MI KETTEN, ÉN MEG ÉN
Sötét szobádban üldögélsz,
engedsz a fojtó kényszereknek,
örömöt keresni a konyhába mész,
szalámit vágsz vajas kenyérszeletre.
Magányod átitat,
mint céklalé az inged.
Felvehetsz másikat,
kérhetsz online cateringet,
dombornyomású folttisztogatót.
Várod, szóljon már a csengő.
Kitartó mormogásod néha megpihen.
Az egész, így ez a kép, szánalmas, esendő,
nem vár rád senki sem.
Gondolkodsz könnyű elmúláson,
szemedből reflektor vakít,
száguldasz az emnulláson,
felvennél végre valakit.
Az este közben elszökött, itt hagyott magadra.
Rágatlanul, akár az ostya, íze még a szájpadlásodon.
Kopott mackófelsőben kiülsz a napra,
a földön érvek hemperegnek: ma mégsem változom.
Várom a következő estét,
következő napunk,
a színesre pingált balszerencsét,
s mindennap kissé egymásba halunk.