HA ISTEN KÖT FOGADÁST
2004 október
Pascal rejtőzködő Istene talány az ember számára. Isten létére legföljebb fogadást köthetünk. Goethe művében az Isten köt fogadást Mefisztóval, ha nem is az ember létére, de természetére, a „lelke mélyén élő” Jóra legalábbis. Faust azonban minden „metafizikai szomjúsága” ellenére és azzal együtt is, hacsak nem a szándéketika mérlegén mérjük tetteit, bűnös. Mértéktelen ismeretszomjának, naiv boldogságvágyának, új világot teremtő aktivizmusának nagy ára van: nem is egyszer halál, pusztulás a következménye. A költemény fölényesen-kedélyes Istenének álláspontjával szemben számunkra egyáltalán nem mellékes, hogy a „tétovázót”, a „tévelygőt” „botló léptei” hogyan és mikor vezetik végre az „igaz útra”. Minket, embereket ugyanis az elmúlt évszázad tapasztalatai, hogy itt csak ezekről beszéljünk, megfosztottak annak lehetőségétől, hogy a fausti ember tetteinek következményeitől könnyedén eltekintsünk. Akkor pedig a drámai költemény mennyei prológusának Istenét, pontosabban az ember (Faust) lelkére Mefisztóval kötött fogadását is frivolnak, végső kegyelmi döntését pedig felelőtlennek kell tartanunk. (Ha ezt az Urat valóban mindenható és szabad lénynek tekintjük.)
önmegváltás
De Goethe Istenének nem áll módjában a szabad döntés. Ha nem akar Mefisztóval szemben alulmaradni, márpedig ezt nem engedheti meg magának, kénytelen Faust bűneit nagyvonalúan megbocsátani. Ezzel a dramaturgiával Goethe saját csapdájába lépett: az emberről, „a föld kis istenéről”, e „daloló”, de „orrát száz maszatba dugó” „nyakigláb kabócáról” adott egyáltalán nem hízelgő jellemzés ellenére is ragaszkodnia kellett a mű „legderűsebb megoldásához”, az emberi nem ellentmondásos, de szükségszerű fejlődésének gondolatához, ahhoz az eszméhez, amely szerint az ember önmegváltásának (önmegvalósításának?) előbb vagy utóbb be kell következnie.
Goethe, az író egyetlen módon menthette volna meg Faust lelkét: ha hagyja, hogy becsületesen elvigye az ördög. (Akárcsak a testvér Don Juanét.) Ezt a Faust-monda középkori haragvó Istene, az ördöggel való cimboraságnak már a gyanúját is keményen büntető Úr éppúgy megértette, sőt megkövetelte, mint ahogy az emberi dolgoktól hűvösen tartózkodó kortárs deista Teremtő elnézte volna. Valljuk meg, a 16. századi német népkönyv meséje, az ördöggel kötött szövetség vétségét magával az ördöggel megtoroltató dramaturgiai képlet inkább megfelel mai, történelmen edződött elvárásainknak, mint a nagy német költő vigasztaló változata: a Faust lelkét égbe emelő, „vétket oldó mennyei sereg” zárókórusának elképzelése. Az ördöggel nem lehet (nem szabad) játszani, a Gonosz beváltja ígéretét – ez a tanulsága a középkori történetnek. Ki mint vet, úgy arat: a Fausttal való leszámolás szörnyű eseményei, az éjszakai dulakodás zajai, reggel „a vérrel bemocskolt” szoba látványa a riadt tanítványokkal ezt éppúgy megérteti, mint a jelenet nagyon is helyénvaló naturalizmusát elégedetten nyugtázó mai befogadóval.
melodráma
Goethének azonban nyilvánvalóan másféle kimenet és másféle Isten kellett, egy misztikus-hermetikus elemekből egybeszőtt, de a történelmi észszerűség kívánalmának engedelmeskedő, már-már hegeli eszmeiségű lény. Goethe Istene (mintegy a történelem cseleként) a drámai költemény Mefisztójával szemben a Jót akarja s a Rosszat műveli (éppen bagatellizálása révén). Ebből a felfogásból, mint azt már Heine éles elméjű megjegyzése is tanúsítja, tragédia nem, csak a második rész „megroggyant épületének” melodrámája következhetett. Melodráma, amelyben mégis van tragikus vétség, az, hogy melodráma, és nem tragédia.
Goethe megoldását az sem mentené, ha Isten tényleg megnyerné a fogadást, s itt, az emberi tájakon minden jóra fordulna. (Ha a tények birodalmából ismét átléphetnénk az értékekébe, ha az „alkalmazás és alkalmazkodás” technológiáinál, a technológiai fegyelemnél fontosabbá válna számunkra a hagyomány, a hagyomány értelméről folyó párbeszéd, egyáltalán a dialógus, ha a dolgok fölötti uralom, a hatalom akarása helyébe [ismét?] a megértésre törekvés léphetne, ha az ember a szórakoztatóipar csalfa vágyképeit, előrecsomagolt árucikkeit újra saját fantáziájának alkotásaira cserélhetné, ha saját képességeinek birtokba vétele, élettársainak [sic!] kímélése, a szolidaritás és szubszidiaritás válhatna értékké, ha a mennyiség és a hatékonyság elvét a minőségé legalább korlátozhatná, ha a telhetetlen bendőt… stb., stb. ad infinitum. Ha mindez bekövetkezne is, nem a szükségszerű fejlődés hozná. Ahogy Bibó István is látta: „az emberi közösség helyes szervezésének a nagy akcióját lehet el is rontani”. A felelősség pedig nem ér véget a szándékokkal.
Ahogy a múlt sem a jelennel (bárhogy szeretnénk is). A pontot csakis a jövő teheti ki – az pedig még mindig nyitott.