrevétlenül, elvonulva és magába zárva. A Várban, ahol van valami ünnepi és régi mindenben. Ebből az utcából reggel hétkor kedves öregek ballagnak át a Helyőrségi templomba misére, nappal gyermekek szaladnak a Bástya felé vagy sétáló kisasszonyok jönnek onnan. Csak nemrég tudtam meg, hogy itt lakott a költő, akit nem adatott megismernem, s csak a kisleányát láttam egy délután, mikor egy barátom házuk előtt lehajolt hozzá és megcsókolta, ahogy a költők gyermekét szokták és a virágot. A híres, tanulmányértékű búcsúztatások mögötti ismeretlenségből e cikkecskét, Hadik Mihály grófét (nem tehetek róla, hogy ez a szomszéd is arisztokrata volt), a hely színei miatt emelem ki, a Vár kedvéért. Ahol a Bástya neve ’45 óta Tóth Árpád sétány. (A hozzánk tartozók körében kivált Nagypapa sétány, mióta Máté fiam 3 évesen értelemszerűen elkeresztelte.)

9ffbcf2cde7d704608e8604385e88e8a-large

Előzőleg Gróf Bethlen István bástyasétánynak hívták ’31-től ’45-ig. Szörnyű bombázása ’44 telén közvetlen totálplánban zajlik előttem, akárcsak utóbb a menekülő nyilasok-németek felgyújtotta palota lángolása farkasszemnézési közelségben naphegyi menedékünkhöz.

Hogy kerülök ide ’44 karácsonyán? Úgy, hogy anyám, akinek ’42-ben még TANÚSÍTVÁNYa van polgármesteri pecséttel(!), hogy nem tekintendő zsidónak, e kivételezettséget fokozatosan elveszíti, s nemcsak állása szűnik meg, a német megszállástól fogva elhurcolás is fenyegeti. A Margit körúti ötemeletes házból, ahol 11 éve lakunk, az egyetlen másik „árja-párja” sorstársnőjét egy este férje és lányai köréből – fia a fronton! – elviszik a nyilasok, s férjének másnap csak nehezen sikerül kiszabadítania a nyilasházból. A veszélyes körzetből el kell tűnnünk. Beadom a házparancsnoknak, hogy a Margit körút bombázása elől felköltözünk a nyugalmasabb Naphegyre, barátainkhoz. Amint az oroszok a Hűvösvölgyből visszafutamodnak sztyeppéikre, hazatérünk. Hogy ez napok kérdése, senki sem meri kétségbevonni. Ehhez képest bő másfél hónapig tart a tíztagú szimbiózis, amelyben a drága Thury Zsuzsáékkal s befogadott bujdosóikkal egy bolyban az életveszélyek változatos nemeit átbukdácsoljuk. Thuryék és Tóthék feljavított iratokkal, Török Sándorék meg a többiek hamis papírokkal. A biztonságos okiratokat, a legvalódibbakat is, gyakran tépi majd szét bármelyik hatalom csak altisztnyi funkcionáriusa is. Erről még nem tudok, holott a veszély már a fülem mellett süvít, mint a puskagolyó, mikor batyus targoncánkat lövöldözés-ágyúzás közepette toljuk végig a Vérmező mentén, fel a Nap-hegyre. Minthogy a nemzetről leradírozandó alsóbbrendűek fajához soroltattam mint félvér.
nem tudatlan lúd
Rémesen búsulok mindig, ha a mi tehetségeink zsidó lányt vesznek feleségül, egészen odavoltam, mert nem tudtam, hogy egy régi kedvencem, Tóth Árpád szintén ilyen hibát követett el, még Kaffkánál ismerkedtem meg vele, egyike a legszimpatikusabb embereknek, akit ismerek. E sorokat Rozsnyai Kálmán színésznek és feleségének, Dabsy Gizellának (írói nevén „Nil”-nek) írta 1924-ben, filoszemitizmusukkal vitatkozó levelében Ritoók Emma. Akit a Benedek Marcell szerkesztette Irodalmi Lexikon (1927) méltat értékes szépíróként, valamint érdemes fordítóként (az északi irodalmat ő mutatta be a magyar olvasóknak), továbbá kitűnő esztétaként, felsorolva több magyar és német nyelvű tanulmányát. Ritoók ugyanis a lipcsei egyetemen is tanult, akárcsak a párizsin, a budapestin pedig megszerezte a bölcsészdiplomát. Tehát, sajnos, nem tudatlan lúd vagy fúria, aminőknek, sokszor jogosan, az antiszemitákat látjuk. Annál rosszabb, hogy így vélekedik a zsidó lányokkal házasodó magyarokról: az ilyen férfiaknak, a legtehetségesebbeknek az utódai már elvesztik a tiszta magyarságot.

Ez volnék hát én, a félvérnek mondott. A meghatározás, mivel a vér nem tartalmaz faji tulajdonságokat, tudománytalan, ám eufémisztikus, hiszen elvben azt is jelenthetné, hogy félig eszkimó vagyok, vagy kínai, ami mifelénk előnyösebb, mint a félzsidó. Magam sosem éreztem magam felemásnak, inkább mindkettősnek. Így egyik oldal felé sem voltam elfogult, viszont mindkettőt bátran kritizálhattam. Annál is nyugodtabban, mert mindig mindenki tudta a kettős eredetemet. És 78 évesen kijelenthetem: keresztény oldalról sosem tapasztaltam diszkriminációt. Lehet, hogy ez nem tipikus, de az én sokrétűen keresztény környezetem ilyen volt. Sokrétűen zsidó környezetem ellenben máig lesben áll: nem tagadom-e meg hús-vér közömet az anyai fajtámhoz?

Félzsidó voltom nem szolgált javamra – mondja Simone Signoret önéletrajzában a Ben Gurionnéval való találkozásról (Tel Aviv, 1959). A francia nagykövet Montand vendégszereplése alkalmával látta vendégül a két házaspárt. Mme Gurionnak, aki nagyon szerette Montand-t, Montand-néval szemben fenntartásai voltak. Végül is, ha az anyám nem volt zsidó… Érdemes lenne utánanézni, vajon az apám csakugyan apám volt-e. Ezt nem mondta ki. Egyébként sem szólt hozzám. Csak az ebéd végén támadt hirtelen kedve társalogni velem. Isteni orosz-lengyel akcentussal ropogtatva az r-hangot, így fordult hozzám: „És maga? Miféle színésznő? Jó vagy rrrossz?” Ben Gurion mindkét kezével hajába túrva vágott közbe: „Mama, kérrrlek! Perrrsze, hogy nagyon jó színésznő!” – „És te ezt honnan tudod?” – Oscar-díj ide, akadémiai kitüntetés oda, hiába Kaminker az apa, ha az anya Signoret. Rám viszont, akinek anyám a Lichtmann és apám a Tóth, azért gyanakodnak állandóan, hogy a Tóth-tal (méghozzá Árpáddal, a költővel, mily unfair erőviszonyok!) Lichtmannt a származásomból nem próbálom-e kipöckölni.

Túlérzékenyek, mondja róluk az, aki szörnyűségként panaszolja, hogy a kitelepítésben a városi látogatókat csupán a körlet határáig kísérhette vissza. Túlérzékenyek, mondja azokról, akiknek karján máig látható az Auschwitzban beleégetett marhabillog. E „túlérzékeny” felháborít, de az is, hogy az üldözött zokon venné tőlem, ha meg akarnék menekülni az üldöztetéstől. Amelynek félelme századok óta minden érintettnek a génjeibe van programozva.

No, az öreg Bauer forog a sírjában – mondta Bóka László (1910-1964) író és bölcsészprofesszor édesapja, mikor kisgimnazista fiai iskolából jövet víg zsidózásba fogtak. Nagyapátok ugyanis még zsidó volt. És Laci csak az egyetemi beiratkozáskor értesült, hogy apjuk csupán füllentette zsidó eredetűnek a családot, mert le akarta szoktatni gyerekeit az antiszemitizmusról. Bölcsen tudta, hogy a legszebb prédikációnak sem lenne akkora hatása, mint annak, ha saját bőrükön érzik a tapasztalatot. Valóban, mondta el Bóka, serdülőkorunkban szó szerint belénk ivódott, hogy mit jelent félni a zsidógyűlölettől.

Akinek pedig csakugyan zsigereiben lappang a rettegés, vajon miért haragszik, ha valaki megpróbál szabadulni tőle? miért tartja jellemtelennek a „felemást” , ha letagadja zsidó felét? Hiszen minden mellébeszélő indokolása mélyén csakis a menekülés ösztöne működik! És azzal, ha büszkén „vállalja” baljós félvérét, fikarcnyit sem segít a menthetetlenül telivéreken, magát azonban, sőt leszármazóit a liberális korszakokat menetrendszerűen váltogató terrorizmusok során esetleg megmentheti a következetes eltitkolás. A titkolózót persze könnyen ítéli el, aki ellenpróbával nem bizonyíthatja, mit tenne az adott helyzetben.

Nem is tudom, miért nem tetszik nekem sem, ha valaki elhazudja a felemásságát. Holott ’44 ősze óta a bombázás veszélyei mellett egyenesből élem át az üldöztetést is. Olykor csak utólag döbbenve rá a vakszerencsével kikerült halálos szakadékokra, mint a filmen Chaplin, aki bekötött szemmel korcsolyázott a meredély szélén.

Közös meredély-bógnijainkat Török Sándor önéletírása tükrözteti hű tragiko-groteszkben. Tudósításából azonban szerényen kihagyja, hogy ő a vezérünk, ő visel gondot bandájára, éjszakai portyáin krumplit szerez elhagyott vermekből meg deszkát a kitört ablakra… Hol van Lajos?, izgul a sötétben kiszökött Sándorért Mari, azaz Heddi, titkos felesége. Mind megszoktuk az álneveket, hónapokba telik majd a visszaszokás. Ki látta Lajost?, tördeli kezét Mari, s az avatatlanok összenéznek: rémes, mit művel ez a nő, hogy megkaparintsa az erős, ügyes, jóságos Lajost! Aki ifjonti melós-ezermester mivoltában bújt ki Török író úr, Petőfi társasági tag, színházi szerző és hírlapi rovatvezető stb. bőréből, s óvóhelyi barátjával. Kovács buszvezetővel falat rak, romot takarít, padlóviasz-mécsest fabrikál, lótetemet trancsíroz. Ám egykori vagány komédiás fogásait is alkalmazza: egy razziázó járőrcsoportnak úgy mutatja fel Thury Lajos sajtókamarai igazolványát, hogy közben hirtelen szemére varázsolja a monoklit, melyről nem is tudtuk, hogy ily célirányosan zsebre vágta a bujdosáshoz. A karszalagos, aki a nyilas légóparancsnokot órahosszat vizsgáztatta árjaságból, a monoklinak tisztelettel szalutálva vonul el. Lajos fütyörészve lát neki széket, palánkot aprítani a tűzhelybe.
én hülyeségeket festek
Így fütyörésznek majd Máté fiammal „Pintyó bányában”, azaz Sándor szobájában, ahol széklábtól ablakkilincsig, asztalfióktól állólámpáig kifeszített spárgákon csúsztatják alá-fel a gombokkal teli dobozokat, azaz szenescsilléket. Vigyázzon, Tóth néni! Magára szakad a rakomány, oszt még én leszek a hibás!, kiált fel, saját nagymamáját tóthnénizve Máté, az ötéves csilléslegény. Aki tavaly még festőművész volt itt, több kispárnán ülve pingált az íróasztalon ívszámra virágokat, autót, füstölgő kéményt, buzgó dicséreteket aratva. Egy napon letette az ecsetet és így szólt: Sándorkám, én hülyeségeket festek. Ekkor lett a műteremből bánya, abból meg esztendőre a Kamfavekker Művek. Ennek főmérnöke Sándor, aki azt írja: hogy mit gyártottunk voltaképpen, sosem derült ki számomra, gondolom, egyszerűen kamfavekkereket. Máté, a Művek vezérigazgatója, egyben világrendőr is. Valamint gavallérja a szépasszony Heddinek, akivel időnként ebédelni mennek a – valódi! – margitszigeti Nagyszállóba. Ilyenkor a hölgynek hol oldalvást kell derékszögbe dőlnie, hol hátrafelé, hogy lovagja a karonfogáshoz, majd a kabát lesegítéséhez fölérhesse.

43a1bdaf21f9f2e7823e7a810fccdc1d-large

Vérszerintinél is erősebb a nagyszülő-unoka kötődés Törökék és Máté között, a csecsemő első heő köszönésétől az elaggottak utolsó leheletéig. Közbül a játékautó-tologatás szinte észrevétlen tűnik át az igazi Trabant-vezetésbe, mikor a nagyfiú soffírozza öregeit nyaralásukba, később a kórházakba. És közbül Heddi vasárnapi hatalmas gesztenyepüréi, melyekből szinte máról-holnapra már menyasszonyával együtt lakmározik a főiskolás „unoka”. Aztán elandalodva hallgatják „apiék” a fiatal pár édes hangján az erdélyi virágéneket. Maros mellett egy szép zöld ág hajlandó, meg a skót népballadát, melyben a halott hős sosem találkozik többé szerelmesével a Lomond-tó gyönyörű partján, mégis: Te a felső úton mégy / Én meg az alsón megelőzlek / Ott, hol örökké újra találkozunk / A Lomond-tó gyönyörű partján. És e kedvenc nótájával búcsúztatja Máté ’85-ben Sándort a végtisztességén.

…ever meet again – szárnyal az ének a Farkasréti temetőben. De az éneklő nem hiszi az újra találkozást, mivel materialista, muzsikus létére is. Fordított Tamásként, mint sok mai művész, az ihletben megérintett istent látja, de nem hiszi.

…s Krisztus is Úr lett egyetlen szamáron – rímeli arra, hogy: barátom kettő van, testvérem három – Hollós Korvin Lajos. Egy kicsi srácot, aki a számok roppant fölöslegét sokallja, juttat el a Krisztus-poénig a költő. A fiam édesapja, aki éppúgy hitetlen, mint közös gyerekünk. S az idézett vers évtizedében, ’28-38 között munkás: szavalókórusai és osztályharcra izgató egyéb szövegei miatt ötször ül fogházat, börtönt. Vasra verve hurcolták végig a városon a Nyugat-pályázat nyertesét háborodik fel ’35-ben egy vezércikk, hogy az írót, aki néhány napja nyert első díjat novellájával s éppen most tölti egy verse miatt 4 hónapos büntetését, szuronyos fegyőr kísérte, bilincsben, egyik fogházból a másikba.
a múzsa keltette emóció
A díjnyertes novella, A textofil gyár, az író Filtex-gyári élményei nyomán készült. Mikor a Nyugat zsűrije az elsőség eldöntése után felbontja a jeligés borítékot s abból Hollós Korvin neve kerül elő, Gellért Oszkár azt mondja, hogy mivel az illető börtönben ül s kompromittálná a folyóiratot, meg kell változtatni a döntést. Azt nem lehet!, határoz erélyesen Babits. Tisztessége és bátorsága nem meglepő. Nagyobb szó, hogy ízlése sem vonakodik tiszti rangra emelni az irodalomban egy „mozgalmárt”. Felismeri a direkt mozgósításban is a múzsa keltette emóciót.

Szívrepesős – mondja elemista kisfiam Beethoven Örömódájára. A megindulásra, melyre az ő pici lelkét először mozgósítják a múzsák, A muzsikáé s a költészeté, amint a testvér lészen minden ember-t hirdetik. Éppen ezért az eszményért akar ő világrendőr lenni. Ahogy akkor látom, egy személyben közlekedési rendőr – s karmesterként szándékozná majd valamely magasztos világszervezet emelkedett vezénylőpultjáról igazgatni a népek közéletét.

Majdnem ugyanily naivan politizált a férjem is, bár nem vezetői ábrándokkal, a háború előtt. Lángoló betűket írtam / sírtam, lázadtam, repestem erről szólt „Életrajz”-ának első fele. Dansons la Carmagnole! – énekli aztán, a legalitástól mámorosan a felszabadulás után, és Avanti popolo!… Így trubadúrkodik körülöttem, hogy ifjonti forradalmárdanázásai szent emlékébe beavasson. E személyes romantika, együtt a rövid korszakéval, mikor, ahogy Szabó Magda mondja: viháncolt az életkedv, a reménység és az elragadtatás, nyitja ki végre szememet a politikára. Személyes történelmi tapasztalataim rációja is a plakátpropagandával egybevágólag, először véteti komolyan velem a szavazatom fontosságát. Párttagságra azonban ezentúl sem kívánkozom. Férjem különben mind több hibát tesz szóvá az ő szeretett MDP-je ténykedésében, így ’49 februárjában elsőnek ki is rúgják onnan, a Központi Ellenőrző Bizottság inkvizíciós pompájú tárgyalásán. A vád: hátba támadta a Pártot, minthogy összekeverte a női nemiszervvel. Egy rádiós kabarétréfában azzal viccel ugyanis, hogy egy ledér burzsuj nő, akit kizártak a tagfelülvizsgálaton, mert az alapszervben, vagyis a legkisebb pártszervezetben nem dolgozott jól, ekként méltatlankodik: Eddig még senki nem kifogásolta az alapszervi munkámat. A KEB a rádió cenzorait megrója, az írót kizárja a Pártból. Ettől fogva kiközösítik a kiadók, szerkesztők, sőt kollégái is. A moszkvai jártasságú Illés Béla jóindulatú tanácsa: Ne is próbáld tisztázni magad! Ne légy szem előtt, felejtsenek el, ne hagyd magad provokálni! A jó tanács megfogadásának köszönhető, hogy utóbb csakugyan kifelejtődik a koncepciós perekből.

Kimaradni nagyobb vérfürdőkből, ez a mi nemzedékünk istenláb-megfogása. Viszont nem kerülhető el a csengőfrász, a karriertörés, no meg a szűkölködés. Mi ez utóbbit, mindketten az én nevem alatt, műfordítással és gyerekirodalommal űzzük, nem győzve hallani, hogy a gyerekeknek ugyanúgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak még jobban, büszkék lehetünk a munkánkra, mert nagyon fontos.

Fontos hát az ifjúsági kiadó meghívása avégett, hogy ismertessem az éves tervemet. Sokadmagammal várok a külső szobában. Vajon kit feszít egy évre való leporelló előre? Töröm a fejem: mackó az erdőbe, nyuszi a rétre, kis gida ahova? És mi a fenét fognak csinálni, és főleg mire mozgósítanak? Mókus a fán, Hajnal Anna ki a belső szobából, én be. Ott Haraszti Sándor és Zelk Zoltán. Nekikezdek a medvebocsnak, hogy lusta, de a nyári táborban… Ugyan hagyja! ír, amit akar, vág közbe Haraszti, akit csak látásból ismertem, s most örülök, hogy ilyen normális. Ámde így folytatja: Inkább arról a szoknyabolond Hollós Korvinról meséljen! Csalja magát, ugye? Döbbent-riadt hebegésemre már mint hátrálással ingerelt vad, támad: Vallja be, hogy veri is, mi? Ki kellene rohannom, de csupán dehogy!-ot suttogok és Zelkre nézek segélykérőn. Ő sokszor rajongott nekem apámról, s mindig elkérdezi, hogy anyám miből él. Mert – mint mondja – szeretné tudni, hogy mire számíthat majd az ő özvegye. Most csak néma nyájasságot csorgat rám gülüszeméből, nem állítja le kínvallató barátját, aki csendőrkedélyeskedésből átkomorodik kémelhárítósdiba: És kik járnak magukhoz? Az a szakállas ellenforradalmár biztosan! A Remenyik Zsigmond! Nem ismerem Remenyiket, és szégyenszemre ezt szépen meg is mondom, ahelyett, hogy erélyesen véget vetnék az otrombáskodásnak. Méghozzá nem is kenyérkénk féltése akadályoz igazán ebben, inkább az „ősi meghunyászkodás”, a jobbágy elődöké, hiába remélte apám, hogy én majd dacolok az öröklött rabszolgasággal.
sűrűn följelentgette
Férjemnek nem mondom el a történteket, nehogy Harasztira rátámadjon. S minek is bőszíteném a hétköznapi „rákosizmus” felszíni kibabrálásaival? Az ő szenvedése mélyebb, hiszen a koraötvenes évek „Heil!”-féle „alászolgájává” züllött „Szabadság”-ában zsarnokságra ébredt az álomból, melyért feláldozta ifjúságát. Ami az álmot megnevezte, / a szó mögül eltűnt az eszme – és: Irgalmas volt Mózeshez az Isten / megölte őt, még mielőtt / az Ígéret földjére lépett – ilyeneket ír, persze csupán a fióknak. Az „olvadás” korától fogva, mikor mindketten kezdünk visszabotorkálni az irodalmi pályánkra, férjem azt is várja, hogy politikai kirekesztése ugyancsak megszűnik. De mindössze Haraszti Sándor kér bocsánatot tőle ’54-ben. Azt mondja, a börtönben megbánta, hogy sűrűn följelentgette a Rákosit bíráló megjegyzések miatt. Hivatalosan nem követik meg a régi harcostársak. Keserűen számol le a politizálással egy vers töredékben, melyben Dantét szólaltatja meg, amint hatodfélszázad előtti életére így emlékezik: A tiszta eszmét mindig üldözik, – s így „nem emlékezik”: S kik voltak guelfek és kik ghibellinek? / miért harcolt ez és miért amaz? Ezzel a kérdéssel marad félbe a Dante halálának 650. évfordulójára (1321. IX. 14.) készülő vers, mivel a költő 1971 tavaszán, fél évvel Dante évfordulója előtt meghal.

Emléktábláján idézett verssorai mintegy végső leheletévei mégis hűségét hirdetik a „világ tovább-teremtése” gondjához még a halálon túl is: Nem addig él nekem a világ, míg benne élek magam is. A kézirattöredék szerint a nélküle folytatódó jövőben is fontos számára, hogy nem csupán fiai, de ki nyelvünk örököse, mind / hogyan teremti tovább a világot. Búcsúzóban íme, az öreg kozmopolita a magyar jövendővel törődik. Hivatásához, származásához és politikai szemléletéhez illőn nem a magyar fajú, hanem a magyar ajkú népével. Utóbb fölsejteti ugyan egy általánosabb emberiség-jövő perspektíváját is, ezúttal azonban nem onnan nézve idefelé, hanem innét amarra.

A világ neki mindenesetre így is, úgy is a természettudományos határokon belülit jelenti. Hogy számomra ezeken túl transzcendensen kiterjed, türelmesen elnézi, csak a gyereket ne hülyítsem ilyesmivel. Az különben nem is vonzódik a spiritualizmushoz, még valláshoz sem. A kamaszkori bölcselkedések idején tőlem meg Török Sándortól tájékozódik az antropozófiáról, de híve nem lesz. Puszta tekintélyünk nem fogadtatja el vele „hiedelmeinket”, viszont azok ellenére is megmarad előtte a tekintélyünk.

114e39ab2f4fbc07e5a3a22d963ea655-large

A ravatalon fekvő apja miatt azonban jó előre szembeszáll velünk. Mikor a végtisztességre egyik búcsúztatónak Sándort kéri fel, aggályosan ezt is kéri tőle: Ne felejtsd majd el, hogy már nem tud válaszolni! Megható, ahogy a 16 éves fiatalember, aki a váratlanul ránk szakadt gyászban visszakisfiúsodott és egyidejűleg lett családfőként intézkedő férfivá, felelősen ügyel arra is, nehogy a temetésen a pietizmusé legyen az utolsó szó, ami ellen már nem tiltakozhat a halott.
grandiózus aprómunka
Aki ugyan a keresztény-antropozófus szöget találja fején azzal, hogy Krisztus is Úr lett egyetlen szamáron, ám amiért e költői képet konkrétan és sorsdöntően veszem komolyan, engem naivnak tartott. Én viszont őt, amiért azt veszi komolyan, hogy az ősmatéria egyszer csak afféle most kapja hirtelen módra, mint Arany János cicája a pitvarba, iramodott a világteremtés be. A továbbteremtés azonban mindkettőnk szerint az emberiség grandiózus aprómunkája, melynek sikerében, materialistául bár, de hozzám hasonlóan naivul, bízik az én csalódott guelf-em is. Ő abban, hogy a messzi jövőben utódjaink keze nyomán a csillagok kék rétjein kihajt majd a kalász. Az én reményem ennél is messzebbre politizál. Az univerzum „államérdekének” pártján, hol itt, hol ott szabadítani magunkat, eónról eónra, a kozmikus jobbágyságból. Amint az én mostani időmben a fiatal Hair-nemzedék is már ezt dobbantgatta a táncával. A fiam egykori „bandája” szőke és barna vőlegényekből és a bandiera rossá-t idéző piros zászlóhajú meg göndör Angéla-boglyas menyasszonyokból, akik által majd az eónok végén a mindenség se muszájból, / forog szerelemből, hajlik, uszályol / s röpteti csupa világhossza / szilaj fényloboncát.

kép | Eldar Zeytullaev, lensculture.com