SÓVÁRGÁS

Ült kicsit előredőlve az öreg fotelban, bordó-fekete flanelpongyolája alatt hálóing, összefogott keze a térde között, egyet-egyet bólintott, nem reszketősen, inkább mintha tépelődne, nem nézett lefelé, a tekintetét most is tisztán látom, azt látom legtisztábban, tompa, üres tekintetét, ahogy ül előredőlve, alig észrevehetően bólint, ahogy órákig, napokig, évtizedekig csak néz. Kisgyerekkori emlékeim nincsenek róla. Tízhónapos voltam, amikor ’45 januárjában apám megtalált bennünket Pesten, anyámat meg engem, és lepedőbe pólyálva a nyakába kötött, jórészt gyalog vitt a már felszabadult Szegedre, hogy végre egyetemista lehessen, kiváló medikus, lelkes és lendületes világformáló, népi kollégium-szervező, egyetemi párttitkár, hogy aztán összeomoljanak az ábrándjai, viselje a meghurcoltatást és újra, másképpen, örökre a nyomorultak orvosául szegődjön. A nagyszüleim Pesten maradtak, a gyerekeik, testvéreik, a legtöbb rokonuk meggyilkolása után lendületesen ők is új életet kezdtek: nagyapám üzletet – kocsmát – nyitott, méghozzá ha hiteles a családi szóbeszéd, jövedelmező üzletet, nagy öröklakásuk volt, és nagyanyám állítólag lakkoztatta a körmét, sőt rókaprémet is viselt. Apámmal évekig nem találkoztak, de én egyszer vagy kétszer voltam abban a lakásban. A lakásra emlékszem, akkori nagyanyámra nem. Aztán államosították az üzletet, és őket kitelepítették, soha többé egy fillér jövedelmük nem volt; a szabolcsi nyomorból apám Békéscsabára, majd Albertirsára, végül Pestre költöztette a szüleit, s az ellátás mellé önmagához méltó érzelmeket is előállított. Sokáig úgy hittem – valamelyest még most is –, hogy ezek elhatározott, megtervezett, csakis kötelesség diktálta érzelmek voltak, s hogy apám erőszakosan és ideologikusan, kényszeresen átírja, megszépíti történeteiket, és hajlottam arra, hogy a „magasabb szintű értést” rossz, önbecsapós szövegnek minősítsem. ’55 nyarán egy hétig voltam a nagyszüleimnél Békéscsabán, és gyötrelmes száműzetésnek tűnt az az idő, nem értettem, miért kell nekem együtt lenni idegenekkel. De talán éppen az idegenségük miatt maradtak éles emlékeim: nagyanyámról, ahogy az udvaron a nehéz, parázzsal megrakott vasalót lóbálja, hűti, ahogy este lehajol, kihúzza a rekamié (tőle is ,,rökamié”-nak hallottam) sínen csúsztatott fiókját, kiszedi az ágyneműt, és egy számomra ismeretlen rendeltetésű, régi lepedőből hasított, vasalatlan rongyot is, a párnája alá teszi, ahogy péntek este gyertyát gyújt, és mintha varázsolna, széles karmozdulatokkal imádkozik – ezt később is láttam néhányszor. Úgy imádkozott, ahogy főzött, takarított, vasalt: minden áhítat és személyesség nélkül, ahogy bizonyára áhítat és személyesség nélkül egykor megtanították minderre. Idegen volt nekem, de egyre kevésbé közömbös, felnőtté érve meg szimbolikus, már-már mitikus figurának láttam, és olyan aránytalanul heves szenvedéllyel ítéltem el a passzivitását, a tompaságát, beletörődését minden megtörtént és megtörténhetőbe, mintha a saját lehetőségeimmel fordulnék szembe.

még annyi féltés sem

„Nekem jó anyám volt”, mondta apám konokul – a konoksága külön is bőszített. Jó anya? Mint egy állat, de nem, még annyi féltés sem tellett tőle. Nagyapám engedelmes rabszolgája volt, ezé a narcisztikus, helyét nem lelő, kocsmáros cézáré, aki hisztériájával, hipochondriájával, úrhatnámságával és minden bizonnyal homoszexuális kalandjával még sokkal idegenebb volt nekem, de idegenül idegen, s mintha ő semmit sem hagyott volna maga után, egyetlen vonását, gesztusát sem örökítette.

’69 júniusában Prágában egy hajnalon tükörbe néztem, és nagyanyám vonásait láttam magamon. A barátaink menekülését segítettük akkor, diplomákat és ezüst evőeszközt, damasztot és porcelánt hoztunk el, hogy a következő hónapban felpakolva tőlünk mehessenek tovább nyugatra. Rossz volt magyar rendszámú kocsival végighajtani Csehszlovákián, megállni Prágában, mintha csak normális családi kiránduláson nézelődnénk, a megszálláskor leszaggatott, összecserélt utcanévtáblák szerencsétlenségével együtt lenni; az a tüszős mandulagyulladás büntetés volt, kegyetlen ítéletvégrehajtás, a csillapíthatatlanul magas láz, ahogy a törékeny gyerektest rángott a hányásoktól, izzadt kis tenyere, nyöszörgése; minden valaha volt kiszolgáltatottság összeállt, mikor véreset hányt, infúzió kell, de ott vagy itthon?, elindulhatunk-e? És hajnalban megmostam az arcom, belenéztem a fürdőszobai tükörbe, és a nagyanyám vonásait láttam, a három gyereke halálát is túlélő, mindent túlélő, mindenbe beletörődő, péntek este gyertyát gyújtó, takarékosan vizes piskótát sütő, stoppoló, bólogatva előrehajoló, semmit néző nagyanyámét.

erős vagyok

Kilencvenhét éves korában halt meg, otthon. A combnyaktörése után közel egy évtizedig élt, de járni nem tudott, fürdetni kellett és szobavécére ültetni, sohasem panaszkodott, nem nyűgösködött, és soha senkivel nem volt agresszív. Olykor teljesen értelem nélküli tekintettel nézett, holott még a halála előtti napokban is magánál volt, „amíg él, nekem erőt ad”, mondta apám, és úgy tűnt, végül ő rendezte olyanná az anyja halálát, amilyennek meggyőződése szerint lennie kellett. Utolsó este megsimította a haldokló homlokát és közben az orvos józan tárgyilagosságával beszélt hozzánk: „terminális légzés, még egy-két óra”. A pajzsként őrzött józanságán és gyakorlottságán is átsütött, láttam: majd így akarja ő is, és három év sem telt el, mikor egészen nagyanyám testét öltötte magára, pedig szenvedve, fulladva és szellemileg megtartottan haldoklott. Az utolsó délután megemelte a kezét, mintha fogni akarna valamit, tejet, gyümölcslét, levest hozzak-e?, fordítsam el a ventilátort vagy kapcsoljam erősebbre?, ingatta a fejét, és óriási erőfeszítéssel suttogta, hogy erős, „erős vagyok”, és én hódolattal helyeseltem, hogy erős, nagyon erős, ökölbe szorítottam a kezem és bólogattam neki, hogy milyen erős, mosolyogva lehunyta a szemét, talán egyszerre elégedetten a teljesítménye és az elismerésem miatt – és bölcs belenyugvással is, hogy ezt mondom, így csinálok, ilyen konvencionálisan értetlenkedem. Mert az az erő, persze, kellett ahhoz, hogy irányítani, uralni tudja a halálát, de ugyanez a nagy erő nehézzé, még gyötrelmesebbé tette a halálát. Azt hiszem, tudta, hogy én tudom, értem ezt a kettősséget, mint ahogy a haláltól még jóval messzebb lévő is tévedhetetlenül látja mások szemében a hanyatlása keltette riadalmat, a szavakba alig foglalható kérdéseket például, hogy „milyen stádiumban?” meg „mennyire súlyos?”, s hogy „maradéktalanul felépül-e még?”.

Látja a gyerekei szemében, hogy mit hessentenének, takargatnának, mit nem akarnak látni; orrában érzi, amit ők nem akarnak megérezni, mert a megráncosodott bőrnek, a meglöttyedt kötőszövetnek, a ritkuló hajnak, talán a fénytelen szemnek is szaga van, erős, savanyú szaga, és nincs parfüm, nincs krém, nincs illatos szappan, ami eltüntetné, legalább elfedné, Arábia minden fűszere se – nincs olyan.

Otthon halt meg apám, a családja körülvette, elbúcsúzhatott tőlünk, pontosan tudta, hogy sokaknak hiányzik majd, s hogy a legelemibb kötelességeit mégis teljesítette; végig magánál volt, sőt, mindig is erős szeméremérzete sem sérült: az utolsó órákban is csak a fiának, a vejének engedte a kacsáztatást, nekem nem – majdnem úgy halt meg hát, ahogy képzelte, az utolsó években bizonyára egyre többször és egyre részletezőbben; mégsem, az ő halálával sem tudok megbékélni, az én szememben nem villanhatott akkor, azóta sem a ráismerés, az elfogadás; hajlamosabb vagyok még most is Bergman Alexanderéhez hasonlóan gyerek-káromkodásokat mormolni, primitíven és brutális-csupaszon, kilökni magamból, magamnak, és nemcsak a halál ténye, hanem a hogyan viszonylagossága, a majdnem miatt is. Mert számomra eltagadhatatlan, utólag átírhatatlan, hogy azt a halálba futó szakaszt gyötrelmesen tette meg, nem a végső fulladás-zihálás, nemcsak az utolsó napok testi kínja, készültséget messze meghaladó feladata, hanem az egész volt – és maradt – megalázó, megoldhatatlan, lázító. Minden hanyatlás az. És egyre erősebb a gyanúm, hogy sehogyan sem lehet elfogadhatóvá szelídíteni. Csak rámondani, hogy majdnem, aztán lassan elfelejteni, elhagyni a megkülönböztető szócskát is. Rámondani – távolságtartóan – mindenre mindent lehet. És példákat garmadával.

elég egy nátha

Így Csehov is majdnem önmagához méltóan halt meg. A negyvennegyedik születésnapján tartott Cseresznyéskert-bemutatón ugyan már aggastyánnak látják, csillapíthatatlanul köhög, jártányi ereje sincs, a tuberkulózis a tüdeje után a beleit támadja, reumás fájdalmak és ki-kiújuló mellhártyagyulladás kínozza, állandóan lázas, szívelégtelensége miatt is fullad, és senki emberfia nem értené, miért érzi, hogy nem úgy él, ahogyan élnie kellett volna, kellene. Valami jóvátehetetlenül mellément. Micsoda? Huszonkilenc évesen halálos beteg, öreg professzor-hősével mondatja, hogy „Ha az emberben nincs valami, ami magasabb és erősebb minden külső befolyásnál, akkor elég egy nátha, hogy elveszítse egyensúlyát, és minden madarat bagolynak, minden neszt kutyavonításnak tartson”. Elvesztette az egyensúlyát? És éppen ő, akinél szívósabban és elegánsabban senki sem törekedett egyensúly-teremtésre? Badenweiler, ez az „eredeti” német fürdőhely alkalmas helyszín a halálra; az idegen panzió, az idegen környezet, az idegen nyelv, minden alkalmas, a német orvos is, aki találékonyan pezsgőt adat, „Már rég nem ittam pezsgőt”, mondja a haldokló, mintha a saját darabjában játszana, ő is orvos, fegyelmezett és kivételes ízlésű, „Ich sterbe”, mondja az orvosnak, németül mondja, hogy meghal, ez még méltóságteljesebb; „Nyugodtan kiitta az egész poharat, lefeküdt a bal oldalára, és nem sokkal utána örökre elhallgatott”, emlékszik romantikusan-melodramatikusan a színésznőfeleség, neki is játssza a meghalást?, de minél meghatottabban – „elszoruló szívvel”, sőt emelkedetten – interpretálják és esztétizálják ezt a halált, bennem annál több káromkodás tolakszik föl, és nagyon is naturálisan látni vélem, amit Olga Knipper nem tudott vagy nem akart: a színpadra vihetetlen pusztulás rohadt tényeit, ahogy lassan minden méltatlanná lesz, nem tud dolgozni, ahogy a Cseresznyéskert-próbákon akadékoskodik, gyötri a színészeket, s ahogy azok tűrik, hiszen ő Csehov, a jóságos Anton Pavlovics – csak volt? –, észreveszi-e az ember, ha túléli önmagát?; látom a szenvedéseket tetéző önvizsgálódásait, s hogy nem igaz, az egész mese nem igaz, hogy nem nemesíthető meg a halál, és nincs emberhez méltó, mert nincs erkölcsös változata.

A bökkenő számomra persze nem az, hogy mi jön a halálban, hanem hogy milyen a halálig tartó élet, s bár úgy tűnik, eddig még a legaggályosabb, önmagukkal leginkább szigorú, kíméletlenül önreflexív embereknek sem sikerült jól meghalni, s ami a leggyanúsabb, hogy még jól elképzelni sem tudta soha senki, vagyis megfelelő idea sem született ezer évek alatt, azt határozottan érzem, hogy a késlekedő halálnál, az öntúlélésnél semmivel sem kevésbé rossz az elkapkodott halál. Ha az ifjú Hamlet monológja végeztével nem Opheliával vívna szópárbajt, hanem legyőzve rettegését kiszállna tenger fájdalma ellen, s átlépne ama nem ismert tartományba – nos, akkor lenne csak igazán gyáva. Ott, a harmadik felvonásban nem lehet kiszállni. Akkor már Laertes mérgezett hegyű kardja elé állni is erkölcsösebb. Bizony, bökkenő, hogy meddig elsietett és mikortól késlekedő a halál – van-e egyáltalán sáv a két állapot között, s van-e az embernek módja meglátni önnön állapotát?

önvigasztalások

Persze a sok milliárd halálból csak töredéknyi irányított – az irányítottság viszont nem feltétlenül öngyilkosságot jelent. Apám többször mondta, és nem csak az utolsó időkben, hogy sohasem lenne öngyilkos; ízléstelennek, visszataszítónak érezte – és szükségtelen otrombaságnak is; ha ő egyszer nem akar tovább élni, állította, akkor nagyon hamar meg fog halni. Ez egészen úgy hangzott, mintha az egyensúly elveszítésének következményéről beszélne. És azt hiszem, lényegében így is lett, noha a „nem akar tovább élni” kifejezés ridegebb és radikálisabb, semhogy igaz lehetne. Akit szeretnek (s talán az is, akit nem), persze hogy élni is akar, a továbbélők rendszerint számtalan mozzanatot felidézhetnek annak bizonyítására, hogy tervei voltak az elhunytnak, erős örömei, s hogy a halál erőszakosan ragadta el. Ezek, meglehet, nem kitaláltak, még akkor sem, ha legtöbbször önvigasztalások, önmegnyugtatások, hiszen az élőnek mindig lelkifurdalása van, mindig marad oka az önvádra; és a totális tanácstalanság, az idea nélküliség miatt eleve gyötrelmes a helyzete. A modern pszichológia ájtatos hazugsága, szörnyű életidegensége a gyászmunkáról szóló fejtegetésekben a leginkább visszahőköltető.

Apám nem akarta az élethosszabbító szívműtétet. Még azt sem engedte, hogy a kérdést valaki ilyen egyszerűen, nyíltan, megválaszolhatóan kimondja. Sok száz betegét meggyőzte a tüdőműtét, például a lebenyirtás szükségességéről, de határozottan elutasította az ötletet, hogy őt megoperálják – nevetséges lett volna éppen vele vitatkozni. Az első infarktusa után tíz évig élt, s most még tisztábban látszik, amit akkor is éreztünk, hogy ennek a tíz évnek az első fele – nem is fele, több: csaknem kétharmada életének talán legtermékenyebb időszaka volt, ekkor találta meg, vagy inkább ekkor alakíthatta a legsajátabb és ugyancsak sokszínű szerepét; a nyolcvanas évek közepe-vége: pezsgő történelmi szakasz, amely ugyanakkor józanságot, elszántságot, bátorságot, tapasztalatokat kíván; olyan helyzet, amikor az orvos terápiás, esetleg radikális terápiát javasló, de akkor is megnyugtató és szintetizáló magatartása égetően szükséges. A kilencvenes évek legelején – brutális hirtelenséggel – elveszett ez a szerep. A roppant erőfeszítés, hogy különböző ízlésű, világnézetű, pártállású embereket egymás mellé ültessen, s mintegy kényszerítsen az érvelő párbeszédre, feleslegessé vált; mintha a megnevezhető, kijátszásra és elutasításra rendeltetett hatalom eltűnésével eltűnt volna a hatalom elleni szövetkezés igénye, feladata is; maga a „szövetkezés” lett gyerekes, tartalmatlan buzgólkodássá, mindenkinek csak nyűg. Pontosan tapintható, hogy ekkor következett az a bizonyos egyensúlyvesztés, ami egyébként alattomos módon, tudom, nagy tragédiák nélkül is elérheti az embert. Persze a szerepvesztés után (közben) is annyi minden megmaradt: intenzív, az eredményességet szinte azonnal visszajelző gyógyító munka, nagy, és egyre nagyobbodó család, mindezt ő is tudta, leltározta – de ha azt a rejtelmes egyensúlyt találat éri, a halál felé – utólag jól látható – szűk alagút nyílik. Az alagútban lehet lassítani, kapálózni, lehet apátiásan menetelni, egy lendülettel végigrohanni vagy őrjöngve vagdalkozni, a kijárat már eltéveszthetetlen. És minden oda mutat.

Az egyensúlyvesztés rendszerint szomatizálódik: a betegség pedig nem figyelmeztetés többé, hanem halálos kór, és senki sincs, aki eldönthetné, a fizikai betegség gyorsítja-e a pszichikai szétesést, vagy fordítva; test és lélek szenvedése együtt indukálja a még nagyobb testi és lelki szenvedéseket, és lehetetlen, hogy a szenvedő közben ne érzékelje téveszthetetlenül, mennyire szenved a környezete. A haldokló vagy a halál felé tartó mindig passzivitásba szorítja még a hozzá legközelebb állókat is; ami megtehető, csak áltett. És minél hevesebb a halál előtti küzdelem, minél tisztességesebb, valóban végigjátszott ez az életrész is, annál gyötrelmesebb mindenkinek – bár megközelítőleg sem annyira, mint amit egy végig nem játszott, elkapkodott halál zúdít a továbbélőre.

bűnös halál

Azt hiszem, valamelyest mindenkiben fellelhető a kereszténység megerősítette hiedelem, hogy az öngyilkosság csakis bűnös halál lehet. Az öngyilkosság eleve devianciának minősül, s még akik elfogadhatónak tartják, akik „megértik”, azok is mentegetni igyekeznek. Racionális magyarázatot keresnek vagy kreálnak az elkövetésre. Halálos betegség, becsületbeli ügy, elhagyatottság és így tovább. Az öngyilkosságok azonban – mint a többi halál és minden élet – egyediek, noha bizonyára vannak ismert, „tipikus esetek”, a kamaszkori hirtelen elhatározástól (ami gyakran az öntudatlanul beépített védelem ellenére, mintegy véletlenül sikerül) a környezetet zsaroló-büntető haláláig, mint ahogy az egyediség, a varázslatos másolhatatlanság mellett is vannak „tipikus” életek.

Egyetemistaként, s aztán még sokáig, többször találkoztam és hadakoztam valami furcsa konformizmussal bekent, pedagogikus riadozással, érthetetlenül heves tiltakozással, amellyel mindig hatalmi pozícióból (lett légyen bármily csekély az a hatalom) követelték, hogy le ne írjam, ki ne mondjam a szót: öngyilkosság. A szó is veszélyeket rejtegetett. Nem az volt vitatott, öngyilkos lett-e például József Attila (a monográfia, amely megkísérelte megmagyarázni, hogy valójában nem öngyilkosságot követett el a költő, hiszen a tehervonat szerelvényei közé is úgy bújt, mintha édesanyja ölelő karjaiba menekülne – röhögést váltott ki), csak az, hogy beszélünk-e erről, illetve kimondjuk-e az ifjúságra oly ártalmas szót. Abban az időben, amikor az optimizmus, a megrendülés és a kétely nélküli lelkesedés kötelező volt, egy „híres ember” öngyilkossága az egész eszme-rendszert alapjaiban támadta – még akkor is, ha végszükségben elő lehetett azért rántani, szemérmesen el lehetett mormogni, hogy József Attilát a kapitalista, félfasiszta rendszer kergette az önpusztításba. De kergethető-e egy meggyőződéses kommunista? Okosabb volt nem bolygatni a témát. Hamarosan – időben némi átfedéssel – amúgy is hallható volt, hogy az egész életművet megkoronázza, beteljesíti a végső gesztus, és egyre többen – még a bátorság pózában – rajzolták a szerencsétlen, beteg, vergődő, a túlontúl esendő József Attila-portrét, ami aztán semmivel sem lett kevésbé torz, mint az osztályharcos program-költőé. Az ilyen vagy olyan előjelű ideológia nagyvonalúan megfeledkezett a kivételes értelem ragyogásáról és kínjáról is. Beteg volt-e a költő? Skizofrén volt-e, s van-e egyáltalán ilyen betegség? Betegségnek nevezhető-e a jellegzetes reakcióegyüttes? A terheltség mennyiben öröklődött? Mennyit rombolt a betegség-stigmatizáció? Meddig volt személyiséggazdagító s mikortól inkább ártalmas a pszichoanalitikus kezelés? Gazdagító vagy ártalmas volt-e valaha? És így tovább. Csupa elmélet, holott azt hiszem, a lenni vagy nem lenni kérdésre adott válaszban meglehetősen kicsi az elmélet jelentősége. A szerelemről vagy a gyerek utáni vágyról szólva is sorolhatók persze észérvek, de ezek az „indoklások”, racionális „családtervezések” például csak a lényegileg irracionális választások utólagos racionalizálásai – társadalmasításai és egyben konformizálásai. Beteg volt, s évekig tartó gyötrődés, sikertelen kezelések után harminckét éves korában öngyilkos lett. Ezt, így, mindenki érti – pedig az állítás, a diagnózis annyira párolt és személytelen, hogy majdnem semmit sem mond. A József Attila-versek – naplószerűségükkel, hagyományos lírai közvetlenségükkel, önmegmutatásukkal – a szó szoros értelmében halálos pontossággal rögzítik az egyensúlyvesztést, a vergődést az alagútban, a minden mozzanatot aggályosan erkölcsileg is megmérő, folytonosan választó passióját. Tehát az alapvetően irracionális (bár indokolható) törést követő hátborzongatóan racionális, hibátlanul logikus folyamatot az öngyilkosságig. Ez a logika bizonyára azért is kristálytiszta, mert a drámai hős életkora szerint is az emberi teljesítőképesség csúcsára jutott, itt nincs biológiai hanyatlás, elöregedés; az amúgy is irracionális zökkenés ettől a szellemi erőtől lesz a végsőkig, vakítóan irracionális – az egész azutáni, halálba futó folyamat pedig ugyanígy, szinte árnyék, satírozás nélküli, éles logikával, értelemmel kontrollált.

Az a helyrehozhatatlan egyensúlyvesztés (bár az élettörténetből ismertek a suicid-kísérletek, a gyerekkortól meglévő alkati labilitás stb.) 1934 végén, a Medvetánc kötet összeállításakor következik be. Mindaz, ami addig alig elviselhető kín volt, mégis uraltnak, életerővel tartottnak tűnik. Persze, bolyongott a halál partszegélyein, de a normális e világba e világi kapcsolatok (még ha ambivalensek is) és e világi hitek, vágyak, ábrándok kötötték. Az Edit- és a Flóra-szerelem – különbözőképpen – már az örvénybe került, a valami magasabbat és erősebbet elveszítő, már összefogó, életben tartó azonosság- és helyénvalóság-érzés híján lévő kétségbeesett kapaszkodási próbálkozása. A Szép Szó is elkésett. Akkor már minden elkésett. Az alagútból nem nyílt oldalajtó, és nem lehetett visszafordulni. A gesztus, amellyel a Medvetánc végére tette a Mamát, pontosan jelzi a fordulatot. És érezhető, hogy a két Bánat, a Füst, még a Reménytelenül és az Eszmélet mögött-előtt is van távlat, onnan még sokfelé kanyarodhat az élet, a pálya, de a ’35-ös szonettek, a Nagyon fáj, a Kiáltozás, a Flórának vagy a Nem emel föl közben-után a szigorú logika is egyetlen irányba visz; a Kései sirató, a Kész a leltár vagy az Ős patkány… megírásával pedig végleg lehetetlenné lesz az egyensúly újbóli megtalálása, valami normális kiegyezés a létezéssel.

végigcsinálni

A Medvetánc megjelenésétől az öngyilkosságig tartó három évben – úgy tűnik – mindent végiggondol, megpróbál. A talajvesztés után legelőbb teóriába kapaszkodna – a freudi hatás (s a freudizmust „használó” művészek hatása) szinte átlényegítettség nélkül, közvetlenül észlelhető, s az is, ahogy aztán önmagába, a sorsába építi a tanokat, ahogy szerepet oszt magának vagy Gyömrői Editnek például, vagyis ahogy aktívan és öntudattal egyre keservesebb állapotba juttatja magát – a létezés minden paradoxonával hadakozik. Úgy képzelem, a három esztendő során többször is eszébe jutott Vágó Márta ’28 júliusában a dél-tiroli nyaralóból küldött levele a figyelmeztetéssel, hogy „meg-csi-nál-ni valamit, akármit is, de végigcsinálni” – legalábbis jó nyolc esztendővel később, amikor néhány hétre megcsillant az újra egymásra találás lehetősége (elkésetten, mindkettőjüknek későn; a kölcsönös elégedetlenséget nem lehetett titkolni, szomorú félszegséggel legfeljebb abbahagyhatták a gyógyítónak szánt szerelmet – ezt sem csinálták végig), nos akkor bizonyára megidézte az oktatást, s elmondhatta, hogy most aztán meg-csi-nál-ja, végigcsinálja a halált. A gyermeki létbe merülő kiszolgáltatottságától és felnövekedési sóvárgásától, szeretetet és törődést követelő brutális kiáltozásától a másvilági tájakat tapogató-szemlélő szelíd eloldozódásáig oly sokfélét próbált. Könyörgést, átkozódást, bűvölést és ráfogást. Mint transzparenst hordozta az összeroppanását, önkínzóan és önsajnálkozva nevezte magát betegnek, bolondnak, csinálta a „festett vérzést”, és ugyanakkor iszonyatosan szégyellte; az eszmény, hogy „fájdalmad szerényen éld át”, egyszerre önvád és öndédelgetés. Mindig minden egyszerre, még az is, hogy rálát az egész egyidejűségre. Kapaszkodni lehet a munkába, alkotásba, feladatba, de rémülten tapasztalja, hogy a munkától, alkotástól, feladattól is közönségesedik, egyszerűvé, sőt kezelhetővé aljasul még a fájdalom is. Például árucikké változik. Szörnyű az elhomályosulás, a tudattalan, lassú alámerülés, de undorító a szünet nélküli önkukkolás is. Kérkedőn nyitná a mellkasát, hogy felmutassa tengernyi vétkét, szörnyeteg voltát (másoknak ez kitűnő hatásfokkal sikerül), aztán Krisztus-pózt ölt, a tökéletesen ártatlan áldozatét – és látja, hogy ez sem egyéb emberárulásnál. Akkor mit lehet? Végül is hogyan „sikerülhet” tisztességesen meghalni? Sehogy. De akkor is – rengeteg gyógyíthatatlan sebet ejtve, vagdalkozva, eleve vereségre kárhoztatva – legalább végigcsinálja. A megválaszolhatatlanság tudatában kérdez, s amikor leírja, hogy „A kínhoz kötnek kemény kötelek, / be vagyok fonva minden oldalon”, akkor is ott a külön gyötrelem, a végsőkig őrzött kényszer, illetve a kényszer tudata, hogy van csomó, amelyet egyetlen rántással meg kéne oldania. S ki mondhatná, hogy bizony, van? Vagy hogy nincs?

Csehov harminckét évesen (haldokló professzor-hősével akkor már elmondatta az egyensúlyvesztés teóriáját, már megjárta a szahalini poklot, Szingapúr felé a hajóúton látta, ahogy vitorlavászonba bugyolált halottakat dobnak a tengerbe, s úgy érezte, maga is halott és bedobják, már Tolsztoj miatt dühöngve átkozza a világ nagyságainak zsarnokoskodó filozófiáját) – szóval harminckét esztendősen azt írja egy levelében, hogy „minden éjjel felébredek, és olvasom a Háború és békét. Oly érdeklődéssel, oly naiv csodálkozással olvasom, mintha korábban soha nem olvastam volna”, s aztán valóban naivan megjegyzi, hogy „ha ott lettem volna Andrej herceg mellett, biztosan kigyógyítottam volna.” Az orvos kényszerével-hitével képzeleg a gyógyítás módjáról, mintha fogalma sem volna, hogy Bolkonszkijnak akkor, ott meg kell halnia, miután tovább élnie lehetetlen.

kép | id. Pieter Bruegel rajzai