Lipp Tamás

SUJTÁSOS NEMZET

1993 tavasz

SUJTÁSOS NEMZET

Munkácsy Honfoglalása — ez a bitumenes alapozású, az idők során egyre sötétülő, mintegy hatvannégyzetméteres, több mint száz alakot fölvonultató kompozíció — mintha csak a „nemzetiségi kérdés” korhű illusztrációja lenne. A kép ötlete állítólag Jókaitól származik, aki — legalábbis az Egyetértés „reportere” szerint — a nagy magyar festő ígéretét vette, hogy következő képének tárgyát a magyar történelemből fogja meríteni, amint Árpád vezér Munkácsnál birtokba veszi az országot. „Elképzelem — mondta Jókai —, amint a Vereckei-szoroson a nap felkél, fényt árasztva az elragadó vidékre. Ott áll Árpád kiemelkedő alakja, előtte a rabszolga tótok, oláhok és más népek, akiknek bilincsét Árpád széttöri.” Jókai gondolataira rímelnek Munkácsy egyik közeli munkatársának, Malonyai Dezsőnek a Honfoglalást méltató sorai: „Árpád vezér arcán, ahogy fogadta a rabszolga szlávok hódolatát, erővel párosuló bölcsesség és komolyság látszott, fehér lovon magasodó nemes, magyaros alakja azt bizonyította, hogy egy ország nemcsak a karok erejével, hanem a lélek és a szellem felsőbbségével is alapítódik.”

nemzeti mítoszok

Jókai és Munkácsy valószínűleg azért tudta eljátszani a nemzet írójának és festőjének szerepét, mert mindketten fogékonyak voltak a nemzeti átkok, a nemzeti álmok és a belőlük sarjadzó nemzeti mítoszok bonyolult összefüggéseire: miközben szilárdan hittek az államalapító magyar nemzet „felsőbbségében”, s megtanulták, hogy ezt csak valakikkel szemben lehet megjeleníteni; ezért állnak Krisztussal, Árpáddal szemben az idegenek, a rabszolgák; zsidókban, szlávokban az a közös, hogy a magyar nemzet szabadította fel őket, a magyar nemzet adott nekik egyenjogúságot.

Munkácsy Mihály: Honfoglalás

A mester a Krisztus Pilátus előtt ikerpárját, a Honfoglalást mintegy tíz évvel később festette. Szervezetében ekkorra már egészen elhatalmasodott a kór, fájdalmait morfiummal enyhítették. Kiszabadultak a széttartó, romboló erők; hiába már a bitumenalapozás és a morfium; a kompozíció kettészakadt: a rabszolga tótok, oláhok és más talpas népek, valamint a keleti pusztákról előtörő, lovas magyarok csoportjait csupán egy ideológia, a hódolat (s ennek invertje: a fensőbbség) köti össze. Az a kissé didaktikus, pusztán a szembenállásra redukált világkép, amely már a Krisztus Pilátus előtt-ben is megmutatkozott, a Honfoglalásban végletessé, feloldhatatlanná, kizárólagossá merevedett. Mindenesetre érdekes, hogy a párizsi kritika, amely a Krisztus Pilátus előtt esetében eltekintett az antiszemitizmus vádjától, a Honfoglalást a magyar sovinizmus megtestesülésének — bizonyítékának — látta. Munkácsy képe, amelyet itthon bizonyos körök ,,a magyar géniusz inkarnációjának” tartottak, Párizsban szánalmasan megbukott.

a nemzeti érzület nyilvánulásának módja

Honfoglalás — mint egy kimerevített élőkép — teátrális gesztusokkal jeleníti meg az évtizedek alatt egymásra torlódott, különböző nemzetiségi megmozdulásokat. Ott sejlik a kezdet: a II. József germanizációs, abszolutista törekvései ellen támadt mozgalomban, amely az 1790. évi budai országgyűlésen kapott először nyilvánosan hangot; már ekkor, a magyar nyelvért folytatott harcban is többen kifogásolták ,,a nemzeti érzület nyilvánulásának módját”. Keresztesi József képviselő például, ,,ki bár igen örvendezett a magyar nyelv és magyar ruha felkapatásának, de azért, mint az öreg urak szoktak, zsörtölt a túlságos arany és ezüst sujtás miatt”. (Kölcsey pedig, évtizedek múlva a maga szókimondó módján, egyszerűen ,,sujtásos nemzetnek” mondta a magyart.) De nemcsak a sujtások túlzott szaporodásának lehetünk tanúi az 1790. évi, a latin nyelv visszaszorítására indított mozgalomban, hanem annak is, hogy a nemzeti érzelmek milyen könnyen a hatalmi politika játékszereivé válhatnak. A bécsi udvar ugyanis — gyanús engedékenységgel — azonnal elfogadta, hogy minden magyarországi népiskolában magyar nyelven taníthassanak, de határozottan elvetette, hogy a kúria magyar nyelven bíráskodhasson. Nyilvánvaló, hogy az udvar már ez idő tájt kialakította a nemzetiségi kérdésben követendő taktikáját, amit aztán több mint egy évszázadon át sikerrel alkalmazott: nem bánta, sőt titkon ösztönözte, ha a magyarok oly intézkedéseket tesznek, melyek alkalmasak arra, hogy általok a nem magyar nemzetiségeket önmaguk ellen ingereljék; de mindenáron akadályozni akarta azokat a szellemi, s főként nemzeti jellegű mozgalmakat, amelyek keresztezték germanizációs törekvéseit.

Munkácsy Mihály: Krisztus Pilátus előtt

Árpád fehér lovon magasodó nemes, magyaros fensőbbségében és — vele szemben — a rabszolga szlávok hódolatában ott bujkál 1848—49 tragikus vétsége: az elhibázott nemzetiségi politika. Mert hiába kiáltotta oda nekünk a lengyel Bem tábornok a forradalmi harcok tüzében — szinte az utolsó órában: ,,Magyarok, szászok, oláhok, nyújtsatok egymásnak testvérileg kezet, tartóztassatok minden nemzeti gyűlölséget és boldogok lesztek.” És hiába figyelmeztetett kétségbeesetten Görgey Artúr: ,,A nemzet becsületbeli kötelessége, hogy Magyarország állami létéért a fegyvert annál inkább megragadja, mivel eddig, fájdalom, tétlenül nézte, miként kergeti az ő soraiból egyesek nyegle gőgje a szlávok és románok legnagyobb részét a nyílt lázadásba, annál ostobább módon, mert ez által csak azok szándékait mozdították elő, akik semmit sem óhajtottak forróbban, mint a magyar állam pusztulását.” És hatástalan maradt Kossuth későbbi intelme, akiről nem mondhatni, hogy a forradalom és a szabadságharc idején túlságosan szerencsés kézzel nyúlt volna a nemzetiségi kérdéshez, de a bukás után, az emigrációban volt ideje a tanulságokat összegezni. ,,Mit tegyenek nemzetiségök biztosítása s fejlesztése érdekében egy különféle nyelvű állam lakói? Azt, amit vallásos érdekeik fejlesztése és biztosítása céljából tesznek. Társuljanak! Tömörüljenek községenként, kerületenként s végül nemzeti egyetembe…. Egyszóval, miután tökéletes önkormányzatot élveznek, képesek lesznek fejleszteni mindazon erkölcsi és társadalmi érdekeket, melyeknek összességében bennfoglaltatik az, amit nemzetiség alatt értünk..”

megemészthetetlen, örökös jelen

Honfoglalás elnagyolt, tagolatlan kompozíciójában fölfedezhetjük történelmünk örökké visszatérő, körkörös veszedelmét; a feldolgozatlan, egymásra torlódó nemzetiségi konfliktusok sorát; a szomszédainkkal szembeni állandó zavarodottságunkat: álmainkat, félelmeinket és a nyomukban fölfakadó elbizakodottságunkat. Az elmosódott arcokon, a szálkás kardok élén s a felhők tompa, bitumenes foltjain a kegyetlen, megemészthetetlen, örökös jelen vibrál; vesztett forradalmaink és csatáink igazából soha föl nem dolgozott rettenete. Ma is érvényes Wesselényi Miklós figyelmeztetése: „nincs nemzetiségünknek ártalmasabb ellensége — a betyáros magyarságnál”. Lukács Móric egykori cáfolata pedig ma már inkább bizonyítéknak hangzik: ,,az európai közvélemény már-már hinni kezdett azon rágalomnak, hogy a magyar faj monopóliumnak akarja tekinteni a szabadságot, hogy a többi nemzetiségek fölött zsarnoki hatalmat gyakorolni, azokat legdrágább kincsöktől, nyelvüktől megfosztani törekszik”. Széchenyi is jól ismerte a fékevesztett, életveszélyes nemzeti buzgalmat: ,,e mindent egyszerre elárasztani akaró magyar hév nem növekedett-e már annyira, hogy az, aki elég bátor bármily szerényen is emelni szavát, ne legyen kitéve a rossz, a gyáva hazafiság, sőt a hazaárulás legémelyítőbb piszkainak; mintha egy kis kímélet, egy kis béketűrés tán messzebbre vezetne és jobban érlelné a hazai növényt, mint a most divatban levő szüntelen korbácsolás.”

A nemzetiségi kérdés szerteágazó összefüggéseit Mocsáry Lajos, a függetlenségi párt későbbi elnöke fogalmazta meg a legalaposabban, legpontosabban 1858-ban megjelent, a Nemzetiség című könyvében. Mocsáry szerint a nemzeti és a nemzetiségi függetlenség elválaszthatatlan egymástól. Ugyanabból indult ki, mint Széchenyi: Magyarország egyelőre csupán közjogi fikció; mint egy olyan földterület, amelynek lakói saját hatalommal, saját kormánnyal rendelkeznek — ilyen értelemben az ország nem létezik. Ideális esetben, mondja Mocsáry, egy ország minden lakosa egy nyelven beszél; nemzet, haza, ország: egy test, egy lélek. Nálunk más a helyzet. ,,Ott, hol két vagy több nemzet él együtt, s területüket különkeríteni lehetetlen, mert egymással apróra összekeverve s összefonva léteznek; ott valamely nemzetnek le kell mondania a felsőbbségről, s irányadó szerepről, de azért mindegyik megmaradhat külön nemzetül, megtarthatja nyelvét, nemzeti jellemét, nemzeti szokásait; mindaddig, még önkénytelen és észrevétlen, a maga jószántából le nem mond nemzeti birtokairól.” Ami pedig a nemzetek egybeolvadását illeti, Mocsáry szerint, ez „jelen korunkban csak igen hosszas úton elérhető”. Ebbe a folyamatba „a másik — habár felsőbbséggel bíró — nemzetnek beavatkoznia nem szabad, először, mert ez erkölcstelen, másodszor, mert magára nézve sem tanácsos”.

Munkácsy Mihály: Ecce homo

Magyarországon Árpád népe: a magyar nemzetiség a legtekintélyesebb, a legerősebb, ő az államalkotó; az tehát vitán fölül áll, hogy övé a felsőbbség. Csakhogy ez nem jelenthet elbizakodottságot vagy szeretetlenséget. Mocsáry szavaival: „mindaddig, míg a gyűlölet keserű cseppje nem mérgezi meg érzéseinket, míg tisztának s igazságosnak érezzük magunkat, addig jó úton járunk, s csak ha szeretni nem tudunk többé, akkor tévesztettük el a helyes ösvényt, melyen nemzetiségünk ügyében haladnunk kellene”. Mocsáry szembeszállt Eötvös Józseffel, aki szerint: „Valamennyi nemzeti törekvés alapja a magasabb hivatás érzete; célja: az uralkodás.” Mocsáry úgy vélte: „minden nemzeti érzelemnek alapja azon természeti ösztön, mely szerint szeretjük magunkat, a hozzánk leginkább hasonlókat, s legközelebb állókat; szeretjük azokat, kikben mint tükörben látjuk önmagunkat; szeretjük azokat, kikkel, mióta csak az emlékezet él, közös sorsban — jóban, rosszban — részesültünk. Azaz: a nemzeti érzelem szereteten, s így érzésen, nem pedig véleményen, s e vélemény által szült elbizakodottságon alapszik.”

kirekesztő szemléletű

Mármost csak az a kérdés, hol húzódik a határ a „szelíd szupremácia” és a kirekesztő szemléletű, elbizakodott sovinizmus között. „Hazámfiai — kiált fel Mocsáry Lajos, amikor a magyar sovinizmus ellenhatásaként születő pánszlávizmusról értekezik —, mondjuk ki őszintén a mea culpát. Csúfoltuk, lenéztük elejétől fogva a tótokat, az oláhokat, a rácokat, azután pedig óhajtottuk, hogy anyanyelvüktől megválva a miénket tegyék ugyanazzá…. Minél előbb magyarrá akartuk minden honosainkat, kizárólagos hivatalos nyelvvé tettük a magyart, s azt hittük, hogyha magyarul lesz az anyakönyvekbe írva minden idegen ajkú szülött, már azáltal valóságos magyar lesz belőle. Nem vettük észre, hogy minden behatás, minden erőltetés a leggyűlöletesebbnek, s a legzsarnokibbnak látszik, ha egészen a tűzhelyek és a családi élet belsejébe irányoztatik.”

Mocsáry éppoly töretlenül hitt az államalkotó magyar nemzet felsőbbségében, mint Jókai vagy Munkácsy, csakhogy számára ebből nem következett a velünk évszázadok óta együtt élő nemzetiségek lenézése. Míg Munkácsynak — talán éppen mert életereje hanyatlóban, egyre görcsösebben kapaszkodott a nemzeti rögeszmékbe — a szupremácia megjelenítéséhez szüksége volt a Krisztussal, Árpáddal szemben álló idegenek lealacsonyítására, addig Mocsáry — történelmi példákból okulva — a megértést, a szeretetet hangsúlyozta, elvetvén mindenféle kirekesztő szemléletet, kizárólagosságra törekvő agresszivitást. Lehet, hogy szelíd szupremácia és agresszív sovinizmus vízválasztója a megértés és a szeretet? Úgy látszik, Mocsáry nem félt szembenézni évszázados rögeszméinkkel. „Mily arisztokratikus büszkeség fogta el szívünket, ha meggondoltuk, hogy mi minden más népeknél régebbiek vagyunk, hogy mellettünk minden nemzet csak parvenü, s hogy Ádám apánk is magyarul beszélt. S mily szívesen szorítottuk volna keblünkhöz azon atyánkfiait, kik valahol Ázsia belsejében maradtak el tőlünk szegények, s nem volt hőbb óhajtásunk, mint hogy Körösi Csoma Sándor megtalálja kedves rokonainkat, s hozza ide őket netalán magával. Vagy legalább szólítsuk közénk csángó atyánkfiait… Mindez igen költői érzelem, de ne felejtsük, a szláv népek képzelődése nem kevésbé eleven, mint a miénk. Nekik is énekelnek régi ragyogó dicsőségről, s ha jól összeszedik magukat tudósaik, csakúgy bebizonyíthatják, hogy Ádám apánk tótul beszélt, mint nekünk Horvát István azt, hogy debizony magyarul szólt.” Az a vita pedig, hogy ki volt ennek a földnek régebbi birtokosa, Mocsáry szerint teljesen értelmetlen: a szlávok Pannóniában letelepült földművelő őseikre büszkék, mi keletről ideérkezett, lovas-nomád eleinkre. Ne háborgassuk egymás büszkeségét, ha élhetünk itt békességben is. Mocsáry szavaival: ,,Ne hagyjuk magunkat ábrándos régiség-búváraink által feltüzelni, ne hagyjuk magunkat suhanc fiaink által orrunknál fogva vezetni (!), s hagyjunk fel a haszontalan történeti kutatásokkal, s csak azt nézzük, hogy volna most a legjobb… Hiszen századok fűznek a nemzetiségiekkel egymáshoz, erősebb láncokkal, mint gondolnók.” Ne vesszünk össze a közös hősökön! ,,Mi nem fogjuk szégyellni, ha szláv atyánkfiai bebizonyítanák is, hogy Zrínyi nem volt tisztán magyar eredetű, mi szívesen megosztjuk velök a dicsőséget.”

Munkácsy Mihály: Golgota

Mocsáry azt írta könyve ,,A szláv kérdésről általában” című fejezetének elejére: ,,— Darázsfészekbe nyúlsz — ezt fogja legtöbb ember mondani, midőn e tárgyat látja megpendíteni. Elismerem, hogy e kérdés igen kényes.” Nos, a darazsak támadása nem maradt el. A „mélyrepülők” azonnal előrántották mérgezett fullánkjukat: vajon tisztán magyar eredetű-e ez a Mocsáry, hogy ilyen nagy együttérzéssel viseltetik a tótok, oláhok és más „pánszlávok” iránt? Bizonyára ő is „idegenszívű”, s azért húz a nemzetiséghez ekkora nagy érzülettel. De ha nem idegenszívű — tősgyökeres magyar középbirtokos családból származott az istenadta —, akkor bizonyára más folt éktelenkedik a múltján. No, nézzük csak, mondták a tősgyökér legények, mit csinált ez 1848-ban, a szent forradalom idején? Gyáván betegeskedett; gyógyfürdőkbe járt súlyos köszvényét kezeltetni. Gyógyfürdőzés közben ismerkedett meg báró Wesselényi Miklóssal, s annak feleségével, Lux Annával is, mígnem az árvízi hős halála után nem átallotta feleségül venni annak özvegyét.

az idegen hatások minéműsége

A nemzetiségi kérdés egyik élharcosa: Rákosi Jenő, aki a Budapesti Hírlapban következetesen harmincmillió magyarról értekezett, szerinte ugyanis a magyarság a nemzetiségek gyors és hatékony asszimilációja révén megkétszerezheti létszámát, Rákosi a nemzetiségi kérdést „korszakvezérlő érzületnek” tartotta, ezért leszögezte, hogy e kérdésben „erőnket gyöngítő vitákra nincs szükség”. „Az állam állam és magyar itt. Nemzetiségeink vannak, de nemzetiségi kérdés nincs. Ami alkotmányos szabadságunkba ebből bele nem fér, az nem nemzeti kérdés, hanem hazaárulás… És aki bárhol többet remél ennél, fordítson hátat Magyarországnak.” Rákosi Jenő vesszőseprűvel tisztogatta a „nemzeti művészetek tárházát”: keményen föllépett az „idegen tollak” ellen, s megvédte az igazi magyarokat. A nemzet legnagyobbjai között tartotta számon Munkácsy Mihályt. Mindkét képéről, a Krisztusról és a Honfoglalásról is — több ízben — az elismerés hangján írt. „Mondjunk himnuszt Munkácsynak, aki ecsetjével a szemet bűvöli, ahogy százévek óta nem bűvöli senki. Hódítva járja ő be a világot, s a magyar glóbusznak hódít művészetével… A nemzeti géniusz inkarnációja ő.” Hasonló hőfokon támadt az idegen hatásokra. Egy berlini színésznő budapesti sikereiről szólva például megrótta a sajtót, mert „megfelejtkezve konnexióiról (!) a hazai művészettel, föltétlen hódolást vitt az idegennek lábai elé.” A cikkíró nem hagy kétséget az idegen hatások minéműségét illetően, a szakmai érvekre való hivatkozást pedig olcsó trükknek minősíti. „Mi volt tehátlan (sic!) oka mégis a nagy sikernek? A színészi rutin, néhány fogás, a közhelyekkel dolgozó középszerűség… A rendezés, amely temérdek embert tudott érdekkörébe vonni és levette az összes fővárosi sajtót a lábáról… Mert mi szörnyű nagy hazafiak vagyunk, ha bajban vagyunk, ha tatár dúl, török deportál (sic!) és német fojtogat; de mikor a magunk urai vagyunk, hordozzuk mindenkinek a sleppjét, ha csak egy szép termetű kassai német-magyar zsidóleányét is.”

Azon vegyeskarból, amely — Mocsáry kifejezésével — „feszítsdmeget kiabált a nemzetiségekre”, kihallatszott egy komoly bariton: Grünwald Béla hangja. Ő több könyvet is írt a nemzetiségi kérdésről, s ezek hangvétele élesen elüt a „magyarságvédelemben” üzleti lehetőségeket kereső zsurnaliszták stílusától. ,,A régi Magyarország” című munkájára Mocsáry Lajos vitairattal (mintegy háromszáz oldalas könyvvel) válaszolt. Kettejük vitája különösen tanulságos. Grünwald a vármegyék és nemzetiségek kapcsolatát tartotta egyik legfontosabb kérdésnek. Abból indult ki, hogy a régi megye nem tudta betölteni feladatát. „Lehetetlen a törvények részrehajlatlan végrehajtása, mert a tisztviselő a befolyásos tényezőktől függ; ezek a tényezők pedig a tisztviselőtől, saját érdekükben önkényt és erőszakot követelnek, melyet azután takargatnak. Így szükségképp elharapódzik a korrupció, az erkölcsi szempontok háttérbe szorulnak, s a hatósági élet példátlan elvadulása következik be.” (A vármegyék szerepe különös jelentőséget kap az eszlári per idején: Eötvös Károlynak nemcsak az antiszemitákkal, hanem a vármegye nagyhatalmú, s hatalmával visszaélő hivatalnokrétegével is föl kellett vennie a harcot.) Grünwald arra a következtetésre jutott, hogy „a megye alig élt az autonómia jogával, s a megyei intézmény nem lehetett alkalmas eszköze az önkormányzatnak sem”. Végül is „a megyerendszer a felelős, hogy a nemzet oly sokáig tűrte függetlenségének mind szűkebb körre szorítását. Miért engedelmeskedtek a megyék, miért nem szerveztek nyílt ellenszegülést, fegyveres fölkelést, pedig volt rá ok elég!” A megyék és a nemzetiségek törekvése éppen abban hasonlít, hogy mindkettő meg akarja bontani az állam egységét. Pedig ez megengedhetetlen. A végső cél: „egy állam, egy nemzetiség”. S ennek érdekében „kezdeményezni kell az akadályok kérlelhetetlen eltávolítását”.

Munkácsy Mihály: Itatás

Mocsáry — Grünwald Bélával vitatkozva — kifejti: „Ilyen harcot csak azok hirdethetnek, akik nem riadnak vissza sem a fegyverektől, melyeket használni kell, sem azon szenvedésektől, melyekkel még a győzedelmes háború is jár.” (— Ki kell csavarni az idegenek kezéből a hatalmat, s ennek érdekében éppen annyi vér fog folyni, amennyi kell — ezt nem az 1880-as években, hanem 1992-ben mondotta egy magát kormánypártinak valló politikus.) Mocsáry óva intett az erőszakos magyarítási törekvésektől, amelyek hirtelen kétszeresére akarnák fölszaporítani a nemzetet. Ellenpéldaként említette az orosz és a német birodalmi törekvéseket, amelyek minden látszólagos siker ellenére kudarcra ítéltettek. ,,De ha nekünk még sikerülne is a tömeges magyarosítás, ez valóságos veszedelmet jelentene”; hiszen az erőltetett asszimiláció — azóta már megtanulhattuk volna — mindig bumerángként üt vissza az erőszakot alkalmazókra. A szerző ehhez még hozzáteszi: ,,A felvidéki kultúregyletek pedig nem ártana, ha figyelmöket arra is fordítanák, hogy kissé tisztább kiejtéssel hangoztassák azokat a lelkes szavakat, amelyekkel a magyarosítás igéit hirdetik.” Mocsáry, könyve végén, összegezve vitapartnere nézeteit, arra a szellemes megállapításra jut, hogy Grünwald Béla, amikor ,,az idealizmus magaslatára akarja emelni a központosítást és az erőszakos magyarítás politikai tanait”, tulajdonképpen nem tesz mást, mint II. József abszolutizmusát példaként állítva, a Schmerling-féle centralizációs és germanizálási törekvések kiszolgálójává szegődik.

antiszemiták

Mocsáry Lajos egész életében hűen őrizte a negyvennyolcas tradíciókat, ő sohasem hagyta el pártját, az azonban többször elhagyta őt. Amikor 1867-ben létrejött a Deák Ferenc-i nagy mű, s a politikai élet szereplői — közöttük Mocsáry korábbi barátai és eszmetársai — az Ausztriával való „kiegyenlítődés” lázában égtek, Mocsáry — bár ő is őszintén tisztelte Deákot — a függetlenségi eszme védelmében nyílt levelet jelentetett meg, amelyben — éppen a nemzetiségi kérdés tárgyalásakor fölvetett saját hatalom és kormány hiányában — elítélte a kiegyezést, s figyelmeztetett azokra a káros következményekre, melyekkel az elkövetkező években számolni kell. Nyílt levele természetesen — az uralkodó áramlattal szemben — teljesen hatástalan maradt. 1874-től 1884-ig a függetlenségi párt elnökeként próbálta a belviszályokat elsimítani. Legtöbb gondot éppen a szélsőbalon szervezkedő antiszemiták okozták neki. Ő maga többször is éles hangon elítélte a zsidóellenességet. Amikor az országgyűlés megtárgyalta az úgynevezett tapolcai kérvényt (melyet a kerület a katolikus egyház támogatásával az 1867-es „zsidóemancipáció” eltörléséért nyújtott be), a vitában Mocsáry is felszólalt: „A klerikális és az antiszemita reakció összeölelkezett, s most már nyílt sisakkal, valódi színben tűnik fel… Remélem, hogy Magyarország törvényhozása jövőre is ellent fog tudni állni a szabadság ellenségeinek és odúiba fogja mindenkor visszakergetni a reakció huhogó baglyait.”

Az 1880-as években megszaporodtak az ellene indított támadások. Azt írta az 1886-ban megjelenő Néhány szó a nemzetiségi kérdésről című művében: „Magyarnak lenni s gyűlölni mindent és mindenkit, ami és aki nem magyar — nem egy és ugyanaz. Fel kellene végre hagyni azzal a gyakorlattal, hogy magyar és hazafi egyértelmű, tehát hazaáruló mindaz, ami nem magyar. Nem kell úton-útfélen, nagy dolgokban, s kicsikben folyton gyanúsítgatni, s csatározni. Nem kell állandóan ‘dákorománozni’… Ha nem állapodik meg ez az egyre erősödő sovinisztikus áramlat, ha kormány és törvénykezés magát általa sodortatni engedi, akkor új katasztrófáknak megyünk elébe… És ha a katasztrófát sikerül is elkerülni, a nemzetiségi kérdés folyton lidércnyomásként fog hazánkra nehezedni.” Saját pártjának tagjai sem hallgattak rá; 1884 februárjában kizárták a függetlenségi párt parlamenti klubjából, később kiszorult a közéletből is. Egy levelében így panaszkodott: „írhatnék még, de nincs hova. Olyan a honi sajtó ez idő szerint, hogy a farkasokkal kellene együtt üvölteni, azt meg nem tudok.”

Munkácsy Mihály: Hazafelé

A nemzetiségekkel, az idegenekkel szembeni vádak, amelyek az 1880-as években egyre erősödtek, s végül a huszadik századi kataklizmákhoz vezettek, az évek során alig szaporodtak újabb motívumokkal, csak a hangerő, a stílus lett egyre durvább. Az újra és újra fölemlegetett rágalmak közül az volt a leggyakoribb, mely szerint a nemzetiségek (s a zsidók) 1848—49-ben cserbenhagyták a nemzetet. Hiába született azóta számtalan tanulmány, amely hitelt érdemlően bizonyította, hogy a forradalomban és az utána következő szabadságharcban a magyarok mellett ott küzdöttek a nemzetiségek, s a népességben elfoglalt számarányuk fölött a zsidók is. Hiába figyelmeztetett már Mocsáry arra, hogy „aradi vértanúk lettek idegenekből, míg az ősök hosszú sorával dicsekedő tiszta magyarok szerepeltek mint muszkavezetők”; hiába nyilatkozott Görgey elismerően „az alatta szolgáló zsidó vallású honvédek magatartásáról”; hiába írta Jászi Oszkár, legalább annyi bizonyíték van arra, hogy „a nemzetiség nagyobb része ezekben az időkben is kitartott a magyarság mellett”, mint arra, hogy „a bécsi udvarral tartott nemcsak a nemzetiség egy része, hanem titokban a magyar főnemesség nagyobb része”. Ha már általánosítani akarunk, a magyar főnemességre több joggal lehetne rásütni, hogy áruló, mint a nemzetiségekre. A magyarországi zsidóknak a forradalomban játszott szerepükre vonatkozóan érdemes még idézni azt a bécsi hadügyminisztériumban fogalmazott levelet, amelyben a szabadságharc bukása után, a hitközségekre hadisarcként kivetett kétmillió háromszázezer forint képtelenül magas voltát indokolták: „Ez az összeg a magyar korona országaiban lévő összes zsidó községekre kivetendő, minthogy a Magyarországban levő izraelitáknak legnagyobb része érzelmeik és gonosz cselekvésmódjuk által az ottani forradalmat, amely az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna olyan kiterjedést, előmozdították.”

feszítsd meg

Az egyre agresszívebb „magyarságvédők” igyekeztek minden eszközzel fenntartani az állandó veszélyeztetettségi (ingerületi) állapotot, amelyben a magyarságot sújtó valamennyi csapás végső és legfőbb okaként az idegenekre lehetett mutogatni. Egy korabeli francia szemtanú ezt írta Magyarországon szerzett tapasztalatairól: „Azt hinné az ember, hogy egy óriási összeesküvés fenyegeti szünet nélkül a magyar államot.” (A nagy nemzetközi összeesküvés kísértete — úgy látszik — már igen régóta járja kétségbeesett köreit e tájon.) A nemzetiségekre, zsidókra „feszítsd meg”-et kiabálók tábora sohasem volt túl nagy, de mindig fülsiketítően hangos. Szekfű Gyula és Jászi Oszkár egybehangzóan állítja, hogy a soviniszták és antiszemiták kórusában a 67-ben hatalomra jutott, de az új rendhez alkalmazkodni nem tudó dzsentri a hangadó. (Nevezhetjük ,,úri középosztálynak” is; a mai — hasonló zengzetű — karban szintén ott találjuk képviselőiket.) De idézhetjük Krúdy Gyulát is, aki gyakran a társadalomtudósokat megszégyenítő érzékenységgel tapintott az elmúlt századvég egy-egy sajgó pontjára. ,,Az öreg Tisza adta ki a jelszót, hogy a magyar középosztályt meg kell menteni a biztosan bekövetkező pusztulástól… Itt kezdődött Magyarország egyik legkülönösebb korszaka, az emelkedés, a dölyf, az úrhatnámság, a panama atyafiságos korszaka, amely nem is végződhetett másként, mint a bekövetkező hősi halállal.” Csakhogy ugyanebből a halálra ítélt úri középosztályból került ki a liberális szellemű „szakértelmiség” legjava is. Istóczy és Mocsáry ugyanabban a társadalmi közegben született…

Másként fogalmazva a korszak ellentmondásait: a kiegyezéskor, 1867-ben hatalomra került liberális kormány 1868-ban — éppen Eötvös József és Mocsáry Lajos szakszerűen kidolgozott javaslatára — európai szellemiségű nemzetiségi törvényt alkotott, amit azonban a nemzetiségek megszületése pillanatától hevesen támadtak. Az 1880-as évek végére a helyzet megváltozott. „A magyar túlzók dühöngenek a nemzetiségi törvény ellen, nem hajtják végre, szellemét meghamisítják. A magyarosítás a törvényhozás nyíltan hirdetett célja lesz. A nemzetiségi képviselők durvaság és inzultus tárgyai, pedig a legmérsékeltebb és legbékülékenyebb nyelvet beszélik. Ezzel szemben a nemzetiségek egyre hangosabban követelik az 1868-as nemzetiségi törvény végrehajtását.” (Jászi Oszkár)

Ahogy sokasodtak a 67-ben hatalomra került szabadelvű párt gazdasági bajai, úgy erősödtek az ellenzéknek — főként a Mocsáry-féle függetlenségi párt vezetésével — a kormány ellen indított támadásai. A kiegyezés közjogi ellentmondásait — Mocsáry éppen olyan jól látta ezt, mint később Bibó — a konstrukción belül nem lehetett feloldani. Terjedt a parlamentben a terméketlen, gyűlölködő vitastílus és az obstrukció; ebben az ónos szitálásban csak a „nemzetiségi kérdés” és a „zsidókérdés” frivol izgalmai hoztak némi vigaszt. A kormánynak kapóra jött, hogy a nemzetiségekkel, zsidókkal szemben vívott „hazafias csaták” elterelték a figyelmet a kényes, s végső soron megoldhatatlan kérdésekről; nemzetiségi veszedelemre maga is szívesen hivatkozott, gyakran eltúlozva egy-egy „atrocitás” jelentőségét, mert így látta bizonyíthatónak, hogy ezekkel csak Ausztria segítségével tudunk megbirkózni. A bécsi udvar, a kormány és a hatalom legfőbb támasza, az úri középosztály tehát egyaránt érdekelt volt a nemzetiségi viszályok szításában.

Munkácsy Mihály: Vihar a pusztán

Másként ítélték meg azonban a „zsidókérdést”: ugyanis akkor még sem a kormánynak, sem a bécsi udvarnak nem fűződött érdeke az antiszemita izgatáshoz, ami nemcsak a hivatalosan vallott liberális elvekkel ütközött (ezzel egyébként a nemzetiségi gyűlölködés szítása sem fért össze), hanem ellenkezett jól felfogott gazdasági érdekeikkel is. Bécs üzleti életének fontos pontjai voltak a zsidó érdekeltségű bankok, a magyar kormány pedig éppen ez idő tájt tárgyalt Budapesten a Rotschild-konzorciummal adósságai átütemezéséről. Ilyen körülmények között nem látszott túlságosan szerencsés ötletnek a kormányszintre emelt antiszemitizmus. Ráadásul a zsidóellenes mozgalom az ellenzék soraiban, a függetlenségi párt szélsőbalján támadt, felkarolása tehát nemcsak elméleti tévedés, de taktikai hiba is lett volna. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy sokáig a soviniszták kórusa erőteljesebben zengett, mint az antiszemitáké. A sovinizmus ellen akkor — jószerivel — csak a Mocsáry-féle párt emelte fel a szavát. Éppen a pártvezér hívta fel először a figyelmet arra a veszélyre, amelyet a nemzetiségi izgatás a függetlenségi törekvésekre jelent. Csakhogy az 1880-as évek végére a soviniszta áramlat a függetlenségi pártot is magával sodorta, ezt jelzi, hogy a régi negyvennyolcas eszmét legtisztábban őrző Mocsáry kiszorult a pártvezetésből; helyét — Eötvös Károly erőteljes támogatásával — Kossuth Lajos idősebbik fia, Ferenc vette át. (A nagy magyar rebellis, az örökös ellenfél fiát Ferenc József később kereskedelmi miniszterré nevezte ki.) Ez a hatalomváltás, amely nem nélkülöz bizonyos bohózati elemeket sem, legalább annyira jellemző a függetlenségi eszme alakváltozásaira, mint a társadalom mélyrétegeiben zajló — egyelőre csak távoli égzengés-morajjal kísért — tektonikus átalakulásokra.

hazafias csaták

,,A nemzetiségi kérdés és a növekvő szociális feszültség volt az a két világtörténelmi robbanóerő, amelynek jelentőségét egyedül Mocsáry Lajos érezte át” — állapította meg önkritikusan — mintegy húsz év távlatából — Apponyi Albert, aki az 1880-as években — éppen a nemzetiségekről vallott soviniszta nézetei miatt — Mocsáry egyik legkeményebb ellenfele volt. (Akkor még sokan hittek a bismarcki „szociális olajcsöpp” jótékony hatásában. Azóta is — a társadalmi inga lengési üteme szerint — e „gyógyszer” időnként föl-, időnként leértékelődik.) Mindenesetre, ahogy a függetlenségi párt kivetette magából Mocsáryt, s lassan maga is belesodródott a soviniszta, antiszemita áramlatba, nyilvánvalóvá vált, hogy a megold(hat)atlan kérdések elfedésére nemcsak a kormánynak, de az ellenzéknek is szüksége volt „hazafias csatákra”, ehhez pedig ellenségekre (tótokra, oláhokra, zsidókra, dákorománokra stb.). A függetlenségi párt látszólag kétfrontos harcot vívott, mert a kormány által kikiáltott, „hivatalos” ellenségen kívül ő a labancokkal is hadban állt. Bármennyire lármás volt azonban a Bécs-ellenes küzdelem, a folytonos „kardbojt” viták alig leplezték azt a tényt, hogy a közös nemzetiségi veszély egy akolba terelt kormányt és ellenzéket. A függetlenségi ellenállást mindinkább csak a szimbólumok jelezték, Kölcsey megállapítása a „sujtásos nemzet”-ről egyre aktuálisabbá vált.

A „függetlenségi és 48-as” párt egyik alelnöke, Barabás Béla emlékirataiban büszkén emlegette, hogy ,,amikor a delegáció Bécsben ülésezett — kezdeményezésére —, egy hatalmas, magyar címeres zászló lengett a magyar házon, hadd lássák a bécsiek s prüszköljenek tőle”, de arra legalább ekkora önérzettel emlékezett, amikor a parlamentben szóvá tette, hogy „nemzeti ünnepeinken a Himnusz után Gotterhalte (az akkori osztrák himnusz) elhallgattasson”; ezen felszólalásának híre pedig „eljutott a király fülébe is” (ha nem jutott volna el, akkor mi értelme lenne a kuruckodásnak?). Barabás Béla egyébként többször járt a „királynál”, ilyen alkalmakkor — mint írja — mindig díszmagyart öltött, s mindig elbűvölte ,,a Munkácsy vásznára illő kép: amint őfelsége, huszártábornoki egyenruhában, jobb kezében a díszkucsmával, bejön a terembe, fellép az emelvényre, s odaáll a trónszék elé.” A látogatás után a magyar küldöttek — függetlenségiek, 48-asok, nemzetiek és liberálisok egyaránt — ,,finom bomboniereket kaptak, ezüstös papírban, a felségnek és a királyi család tagjainak arcképeivel”, ezeket azután a képviselők — pártállástól függetlenül — zsebeikben hazavitték, s otthon feleségeik és gyerekeik társaságában titkon bár, de jóízűen elfogyasztották. Barabás Béla elmeséli azt is, amikor egy ilyen ünnepi alkalommal — mint a képviselőház megbízott elnöke —- közvetlenül a király mellett kapott helyet, s ő a következő anekdotával „kedveskedett” őfelségének. „Az 1850-es években Albrecht főherceg arra vállalkozott, hogy bejárja az Alföldet. Egy szép, tavaszi napon Hajdúböszörménybe érkezik a herceg négyesfogata. A főispán kíséri. A nép harsányan kiáltozza: Vivát, Vivát!

Munkácsy Mihály: Legelésző csorda

—    Mi most nem Magyarországon vagyunk? — kérdezi Albrecht főherceg.

—    De igen, fenség, ez tiszta magyar város — válaszolja a főispán.

—    Akkor miért vivátot kiáltoznak?

—    Azért, felséges uram, mert ha éljent kiáltanának, rögtön utánakiáltanák: Kossuth Lajos.”

Barabás Béla szerint Ferenc József erre hangosan felnevetett, bár — tegyük hozzá — bizonyára nem először hallotta az anekdotát.

renegátok és neofiták

A korszak ellentmondásai közé tartozik, hogy a legbuzgóbb függetlenségi érzület titkon összeölelkezik a legforróbb királyhűséggel, s az erősödő sovinizmust és antiszemitizmust, amelynek legfőbb követelése az volt, hogy a nemzetiségek és a zsidók mielőbb cseréljenek anyanyelvet és vessék el őseik szokásait, tehát „magyarosodjanak”, éppen az erőszakos asszimiláció gerjeszti tovább. Tény, hogy a soviniszta és antiszemita áramlat erősödésében tevékeny szerepet vállalnak a renegátok és a neofiták is. Erről a folyamatról talán Jászi Oszkár írt a legvonzóbb nyíltsággal, igaz, 1912-ben, a huszadik század kataklizmái előtt, amikor még lehetett erről így írni. „Mindenekelőtt nagy és jelentékeny volt a renegátok szerepe, akiknek lényegéhez tartozik, hogy azt az érdeket, melynek szolgálatába szegődtek, különös nagy lármával és feltűnő eszközökkel szolgálják. Az anyagi és társadalmi előnyök keresésén kívül egyéb motívumok is közreműködhetnek ezen eredmény létesítésében, így mindenekelőtt a renegát múltja emlékeit akarja feledtetni azáltal, hogy túllicitálja a leghevesebb követelményeket is.” Jászi példaként említi a német nemzetiségű Grünwald Bélát és Rákosi Jenőt, s a zsidó származású Somogyi Aladárt. Egyébként is, állítja Jászi, „a renegátok között a zsidóknak vezérszerep jut. Az átlagosnál nagyobb intelligenciájuk, fokozottabb ingerlékenységük, a primitívebb kultúrákkal szemben a régibb faj esztétikai és intellektuális ellenszenve őket különösen fogékonyakká teszi erre a szerepre. De mindezeknél sovinisztább magyarokká teszi őket az antiszemitizmus (kiemelés J. O.-tól) félelme. Maguk is egy gyűlölt és megvetett fajból kerülvén ki, örömmel csinálnak egykori elnyomóikkal közös ügyet a közös ellenség ellen.”

Német ajkú magyar soviniszták és zsidó származású nemzeti antiszemiták? A kör bezárult; mintha nemcsak a képet, de a korszakot is a mester komponálta volna. A szereplők élesen szembefordulnak egymással, magyarok, oláhok, tótok, németek, zsidók, pánszlávok és dákorománok mondják a magukét. Nem párbeszéd folyik, csak végtelen monológok sora; a hősök az operafinálék modorában egymás mellett „énekelnek”. A nagy „párhuzam akció” több mint egy évszázada megszakítás nélkül tart itt a Duna-tájon.

felső kép: Munkácsy Mihály: Rőzsehordó nő