CUI PRODEST?
2008 április
A tankönyvek Madách Tragédiájának tárgyalásakor többnyire a bűnbeesés bibliai történetére is utalnak, ez utóbbit a tudás eredetének alapszövegeként bemutatva. A rossznak, a bűnnek „haladást elősegítő” szerepét hangsúlyozandó némelyikük a német klasszikus filozófia (Kant, Hegel) e tárgyról szóló megállapításait is idézi. Noha a „történelmi haladás” tézisét csak erős fenntartásokkal kezelhetjük, s az emberiség elleni bűntettek nyomán a gonosz szerepét is óvatosabb megfogalmazásban szeretnénk látni, mégis el kell gondolkodnunk e sajátos árukapcsolás tényén és értelmén. Elvégre megszokhattuk, hogy semmit sem adnak ingyen. Kell, hogy a tudásnak is legyen ára. Igaz, néha sokalljuk, amit kérnek érte, s aggódunk a még ezután benyújtandó számlák miatt.
súlyos következmények
Hol itt az értelem? Talán éppen abban, hogy a következmények terhével együtt is létezik a cselekvés kényszere: a felelősségben és a szabadságban. Bár erről nem szólnak a tankönyvek: a bűnbeesést elbeszélő szövegrész a tudás mellett a szabadság alapozó története is. Talán a kíváncsiság előbb ébredt önmagára, mint a saját akarat. De lehet, hogy fordítva történt. Akár így, akár úgy, a tilalom megszegésének gondolata súlyos következményekkel járt, s nemcsak a tudást, de a szabadságot illetően is: ez utóbbit éppoly kellemetlen viszonyba hozta a rossz-szal (s a büntetéssel), mint az előbbit.
A fönti értelemnek nagyon is aktuális a mondandója. Bár a szabadság szó sokféle jelentésű, talán nem is egy fogalmat takar, a diktatúrát kijárt értelmiségi szótárában komoly érzelmi tartalékokkal rendelkezik. (Arthur Koestler szerint az értelmiségit nem a diploma, hanem a független gondolkodásra törekvés jellemzi.) Az értelmiségi ezért szinte predesztinált, hogy konfrontálódjon a hatalommal (néha még az ebből következő neurózisra is). Mindez a rendszerváltás időszakában pátosszal telítette a szót: szabadság – ez lobogót jelentett. (Pl. a diszfunkcióktól nyögő, kritikával joggal illetett magyar közoktatás „reformjában” is – valójában az iskolaalapítási szabadság égisze alatt végrehajtott széttagolásában.) Ma sokan kiábrándultan beszélnek róla – ha ideológiakénti forgalmazására gondolunk, joggal. A bürokrácia átláthatatlan viszonyai nem kedveznek sem az ellenállásnak, sem a morális jónak. E kifejezések a diktatúrák fekete-fehér viszonyaira sokkal inkább jellemzőek (voltak).
Mai világunkban nehéz tájékozódni egyetlen érték iránytűjével. A viszonyok kevéssé átláthatóak, egyes értékek között kényes egyensúly, néha egyenesen ellentét figyelhető meg. A szabadság nyilvánvaló értékét pl. eltorzítja a piac szabadságának ideológiája. E történet nem új, kezdetei a szabadversenyes kapitalizmus kialakulásának korára tehetők. Polányi Károly elemzése pl. (A nagy átalakulás) rámutat az önszabályozó piac gyakorlatának és teóriájának ferdeségeire: egyrészt arra, hogy (amire korábban nem volt példa) kiszakítja a gazdaságot a társadalom egészének szövetéből, másrészt természetes értékekből (mint a munkaerő és a föld) fiktív árukat képez, ezzel megnehezítve valóságos funkcióikat (tulajdonképpen az életet). Ráadásul groteszk, hogy a szabad verseny (már a szabad verseny is!) állami-intézményi beavatkozást igényel: a „szabad” piacokat ki kell kényszeríteni. Az önszabályozó piac elvének első perctől küzdenie kell az ellene irányuló törekvésekkel (a szakszervezetek, a protekcionista mozgalmak, később a jóléti állam filozófiájával). Napjaink uralkodó felfogása, a neoliberalizmus újabb lendületet adott az önszabályozás eredeti eszméjének. De el ne feledjük: a szabad kereskedelem jelszavát azoknak a multinacionális cégbirodalmaknak a nevében hangoztatják, amelyek erőfölényük révén hovatovább nemcsak az egyes állampolgárokat, de az államokat is képesek befolyásuk alá vonni, sőt, akár megvenni (pénzük s a képviseleti elvet elgázoló menedzseri szemlélet uralma révén).
hármas tagozódás
Hogy a szabadság értékét lehet a többivel összhangba is hozni, álljon itt két név: Rudolf Steineré és Bibó Istváné. Mindketten a mamutbirodalmak korlátozásának hívei voltak. Bibó szerint „a nagy méretű tulajdon akár ilyen, akár olyan formában az emberek fölötti rendelkezés lehetőségét biztosítja azok számára, akik ezt a nagy méretű tulajdont legfőbb ponton irányítják, akár mamuttulajdonosnak, nagybirtokosnak, nagytőkésnek neveztetik ez az irányító, akár valami megbízottnak”. Steiner is „a tőke és a termelőeszközök feletti korlátozott rendelkezési jog körforgásának biztosításáról” gondolkodott. Kidolgozta a társadalom hármas tagozódásának elméletét, amely, szemben a „korszerű” (a 19-20. század fordulójára) jellemző mozgásformákkal, a gazdaság, a jog és a kultúra „ősfunkcióira” igyekezett a figyelmet irányítani (a gazdasági életben a kölcsönösség: a testvériség, az állami-jogi szférában az egyenlőség, a szellem világában a szabadság egymást feltételező és egymást kiegészítő értékeit hangoztatva).
Három érték kerül egymás mellé, pontosabban egymás fölé/alá Petőfi közismert epigrammájában, a Szabadság, szerelemben is: az életé, a szerelemé és a szabadságé. E sajátos értékhierarchiát egyik volt tanítványom így jellemezte: „Petőfi a szabadságot többre becsüli szerelménél, tehát a szingli életformáját képviseli. Nála ez van a csúcson.” Sajátos szemlélet, kétségtelen. Mégse nevessünk rajta túl korán: nem biztos, hogy hajdani növendékem rosszul okoskodott. A különféle családtípusok fogyasztási szokásairól szóló kimutatások szerint is a szingli „van a csúcson”: a nagycsaládok és a nukleáris családok tagjaival szemben ő fogyasztja a legtöbbet. Ha a fogyasztás nagysága a cél, valóban övé az érdem. Ki tudja, talán a jövő is. De kinek jó ez? Cui prodest?