EGY TALÁLT TÁRGY KÖRÜLJÁRÁSA

Könnyen belátható, hogy az ún. természeti katasztrófák nem csupán a természet művei, s legfeljebb első indulatunkban tűnhetnek egy bosszúálló Isten kiszámíthatatlan reakciójának. Már Rousseau is hangsúlyozta egyik Voltaire-rel perlekedő levelében, hogy a lisszaboni földrengés és a hozzá hasonló kataklizmák szörnyű következményeiért is az ember, a történések előidézője a felelős: a földrengések ugyanis elsősorban városokban pusztítanak, a városokat pedig az ember hozta létre.

fiskális szempontokra redukált

A rousseau-i okfejtést mai világunkra alkalmazva különösen aktuálisnak érzem. A természethez fűződő viszonyunkban a tanulság szinte magától kínálkozik. A felelősség (vagy felelőtlenség) társadalomban mutatkozó hatásai azonban nehezebben átláthatók. Hogyan lehetséges, hogy az emberek közötti viszonyokat inkább az amigdala, a „hüllőagy” uralja, mint a homloklebeny? A nyugati, a civilizált társadalomban is, amelynek részrendszerei a lehető legészszerűbben elrendezettek? S egyik rész sem akar mást, csak a tiszta logikát, a maga logikáját érvényesíteni? Talán éppen ezért. Az „észszerűségnek” a költségvetésben kizárólag fiskális szempontokra redukált fogalma és erre épülő, emberi vagy természeti veszteségekkel nem számoló gyakorlat alkalmasint nagyobb és közvetlenebb fenyegetést jelenthet a szegény ember számára, mint a New Orleans-i hurrikán.

A társadalmi kontroll alól kiszabadult részrendszereknek az egész szempontjait maga alá gyűrő logikája valóságos ámokfutássá fajulhat. Olykor úgy érezzük, elszabadult az ész, s önálló és külön logikájú részrendszerei (pl. a gazdasági, a katonai vagy a rendőri) hihetetlen radikalitással és rigiditással lépnek fel, és letarolják az életvilág egészét. Ezt az eredetileg Hermann Brochtól származó képet még tovább rajzolhatjuk: ma már ott tartunk, hogy mindegyik rész önállósult, s függőségébe igyekszik kényszeríteni az összes többit (és az egészet). Azok is, amelyeknek egymástól való függetlenségét, a hatalmi ágak megosztását eredetileg éppen a társadalom egészének jó működése (a diktatúrák megelőzése) érdekében találták ki – mint annak idején a cserépszavazást.

kettős adóztatás

Mindez kicsiben, a mi viszonyaink között is szemlélhető. Elég, ha az önkormányzatokra, a polgárok helyi képviseleteire gondolunk, amelyek működésében felsejlik a török korból ismert kettős adóztatás gyakorlata. Ennek egyik oka az államháztartási hiány Szküllája és a gazdasági pangás Kharübdisze között hánykódó központi költségvetés új stratégiája. Az adók átcsoportosítása. A központi kormányzat az új helyzetben az önkormányzatoktól megvonja forrásaik egy részét, s kárpótlásul az ingatlanadót nyújtja nekik. Adókivető funkciójukban megerősödve a helyi képviseletek, bár a központi megszorításokra panaszkodnak, két kézzel szorongatják polgáraik torkát. Az önkormányzatoknak az utóbbi pár évben kialakult, az egyén felett gyakorolt hatalmára saját esetemet hozom fel példaként.

A nyolcvanas évek végén nagybátyám jóvoltából váratlan örökséghez jutottam, mintegy százezer forinthoz, amelyből (természet iránti nosztalgiák s Babits-reminiszcenciák hatására) Esztergom-Szamárhegyen telket vásároltam. (Íme, a talált tárgy.) Ráadásul, középiskolai tanár létemre, még nyaralót is építettem volna rá. Építési kérelmemet az esztergomi önkormányzat annak rendje és módja szerint (Bős-Nagymarosra hivatkozva) elutasította. (Bár mindvégig kecsegtetett az építési tilalom feloldásával.) Végül föl kellett adnom szándékomat, s szégyenszemre (nem kis veszteséggel) el kellett vonulnom. E viszontagságos történet tárgyi bizonyítékául a városban mindössze szerencsétlen telkem maradt, mely fölött a természet – az én megnyugvásomra is – visszaállította ősi jogait. Eltelt másfél évtized, s az esztergomi önkormányzatnak is eszébe jutottak a jogok: 2007 januárjától bevezette a telekadót. Ennek mértéke maga a mértéktelenség, nem kiemelt övezetben is (mint amilyen az „enyém”) 131 Ft négyzetméterenként. 740 négyzetméteres telkem teljes vételárát így minden évben adóként kellene befizetnem. S mit ad az önkormányzat az adó indokául szolgáló belterületi besorolásért? Csupán villanyvezetéket, az is több mint 150 méterre található telkemtől. A részleges közművesítettségnek ezzel vége is. Se víz, se csatorna, se gáz, se köves út. Van viszont alkotmányjogi szempontból is tisztázatlan helyzet: az esztergomi önkormányzatnak sem lakcímem alapján (budapesti lakos vagyok), sem tulajdonom alapján nem lehetek polgára – így tehát a fölöttem eljáró hatóságot nem is választhatom. Ebben a viszonyban nem polgár, hanem formálisan is alattvaló vagyok. Baj az is, hogy nehezen tudok szabadulni állampolgári öntudatomtól. Könnyebb lenne alattvalói mentalitással. Fölháborít, ami velem történik. Ráadásul élénken emlékszem hasonló helyzetekre, a Rákosi-diktatúra időszakára, amikor nagyszüleimet szorongatták hasonlóan irreális beadási követelményekkel – de ők „megszabadulhattak” vagyonuktól, „felajánlhatták” (!) földjeiket a téesznek. Ez még számomra is kiút lehetne, ha a kapzsi hatalom nemcsak a számokkal, de velem is törődni tudna. Hiszen én is fölajánlanám kis örökségemet! Lemondanék, ha lehetne. De nem lehet, nincs szabadulás az intézményesített logika adósrabszolgaságából. A létező demokrácia szép új világában sem.

kép | vecteezy.com