Levendel Júlia

SÓVÁRGÁS

1997 április

SÓVÁRGÁS

„Camus a halála előtti időszakban teljesen magára maradt, támadások kereszttüzébe került, majdhogynem köznevetség tárgya lett” – írja Az első embert fordító Vargyas Zoltán meggyőző előszavában. S aztán: „Az algériai háborúról vallott nézetei miatt is egyedül maradt. Egyik táborba sem tudott beállni: a gyarmatosító, elnyomó franciákkal éppúgy nem azonosult, mint a terrorista módszerekkel harcoló Nemzeti Felszabadítási Fronttal (FLN), velük szemben azt vallotta, hogy az ott élő franciák is ’bennszülöttek’. Igen fájdalmas lehetett számára, hogy Algírba érkezésekor ’Gyilkos, gyilkos!’ kiáltással fogadta a felheccelt tömeg, a másik oldalról meg éppen a ’szenvelgő, döntésképtelen széplélek’ vádjával illették, amiért egyik szekértáborba sem volt hajlandó beállni, s csak a szegényekkel való szolidaritását hangoztatta.” Gyanítom persze, hogy ezt a nagyon is „tiszta”, tragikus, a meg nem értett híresség, a „különös személyiség” már-már melodramatikus beállítását Camus nem tartaná egészen pontosnak. Mindenekelőtt megkérdezné magától: mi az, hogy „magára maradt”? Meg hogy „támadások kereszttüzében” és „egyedül maradt”? Érzésem szerint inkább – és én ezt a verbálisan alig megragadható józan szenvedélyességet, higgadt kétségbeesést olvasom-hallom a szívemnek annyira kedves regény-töredékben – tehát: felismerve, hogy mintha sorsként rá méretett, és nem magára húzta volna az odavetettséget a létezés szélsőségeinek, immár nincs kezében, hogy döntsön, és éppen ezért nincs módja megválaszolni „az egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés”-t, az öngyilkosságot. „A mítoszok – tanultam Camus-től – úgy vannak megalkotva, hogy a képzeletnek kell megtöltenie őket élettel.” Nos hát, privát mitológiám (mi más lehetne a 20. század végén?) egyik főalakját elképzelem Algírba érkezésekor, a „gyilkos, gyilkos!”-t ordibáló tömeggel szemközt – mindenfajta krisztusi póz lehullik róla. Ez a negyvenes évei közepén járó, vonzó férfi jól tudja, hogy ami szép, jó – ahogy ő mondaná: „igaz” – lehetséges, az neki kijutott. Először is a szép, jó, igaz érzékelése és értése, napfény és szerelem, barátság, Plótinosz és az ellenállás egyértelműsége, a színház- és újságcsinálás mámora, aztán az egyértelműségek mégoly nehezen viselhető meghasadása, s nyomában valami mélyebbre látás, valami mégiscsak több. Tudja, hogy a nyomor és a fény világa, amelyben hosszú évekig élt, és éppen itt, Algírban, megóvja „a két ellentétes veszélytől, amely minden művészt fenyeget, a haragtól és az elégedettségtől” – szóval tudja, hogy „amit nyerhetett… az élet játszmáján”, ezeket az ismereteket és emlékeket, ő megnyerte, még ha nem csinál is folyvást önvigasztaló leltárt. Úgy képzelem továbbá, hogy a közönségesen értelmezett siker, a kitüntetések például, még a Nobel-díj is, sőt, az kivált, és az egész „szédítőnek” mondott karrier, az algériai nyomortól, a félárvaságtól és a süket, analfabéta anya kötényétől a világhírig, ez így nem élt, helyesebben: nagyon nem így élt benne. Nem mondhatom, hogy egyszerűen nem érdekelte, de abban valahogy biztos vagyok: nem töltötte el semmiféle önhittség, és a közönségesen sikernek minősített mozzanatokat nem sorolta az örömök, az élet-játszma nyereményei közé. A siker már akkor, az ötvenes évek végén is, menthetetlenül elmocskolta, megfertőzte, akit megérintett, de mint a beteg, s annál elszántabb kurva, rengeteg gyöngédséggel, szeretettel kecsegtetett. A sikert bármi áron meg kell ragadni, ki kell erőszakolni a sorstól, vélekedtek a világ különböző tájain az értelmiségiek, művészek – kierőszakolni, hogy ismerjék és szeressék őket, hogy az ismertséggel lehetőségük legyen másoknak a szeretetre, a művésznek meg a hatékonyabb világformálásra, siker kell ahhoz is, hogy a művészek dolgozhassanak, hogy a hatalom engedélyezze munkájukat, másutt: hogy a közönség igénye igazolja a műteremtés jogosultságát. Lehetetlen iróniamentesen szólni minderről, holott el sem tolható az egész azzal, hogy sületlen hablaty. Nyilvánvaló, mondhatni, tudni illik, hogy nem minden siker méltán szerzett, de a sikertelenség biztos jele a tehetségtelenségnek.

Kundera az Elárult testamentumokban rendkívül szigorúan ítéli meg Max Brod Kafka-kultuszát, az író végakaratának be nem tartását, élete, érzelmi háztartása „perbe fogását”, a Kafkáról írott kulcsregény torzítását; gondolatmenetét (s ezúttal minden kultusz undorodó elutasítását) lelkesen követem, különösen szeretem, amikor mintegy csavarva egyet „beszédén”, de hibátlan logikával bevallja, hogy nem talált volna magában elég erőt a Kafka-regények megsemmisítéséhez, szóval hogy ő maga sem engedelmeskedett volna maradéktalanul a „végakaratnak”. Csakhogy Kundera – meggyőződésem – már nem kerülhetne Max Brodhoz hasonló helyzetbe. Mert nincs, nem lehetne ma olyan barát, aki képes volna ilyen hatásosan „bevezetni”, kultusz tárgyává tenni egy Kafka-féle életművet. Hanem erről majd máskor. Most még ott időzöm Camus-vel Algírban, nézem az egyszerre boldog és kétségbeesett Camus-t – ez volna az ő sziklája? Figyelem (mintha tárgyilagosan figyelni tudnám), hogyan fuldoklik a szélsőségek örvényében. Ez az örvény, ha őt nem is, az erkölcsét elsodorni látszik – s mi ő, ha már nem azonos a saját erkölcsével? Camus tehát nem csupán „magára maradt”, nemcsak „támadások kereszttüzébe” került „finnyás” intellektuel, nemcsak szenvedi, hogy legfeljebb ügyefogyottan dadoghat a szolidaritásról, a szegénységről, tisztaságról és egyszerűségről – Camus-t mindeközben boldognak kell képzelnünk, s nemcsak azért, mert „sorsa az övé”, hanem részletezhetően is – mondtam már: napfény és szerelem, barátság és Plótinosz, színház és írás, ellenállás és aztán rálátás az ellenállásra; rengeteg minden, és minden felsőfokban, és mintha őt sohasem kísértette volna a szellem emberének oly gyakori vágya, amit Goethe Faustja úgy mond: „a többiekhez közönségesedném”.

kiszakadt

Miért jegyezte fel magának Camus a töredékben maradt önéletrajzi regénye elején, hogy „Kezdettől hangsúlyozni kellene Jaques szörnyeteg voltát”? Az ember beleborzong, mert pontosan érzi, hogy nincs ebben semmi öntetszelgés, nem a rossz, a gonosz divatos nagyítása és mutogatása. Ez a „szörnyeteg” olyasféle önvád, és valódi, megszenvedett önvád, mint amikor Csehov „hidegnek” mondja magát, amikor József Attila azért könyörög, hogy ne legyen „kegyetlen árva”. Szörnyeteg volna, pusztán mert kiszakadt gyerekkora világából? Germain Louis tanító úr, aki Az első emberben Bernard úrként szerepel (kivéve, ha sietősen, „véletlenül”, mint más szereplőit is, az eredeti nevén emlegeti az író), s aki ihletetten kiemelte és terelte Camus-t a szellem világába, aki oly hathatósan segítette „a néhai kisgyereket”, néhány hónappal az író halála előtt egy Camus-ről szóló könyv kapcsán írja levelében: „Úgy érzem, hogy nemigen sikerül senkinek sem megfejteni a személyiségedet. Mindig is ösztönös szeméremmel leplezted természetedet, érzéseidet. S annál inkább sikerül is neked, mert egyszerű vagy és egyenes. S ráadásul jó!”

Amit szörnyetegség és jóság egyszerre igaz, tehát paradox volta befog, amit a létezés szélsőségeiként élt meg, öröm és tragédia felsőfokát, s ami Az abszurd szabadság vagy Az abszurd ember „gondolatmenet”-éhez juttatta – mindez érthetővé teszi a Camus-írásokra is jellemző „sajátos melankóliát” (Kafkáról szólva használja a kifejezést): „az elveszett paradicsom utáni vágyat”. De félreértés ne essék!, nem a gyerekkor nyomorúságának megszépítéséről, egyáltalán nem hátrálásról, nem visszabújási nosztalgiáról van szó. Inkább honvágyról. Haza-sóvárgásról. Már ahogyan hitem szerint Camus is használja a „haza” fogalmat. „Tisztának lenni annyi, mint eltalálni ide, a lélek hazájába, ahol testünkkel érezzük a világ rokonságát, ahol érverésünk egybeolvad a délután kétórai nap heves lüktetésével”. Egy még koraibb írásában: „Szívem legmélyén csak a legszegényebb életek vagy a szellem legnagyobb kalandjai előtt érzek alázatot. A kettő között ma egy nevetni való társadalom található”. S amikor ’46-ban az elárult Prométheuszról szól, és arról, hogy ez a mítosz – bár roppant kétséges, hogy „a mai embert meg lehet még menteni”, hiszen „ha Prométheusz visszatérne, az emberek ma is ugyanúgy tennének, mint egykor az istenek: sziklához láncolnák, ugyanannak az emberségnek a nevében, amelynek ő a legfőbb szimbóluma” – mégis: a mítosz arra emlékeztet: hogy „az embert csak átmenetileg lehet megnyomorítani” – szóval amikor patetikus szenvedéllyel és reménytelen józansággal bolyong a rögeszméi körül, leír egy mondatot, amely az életmű bizonyára legjellemzőbb mondata, s mégis mintha kiszólna a saját szövegéből, és nyomban meg kell kérdezze magától, mások számára mi ennek az értelme – azt írja tehát: „A fény utáni sóvárgás mégis igazat ad nekem: egy másik világról, valódi hazámról beszél.” De csakugyan: „Van-e ennek a sóvárgásnak még értelme néhány ember számára?” És mi az, hogy „másik világ”? Mi az, hogy „haza’? S főként, hogy „valódi haza”? Hallottuk: „a lélek hazája”, szellemi otthon, de igaz, ezek a költői szavak csak finom összevillanások lehetnek, boldogító cinkosságok teremtői, majdnem metakommunikációs eszközök, mint egy simogatás vagy biccentés, a tartalmuk, a jelentésük bizonytalan. Hiszen éppen ez az abszurd: hogy van köznapi jelentése, úgy mondják, valóságtartalma ennek a szónak: haza, s ugyanakkor a valódi tartalma mintha pontosan az ellenkezője volna, mintha a haza befogna, szorítana, szinte elzárna az igazi hazától, az igazitól, amire nem csupán sóvárogni lehet, hanem bizonyára maga a sóvárgás. A Filozófia és regényben (milyen különös, hogy a regényről franciául író Kundera nem is említi Camus fejtegetéseit, holott mennyi rokonság! „Manapság, mikor a gondolkodás már nem lép föl az egyetemesség igényével” – írja Camus egy emberöltővel Kundera előtt, igencsak posztmodern módon, s hogy az írók nem történeteket mesélnek, hanem világot teremtenek. A gondolkodó örök kísértését pedig, hogy rendszerezzen, hogy „elébe vágjon minden ellenvetésnek” és „ily módon eltorlaszolja gondolatait”, így Kundera, vagyis hogy éppen ezzel megszüntesse a regény-gondolkodást, szinte mindketten ugyanazokkal a szavakkal fogalmazzák meg – az összekötő szálak oly erősek, hogy az embert hatalmába keríti a gyanú: Kundera szándékosan kerüli, hogy szembesüljön a rokonságnál is mélyebb idegenséggel, az egészen másféle gondolkodás- és érzésmóddal, legelőbb is a más haza-látással, ezzel az iszonyúan fájdalmas sóvárgással – de erről is később), Camus tehát úgy véli, „a gondolkodó mindenekelőtt egy világot akar teremteni… Ember és tapasztalat alapvető ellentétéből indul ki, sóvárogva keresi, hogy békíthetné ki őket, olyan univerzumot próbál létrehozni, melyet okok tartanak össze, vagy analógiák magyaráznak, s melyben megoldódhat az elviselhetetlen ellentmondás”. Ember és tapasztalat ellentéte, vagyis idea és valóság ütközése, mely Schiller gyönyörű elmélete szerint az elégiák keletkezésének forrása – ez a szüntelen kínt okozó ellentét sürget hát azoknak a sajátos melankóliájú műveknek a megalkotására, amelyekben mintha az elveszített paradicsom utáni vágy szólna. De már a nyelvtani szerkezetek is félrevezetőek. Az „elveszített paradicsom” kifejezés feltételezi, hogy amire vágyunk, az valaha volt, s persze azt is, hogy véglegesen, körülhatárolhatóan megnevezhető, mire vágyunk. Az „elveszített paradicsom” tehát csak költőileg igaz: csak akkor, ha a konkrétság mellett mindörökre lezáratlan, végtelenné tágítható, nem is a jövő időbe, hanem az időbe préselhetetlenség állapotában képzeljük.

üvöltő tömeg

Camus abszurdnak mondja a gondolkodó ember helyzetét, magát az embert is, a tudásvágyát és az alkotásait – azt is, hogy például (mintha ezzel elintézhetne valamit) abszurdnak, vagy egyáltalán valamilyennek nevez valamit. Ez az abszurd ember „összeveti a belülről fakadó követelést a mások által javasolt megoldásokkal, s hirtelen megérzi, hogy el kell fordulnia.” No hát úgy látom Camus-t Algírba érkezésekor a „gyilkos, gyilkos”-t üvöltő tömeg előtt, mint aki egyszerre megérzi, hogy még most sem szabad élnie „a mások által javasolt megoldásokkal”, pózokkal például, hogy el kell viselnie az abszurdot, de nem tudja, ez az elviselés meg a „belülről fakadó követelés” egybeesik-e.

A bökkenő tehát, hogy ha nem is közönségesedik az ember a többiekhez, ha nem fogadja el a „javasolt megoldásokat”, a mégoly intellektuálisnak hatókat sem, például amikor „a megkínlódott ellentmondások polemikus játékká silányodnak”, vagyis ha elfordul, ugyanakkor valami felé kell fordulnia. Mi az a valami? Van-e a „kibírom” és „nem bírom ki” két taszító, mert közönséges pontja között más? Persze, hogy nincsen, még a „polemikus játék” sem más, sőt, egy autóbaleset sem. Az legkivált, az áthárításnak ez a legközönségesebb formája igazán nem lehet az áhított más. Hanem? Ki tudna választ? Paradoxonokra válaszolni biztos hazugság. Csakhogy a mindennapi életben, ahol és amikor mégiscsak tennünk kell, például kibírni vagy nem kibírni, a „paradoxon” is csak egy címszó, játék, gondolati hókuszpókusz, s amíg használjuk, biztosan a „kibírni” mellett döntöttünk – bármilyen ideológiai támasztékkal. „A sóvárgó szellem és a könyörtelen világ közötti ellentét” állandó feszültségében így-úgy eltelik az élet, hiába, nyomorult tehetetlenségünkben is magunkra húznánk a döntés felelősségét, húzkodunk hozzá örömöt, rengeteg örömöt, és kínt. Hiába.

a haza felfedezése

Megérkezik tehát Algírba. Lehet, hogy csak az imént gondolta: majd sétálni fog és megint tapasztalja a világ érzéki tobzódását, hogy egy isten cirógatja, s hogy neki létezik a szál, „amely a habzsoló életörömtől elvezet a titkos kétségbeesésig”; megérkezik, és itt hallja megint „a világ nagy sóhajtását”, és lehetetlen lesz nem emlékeznie arra az éjszakára, amikor megértette, igen, itt értette meg, „hogyan lehetséges, hogy meg akarjon halni valaki pusztán azért, mert az élet kristálytisztaságához képest minden jelentéktelenné törpült”. Furcsa. Milyen kevéssé változtak a dolgok. Megérkezik tehát – nem a hazájába és nem a hazájából („a haza értelemmel nem bíró, üres fogalom volt” – írja éppen akkoriban), ezeknek a hazáknak legfeljebb véletlenszerűen van közük a mindig sóvárgott hazához, vagy mégsem? A regénytöredék egyik lábjegyzetébe ezt írja: „a haza felfedezése 1940-ben”. Itt biztosan arra a hazára gondolt, amely a legtöbb ember számára egyértelműbb, felfoghatóbb: a közönségesen használt fogalomra – neki nehéz lehetett volna érzékeltetni a felfedezést. És azért nehéz, mert minden jel szerint ez a haza-, ez a nemzet-fogalom nem gyötörte és nem boldogította. Pedig eléggé gyökértelen volt, és hallottuk, „magára maradt” meg „támadások kereszttüzébe” került – védekezhetett volna ilyesfélével is, akár egy száműzött, egy emigráns, egy közönséges, földrajzi hazába kapaszkodó vagy éppen attól menekülő kelet-európai.

„Kis nemzetek.” Ezzel a csonka mondattal kezdi Kundera az Elárult testamentumok egyik alfejezetét. Az állítmány nélküli mondat mint valami vad ütőhangszeren szól – vagy éppen ellenkezően: pici nyögés csak, egy élet kínjának alig hallható, mert elfojtott, agyonfegyelmezett, kicsike sóhajtása. Mindenesetre akármelyik szélsőséges zenei hasonlatot választom (legszívesebben egyszerre a kettőt), ez a „kis nemzethez tartozás” a könyv egyik fő témája, s a rondószerű építkezésben ez különösen gyakran vissza-visszatér, közvetlenül és áttételesen, elrejtve, vagy talán öntudatlanul is ott búg, dörömböl, jajong. „Egy mű értéke és jelentése csak a nagy nemzetközi összefüggésben észlelhető és elbírálható” – írja Kundera olyan határozottan és olyan stílusban, mintha nyilatkozatot adna, amire ugye, az ember hümmög, ingatja a fejét, talán valami káromkodásfélét morog, hogy mit és hová a nagy nemzetközi elismerést, meg bámul csak, miről is beszél?, mert persze, ha már erről gondolkodnom kell, hát sajnálom, hogy viszonylag kevesen hordozzák magukkal a Téli éjszakát, hordozhatnák többen is, ha nem magyarul íródott volna, de íródott volna-e akkor, és mit számítanak a mennyiségi mutatók ebben az egészben – szóval csöndesen tiltakozom és dünnyögök, és azért csöndesen, és azért nem is bonyolódom a meddő és közhelyes sopánkodásokba meg azok elmarasztalásába, mert olyan elemi erővel érzem Kundera fájdalmát. Ehhez képest szinte érdektelen, hogy igaza van-e vagy sem. Fáj neki, fáj, hogy attól a szellemi hazától, a lélek mégiscsak magasabb rendű hazájától elzárja a gond, hogy bíbelődnie kell a földrajzi haza-fogalommal. Eldönteni, hol éljen, s aztán is: miután húsz évet, férfikora javát már Franciaországban tölti, el kell döntenie, hogy franciául ír – alkalmazkodás ez? árulás ez? S ha az, kinek, minek az elárulása? Miféle testamentumé? Azt mondja, a regény „olyan terep, ahol az erkölcsi ítélet fel van függesztve”, s közben becsületesen mindent erkölcsi kérdéssé avat, és nem is regényt ír. Mert gyötrődik és bűntudata van, és gondosan vizslatja önnön mozdulatait, és rájön, hogy az embert, úgy látszik, rengetegféleképpen lehet megnyomorítani, hogy a „lehallgatókkal teletűzdelt Csehszlovákiából” elmenekülve olyan Franciaországba érkezik, ahol egy képeslapban Jaques Brel hatalmas fényképét látja, a híresség „eltakarja az arcát, mert fényképészek veszik űzőbe a kórház előtt, ahol előrehaladott rákját kezelteti”; ez a kép éppen elegendő, hogy Kundera tudja: ugyanazzal a szörnyűséggel találkozik, amely elől elmenekült, s hogy eztán – nemcsak eddig – folyvást menekülhet, hogy az író létezése nem is lehet más, csak menekülés, vagy ha úgy tetszik, sóvárgás. Sóvárgás hazára, sóvárgás tehát a sóvárgás lehetőségére. Vagy ezt már én gondolom?

józan szomorúság

Egyik éjszaka József Attila Elégiája szólt bennem, ez a legelégiább elégia valóban szólt, történt éppen – nem mondtam magamban, ahogyan általában verset mondogat az ember, mert annál közelebbi, semhogy idézzem. De ahogy a töredezett ablakok fakó lépcsein szálltam alá a napokkal együtt, le, le a nyirkos homályba, ahogy verselemző óráimon annyiszor eltáncoltam, tekeregtem a hosszan tekergő, indázó, körülölelő-kötöző versmondatokkal és közben toppantva, dobbantva, ütve mondtam, hogy tekints alá itt meg hogy itt készül és itt pihensz, és itt a lelkek, itt, itt, itt is megterít, itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz, itt, csupa itt, rájátszás a Szózatra; szóval ahogy szálltunk alá, és hallottam a valahogy mindig visszhangos térben hallható kérdést, hogy „Felelj – / innen vagy?”, ezen az éjszakán, akkor, valami rádöbbenésfélével, ennyi sok év után is mintegy váratlanul éreztem meg, hogy az utolsó sor rettenetes sóhajtása-nyögése, ez a régimódi, szinte romantikus kifakadás – „óh lélek!” – meg a tőmondatba szorított „valóság” tudomásulvétele – „Ez a hazám” –, a józan szomorúság, ahogy régóta gondolom, hogy ez a kettő így ugyancsak „a sóvárgó szellem és a könyörtelen világ közötti ellentét”-ről beszél nekem, s hogy a józan szomorúságban milyen iszonyú tudás van, hogy ez a haza bezár, elzár, lefokoz, fölötte a lélek alacsonyan leng csak, nem suhan, olyan, mint a vaslábasban virító sárga fű, hogy itt komor lesz a vágyakozás, „hogy olyan légy, mint a többi nyomorult”, vágyakozás lesz a többiekhez közönségesedésre, ez a haza húz-vonz, és rémülten tapasztalod, hogy „magaddal is csak itt bírhatsz”, a szerelmetes gondtól nem látsz mást, nincs is más?, vagy van?, nem térhetsz ki, hasonulsz, mégsem hasonulsz?, mégis? – sóvárgásod hűtlenség volna, vagy éppen hűség?

A sánta palánkkal kerített hétköznapi alvilágban, mint nagy utazók titkos kalandja során, egy fordulóban ismerősre akadsz – „Magadra ismersz?”

kép | Loomis Dean fotósorozata Camus-ről, Life Magazine, 1957