ÚTLEÍRÁS ÉS IDENTITÁS: EGY MŰFAJ EPISZTEMOLÓGIÁJA

LEHET-E MA ÚTLEÍRÁST ÍRNI?

A gyakorlatban persze, hogy lehet, hiszen mindenki azt ír, amit akar: szakácskönyvet, feljelentést, pénzügyi beszámolót, regényfolyamot vagy éppenséggel útleírást. A komputer nem tesz különbséget, s a printer jótékonyan továbbít a papírra minden beütött szöveget. Amiről szó lesz tehát, az nem a gyakorlati lehetségesség, hanem a mai útleírás műfaji lehetősége vagy lehetetlensége: egy műfaj kiöregedése, halála és újjászületése más alakban.

az utazó magatartása

Az érdekel – méghozzá jó okkal, személyes identitásom egyik alapkérdéseként –, hogyan változott meg a hazai közönség számára az anyanyelvén publikáló utazó, az útleíró szerepe és helyzete. Hogyan alakult át a becserkészendő terep és a felfedező tekintet az elmúlt évtizedekben, a harmadik évezredhez közelítve? Hogyan változott meg az utazó magatartása, hogyan a beutazott terület? Hogyan maga az utazás és a publikálás fogalma? Hogyan alakult az útleíró és közönsége közötti viszony, s az útleírás viszonya a rokon műfajokhoz a társadalomtudományban, az újságírásban és a magáncélú írások között? Mit gondolhat magáról és szerepéről a világutazó? Milyen tükröket tart elé az utazás, a kilépés a megszokott szerepből, s mit mond el róla írásainak tükre? Hogyan alakul identitása a többéves vagy évtizedes, mozgásban töltött távollét alatt? Végül, miben különbözik a hosszú időt és nagy teret beutazó világutazó útleíró az emigráns útleírótól. S lehetséges-e a valódi kozmopolita szerep?

„Felfedezés”, „egzotikum” és „primitívek”: a klasszikus útleírás

Mint mindig, nézzük most is először a klasszikusokat. A műfaj eredeti formájában az útleíró mindig fehér és európai, s majdnem mindig férfi; a fő téma pedig a „felfedezés”. Mi a felfedezés tulajdonképpen? Először is az európaiak számára addig (nagyrészt) ismeretlen földrészek, tájak becserkészése, majd híradás az otthoni kultúra, elsősorban a könyv- és újságolvasó közönség számára. Amerika, Afrika, Ausztrália, a Himalája és az Andok hegyláncainak felfedezése, az Északi- és a Déli-sark felfedezése. A természet alakváltozatainak leírása, beszámoló az európai tapasztalat számára nagyrészt ismeretlen viszonyokról. Olyan vidékek leírása, ahol hurrikán, tájfun, földrengés, dermesztő hideg vagy kibírhatatlan trópusi hőség és pára, esetleg elviselhetetlenül száraz forróság honol. Homoksivatag vagy jégmező, fullasztó dzsungel vagy oxigénhiányos szirt, pampák vagy vad folyók, s a végtelen, időnként gyilkosan viharos, vitorlát tépő óceán. Az óceánban pedig cápák tömegei (s a korai híradásokban még a hajót lerántó mitológiai óriáskígyók, polipok és más tengeri szörnyek). Az őserdőben kígyók, skorpiók, rovarok, óriásmajmok, tigrisek és húsevő növények, a szavannákon oroszlán, orrszarvú, elefánt és kafferbivaly, a hegyekben puma és hótigris leselkedik a fehér utazó finom emberhúsára. S akkor nem szóltunk még a skorbutról, a maláriáról, a dzsungellázról, a lepráról, a koleráról és a többi, az utazóra leselkedő ismeretlen betegségről. A közlekedés is mindig nehéz: az utazó jobb esetben teveháton, kutyaszánon (Nansen, Amundsen), legtöbbször azonban kimerítő, hosszú gyaloglással hatol az ismeretlenbe.

az ellenséges természet

A klasszikus útleírás alapkörnyezete az ellenséges természet. Minden ellenséges, ami különbözik a megszokott európai természeti környezettől: az éghajlat, a földrajzi adottságok, az állatvilág és a mikrobiológiai klíma vírusai és bacilusai. Embert próbáló, pokoli viszonyok ezek, s az utazó igazi hős: legyőzi a természetet, eléri, amit akar, meghódítja a célt, és jó esetben vissza is tér szellemi zsákmányával, az útleírással. (Kevésbé szerencsés esetben csak az útleírás tér vissza, az utazó otthagyja a fogát. Peches esetben pedig egyik sem jut haza.) A pokoli képek kivetítése mellett ugyanakkor felmerül a világóceánokban elszórt paradicsomi szigetek képe is. Az éden a kék ég, arany föveny, türkiz tenger háromságában, a pálmafa alatt adatik meg a szerencsés utazónak.

A természetleírás persze legtöbbször csak izgalmas – nemegyszer a szó szoros értelmében halálosan izgalmas – keretet nyújt az utazó hős számára. Az igazán érdekes találkozás azonban az utazó s a távoli vidékek különleges népei, az őslakosok között zajlik. Hosszú hajú, nemes tekintetű „indiánok”, festett arcú „négerek”, ágyékkötős, egyébként meztelen bennszülött férfiak és álló csöcsű nők, pigmeusok és óriás jetik lakják az ismeretlen vidéket. Különleges termetük, ében vagy „vörös” bőrük, gyapjas vagy éppen szálegyenes, hollófekete hajuk mind-mind különböző, különleges, teljesen más, mint a miénk: nagyon érdekes, „egzotikus”. Egzotikus, mint a „primitív” társadalmak szokásai: buta táncok és buja tekintetek, többnejűség és többférjűség, érthetetlen halandzsanyelvek és furcsa fegyverek; vallási kábulat és emberevés; s gyermeki kitárulkozás vagy aljas agresszió az utazóval szemben.

A klasszikus útleírásban a bennszülöttek általában a teherhordó és a csicskás szerepét töltik be. A hegymászóknál az ökrökkel együtt az utolsó táborhelyig cipelik a málhát; a dzsungelben ők irtják a zöld televényt; a sivatagban és a pampákon ők mutatják az utat. A vadászkalandokban ők hordják a nehéz fegyvereket, majd vastag ágra kötözve az elejtett állatokat. Széchenyi Zsigmond például rendszeresen az elejtett antilopokról és oroszlánokról szóló részletes beszámolók közé vetett egy-egy mondatban vagy paragrafusban számol be fura és butuska teherhordói aznapi ballépéseiről. A csicskás-szerep jól dokumentált, s nyomait megtaláljuk a mai tömegfilmekben is.

A másik, legalább ennyire fontos szerep dokumentációját viszont hiába keressük. Az utazó férfiak nemi vágya ugyanis érthető módon általában nem lankadt utazás közben sem, ám a zord vagy hőgutás klímát és a többi megpróbáltatást „törékeny” európai nő nemigen viselte el. A megoldás az önkielégítés mellett feltételezhetően a bennszülöttekkel való szexuális kapcsolatteremtés volt – erről azonban az uralkodó szexuális és dokumentumírói normák miatt kevés írásos forrást találunk. Ám felfedezőtől katonáig, antropológustól misszionáriusig mindenki megtalálta a párját. A szexuális skála legliberálisabb, legvendégszeretőbb végpontján elhelyezkedő eszkimók és a csendes-óceániai bennszülöttek vendégei tudatják ezt velünk. Hawaiiból nem is akartak elmenni a felfedező katonák, letelepedtek a paradicsomi tájat és nőket élvezve, mint később Gauguin Tahitin. A jégkunyhóban az eszkimó nők szexuális vendégszeretetét élvező európaiakat is csak a klíma és a fókazsír mindent átható szaga kényszerítette vissza hazájukba. Joggal feltételezhető ugyanakkor, hogy az utazók nemcsak a legnyitottabb helyeken kezdeményeztek szexuális kapcsolatot.

csicskást és szexpartnert

Míg a klasszikus felfedező-útleíró csicskást és szexpartnert, addig a nyomában járó, vele kétségkívül rokon, ám munkájában módszeresebb antropológus-tudós elsősorban megfigyelendő tárgyat, a leírás és osztályozás objektumát látta az őslakosban. A romantikus nacionalizmussal együtt jelentkező német – és nyomában a magyar – etnográfiai hagyományban egymásba is mosódik a „tárgy” fogalmának két jelentése. Az egzotikus népek (köztük saját népünk „érintetlen” paraszti társadalma) szokásait vitrinben kiállított folklórtárgyak, népviseletek, használati eszközök jelenítik meg, a népet tárgyai reprezentálják az etnográfia számára. A népszokások, hiedelmek, népmesék, s maguk a „fajok” leírása pedig a tárgykör természettudományi logikájú gyűjtése, kategorizációja és klasszifikációja alapján történik, mint a biológiában vagy a botanikában. A brit gyarmatbirodalom praktikusabb és liberálisabb szemléletéből sarjadó angolszász kulturális antropológia ezzel szemben a tárgyak helyett szimbolikus mezőre, a vallásra, a hétköznapi és ünnepi élet közösségi jelentésére, a nyelvre – a kultúrára figyel. Közös azonban a két klasszikus antropológiai tradícióban az, ami az idegen (vagy „érintetlen” saját) nép leírása közben rejtve marad: a leíró személye és tekintete. Amíg a másik nép tárgyai és kultúrája, viseletei és szokásai nyilvános kiállítást, reflektorfényt, tárgyalást és elemzést érdemelnek, addig az antropológus láthatatlan személyét általában sötétség és némaság övezi. A klasszikus etnográfus és antropológus begyűjt, illetve voyeurködik a másik kultúrában.

A földi frontier elvesztése

Mi a klasszikus útleíráshoz és antropológiához képest a mai utazó és útleíró alaphelyzete? Legyőztük a természetet. A légi utazás tömegessé válásával egy-másfél napon belül a világ bármely pontjára könnyen eljuthatunk. A sarkkörökön hideg van ugyan, de minek is menne oda az ember megnézni a sarkkutató állomásokat vagy az atomhulladék-temetőket. Néhány, már nemzedékek óta az antropológusokból élő dél-amerikai dzsungellakó őslakos csoport mellett Pápua Új-Guinea és Burma a két utolsó ország, ahol nagyobb társadalmi csoportok hétköznapi kultúrája még valamelyest érintetlen maradt a globális kulturális hatásoktól.

Ám a türistaözön elindult a szigetországba is, Burma teret nyitott a külföldi befektetések és a turisták előtt, 1996-ot hivatalosan a turizmus évének keresztelték. Nepáltól a brazil őserdőig, s a pampáktól vissza Tibetig bárhova könnyű eljutni. Az ember kiböki a kívánt pontot a földgömbön, rászervez és odamegy. (Mármint ha van pénze, de erről majd külön.) Ráadásul mindenhol Coca-Colát isznak, farmert viselnek és MTV-t néznek: a gazdasági, társadalmi, politikai, katonai és kulturális globalizáció hatásait nem tudjuk többé kikerülni. Ha egzotikus tájra vágyunk, elmegyünk nyaralni vagy megnézzük a tévében; ha egzotikus szexuális élményre vágyunk, befizetünk egy turistairoda szextúrájára. A folyamat annyira előrehaladott, hogy egyes becslések szerint Thaiföld lakosságának immár a fele HIV-pozitív.

Nincs többé Észak-fok, titok, idegenség, természeti frontier; lidérces messze fényt csak távoli neonok adnak. Belaktunk vagy beutaztunk már minden korábban ismeretlen, feltérképezetlen, bűvös vidéket a föld felszínén. Csak a mélytengerekben és az űrben maradt felfedezendő határvidék. E két területen elvileg születhetne a klasszikus útleírásra emlékeztető írás. Probléma azonban, hogy ott nem élnek emberek, így nem jöhet létre egzotikus találkozás a másik, „primitív” embercsoporttal. Ezért ott a fiktív másikat kell megírni/megfilmesíteni: innen a sci-fi két népszerű témája, a találkozás értelmes űrbéli és mélytengeri lényekkel.

drogos vagy misztikus

Születtek időközben igazi új frontier-ek is a nyugati kultúrában. Ezek viszont nem a fizikai térben, hanem belülről, az egyes emberben és a kollektív tudatban és emlékezetben nyíltak. A megváltozott tudatállapotok és az információs adathalmazok területe és fontossága azzal arányosan növekedett, ahogy kifelé belaktunk valamennyi vidéket. A drogos vagy misztikus élményekről és az Internet cyberterében tett kalandozásokról írni azonban mégsem ugyanaz, mint a hagyományos, fizikai testtel tett földi utazásról. Mi történt tehát a hagyományos utazó élményeivel és az útleírás klasszikus témáival?

„Egzotikum” a tömegkultúrában

A klasszikus útleírás elborzasztó kalandok tárházából praktikus útikönyvvé – a középosztály bédekkerévé vagy a diák utazó „olcsón jót” lehetőségeit bemutató zsebkönyvévé – szelídült. Megváltozott, kiüresedett a földrajz tudománya. Az egyik oldalon kiváltak belőle a más országokkal, régiókkal foglalkozó társadalomtudományok és a nemzetközi gazdaságtan, a másikon a biológia, a botanika és az ökológia; végül szeizmológiára, oceanográfiára és számos más szaktudományra hasadt maga a természetföldrajz is. Az egzotikus vidékekről tudósító színes földrajzi magazinok újdonságértéke, befolyása csökken, mindenki látott már minden tájat a National Geographic-típusú lapokban, legfeljebb a fényképészi bravúr lehet egy pillanatra érdekes. Teljesen megváltozott az antropológia. Eltűnt a vadászkaland, adott pénzmennyiségért bármit biztonsággal lelőhetünk. Mármint amíg van mit: a környezetszennyezés, az élőhelyek elvétele és a vadászat már több ezer állatfajt kiirtott, és még több a veszélyeztetett. A természet megmaradt, kopott foltjait nekünk kell konzerválnunk, a védelmünkre szorul. Kihalt a felfedezésről szóló útleírás, nincs mit „felfedezni”, mindenhol jártak, mindenről írtak már. Mi maradt, miről írhatunk még utazás közben?

Az utazás és az útikaland egyfelől a turistaipar által mesterségesen előállított csoportutazási élmények sorában kelt tömegipari életre. A német turistahölgyet hujjogató álcsikósok rabolják el az egzotikus Hortobágyon, a magyar úr hula-hopp táncosnővel fényképezteti magát a térség népeinek szokásait bemutató hawaii skanzen-park zenés-táncos folklórprogramja után. Az egzotikum a turista-irodák színes prospektusai és a szállodalánc-beruházók profitábilis témája volt. Profi szövegírók és fotósok sorozatban gyártott, művi public relations-tárgya lett és tudatosan egzotikusra kreált turistaépítmények sorozataként merevült kővé.

A pesti Hiltont régi kolostorral, a honoluluit fáklyákkal övezett úszómedencékkel, pálmafás parkkal építik egybe. Mindkettő „romantikus” és „egzotikus”, ám a turista éppen a valós érintkezéstől fosztatik meg: a találkozás kihívásától, az eszmecsere lehetőségétől, az utazás gondjától és kockázatától, a helyi viszonyokba bonyolódástól. A mesterséges környezet és programok miatt a turista jelenléte csak szimulált jelenlét. Számára minden csak látvány, felszín, akárha háromdimenziós fényképet nézegetne vagy a busz ablakából figyelné az elhaladó városképet. Belakható Disneylandek.

primitívek és egzotikusak

Az egzotikum másfelől a tömegkultúra másik ágában, a tömegfilmben éledt újjá. Hollywood egyik alaptémája az arab, az ázsiai, az afrikai helyszínek és a csendes-óceániai szigetek egzotikuma, különlegessége, mássága. E filmek kedvenc színhelyei és figurái a homokviharok elől enyhet adó függőkertek, a szőnyegekkel gazdagon borított hálótermek s a bennük fátylat viselő, misztikus „keleti” nők; az egyiptomi, inka és indiai (!) piramisok s bennük emberáldozattal is élő egzotikus ősvallások elrejtett üzenetei és kincsei; az iszlám dzsinnek (Wish-man), a karibi woodoo (a Child’s play sorozat) és sok új életre kelő, mágikus, ősi, vallási erő; a paradicsomi szigeteken lakó ősállatok és ősmajmok (Jurassic Park, King Kong). Mintha az évszázadokkal ezelőtti, mitologikus elemekkel átszőtt első útleírások színes illusztrációi elevenednének meg. A korai Maugli- és Tarzan-feldolgozásoktól az 1954-es Arábiai Lawrence-n, majd az Indiana Jones és a végzet templomán és Az elveszett frigyláda fosztogatóin át máig több ezer nyugati film keretét adja a kalandozás valamelyik egzotikus vidéken. S félszáz év alatt nem sok a változás, változtak az arab harcosok s az egymással összemosott kínai, mongol, tibeti figurák (Az árnyék) jellemrajzában: a tömegkulturális mitológia szerepeiben konzerválódtak a régi útleírások sztereotípiái. A King Kong-sorozat és a kalózfilmek fűszoknyás, kifestett, a nagy majomtól rettegő, butuska afrikai és csendes-óceániai bennszülöttei, a M.A.S.H. koreai katonacsicskása és szalmakalapos járókelői, a Jó reggelt, Vietnam és az összes többi vietnami háborúról szóló film vietkongjai a régi útleírások poros, repedezett lapjairól lépnek elénk. Primitívek és egzotikusak, érthetetlenek és gyermekiek, kegyetlenek és megbocsátók, emberevők és lágyan szétolvadók, elérhetetlenek és kívánatosak egyszerre. Segítségre, civilizálásra, oktatásra, külső beavatkozásra: végül is gyengéd vagy erős kiképzésre, meghódításra várnak.

A lényeg: a tömegkultúrában megmaradt, sőt főszerephez jutott a klasszikus útleírások régi témája, az egzotikum. Ugyanakkor a tömegkultúra két ága – a tömegturizmus és a tömegfilm – mesterséges egzotikummal, az egzotikum futószalagon gyártott reprezentációival szolgál csak. Valódi találkozásról nincs szó sem az egzotikusra kipofozott vagy kifejezetten egzotikusra gyártott helyeket beutazó turistacsoportok, sem a hollywoodi stúdiók kreálta kalandos utazások esetében. A turistaprogramot és a mozivásznat bámulva saját teremtményeinket, magunkat bámuljuk. Hol jöhet létre akkor valódi találkozás?

A POSZTMODERN ANTROPOLÓGIA ÉS AZ ÚTLEÍRÁS

A tekintet reflexiója és a nyelv dekolonizációja

Az új helyzet következményeit legmódszeresebben az antropológiában gondolták végig. Az antropológia posztmodern fordulata rámutatott az útleírás és a terepmunka eddig homályban rejtőzködő szubjektumára, s a figyelmet a leíró antropológusra irányította. Egyes angolszász antropológia tanszékeken hangsúlyozni kezdték, hogy a másik kultúra megismerése hosszú, kölcsönös, lényeges pszichológiai jelentéseket is hordozó, az önreflexiót feltétlenül szükségessé tévő folyamat. A figyelem középpontjába a megfigyelő személye és módszertana került, az antropológia posztmodern ága közel tíz éve tudományelméleti és módszertani önreflexióba mélyedt.

A Trobriand-szigetek bennszülötteinek – többek között szexuális – életét nagy részletességgel és színesen elemző funkcionalista Malinowskiról csak halála után kiadott naplójából derült ki, hogy nem rajongott az őslakosokért, ám tudományos műveiben ezt gondosan titkolta. A publikálásra szánt tudományos mű és a személyes véleményt kendőzetlenül rögzítő, a szó szoros értelmében vett napló birodalma mereven elvált egymástól, a műfaji határ átléphetetlennek bizonyult. A posztmodern felfogást azonban éppen e határ megléte és gazdag jelentése érdekli. A megfigyelés és az elemzés tárgyává időlegesen maga a megfigyelő és az elemző, maga az antropológus válik. A posztmodern antropológusokat kevéssé érdeklik az utazáskor begyűjtött tárgyak s alig jobban a népszokások. Ami igazán fontos és érdekes, csak ezek jelentése és megértése, s a helyes megértés feltételeinek tisztázása. Tudományuk történetének kritikai elemzésével elsősorban saját magukat és a „terephez” való viszonyukat próbálják megérteni.

új, hatalmi viszony

A tudomány pedig a gyarmatosítás hullámait követve fejlődött. Az antropológus és világutazó elődei a brit és a többi gyarmatbirodalom kormányzóit követték, s az ő támogatásukat élvezték – brit segítséget élvező magyarok példáival élve – már Körösi Csoma Sándortól Stein Aurélig. A posztmodernek azonban górcső alá vették az antropológus terepen töltött mindennapjait, az addig figyelemre nem méltatott vagy éppen szándékosan eltitkolt részletekben megbúvó, egyenlőtlen katonai, politikai, gazdasági és személyes hatalmi viszonyokat, előítéleteket, rasszizmust. Kritizálják a gyarmatosítás kora után is megmaradó, a nyelvben tovább élő kliséket, sztereotípiákat és szemléletet, amelyek továbbra is a kolonizáció egyenlőtlen hatalmi viszonyait tükrözik. Dekonstruálták a nyugati világon kívüli társadalmakról szóló hétköznapi és tudományos diskurzus összes, a gyarmatosítás alaptényére visszamenő, pillérnek számító alapszavát. Az „egzotikus”, „primitív” szavakat és tettestársaikat ezentúl politikailag inkorrekt az új, hatalmi viszony felismerését tükröző idézőjelek nélkül használni. Ronda, ráadásul kibelezett testként, döglött patkányként lógnak ezek a szavak a nyugati kultúra kiállítótermeiben.

A magát nem posztmodernnek valló interpretív antropológus Clifford Geertz Interpretation of Cultures-e óta James Clifford, George Marcus és társaik munkássága nyomában egész posztmodern antropológus nemzedék érzékenyítette a terepet leíró kutató tekintetét. Közben váltásra került sor a társadalomtudományok többségében is. Edward Said, Mike Feathertone, Gayatri Chakravorti Spivak és a többiek történelmi, gazdasági és nemi viszonyokat is elemző kulturális tanulmányai interdiszciplinárissá tágították a posztkolonialista diskurzus elemzését. Ugyanakkor ezek szervesen beépültek a világgazdasági rendszer elemzésébe és a fejlődéstanulmányok Wallerstein, Gunder Frank és Samir Amin által meghatározott marxista fogalmi keretébe.

A más kultúrák megismerésére törekvő posztmodern társadalomtudomány egyre inkább az elvarázsolt kastély sokszorosan visszaverő tükörrendszerévé vált. A posztmodern tudós többet beszél a helyes megértés feltételeiről, magáról és elődeiről. A posztmodern antropológusok keveset utaznak, annál többet reflektálnak. Kedvenc terepük nem a „terep”, hanem a könyvtár; módszertani erősségük nem a résztvevő megfigyelés és interjú, hanem az „antropológus mint szerző” (Geertz) kritikai dekonstrukciója; kedvelt műfajuk nem a monográfia, hanem a személyes esszé. Kedvenc témáik pedig a kultúrák közti uralommentes kommunikáció feltételeinek meghatározása; az emberek és kultúrák közti érintkezésben az uralmi helyzeteket megjelenítő-továbbéltető nyelvi fordulatok és kutatási módszertanok elemzése az elődök és kollégák munkáinak kritikus újraolvasása alapján.

Az utazó tekintet pluralizálása

Mit nyerhet mindebből a mai útleírás szerzője, aki nem tudományos ösztöndíjjal és professzionális akadémiai céllal, hanem más, civil motivációval nyúl a billentyűzethez, miközben testi valójában is úton van? A tartalmas lábjegyzeteken túl a terep tiszteletét és a kötelezően publikus kulturális önreflexió áldását-átkát.

Igaz ugyan, hogy az ezredfordulóhoz közeledve sokkal könnyebb utazni, mint a klasszikus útleírás delelőjén, s hogy a globális kultúra, társadalom és gazdaság meglehetősen uniformizálta az elitek életét. A társadalmak közti kulturális megértés azonban így is talányok s félreértések sorát kínálja. Ez nemcsak a kisebb helyi társadalmakra vonatkozik. A mexikói őslakosok életét megérteni nyilván nehezebb (főleg ha a dél-mexikói felkelők érdekelnek bennünket, akik a fegyveres konfliktus és lemészárlásuk okán gyanakvóbbak lehetnek az idegenekkel szemben), mint egy amerikai középosztálybeli családét. Ám ehhez azonnal hozzá kell tennünk: ez akkor van így, ha történetesen fehér európaiak vagyunk, s nem éppenséggel mexikói őslakos antropológusok. A multikulturális nyugati társadalmak gyakorlata ugyanis pluralizálta az útleíró szubjektumot. Sok nép gyermekei tanulnak nyugati egyetemeken – elsősorban az USA-ban –, és Amerika valóban multikulturálissá vált. A fehér európai férfi szubjektumának, tekintetének és nyelvének nyilvánvalósága ezzel kilőve: ezentúl minden ehhez kapcsolódó sajátosság, előítélet, ferdítés és elhallgatás az eszmecsere és az (ön)reflexió kötelező tárgya.

könnyen lebunkózzuk

Hozzá kell tenni azt is: a kulturális különbség az első ránézésre közeli kultúrák között is erős lehet, s a mindennapi helyzetekben számtalan félreértésre, antipátiára, sőt haragra és konfliktusra adhat okot. A fehér középosztálybeli amerikait is könnyen lebunkózzuk, ha túl hangosan beszél egy európai kávéházban. Ugyanúgy, az amerikai határozottság könnyen nyomulásnak tűnik a keleteurópai környezetben.

A megértés folyamata mint az útleírás tárgya

A szubjektum mellett megváltozott az útleírás tárgya is. Ahogyan az utazás központi meglepetése immár nem a felfedezendő, kultúránk számára ismeretlen természet, a természetleírás legfeljebb köret az igazi érdekességhez. Az új útleírás középpontjában nem is szimpla és reflektálás nélküli népleírás áll, melynek tárgya kizárólag az általánosított másik nép – az „indiánok”, a „malájok”, a „japánok” stb. –, vezérmotívumai pedig az „ezek olyan érdekesek”, illetve „ezeket nem lehet megérteni”, súlyosabb esetben az „ezek tökhülyék” sztereotípiái.

Az új tárgy a reflektált viszony a másik és énközöttem; maga a kommunikáció és a kölcsönös megértés felé tett lépések folyamata egymás méltóságát kölcsönösen elismerő felek között. Már ha a megértést célzó akarat kölcsönös. Előfordulhat ugyanis, hogy a másik nem kíván megnyílni a szemlélőnek. Akkor a tárgy az lehet, miért nem. Talán éppen a számunkra láthatatlan, valamelyik irányban egyenlőtlen, kiegyensúlyozatlan, uralmi helyzet miatt. Talán mert kultúrájában az idegennek nincs helye, nem alakult ki a kommunikációt lehetővé tévő közbeszéd. Talán mert személyesen nem bír; esetleg mert érzi, nem csípem őt. Talán ő is a megértést célozza, de számomra ismeretlen vagy más jelentésű gesztusokban, jelrendszerben: ő megértésre törekszik, én meg elutasításnak vélem. Magamról is tanulok, ahogy a szembenálló emberre és a helyzetre reflektálok, s mindezt írásban dokumentálom. Maga a tárgy vált alaktalanná, síkossá, és pontosan körülhatárolhatatlanná tehát. Minden, a klasszikus időszakban feledhetőnek gondolt részlet idetartozik, ami a megértés folyamatáról szól. Minden Egész eltörött, s a megértés feltételeit tisztázni kívánó érzékenység a másikat reflektor-fénnyel kiszögező alaphelyzet helyett egymást kölcsönösen tükröző megértéscserepekkel dolgozik.

AZ ÚTLEÍRÁS MINT SZEMÉLYES TÜKÖR

Média, tudomány és útleírás

Nézzük tovább konkrétan: mi, mennyire s miért (nem) tartozik egy mai útleírás tárgyához. A modern társadalmak funkcionálisan elkülönült alrendszerei közül két rendszer központi feladatának tekinti a más országokról szóló professzionális híradást és elemzést. A globális (elsősorban angol nyelvű) média specializált hírek áradatát önti a nyugati nézőre és olvasóra. A külgazdaság iránt érdeklődők egész nap kiküldött tudósítók gazdasági jelentéseit és tőzsdei híreket olvashatnak. A külföldi rockzenével az újságok rockrovata és a tévé rockműsorai foglalkoznak, a külföldi divatról, autókról, építészetről és politikáról külön hírek, cikkek és műsorszámok szólnak. A nagy média általában a kiemelkedő hírértékű eseményekről tudósít. Emellett azonban az egyes országokra vagy térségekre figyelő szakmai újságok, magazinok, hírlevelek és Internet-fórumok adnak folyamatos és részletes tájékoztatást. A média hírömlenyén túl ráadásul könyvkiadók nyomják valamennyi országról a laikusoknak szánt tudnivalókat. A média mellett egy teljes másik rendszer, az akadémiai hálózatok, egyetemi tanszékek és regionális intézetek specialistáinak sora elemzi egy-egy régió témáit. Az azonos országra vagy régióra szakosodott újságírók és tudósok érdekei nemegyszer ütköznek. Időnként kölcsönösen kisajátítanának, monopolizálnának egy-egy területet, feleslegesnek tartva a másik szakmát vagy annak egyes műveit. Amikor tavaly megjelent és azonnal nagy sikert aratott Jan Buruma angol újságíró The Wages of Guilt című könyve a német és japán világháborús felelősség körüli mai vitáról a két országban, számos amerikai és német történész hördült fel: „nincs benne semmi új”. Valóban, a specialistáknak nem mondott semmi újat. A szaktudósok sokszor felületesnek, akár feleslegesnek tartják az újságíróknak az ő mértékükkel mérve átgondolatlan híradásait, míg az újságírók tudálékosnak és szintén feleslegesnek a zsargonnal terhelt akadémiai szőrszálhasogatást.

A nehézsúlyú küzdelemben hol maradhat hely és téma a harmadik szereplőnek, a civil útleírás szerzőjének? A civil útleírás-szerzőket mindkét csapat kiszorítaná.

a szubjektum életvilága

Ne kerülgessük tovább: a szubjektum életvilága, az utazó személyes élményei. Új külső találkozásai és belső világának ezzel egyidejű változásai: nem csupán utazás közben kialakult emberi kapcsolatainak leírása, hanem a rá gyakorolt hatás. A belső érés önreflektált folyamata. Az előző világ(ok)ból hozott emlékek átszellemiesítése. A személyes világok egymásra vetítése, tükröztetése az utazás új helyzeteiben. Az útleírás közlésre szánt személyes útinaplóvá válik – egyszerűsödik? nemesedik? Egyszerűbbé és bonyolultabbá, lehatároltabbá és határtalanabbá, mint az újságírás vagy a szaktudomány. Szervező logikája nem a hírérték és az érdekesség, s nem is a lábjegyzetes tudományos építkezés, hanem maga a szubjektív, esetleges történet. A mai útleírás írója identitásával és reflexióival együtt láthatóbbá válik, mint a klasszikus útleírásban. A posztmodern reflexió legalább annyira élesíti az észlelést, hogy az ember tudatosíthassa: a szemüveg belső foncsorán saját szemét is látja.

Naiv személyesség

Az újságírók és szaktudósok által lefedett terület tehát kívül esik az új útleírás témáján. Igaz, hogy munkáját (ha érdemesnek tartják rá egyáltalán) megkritizálják majd az antropológusok, pszichológusok és más szaktudósok, s megcsipkedhetik az újságírók. A kultúrák közötti személyes kalandozás élményének kifejezése azonban legitim téma. Érdemes persze lehatárolni a publikálás céljával írt útleírás tárgyát a másik irányban is. Ha az új útleírás a reflektált szubjektum szférájában mozog, jogos a kérdés: hol húzzuk meg a határt a személyesség oldalán. Mi az, ami annyira szubjektív – túlzottan személyes, banális vagy valóban efemer és érdektelen –, ami nem tartozik a nyilvánosságra?

Vannak útleírások, amelyeknek szerzői kifejezetten privát anyagokat is megkülönböztetés nélkül a közönség elé tárnak. Ilyen például a Paprikáskrumpli evőpálcikával: levelek Japánból című kötet, a Japánról ma magyarul olvasható egyetlen tartalmas útleírás. Szerzői – a mérnök Radnai Tamás és a jogász Laczkó Zsuzsa – magyarországi családtagjaikhoz és barátaikhoz írt magánleveleiket bővítették ki, s szerkesztettek személyes történetekben és információban gazdag, tematikus leíró kötetet. A könyvet többek között színes családi fotók illusztrálják. Mindez komoly műfaji kérdéseket vet fel. Miért érdekelné az olvasóközönséget a személyes történések és családi fényképek sora általánosítás és reflexió nélkül? Ugyanakkor a japán szomszédokkal lekapott magánfotón a tekintet nagyon sokat elárulhat az ottani énünkről és a kultúrához való viszonyunkról; ugyanígy a gyerek iskolai bánásmódjáról szóló történet magáról a japán kultúráról. A részletes leírás pedig gazdag lehet találó és sokatmondó történetekben. Ám minden leírás szelektál (egyes történeteket elmondunk, másokat nem). Az értékelés pedig magában a nyelvben – a jelzőkben, a határozókban, az igékben –, a használt szavak jelentésmezőjében is elkerülhetetlen. Kidobjuk az ajtón, bejön az ablakon, nem bírunk megszabadulni tőle, ezért legjobb, ha keményen szembenézünk vele. Ha már elkerülni nem tudjuk, legjobb, ha reflektálunk rá: kutyaharapást szőrével.

A reflexiótól tartózkodó, csak történeteket mesélő személyes útleírás, a naiv tekintet hátránya, hogy elrejti a szelekciós szempontokat, elkerüli a nyílt tárgyalást. A naiv személyesség a magánlevelezésben elfogadott magánéleti normákat viszi át a publikált anyagra, mintha mi sem történt volna. Pedig a magánéleti-családi levelezés pontosan kidolgozott szelekciós szabályok szerint, preferenciák és tabuk rendszerében működik.

Csak hármat említek. Az első a szemérem. Testi működésünkről, főképpen szexuális életünkről általában csak akkor írunk családtagjainknak, ha valami gond adódik – például betegség esetén. A témát egyébként kerüljük: a test láthatatlan lesz. A második: felelős felnőttekként messze lévő családunkat – elsősorban idősödő szüleinket – nem szeretjük megbántani, nekik gondot vagy fejfájást okozni. Ezért lehetőleg keveset írunk a gondokról, bajokról; ugyanez vonatkozik a lelki válságokra is. Szelektáljuk elmesélendő problémáinkat, mert tudjuk, hogy másnapra ezek nagy része úgyis megoldódik, minek nyugtalanítsuk a távollevőket. A családi levelek harmadik, ezzel összefüggő sajátossága: szeretünk örömet szerezni szeretteinknek, elmeséljük hát családi sikereinket, munkahelyi eredményeinket és a gyerek jó iskolai bizonyítványát, kiemeljük a dolgok napos oldalát. De nemcsak a rokonokkal, hanem a barátokkal, a kollégákkal is így működik ez. Távoli, hosszú utazásunkkal kivágtuk magunkat az otthoni közösségből, kockáztattunk, individuális időszámítást kezdtünk. Az egybehúsosodó közösségből kimetszve a külföldön töltött időszak eredménye is pontosabban meglátszik majd: tisztán lemérhetjük, eredményes volt-e a kockáztatás. Ezért sikerorientáltabbak vagyunk, tudatosabban figyelünk az idő haladására, s benne sikereinkre.

kultúrák közti kommunikáció

A testiség és a szex tabusítása, a lelki gondok elhagyása, a másik kultúrában elért sikerek hangsúlyozása érthető, szükséges és funkcionális egy magánlevélben, de komoly hiba lehet egy másik kultúráról és a kultúrák közti kommunikációról szóló útleírásban. Hiszen éppen a beilleszkedés nehézségei, a kommunikációs zavarok, sőt kudarcok mondják a legtöbbet a másik kultúráról és a miénkről, a kettő közti különbségről, s a megnyíló szakadék áthidalására tett kommunikációs kísérletekről. Aki megspórolja a kulturális különbséggel járó gondok – akár a hosszú utazást kísérő magány, elveszettség, kiszolgáltatottság és depresszió – nyílt és részletes elemzését, hogyan írhat saját élményeiről, a másik kultúráról és a két kultúra között benne zajló párbeszédről? Az útleírás témája a tabumentes, reflektált (inter)szubjektivitás, nem pedig a naiv leírás.

MAGYAR ÚTLEÍRÁS JAPÁNRÓL

A globális publikációs univerzum

Mindez elsősorban az angol nyelvű világkultúrára, ezen belül az amerikai publikációs univerzumra vonatkozik. Angolul a többi nyelvnél nagyságrendekkel több médiahírt és könyvet falhatunk az idegen országok és kultúrák speciális történéseiről és aspektusairól – a tőzsdétől az építészeten át a szexig. Ugyanígy, az amerikai egyetemi rendszer kivételes helyet ad a térség- és országspecialisták számára. A tokiói hostess-bárokkal foglalkozó antropológus ugyanúgy jó állást kaphat a megfelelő tanszéken, mint a magyar médiára szakosodott specialista, a műveik is bekerülnek az angol nyelvű könyvtárakba és digitális információs térbe. Végül amerikaiként sokkal könnyebb utazni, mert van pénzünk és az utazást értékelő kultúránk. Ösztöndíjat vagy kiküldetést is itt a legkönnyebb szerezni, a legegyszerűbb pedig félretenni egyhavi fizetésünket egy világkörüli útra.

Mindez együtt okozza, hogy az angol nyelvű univerzumban újat mondani igen nehéz; aki megteszi és jót ír, azonnal a világ élére törhet. A globális publikációs univerzum ugyanis angol nyelvű univerzum. Aki élenjáró dolgot kíván publikálni, angolul (kell) ír(nia), egyébként csak helyi értéke lehet. Az útleírás szabadság-harca a két nagy reguláris csapat, az újságírók és a tudósok ellen a megírandó témáért elsősorban angolul drámai.

A magyar vákuum és az útleírás kísértései

A helyzet gyökeresen különbözik a kis országok nyelvén. Dániában mondjuk sok vicc – téma, szempont – új az útleírás számára. Kicsi az ország, kevés a Romániával, Burundival vagy Japánnal foglalkozó szakember, alig van dán nyelven elérhető szakirodalom. Rengeteg a dánul megíratlan téma, van tér az újdonság megnyilvánulására, az útleírásnak nem kell szabadságharcot folytatnia területéért.

Nézzük most konkrétan a magyar utazó esetét: mi s mennyire (nem) tartozhat a magyar nyelvű útleírás tárgyához. Magyarországon nemcsak a kis nyelvi piac, henem az ország média- és társadalomtudományi elmaradottsága, szegénysége is gyökeresen más helyzetet teremt az útleírás számára. Itt valóban minden vicc új. Nézzük Japán és Kelet-Ázsia példáját: a magyar média bizony nem önti specializált hírek tömegét az újságolvasóra és tévénézőre. A magyar médiumok közül csak az MTI rendelkezik tokiói tudósítóval, s tőle is elsősorban „színes” anyagokat, másodsorban rövid, reflektálatlan politikai híreket közölnek a lapok. A térség alig szerepel az újságokban és szinte egyáltalán nem az értelmiségi közgondolkodásban. A japán, a kelet- és dél-ázsiai gazdasági robbanásról, az egész csendes-óceániai térség felértékelődéséről, a világ gazdasági centrumának áthelyeződéséről a magyar újságokban alig lehet olvasni (azt is külföldi lapokból veszik át). Néha egy-egy kint dolgozó kutató ír néhány cikket, amíg meg nem unja a hazai szerkesztői érzéketlenséget (a vissza nem jelzés folklórját) s hogy a faxköltség emellett majdnem annyi, mint a hazai honorárium.

második világháborús felelősségének kérdése

Japánról sem újságírói, sem szaktudósi kötetek nem sorakoznak a könyvesboltok és könyvtárak polcain. Nincsenek lefordítva még az angol nyelvű népszerű társadalomtudományi klasszikusok sem, Edwin O. Reischauer sorozata, Ezra Vogel (Japan As Number One), Jared Taylor (Shadows of the Rising Sun) és társaik alapkönyvei. Semmit nem lehet olvasni magyarul Japán második világháborús felelősségének kérdéséről, a nankingi mészárlásról, a császári hadsereg biológiai kísérleteiről és szexuális rabszolgáiról. Szinte semmit magáról a japán gazdasági csoda okairól és az ország háború utáni politikájáról. A Paprikáskrumpli… köteten kívül alig olvasható valami Japánról. A Sóva császár életrajzának fordítása; két felejthető újságírói kötet (Pillantás a császár hálószobájába és Halak úsznak a tavaszi égen) a budapesti japán lektor rövid összefoglalója a régi japán történelemről; Vihar Judit megint csak kis terjedelmű kötete a japán irodalom történetéről; az ikebanáról, a papírhajtogatásról, a harcművészetekről és az illemről szóló népszerűsítő könyvecskék; a keményfedeles Panoráma útikalauz; egy NDK-s szerzőpár világjáró könyve az ántivilágból; a Mit kell tudni Japánról? című szakmunka, ilyesmi. A mai társadalom, tudomány, kultúra, hétköznapi élet, politika és gazdaság témáinak színvonalas tárgyalása lényegében hiányzik (Hernádi András gazdasági tanulmányainak kivételével). Japán nincs egyedül, Kínával és az ázsiai politika, gazdaság, kultúra elemzésével ugyanez a helyzet: csaknem teljes hallgatás.

Globalizáció ide vagy oda, a nyelvi határok eltérő kulturális kereteket hoznak létre az egyes műfajok és művek számára. A nóvum jelentése nem lehet különbözőbb az angol és a magyar információs térben. Ha az angol nyelvű útleírásnak nehéz megíratlan, feldolgozatlan, legitim témát találnia, magyarul éppen a téma kiválasztása és leszűkítése a legnehezebb feladat.

Itt majdnem minden távoli téma megíratlan: az információs vákuum lényegében a teljes Európán kívüli térséget jellemzi. Ebben a helyzetben az útleírás könnyen a régi vágányra tévedhet, és mindenevővé válhat. Egyszerre akarhat beszámolni földrajzról, politikáról, gazdaságról, történelemről, hagyományokról, kultúráról stb.

A magyar útleírásnak jelentős önkorlátozás árán kell legyőznie a sokféle kísértést, elhessegetnie a csalogató témákat. A személyes élmények helyett strukturális értekezést írni vagy politikai beszámolót adni műfajtévesztés volna. Az útleírás nem vállalhatja az újságíró és a szaktudós munkáját, nem helyettesítheti a hiányzó tudósítókat és akadémiai intézményeket.

Az információs vákuum helyzete azonban némi engedményt is ad. Ha egyszer kulturális, politikai és gazdasági alaptényekről sincs elérhető magyar nyelvű irodalom, kérdéses, hogy a személyes történet megáll-e a maga lábán. Az útleírás nem regény és nem fikció, legitim témáját az ország életének hétköznapjai adják az útleíró személyén átszűrve. Az interszubjektivitás pedig ezer szállal kötődik a társadalom strukturális kérdéseihez. Ha azonban a kis és alulfejlett országok nyelvén keveset lehet tudni, a műfaji engedmény felajánlása megtisztelő áldozat.

Angolul könyvtárnyi alapirodalom érhető el Japánról. A gyűjtemény Tokió központjában, a Japán Alapítvány huszadik emeleti könyvtárában található. Ezt az információ- és tudásmennyiséget rövid idő alatt magyarra ültetni hiábavaló vállalkozás volna. Eredeti kutatást végezni pedig nehéz. Így nagy a kísértés: pár könyvet összeollózva Magyarországon bárki Japán-szakértővé lehet. Ez annyi magyar tudós tipikus útja. Számukra a forrás fogalma nem elsődleges adatokat, hanem a világnyelveken megjelent elemzéseket, feldolgozásokat, gondolatokat jelenti; a kutatás pedig kész művek olvasását.

Reformer útleírás

mi folyik a világban

A vákuum vonzása és az elmaradottság egy másik érdekes szerepet is kínál: a társadalomnevelő, reformer útleíró szerepét. A külföldre figyelő, a tapasztalatokat, híreket hazahozó, reformista motiváció reneszánszát éli a posztkommunista világban. Középkori céhlegényként elmegyek, megnézem, mi folyik a világban, és útleírás formájában hazahozom népemnek a tapasztalatot. Mint a reformkorban Széchenyiék. Nem baj, hogy kis példányszámú lapban jelenik meg, de a (számunkra is) fontos emberek olvassák. Lehet, hogy egyszer egy jövendő vagy jelen miniszter vagy más döntéshozó is elolvassa – és egyik döntését a tudás árnyalatnyira megváltoztatja.

A reformok iránt érdeklődő nyilvánosság megtárgyalhatja a fejlett országok példáit, a fejlettséget lehetővé tevő társadalomszervezetüket, gazdaságukat, ágazati politikáikat. A hazai struktúrákat a hírek, a külföldi kultúra venyigéjével termékenyíthetjük meg (vagy ostorozhatjuk, vérmérséklettől függően). És finomodik a közélet, ahogy más népek szokásairól, hétköznapjairól hall.

Multikulturalizmus, pénz és a Nyugat-centrikusság vége

A reformer útleírás persze nemcsak fejlettebb kultúrákról adhat gyakorlati reformokra serkentő beszámolót. A főként magára figyelő kelet-európai közéletben, az információ-hiányban a műfaj feladata lehet a multikulturalizmus tágabb horizontjának vázolása és a beszámoló a világ megváltozott pénzügyi egyensúlyáról.

Az antropológia és a többi társadalomtudomány posztmodern fordulatának egyik fő eredménye a következő tanulság felismerése és reflexiója: „Piros hátú kismalac, én elmegyek, te itt maradsz”. Vagyis én, a klasszikus nyugati szemlélő bármikor elutazhatok erről az átkozott vidékről, ám te, az őslakos nem; én meglátogathatlak otthonodban téged, te engem nem; én figyelhetlek téged, te nem figyelhetsz engem. A klasszikus nyugati utazó látogatása a terepre egyoldalú maradt: mindig ő érkezett és mindig ő távozott. A Nyugat-centrikus világkép alapját az utazások egyirányúsága s a Nyugat ezt lehetővé tevő gazdasági erőfölénye adta a gyarmati és a posztkolonialista korszakban egyaránt.

A helyzet mára ebben is gyökeresen megváltozott. A nemzetközi akadémiai csereprogramok, illetve az emberjogi és kisebbségi mozgalmak és a bevándorlás nyomán kialakuló nyugati multikulturalizmus pluralizálta a nyugati látogatók származását, bőrszínét, nemét és látásmódját, és „bennszülött” utazókat küldött vissza nyugatra. Az őslakos elitek egy része meggazdagodott és önszorgalomból utazott, nemzetközi üzletelésbe és politizálásba fogott. A posztmodernek eközben elméletileg dekonstruálták magát a hatalmi alaphelyzetet. Amerika „felfedezésének” ötszázadik évfordulóján, 1992-ben derült ki, hogy az uralkodó klasszikus paradigma mennyire megroppant, s hogy a pluralizálódott nyugati tudományos, politikai és értelmiségi elit jelentős része Kolumbuszban a megszállók és gyarmatosítók előfutárát, az amerikai őslakosok genocídiumának hírhozóját látja – nem ok nélkül.

Közben nyugati nyelveken is megjelentek a korábban megszállt népek dokumentumai arról, hogyan látták ők a gyarmatosítókat. Nemcsak a nyugatiak nézték ugyanis az őslakosokat, hanem az őslakosok is a nyugatiakat. Ennek azonban egyrészt az írásbeliség gyakori hiánya miatt kevesebb nyoma maradt, másrészt ami mégis (az íráshasználó civilizációkban), az nem érdekelte az uralkodó nyugati világot. Végül megjelent egy új műfaj: annak dokumentumai, hogyan látták az őslakosok egymást. Angolul is kiadták például a történelemben először Tibetbe látogató külföldi, egy régi zen szerzetes tibeti útikönyvét.

félperifériás hódítás

A kelet-európai országok „egzotikus” térségekkel kapcsolatos elit- és tömegkultúrájában (útleírás-irodalomban és filmekben) egyaránt a klasszikus nyugati sztereotípiák honosodtak meg. Ez a nyugati kultúra félperifériás hódításaként értelmezhető. A kelet-európai arisztokrata utazók nyugati társaik közelítését osztották, a hollywoodi filmek szemlélete itt is meghódította a közönséget. A klasszikus sztereotípiák meglétét illetően Magyarország is nyugatinak számít.

De sem a Kolumbusz-évforduló vitái, sem a multikulturalizmus élő társadalmi gyakorlata, sem a posztmodern elméletei nem érintették meg lényegében Kelet-Európa posztkommunista harcokkal elfoglalt vagy csak egyszerűen tájékozatlan értelmiségi, társadalomtudományi és bölcsész-diskurzusát. Kevés nyomát látni multikulturális gyakorlatnak, közbeszédnek s dekonstrukciós kritikának. Míg a Nyugat-centrikus világlátás, világkép Nyugaton megrepedezett és posztmodern dekonstrukcióval, illetve a multikulturalizmus komoly gyakorlati kihívásával néz szembe, a Nyugat-centrikus világkép paradox módon éppen Kelet-Európábán konzerválódott. A nyugati világon kívüli népekre vonatkozó Nyugat-centrikus kulturális és politikai sztereotípiák, előítéletek ebben a régióban gyakran a háború előtti formákban jelennek meg. Az intellektuális múzeum zombijai valódi életre kelnek, s a fiatal szereplők jó része is naftalinszagú igéket lehel. Az útleírás ebben a környezetben hírt adhat a globalizálódó világ multikulturális fordulatáról, a Nyugat-centrikusság széttöréséről vagy feloldásáról.

A történelmi kerethez tartozik, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia egyetlen gyarmata a jeges-tengeri, meglehetősen érdektelen Ferenc József-föld volt. A magyaroknak (és az oroszokon kívül más kelet-európaiaknak) nem voltak tengeren túli gyarmataik, amelyek népeihez most ambivalensen viszonyulhatnának. (A történelmi Magyarország területének megszállása rokon kérdés, de erről Trianon óta kevés kritikus szó esik Magyarországon, utoljára Jászi foglalkozott vele érdemben. A posztkolonialista diskurzus megismerése és megemésztése pedig enyhíthetne végre a hazai Trianon-sokkon és kisantant-fóbián.) Annak ellenére, hogy történelme folytán Magyarországot hosszú időn át szállták meg különböző hódítók, nem alakult ki a gyarmati országokkal való szolidaritás érzése sem. Nem volt tehát magyar gyarmatvilág és nincs a nyugati gyarmatosításért érzett felelősségérzet sem. Az Európán kívüli magyar utazó (a néhány arisztokratát és a fehér holló kapitalistákat leszámítva) ráadásul emberemlékezet óta nyomorult és pénztelen volt, Körösi Csomától a mai diákokig, nem jelentkezik tehát a gazdagság miatti lelkifurdalás sem.

A Nyugat-központú világ végéről viszont más úton, szellemileg meglehetősen felkészületlenül és igen radikálisan értesült néhány világjáró magyar, elsősorban a Kelet-Ázsiába látogatók. A pénztárcájukon érezték meg. A magyarok már a Kádár-korszak első ausztriai, nyugat-németországi útjai alatt felfedezték, hogy a nyugatiak sokkal jobban élnek, s a keletiek fizetésének többszörösét viszik haza. A többi nyugat-európai utazás során és Amerikában a kép tovább alakult. Ám egyelőre maroknyi magyar utazó fogta csak fel a következő évszázad sztoriját: a nyugati kultúrával anyagilag is azonos jelentőségűvé vált Kelet-Ázsia, s a jövő század gazdaságilag Ázsiához tartozik. Egy Japánról szóló mai útleírás ennek kézzelfogható valóságára segíthet rádöbbenteni.

Mondjuk ki nyíltan: a Japánban élő magyarok többsége vendégmunkásként él itt. A posztgraduális diákok és a számítógépes mérnökök, az üzletemberek és a bankárok, a diplomaták és az építészek egyaránt a pénzért jönnek ide. Japán nem felhasználóbarát ország, a legegyszerűbb hétköznapi kommunikáció nehézségeitől kezdve a bürokratikus akadályokon és hivatalos megkülönböztetésen át a mély kulturális különbségekig számos ok miatt nehéz itt külföldiként – s azon belül nyugatiként – élni.

konfuciánus etika hagyománya

De anyagilag vonzó. Egy japán professzionális értelmiségi körülbelül annyi jent keres egy hónapban, mint ahány forintot magyar megfelelője egy év alatt. Ugyanez érvényes a fiatal, egyetemről frissen kikerült pályakezdőkre is: körülbelül tizenötszörös a hasonló munkáért kapott bér. Ha leszámítjuk az árszínvonal körülbelül hét-nyolcszoros különbségét (Japán a világ legdrágább országa), ez még mindig megéri. Az akadémiai embereket – az oktatásra nagy hangsúlyt fektető konfuciánus etika hagyománya miatt Hong Kong mellett – itt fizetik meg a világon a legjobban. Félreértés ne essék, nemcsak a magyarok vagy a kelet-európaiak jönnek intellektuális vendégmunkásnak, a világ minden tája nyomul. Külön nyelvtanítási ipar alkalmazza az amerikai, angol és ausztrál nyelvtanárokat. A Japánba és Kelet-Ázsiába érkező fehér professzionális és egyetemi vendégmunkások a saját bőrükön érzik, amit az elméleti szakírók a könyvtárban bogarásztak ki: a Nyugat-centrikus világ végleges elmúlását. Becsületes munkával nagy pénzt a legtöbb szakmában itt lehet keresni, és nem Amerikában vagy Európában.

A magyarok közül ez némelyeket igen rosszul érint. A magyar alkalmazott értelmiségiek közül keveseknek adatott meg a kulturális nyitottság képessége és élménye. S miközben 2-300 ezer jenes havi ösztöndíjából itt spórol hazai lakásra a metrózás helyetti gyaloglással (a legolcsóbb, átszállás nélküli metrójegy 170 jen), átkozódik a beilleszkedés nehézségei, a kiközösítés miatt. A multikulturalizmus érzésének ismeretlensége és az intellektuális felkészülés elmaradása megnehezíti az értelmiségi vendégmunkás helyzetének elviselését. Kelet-Európában pedig jórészt elmaradt a felkészülés még a fogékony értelmiség körében is. Elzártságuk miatt sajátos módon a kelet-európaiaknak maradt meg leginkább a klasszikus Nyugat-centrikus világképük. Ezzel pedig érthetetlen a világ ázsiai fordulata.

A valóban komoly különbség egy kelet-ázsiai és egy nyugati (a japán és a magyar) kultúra között – a szegénység személyes élményével együtt – nemegyszer ellenségességet szül. A kulturálisan felkészületlen, ám anyagilag kiszolgáltatott nyugatiak között vannak, akik az új helyzetet a „gonosz sárgák”, a „sárga veszedelem” tatárjárás idejéből származó rasszista sztereotípiáiba gyömöszölik. Ázsia felemelkedését fenyegetésnek fogják fel, nappal az étkezésen és a közlekedésen is spórolnak, éjszaka a fenyegetés miatt nem tudnak aludni. A magyar kultúrában mindez ma még legfeljebb néhány száz utazó élménye: a magyar városok kínai utcái, a Japánnal szembeni magyar államadósság és a kelet-ázsiai befektetések növekedésével holnap köztémává lehet.

AZ ÚTLEÍRÁS PSZICHOLÓGIÁJA

Az anyanyelv mint köldökzsinór

„Az útleírás témája a tabumentes, reflektált (inter)szubjektivitás, nem pedig a naiv leírás” – írtam feljebb. Létezik azonban egy általánosan megtartott tabu. Szinte senki nem beszél arról, miért ír és publikál. Mintha ez ugyanolyan tabu volna, mint a szex vagy a kaki. Kiterjeszkedni az információs térbe pedig számos motiváció nyomán lehet. Lehet az affér jószándékú közügy: „közzéteszem gondolataimat, javaslataimat”. Lehet lelkiismereti vagy hatalmi ügy: „képviselem az eszméimet”, „terjesztem az igazságomat”; súlyosabb esetben „beleterjeszkedem a világba” vagy „beleégetem magam a kor arcába”. Pénzügy: a publikációért fizetnek, egy közlés többhöz, az meg álláshoz vezethet. Presztízs: az elismertség, a hírnév vágya. Megszokás: az expresszivitás finom drogja. Művészi önkifejezés, formajáték. Legtöbbször ezek különféle arányú variációja.

a nyelv vizes lepedője

Az útleírás fő pszichológiai motivációja különbözik ezektől. Ez a köldökzsinór „otthonra”. Az anyanyelv monologikus használatának értékes lehetősége. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. Külföldön az ember hajlamos olyan hontársaival is barátkozni, akikkel otthon nem feltétlenül tenné. Komoly értékké válik az anyanyelvi társalgás, az árnyalt, a hazai elit- és tömegkultúrára tett, akár ironikus utalásokban gazdag kommunikáció lehetősége. Az anyanyelven írás hasonló funkciójú: az emlékekből szervesülő mélyebb identitás megőrzésének lehetősége. Az útleírásban anyanyelven emésztjük meg a másik országban szerzett tapasztalatokat, végül is a másik ország kultúráját. Ráhúzzuk a nyelv vizes lepedőjét, kibeszéljük.

Huzamosabb külföldi tartózkodás alatt lejátszódnak ezzel ellentétes folyamatok is. Ha idegen nyelven beszélünk vagy írunk régi otthoni énünkről, átmossuk énünket az új nyelv kultúrájával. Azok az utazók és emigránsok, akik sohasem beszélik eredeti nyelvüket (például bennszülött-tel vagy másik bevándorlóval házasodtak), s nem is írnak és olvasnak az anyanyelvükön, látszatra sokkal könnyebben beilleszkednek az új kultúrába. A valóságban zárványba teszik, lenyomják régi identitásukat, s az váratlan formában törhet fel, előbb-utóbb megbosszulhatja magát.

Az azonos anyanyelvű utazó/bevándorlópár látszatra jobban ellenáll, egzotikusnak számító nyelvével különáll a befogadóktól. Ám ahogy anyanyelvén emészti az új környezetet, az inkább felszívódhat, részévé válhat az új földrészen alakuló identitásnak. Ugyanez vonatkozik az anyanyelven író útleíróra. Látszatra haza ír, az ottani közönség szemével nézi a másik, új világot. Ugyanakkor az új helyzetet megragadó munka elősegíti a módszeres tanulást. Az útleíró közvetítő szerepe akkor lehet a legszínvonalasabb, ha nem marad kívülálló, hanem beilleszkedik az új környezetbe, szervesen részévé válik, belegabalyodik a személyes és szakmai kapcsolatok hálójába.

Ám minél inkább belegabalyodik, minél többet tanul az új kultúráról, minél inkább otthon érzi magát az új helyzetben, annál inkább elmosódik az eltérő részletek élessége. Hosszabb távollét és beilleszkedés után az útleíró felejt, megszokja új szerepeit – köztük a fordító-közvetítő szerepet –, az évek-évtizedek során lehámlanak a régiek, s az új kultúra identitásának rétegévé válik. Ismerőssé, megszokottá, szerencsés esetben meleggé és otthonossá lesz a másik társadalom, természetessé a hétköznapi kommunikáció alaphelyzeteitől az ételek és italok ízéig.

Az útleírónak küzdenie kell a felejtés és a megszokás ellen. Tájékozódnia kell, látnia és éreznie a hazai közönség érdeklődését: mi lehet igazi újdonság az otthoniaknak. Nem szabad túlzottan beilleszkednie, mert a természetesség érzése kiöli az íráskészséget és a megnyilatkozási vágyat. A minőségi közvetítőt kétfelé feszíti szerepe. Alaphelyzete az állandósított kettősség, a normalizált skizofrénia. Ki-be ugrál; fel-feldobja magát.

A világutazó kozmopolita

Eddig együtt írtam az emigráns és a világutazó útleíró identitásáról. A kettő azonban különbözik is egymástól. Az emigráns beilleszkedik, leváltja bőrét, átváltozik, átalakul, belép az új kultúrába, tagja lesz annak – vagy megmarad kívülállónak. A világutazó beilleszkedik, leváltja bőrét, átváltozik, átalakul, belép az új kultúrába, tagja lesz annak – és megmarad kívülállónak. Az emigráns a két kultúra közti egyenesen foglal helyet, az egyik felől mozog a másikba (vagy kivételes esetekben, hazalátogatáskor, hazatelepüléskor vissza). A világutazó körbejár. Ha beilleszkedik és szervesül, akkor is tudja: előbb-utóbb újra útnak indul. Pár év után, amikor az emigráns végleg letelepszik, a világutazó odébbáll.

egyenrangú társ

A világutazó identitásában eredeti nyelve és kultúrája mellett továbbviszi előző, éppen elhagyott kultúrájában szerzett identitásrétegét, habitusát és nyelvtudását is. Hagymalevél-személyisége több kulturális rétegen át szűri újabb és újabb környezete kultúráját. Ha például egy kelet-európai évekre Amerikába megy, s onnan Japánba, Japánt amerikai szemmel is nézi. S el is fogadják részben amerikainak (és kelet-európainak), hiszen inkább amerikai (és kelet-európai), mint a japánok. Ugyanakkor jól megérti magát az amerikaiakkal is, azok is elfogadják, hiszen sokkal több a közösség köztük (a nyelv, a hétköznapi, a tömeg- és az elitkultúra ismerete, szakmai és személyes kapcsolatok), mint a házigazda japánokkal. Ha mármost Japánból több év után például Kínába megy, Kínát hajlamos japán életének tapasztalatain, új habitusán átszűrve és amerikai szemmel és kelet-európaiként nézni. (Utóbbi különösen könnyen megy, a korrupt párttitkárok rokonainak reformszocializmusa, kapitalizmusa ismerős környezet.) Ugyanakkor mindhárom előző társadalom utazóival, turistáival és Kínában élő tagjaival jól kommunikál, közös élményeik, közös múltjuk, valamelyest közös identitásuk is van. A három előző társadalom maguk is úton levő tagjai saját kultúrájukra jellemzően (és a világutazó régebbi kulturális beilleszkedése, nyelvtudása függvényében) fogadják el egyenrangú társnak, teljes jogú tagnak a negyedik országban élő világutazót. (Az amerikaiak majdnem teljesen, a kelet-európaiak nagyrészt, a japánok szinte egyáltalán nem).

És így tovább, egészen az esetleges személyes visszaérkezésig az eredeti kultúrába. Akkor „otthoni”, eredeti kultúrájára néz kívülről – akár többféleképp – „idegenként”. És saját, világutazás során kialakult többféle rétegből összeálló – énjére legalább négyféle szempontból: az eredeti, elhagyott hazai énje; otthon maradt társai, családtagjai, kollégái szempontjából; az otthoniak időközben megváltozott; végül saját egyszerű jelen idejű „hazaérkezett” (akár többrétegű) szempontjából. Valamennyi variáció valamennyi kategóriája gazdag személyes élménykört jelent, s az útleírás legitim témája.

Az identitások egymásra épülése lehetővé teszi az egymás számára idegen kultúrák közti közvetítést is. A feudalizmust történelmi léptékkel mérve épp csak tegnap-tegnapelőtt – a nagyszülők korában – elhagyott kelet-európai például könnyebben megérti a japánok hierarchikusságát, udvariasságát („köntörfalazását”) és szerény fellépését, mint egy amerikai. Az amerikaiak szenvednek a legjobban a japán kultúrában, ők komolyan gondolták, hogy az amerikai kultúra univerzális és globális. Individualizmusuk, nyílt rámenősségük, külső határozottságuk azonban viszonylagossá válik s megtörik a diametrikusan ellentétes kelet-ázsiai magatartáson. Japán kollégáim, ismerőseim sokszor ráéreznek a szervesebb és gyorsabb megértés képességére egy magyar részéről. Ugyanakkor a nyelv, az amerikai kultúra és intézmények ismerete, a nyugati kulturális örökség és a kisebbségi lét az amerikaiakkal (köztük a fekete, ázsiai és más kisebbségi amerikaiakkal is) hoz létre közösséget. A világutazó külső, kultúrák közötti közvetítése különböző rétegeinek mozgósításával történik; saját részei között fordít.

A „valamilyen szemmel nézni egy másik kultúrát” kifejezés tehát nem tudatos összehasonlításokat, könnyen verbalizálható felületi megjegyzéseket takar egy változatlan belső központ feltételezésével. A világutazó identitásának mélyrétegei is átalakulnak: bár anyanyelve csak egy marad, szemléletét, személyiségét, nyelvhasználatát azonban mélyen átalakítják az utazással töltött évek.

Itt élő amerikai egyetemi tanár vendégmunkás barátom, Jim világutazó. Most 58 éves; az elmúlt 25 évből összesen egy évnél kevesebbet töltött Amerikában. A hatvanas években SDS-alapító, hippi, aztán útnak indult. Japán előtt egy kis csendes-óceániai szigeten tanított három évig, azelőtt Tajvanon, Burmában, Spanyolországban, Ausztriában és számos más helyen élt. Most hároméves szerződéssel tanít japán diákokat Csiba (Tokió külvárosa) egyik egyetemén. Először van életében pénze, és azt mondja, élete végéig nem lesz többé pénzügyi gondja.

A bolygó hollandi, a bolygó zsidó mítosza megelevenedik és elérhetővé válik a globalizálódó Földön. A világutazók egyre többen lesznek, a globális társadalom nem csak jelszó többé. A civil társadalom regionális és globális szervezeteinek és a hivatalos nemzetközi – globális és regionális – szervezetek aránya, szerepe és fontossága folyamatosan nő, míg a szuverén nemzetállamoké egyre csökken. Nő a nemzetközi egyetemek, a vendégtanári lehetőségek, a dikákcserék, a nemzetközi cégek helyi kirendeltségeinek és mindenféle szakma külföldi munkalehetőségeinek száma.

A világutazó újabb és egyre gyakoribb típusa időben sűríti szimultánná a lineáris utazást. Egyre több olyan névjeggyel találkozunk, ahol két vagy három cím szerepel két vagy három kontinensen. Ezekhez valós intézmények, cégirodák, egyetemi tanszéki fakkok, irodai titkárok-titkárnők, átirányított e-mailek tartoznak. Egyre több egyetemi és üzletember, mozgalmár, művész és civil családtag él egyszerre több helyen szimultán világutazóként.

meglehetősen macerás

Kérdés, lehetséges-e valóban kozmopolitának lenni, mindenhol vagy egyszerre legalább három helyen otthon lenni. A dolog – ha nem milliomos az ember, berendezett lakással a főbb helyszíneken – ma még meglehetősen macerás. Egyrészt sok szervezést, repülőfoglalást és -jegyet, lakásbérletet, rezsi- és bankszámlát, bútorvásárlást, kölcsönös baráti és intézményi segítséget és a távollét idejére tárolóhelyet igényel. Nagy telefon- és faxszámlákat. Az adózástól a vámon át a vízumrendszerig, a társadalombiztosítástól a munkajogig hiányoznak még vagy csak csikorogva működnek az alakulófélben lévő nemzetközi társadalom életét megkönnyítő intézmények.

A kultúrák közti röpködés másrészt nagy lelki terheléssel jár. Az időeltolódástól és a meteorológiai és mikrobiológiai környezetváltozástól a nyugodt felszín alatt megszédül a konferenciára repülő időleges szállodalakó is. A kulturális különbség élménye pedig csak ezután következik, s lassan szívódik a bőr alá. Az egyszerre több kultúrában élő világutazó állandóan élete, helye és szerepe viszonylagosságának tudatában van. Papucsa, cipője, ruhái, télikabátja, bútora, konyhafelszerelése, könyvei, printere és személyes használati tárgyai várják lakásaiban a különféle kontinenseken. S mindenből három van.

Társadalmi szerepből is: az egyik helyen építész, a másikon számítógépes mérnök, a harmadikon üzletember. Itt iskolapszichológus, ott nyelvtanár, amott festő. Az egyik helyen közértelmiségi, a másikon doktori aspiráns és tanár, a harmadikon kutató. Antropológiatanár; feketén dolgozó kőműves; autókereskedő. (Csupa magyar példa.) Mindenhonnan látja a másik két helyen betöltött szerepeit, s távollétében a két vagy több fekete lukat, a hiányt. A távollét arra tanít: az élet egész jól folyik nélküle is, az ember nem nélkülözhetetlen. Mindhárom helyen beilleszkedett, mindhárom helyen vannak igazi barátai, kollégái, ismerősei, törzshelyei, igazi szokásai, igazi élete. Bárhova megy, módja van a legszemélyesebb beilleszkedésre, ha fel tudja újítani régi kapcsolatait.

A több helyen élő vagy a tetthelyekre visszatérő világutazó spirituális alapélménye a szakaszosan öregedő arcok látványa. Ha mindig egy kultúrában élünk, ritkán tűnik fel közeli ismerőseink öregedése. Ha azonban a jelenlét folyamatossága, a fizikai közelség megtörik, a rendszeres személyes találkozás elmarad, az emlékekben a legutolsó találkozás arca él egészen az új, váratlan látvány élményéig. Így egy, két, vagy néhány évente, esetleg még hosszabb időközönként készülnek a megrázó belső képek vagy hosszabb-rövidebb filmek darabjai a sokfelé szeretett családtagok, barátok, ismerősök, kollégák finom arcbőrének pókhálósodásáról, a haj ritkulásáról, az elhízásról vagy elfogyásról. Jól érzékelhetően öregszenek a tárgyak is: az egyik helyen a papucs mondja fel a szolgálatot, a másikon beázik a könyvraktár és megpenészednek a könyvek, a harmadikon kilakoltatják a tárolóból a bútorokat.

A világutazó kézzelfogható, mindennapos alapélménye a buddhista szamszara, a kezdet és vég nélküli világforgatag. Kívülállása miatt számára minden esemény bizonyos értelemben külső marad, s közvetlenül megmutatkozik a színes felszín és változatos formák alatti lényegi üresség és esetlegesség. Élesebben kirajzolódnak az évtizedes sorsvonalak, s jobban megmutatkozik az időleges sikereket elkerülhetetlenül követő öregedés, szenvedés, betegség és halál. A világutazó helyi befolyásoktól, hosszú távú helyi érdekektől viszonylag mentesebb, függetlenebb tekintete élesebb s éberebb lesz a kishatókörű önzések, piti ügyek, lokális hatalmi és pénzügyi játszmák iránt, s ugyanígy élesen, éberen felismeri a részvét, remény, nagylelkűség és segítés önzetlen ügynökeit is.

Utazás és leírás

az egykultúrájú őslakosok

Végül maga az utazás és az útleírás is ellentétben áll egymással. A világutazó ellazult és sodródik a kultúrák között. Él egy kultúrában, végzi napi munkáját s közben nyitva tartja tudatának azokat a mezőit is, amelyek zárva vannak az egykultúrájú őslakosok vagy a kétkultúrájú emigránsok számára. A világutazó folyamatosan érzékeli a kilépési lehetőségeket a munkán, magánéleten, személyes és szakmai kapcsolatokon keresztül. Minden pillanatban szembenéz a kiboruló lehetőségek mezőjével. S ha az idő megérett, a megfelelő konstellációban aktiválja az egyik alternatívát, megvalósítja az egyik kilépési forgatókönyvet. Ez nem feltétlenül nehéz: eggyé vált az úttal, mint zen íjász a célponttal. Sorsa a kezében van, szabadsága a felismert szükségszerűség. Sodródik, elengedi magát, a véletlenek koincidenciáján keresztül karmája beteljesül. Realizálódik Schuster Loránd igazsága, miszerint „maradsz, aki voltál, leszel, aki vagy”.

„Sodródni kell, sohase tudd, mi a cél.
Behunyt szemmel adni egy esélyt.
Célozni nem kell és nem is szabad.
Gondolkozz egész testtel, engedd el magad.
Egy mozdulat épp a megfelelő
Pillanatban: apró, de számottevő.
Célozni nem kell és nem is szabad.
Gondolkozz egész testtel, engedd el magad.”
(Müller Péter)

A reflexió zavarja a sodródást. Az írás akadályozza az utazást, pórázon tart, nem enged elszakadni és beolvadni a mindig változó mindennapi környezetbe. Hol mondat van, ott zsarnokság van.

A világutazó tudata tökéletesen üres, a gépet robotpilóta vezeti. A fizikai világ utazója saját tudata és tudatalattija rétegeiben utazik. Erről szól az útleírás.

kép | unsplash.com