SÖTÉT IDŐK

1.

Körtáncokat lejtünk, lányok, több héten át, különféle budai utcákon. Forgólépéseket teszünk jobbra-balra, zsebkendős kezeinket összefogjuk, irányváltás, toppantás, nóta. Ez nem a dionüszoszi szertartások vad kényszere, de azért megittasulva ropjuk, a Nagy Kezdet eljövetelét hirdetjük, fordulatot; ezerkilencszáznegyvenkilenc tavasza van, a közelgő választások alkalmából járjuk táncunkat… „A városban nincsen huncut, csak kettő, ki nem szavaz a Népfrontra, lókötő, az egyik az háborúra spekulál, a másik meg Mindszenthyvel trafikál”. Egyik nap a papám meglát bennünket, elképedve áll a járdán, amikor azt is megtudja, hogy önként jelentkeztem, nem az iskola vezényelt ki, egészen kétségbeesik. Előző évben Tihanyban voltam, egy diákszövetségi vezetőképző táborban, első nap, az első előadás első órájában képzett marxistává váltam. Az előadó elsorolta az öt társadalmi formát, az őskommunizmustól a szocializmusig, aztán a proletárdiktatúra három funkciójáról beszélt (ezekre nem emlékszem már), hatvan perc megvilágosodás, ott álltam teljes vértezetben, már csak a cigarettázásra kellett rászoknom, minden elvtársnő cigarettázott. A további négy hét pusztán ismétlés volt. Aztán hazamentem kiképezve, és közöltem a szüleimmel, hogy kommunista vagyok. Akkor a papám megpofozott. Szüleim most viszolyogva néznek rám, és szigorúan megtiltják, hogy a továbbiakban ilyen akciókban részt vegyek. Nagyon kínosan érzem magam. Mint hétéves koromban, amikor kikeresztelkedtünk, és még komolyan vettem a katolikus vallás előírásait. Akkor gyötört a tudat, hogy papám, mamám el fognak kárhozni, mert halálos bűnt követnek el, pénteken is húst esznek. Most valamiféle földi elkárhozástól féltem őket. Nővérem Párizsban tanul, és nincs szándékában hazajönni, nagybátyám nagykereskedő. Baj van a családommal, papám, mamám reakciós.

Táncol az egész bipoláris világ.

örökül hagyta ránk

New Yorkban, a Waldorf Astoria Hotel imponáló báltermében, a Világbéke Kulturális Konferenciájának helyszínén a zenét a Kreml zenekara szolgáltatja. Sokan jönnek, sok országból, írók, tudósok, művészek, antikommunisták, útitársak, kommunisták és szimpatizánsok. Zsdanov előző évben távozott el közülünk, de örökül hagyta ránk az ilyen értelmiségi békeharcos világtalálkozók ötletét, már sokfelé rendeztek hasonlót Európában, ez itt, az imperializmus fellegvárában, egészen kivételes.

Andrej Alexandrovics kísértete, a néhai Lady Carolyne Astor kísértetének kezét fogva pas de deux-t jár az óriás bálteremben. Swinget nem játszanak, a swing a vitustánc modern változata, mondja a nyolctagú delegáció vezetője, Fagyejev. A szovjet irodalom fejedelme nagyvonalúan szórja világgá meglepő véleményeit. Nemrégiben Dos Passosról, T. S. Eliotról, O’Neill-ről, Malraux-ról és Sartre-ról kérdezték amerikai újságírók. „Ha a hiénák írógéphez tudnának ülni, a sakálok meg töltőtollat ragadnának, olyan műveket hoznának létre, mint az említett urak…” – válaszolta magabiztosan.

háborús uszító

Magyar küldött nincs. A State Department a Mindszenthy-ügy miatt megtagadta a magyaroktól a beutazást, írják a mi lapjaink, de az ellenkezője a valószínűbb: ha nincs magyar delegált, akkor remélhető, hogy a Mindszenthy-téma meg sem említődik. „Vádaskodások és ellenvádaskodások hurrikánja süvít végig a Waldorf-Astorián…” – írja a Time Magazine. Van, aki a Szovjetuniónak tulajdonít háborús szándékokat, mások, többek között amerikai írók, mint Lillian Hellmann, Aaron Copland, Arhur Miller és a nagyon fiatal Norman Mailer az Egyesült Államok vezetőit mondják háborús uszítónak. „Zseni csak egy van ma itt – folytatja cikkét a Time Magazine riportere –, Dmitrij Sosztakovics. Szorongó ember, zárkózott, hallgatag, komor. Amikor hosszan tartó ováció fogadja, ijedten behúzza a nyakát, mint egy kisfiú, akit szidalmaznak. A beszédek közben hosszú ujjaival egy ismeretlen zenemű ritmusát kopogtatja a levegőben.” A riporter nem téved, Sosztakovics akkoriban valóságos idegroncs. Életrajzi könyvéből (Testamentum) tudjuk, hogy nemrégen a nemzetietlen és formalista irányzat legfőbb képviselőjének kiáltották ki, zenéjét betiltották (Prokofjev és Hacsaturján zenéjét is), kottáit bezúzták, „örökre vége!”, harsogta önelégülten Hrennyikov, a szovjet Zeneművész szövetség főtitkára. „A formalista kígyó soha többé nem emeli fel a fejét”. Sosztakovics csapdahelyzetben érzi magát, minél több tisztelet veszi körül Amerikában, annál inkább retteg. És nemcsak ő reagál így, a Hruscsov-korszakban Richter is kínlódik és szorong, amikor az amerikai publikum ünnepli és isteníti, nem értékeli a sikert, rögeszmésen hajtogatja, hogy rosszul játszott, rosszul játszott…

„Hol van Bábel? És Mandelstam? Mi történt Borisz Pilnyakkal? Hová dugták Ahmatova műveit? Zoscsenko egyáltalán él-e még?” Dwight MacDonald valósággal lerohanja ezekkel a kínos kérdésekkel Fagyejevet. A kérdéseket a népszerű kritikus és író, Mary McCarthy javaslatára előzőleg röpcédulákon terjesztik. A Partisan Review köré csoportosuló baloldali antisztálinista társaság tagjai, az exkommunista filozófus, Sidney Hook, a zseniális irodalmár, Dwight MacDonald, Mary McCarthy és a többiek, a holdudvar aktivistái, színes napernyőket tartanak a kezükben, ez is Mary ötlete, szerinte másképpen nem ismernék fel egymást a tömegben. „És mért nem hallani Paszternákról?” – hadonászik sárga-piros pettyes parapléjával Dwight MacDonald. „Hová tűnt Kirson ezerkilencszázharmincötben? Mért nem játsszák a drámáit?” Fagyejev megsemmisülten motyog, azt állítja, hogy az összes említett név viselője él és virul, Paszternákot például gyakran látja, néhány házzal arrébb lakik. Fagyos csend fogadja a választ.

És akkor felugrik Howard Fast, a Daily Worker című kommunista újság munkatársa, talán az egyetlen élő amerikai, akit Sztálin becsül „Én tudom, hogy mi történt mindazokkal, akik nem lehetnek itt velünk!” – kiáltja Fast. „Én is minden percben várom, hogy letartóztassanak!” „Egyenlőségjelet tett az FBI és a KGB közé…” ­– kommentálja emlékirataiban az eseményt Mary –, ez a paralellitás sok embert zavarba ejtett, de nekünk nagyon szimpatikus volt. Howard Fast meghívott bennünket egy italra az East Side Hotelbe. Ott már csak suttogva mert beszélni. Rögeszmésen hitte, hogy minden lépését követik, és könnyen lehet, hogy nem tévedett. Ezek olyan idők voltak, amikor az általános szorongás, amely eredetileg csak a washingtoni államhivatalnokok soraiban uralkodott, mint egy mérgezett felhő borult az egész szellemi élet fölé. Szegény Howard, hihetetlenül rettegett a jövőtől, mi meg kontroll nélkül ittunk és eszméletlenül berúgtunk.” (Ezerkilencszázötvenhatban a Spartacus írója már végleg leszámol a párttal The Naked God (A meztelen isten) című életrajzi könyvében. Ő visszavonja egykori nézeteit, Fagyejev – ugyanakkor – megöli magát.)

csak butaságokat dadog

Negyvenkilenc augusztusában aztán eljön a VIT, amelyet akkor Budapesten rendeznek, nagy élmény, nyolcvan országból érkeznek a küldöttségek. Tolmácsnak jelentkezem, elküldenek egy kéthetes iskolára. Itt megtanulunk mindent a lehető legjobb világok legjobbikáról, és idegen nyelven a szavakat, amelyekre feltétlenül szükségünk lesz, olyanokat, mint önköltségcsökkentés, beruházás, vetésforgó, fejőgép, munkaverseny, élmunkás, szövetkezet, állami gazdaság és egyebek. A magánélet szavait nem gyakoroltatják velünk, így az a Gabi nevű spanyol szakos lány, aki barátnőm lett, csak butaságokat dadog, amikor a venezuelai küldöttség egyik tagja, Luis Hannibal Gomez egy éjszaka beszökik a szállásunkra és sétálni hívja őt. „Nem értem, mi történik velem, nem értem…” – susogja másnap a fülembe, mindvégig nem érti. Utolsó nap a venezuelai delegáció lakomát rendez Gabi tiszteletére, néhányunkat meghívnak, venezuelai nemzeti eledeleket eszünk, kukoricaliszttel készült ragut és kókuszos tejberizst. A történet folytatása nem ilyen vidám: illetékes helyen úgy találják, hogy kapcsolatuk sérti a közérdeket, a lányt nem engedik ki az országból, a fiút nem engedik vissza. Valami regényes disszidálási tervet eszelnek ki, nem sikerül, Gabi az internálótáborban szüli meg gyerekét, a skorbut szót is megtanulja, én meg, amikor néhány hónappal a VIT után, meghallom a történetüket, a Kistarcsa nevet memorizálom.

2.

Mary McCarthy és Hannah Arendt barátsága viharosan kezdődik. Ezerkilencszáznegyvennégyben találkoznak először. Arendt három éve emigrált férjével, Heinrich Blücherrel az Egyesült Államokba, már publikál, lassan kezdik megismerni a nevét. A manhattani Murray Hill bárban üldögélnek néhány közös barátjukkal, ismeretségük felületes marad. Egy év múlva újra összejönnek egy házibulin, amit Philip Rahv, a Partisan Review egyik szerkesztője, Mary egykori élettársa rendez a lakásán. Franciaország megszállásáról beszélgetnek. „Hitler bízott benne, hogy a párizsiak meg fogják szeretni őt…” – jegyzi meg valaki. Mire McCarthy: „Szegény ember… mennyire fájhatott neki a csalódás.” Ezt viccnek szánja. De Arendt felháborodottan kiált: „Előttem így nem beszélhet! Én Hitler egyik áldozata vagyok! Megjártam a koncentrációs tábort!” És rászól a házigazdára, Rahvra: „Hogy lehetséges ilyen beszéd egy zsidó ember házában?”

Ezek után évek telnek el, a két nő nem áll szóba egymással. Az 1949-es év elején azonban közös barátjuk, Dwight MacDonald munkacsoportot szervez nemrég alapított lapja, a politics (mindig kisbetűvel írták) köré, ott újra találkoznak és heves vitákban vesznek részt. Az egyik ilyen összejövetel után mindketten a metróra várakoznak, magányosan, a másiktól elfordulva. Arendt odalép Maryhez, és így szól: „Ez abszurd! Hiszen mindenről egyforma véleményünk van…” Mary mentegetőzik a hülye vicc miatt, amit Hitlerrel kapcsolatban mondott, Hannah pedig bevallja, hogy soha nem volt koncentrációs táborban, csak a franciák internálták mint idegent, mindössze egyszer, még Berlinben tartóztatta le a Gestapo, de azt szerencsésen megúszta. Egy New York-i metróállomáson köttetik tehát a legendás barátság, amelynek dokumentuma huszonhat év levelezése, valóságos kordokumentum, amelyben munkáikról, az amerikai politika sorskérdéseiről, a nyugat-európai értelmiség gondjairól, Mary szerelmi ügyeiről és társasági pletykákról egyaránt olvashatunk.

tehetetlenül szemléljük

A hidegháború első éveinek levelei a legérdekesebbek, mert a világ két fele között akkor a legnagyobb a távolság. Mi itt, marionettbábuk, tehetetlenül szemléljük a hatalmas fekete lyukakat, amelyek lábainknál tátonganak és elnyeléssel fenyegetnek bárkit, ők ott, legtöbbször sikerrel, megpróbálják elvágni a drótokat. Mi szorongunk, és eltitkoljuk nyomasztó gondolatainkat. Ők is szoronganak, ezt azonban módjuk van művekben kifejezni. („Minden baj elviselhetővé válik, ha valamilyen elbeszélésbe helyezzük, vagy mesélünk róluk…” Ezt a terápiát Hannah Arendt akkor fedezi fel, amikor Karen Blixen élettörténetét hallgatja.)

„Most fejeztem be az Oázist… – írja Hannah ezerkilencszáznegyvenkilenc március tizedikén, első levelében. Sietek kijelenteni, hogy ez a kisregény valóságos ékszer. El vagyok ragadtatva…” E lelkes szavak a legjobbkor érkeznek. Az Oázis. Mary második regénye, eddig csak a kanadai és angol kritikusoktól kapott dicséretet, honi fogadtatása borzalmas, Mary ezer sebből vérzik, Arendt dicsérete úgy hat rá, mint a balzsam, kibékíti őt önmagával és barátaival.

Mert a Partisan Review című folyóirat köré csoportosuló hírneves társaság tagjai, írók, kritikusok, irodalmárok őszintén utálják a kisregényt, ledorongoló kritikákat írnak róla, gátlástalan paródiának mondják, Mary minden törekvése arra irányult, állítják, hogy barátait és második, elvált férjét, a tekintélyes írót, Edmund Wilsont nevetségessé tegye. Az Oázis cím ötletét Koestlertől vette, a Sötétség délben írója akkoriban Európában kis libertariánus csoportok, úgymond értelmiségi anti-szovjet oázisok létrehozásán ügyködik, amelyek majd apránként megváltoztatják a világ arculatát. Mary kisregényének hősei szerényebbek, nem a világot, csak önmagukat szeretnék megváltani, kivonulnak egy farmra, kommunában élnek, gazdálkodnak. Az utópisztikus kísérlet nevetséges körülmények közepette megbukik. „Bellow és én fél éjszaka Mary McCarthy förmedvényéről beszélgettünk – írja ezekben a napokban Harold Kaplan újságíró Philip Rahvnak. – Ez a könyv mindannak tökéletes példája, ami New Yorkban olyan utálatos, és ami a jelenkori amerikai irodalomban annyira steril. Azok, akik nem ismerik a Partisan Review köreit, egyszerűen képtelenek elolvasni ezt az állítólagos sztorit, akkor hát minek fecséreljük szellemünket olyan kórlapra, amelynek soha nem lett volna szabad kikerülnie egy tisztességes pszichiáter dossziéjából?” Philip Rahv tovább akarja küldeni Kaplan levelét Marynek, „hadd ébredjen fel miazmás álmaiból”.

Végül csak a szigorú kultúrkritikusnak, a mindenki által zseninek titulált Dwight MacDonaldnak küldi el, aki azt saját – egy árnyalattal elnézőbb – kommentárjaival továbbküldi néhány barátjuknak, és így tovább, megy a levél vándorútra, a Partisan Review holdudvara lelkesen ócsárolja a művet és íróját, baj van Maryvel, mondják sajnálkozó kárörömmel. Ez a neurotikus banda, meséli memoárjaiban Diana Trilling, roppant agresszív és rosszindulatú tud lenni, a hatalmaskodástól sem riad vissza, és sem a nagylelkűséget, sem az elemi udvariasság szabályait nem ismeri. Szoros barátság köti őket össze, mégis bántják egymást. És ez később is így lesz. Amikor ezerkilencszázhatvannégyben megjelenik Mary A csoport című könyve, amely elhozza számára a világsikert, megint azt mondja néhány barátja, hogy „baj van vele”, mindenféle becsmérlő kijelentést tesznek művére, sőt régi jó barátnője, Elisabeth Hardwick The Gang címmel könyörtelen pamfletet jelentet meg a könyvről a New York Times irodalmi mellékletében.

Ismerem ezt. Sokáig voltam filmes nagyurak holdudvarában barátaimmal, akikhez szoros szálak kötöttek, mégis ócsároltuk egymást egymás háta mögött, felhívott az egyik, hogy baj van a másikkal, felhívott a másik, hogy baj van az egyikkel, a harmadik felhívta az egyiket is, másikat is, hogy elpanaszolja, baj van velem, a negyediknek mindnyájunkkal baja volt, így ment ez, a nagylelkűséget nem ismertük, elemi udvariasságról fogalmunk sem volt.

3.

Ezerkilencszázötvenegy, április huszonhatodika.

káprázatos alkotás

„Drága Hannah, az elmúlt két hetet műved olvasásával töltöttem (A totalitarizmus gyökerei). Olvastam a fürdőkádban, a kocsiban, sorban állás közben a fűszeresnél. Ez szerintem rendkívüli munka, amely tíz évvel viszi előbbre az emberi gondolkodást. Megragadó, káprázatos alkotás, mint egy regény: nagyjából minden oldalon valami új gondolat jelenik meg, amit nem lehet előre kitalálni, de ami már benne rejtőzött az addig leírtakban, és kifejtésük elkerülhetetlen volt. Különösen a dél-afrikai részt szerettem, számomra ez volt a csúcsélmény, meg a Disraeli-fejezet, az elit, a bűn, a modern nihilisták, az ‘útitársak’, a totalitárius mozgalmak struktúrája, és így tovább.” A hosszú levél néhány elemző kritikát is tartalmaz, Mary egyes állításokat továbbgondol vagy korrigál, talán ez a két nő barátságának alapja, a lényegi gondolkodás és az empátia, a képesség, amellyel – Heidegger kifejezésével – „a kiszámíthatatlan lassú jelére figyelnek”.

Én nem tudom, mik azok a lassú jelek. A gyökerekről nem gondolkodom, a totalitarizmusról nem tudok, csak éppen benne élek, benne élsz, úgy vagy vele, mint Jourdain úr, meg sem fordul a fejedben, hogy ne prózában fejezd ki magad. Prózában íródik a szégyen-plakát is, a munkahelyem bejáratánál, mindazok nevét közli, akik e héten Trumant támogatták, mert késtek a Szabad Nép félóráról, köztük vagyok én is. Érettségi előtt két évvel otthagytam az iskolát, magánúton vizsgázgatok, Didó üldözött el, a karthagói királynő, az ő szerelmes jajongásait nyúztuk-vontuk, nyúztuk-vontuk hónapokig, jaj de utáltam a nyavalygását. „Dissimulare etiam sperasti, perfide, tantum posse nefas tacitusque mea decedere terra?” (Hát azt hitted, nem sejtem meg kétszínűséged, s megteheted, hogy titkon távozzál e vidékről?) Fogalmam sem volt róla, hogy a világirodalom hegycsúcsain mászkálunk, csak azt tudtam, hogy odakinn forrnak, sisteregnek, mozognak a dolgok, itt benn meg mozdulatlanság van, holt nyelv és holt unalom, hát távoztam e vidékről, azok közé, akik a fényes jövőt formálják. Amikor felvettek a hivatalba, lakóházak restaurálása volt a feladat, de hamarosan katonák szállták meg a helyszínt, most hadi objektumokat építünk, és minden főnök katonatiszt, az amerikaiak háborút akarnak, mi a békét védjük.

A Szabad Nép félórát reggel fél hétkor tartjuk, a munkaidő hétkor kezdődik nyolc helyett, egy órával többet dolgozunk ebben az évben, ezt ajánlottuk fel Sztálinnak, hetvenedik születésnapjára. Apám is hetvenéves, még dolgozik, ő és kollégái egy Rákosinak szánt tizennégy méter mélységű óvóhely határidő előtti megépítésével kedveskednek Joszif Visszarionovicsnak. Az ilyen felajánlási akciókban való részvétel persze önkéntes, de ha nem csatlakozol, értelemszerűen Truman lakája lesz belőled.

Harry S. Truman, az USA harmincharmadik elnöke, valaha rövidáru-kereskedő, rőfös, rumburgi vásznat árult, később férfiruhát. Ő dobatta le az atombombát. Ő szabadította Nyugat-Európára a Marshall-tervet. Mi meg az Egyesült Államok követsége elé vonulva, harcias dalokkal fenyegetjük: „Amerika eltiporna minket, hogy ha módja volna, de nincs!” Apám megvetően legyint, „barmok…”, mondja, Truman rendes ember, Roosevelt megbízott benne. Én is legyintek, akkor még azt képzelem, hogy az egyén beleszólhat a történelem menetébe.

a nők elalélnak

Rövid ideig Mary McCarthy és a Partisan Review holdudvara is ezt képzeli. Amikor Truman mandátuma lejár, ezerkilencszázötvenkettőben, makacsul hiszik, hogy ők adhatják az új elnököt Amerikának: eme ideal president szerepére a demokrata Adlai Stevensont szemelik ki. Történész barátjuk, Arthur Schlesinger Jr. nyakig benne van a kampányban. „Arthur szabadságot vett ki a Harvardon” – írja Mary, azon az őszön Hannah Arendtnek. „Ha Stevensont megválasztják, ő valószínűleg helyettes államtitkár lesz, ami fantasztikus volna, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Találkoztunk a feleségével Cambridge-ben, ‘konstruktív’ javaslatokat kért tőlünk a kampányhoz. Stevenson nagyon vonzó, különös személyiség, évek óta az egyetlen politikus, aki kíváncsivá tesz, nem is tudom, mit gondoljak felőle, türelmetlenül várom, mihez kezd a posztján. A nők elalélnak a társaságában, Dorothy Thompson (világhírű riporter) egyenesen szerelmes belé, de kétséges, hogy bármilyen nő befolyásolni tudná. Nem állítanám, hogy rendkívül szellemes ember, mindenesetre meglehetősen szarkasztikus, amolyan szaturnikus alkat. A szarkasztikussággal szigorúságát takarja, így bizonyítja, hogy ő is emberi lény, olyan ez, mint az orvosok és a papok humora.” A társaság tagjai, akik mindeddig mélyen megvetették a hatalmat, most egyenesen mámorosan várják, hogy a közelébe kerüljenek, vad vágy él bennük, irányítani hazájuk sorsát, villanyvonatnak képzelik Amerikát, óriás terepasztalon, amit körülállnak. Eljön az aranykor, az Egyesült Államok történetében először lesz értelmiségi elnök, reménykedik Saul Bellow és Delmore Schwartz, és Delmore minden levelére ráírja, hogy „éljen Adlai!” „Nem elnöknek akarom Stevensont! Azt akarom, hogy ő legyen Amerika királya!” – kiáltozza részegen költő barátjuk, John Berryman. Ahogy múlik az idő, Mary józanabbul ítéli meg jelöltjük esélyeit, levelében egy újságíró ismerőse szavait idézi: „Stevenson igazán elegánsan politizál, felbukkanását csodálói valóságos revelációnak tartják, úgy bámulják, mint egy divatjamúlt művészi tárgyat vagy szokatlan illatú parfümöt, amit ínyencek számára dobnak a piacra, de ez minden…” A továbbiakban Mary a visszataszító másik elnökjelöltről, Nixonról ír, aki egyre sikeresebb, és ez ijesztő, mert igazolja Orwell rémlátomását, hogy a társadalom voltaképpen egyetlen manipulálható tömegből áll. Az illúziók elszállnak, Stevenson megbukik. „Most már tudjuk, hogy mi van – írja Hannah Arendt egykori, heidelbergi tanárának, Karl Jaspersnek –, és amit tudunk, az nem valami szép. Stevenson kampánya mindvégig kitűnő volt, legalább ez vigasztaló. Egyszer végre valaki megpróbált józanul beszélni, to talk sense.” Nixon alelnök lesz, Mary névrokona, McCarthy szenátor, fekete listákkal rémíti az értelmiséget. Eisenhower bevonul a Fehér Házba, ahol két ciklust fog kitölteni. Később majd, emlékirataiban kijelenti, hogy aki elnök akar lenni, az vagy hülye vagy egomániás. Hannah ezzel egyetért: Dummkopfnak nevezi levelében az új elnököt.

4.

A hülyeség mértani haladvány szerint terjed, mondja a papám.

„Mindenki hülye, mindenki hülye, mindenki dögöljön meg…” – mondja, illetve énekli munkahelyemen naphosszat az egyik technikus, szobáról szobára járva. Sokáig senki sem szól rá, aztán valakik lehívatják valahová, és ő, mint egy szárnyaszegett csalogány, elhallgat. Új típusú fiatal vagyok, szorgalmas, kulturált, megbízható, ilyen utánpótlásra van szüksége a pártnak, nyáron elmúltam tizenhat, jelentkezzek! Jelentkezem. Ó, ha én is, én is köztetek lehetnék! Egyik ajánlóm, negyven körüli szépasszony; Dunaharasztiról jár be, fantasztikus almák teremnek a kertjében, soha többé sehol nem láttam olyan hatalmas piros gyümölcsöket, felejthetetlen élmény az is, ahogy a kartársnőm beleharap, ahogy hersen az óriás jonatán húsa a foga alatt, ez nem is közönséges alma, ez szimbólum, a Tudás Fájáról! A szépasszony ebédszünetben az életéről szokott mesélni hátborzongató sztorikat. Ezerkilencszáztizenegy július nyolcadikén született Kecskeméten, a bába feltartotta őt a levegőbe (otthonszülés volt), ekkor megmozdult a föld, rettenetes tektonikus mozgások ejtették pánikba a várost, a ház egyik fala beomlott, a bába és a baba egy napig hevert eszméletlenül. E kedves nő sorsát és a föld mélyének kiszámíthatatlan erőit titokzatos kapcsolat köti össze. Az egri tanítónőképzőben volt bentlakásos tanuló, amikor ezerkilencszázhuszonöt január végén hetes erősségű, félelmetes földrengés rázta meg a várost, az egyik lányt agyonvágta egy oszlop. És ott volt ezerkilencszáznegyvenben, a szörnyű bukaresti földrengésnél is, a férje, délceg főhadnagy, súlyosan megsérült, minden rosszban van valami jó, legalább leszerelték. A kartársnő azóta is mindennek a jó oldalát látja, noha párttag, azt állítja, hogy rá két angyal vigyáz, a Kabbala hetvenkét angyala közül, Nelchael és Habuhiah. Ezerkilencszázötvenhat januárban egy majdnem hatos erősségű földrengés gázol át Dunaharasztin. Akkor már rég semmi közöm nincs a vállalathoz, de eszembe jut barátnőm, írok neki, minden a legnagyobb rendben van, válaszolja Pangloss mester modorában, családja ép, ő is jól van, a házuk ugyan összeomlott, de kaptak egy szükséglakást, ez nagyszerű, végre teljesülhetett régi vágya, a Dunára néznek ablakai. Barátnőm engem is idealizál, nyájasan dicsérget, amikor tagjelöltnek ajánl. A taggyűlés felterjeszt, a kerület visszadob, a nővérem Nyugaton él, nem vagyok megbízható, nem kellek nekik, a szüleim örvendeznek, jobb hírt nem is mondhattam volna! A személyzetis bajtárs kérdőre von, miért levelezek a testvéremmel. „Honnan tudja a bajtárs, hogy levelezünk?” A human manager havonként megismétli a kérdést, szerencsére arról nem tud, hogy könyveket is kapok a nővéremtől, többek között Sartre, Anouilh és Giraudoux színdarabjait, ezek a művek az egzisztencialista mételyt terjesztik, de erről sem a cenzúra, sem én még nem értesültünk. „Leveleznek?” „Levelezünk.” Az egyik mérnök félrevon, a fülembe susog, hivatali dolgokról külföldre ne írjak, az főbenjáró bűn, kémkedés. Ő a bátyjával levelezik, fotókat mutat, házat, kertet, hatalmas autót, kislányt, kisfiút. „New Jersey”, leheli áhítattal. A személyzetis lehívat, mogorván faggat: beszélt-e nekem az a malacpofa az USA-ban élő családjáról, mutatott-e fényképeket? Soha, válaszolom, és most én figyelmeztetem a kartársat. Az ösztöneim szerencsére még épek, ezt a szüleimnek köszönhetem. A rabszolgamorál és a gondolattalanság (Hannah Arendt) még nem fertőztek meg, ha lassan is, de forog még az észkerék (a főnököm). Itt is mindenféle új szavakat hallok: iratforgalom, iktatókönyv, belég, adattöredék, nyilvántartás, irattári anyag, szigorúan bizalmas (szig. biz.), mérési lap, a kiadmány hiteléül, szabotázs, szabotőr. A szabotőr én vagyok, eltűnt hetvenkét szigorúan bizalmas kiadmány, amelyeket iktatnom kellett volna, statáriális eljárás vár rám, nem fogom fel a veszélyt, megkövülten vigyorgok, de álmomban kivégző osztag elé hurcolnak. A főnököm és a helyettese (Nelchael és Habuhiah) munkaidő után titokban benn maradnak az irodában, az összes aktát megtalálják, életben maradok. Anyám levélben köszöni meg nekik, hogy vigyáztak rám, uraknak szólítja őket, én szégyenkezem, ők el vannak ragadtatva. „Édesanyád igazi dáma, add át neki kézcsókomat…” – mondja a főnök.

Visszavágyom az iskolába. Kérvényt írok. Elutasítják, de engedik, hogy a régi osztályommal érettségizzek. Addig még háromnegyed év van hátra, kilenc hónapi hajnali kelés, zsúfolt hatos villamos, Szabad Nép félóra, szig. biz. kiadmányok, raport a személyzetis bajtársnál, hazudozás, rossz lelkiismeret, magántanulás és félelem attól, hogy a mamám lebukik. Mert édesanyám, az igazi dáma, ékszercsempészetre adta magát.

zavaros dolgokat mond

Egész életében folytonosan szorong valami miatt, és rettentő aggodalmakkal csüng mindnyájunkon, ha kell, mégis vakmerő tetteket hajt végre. Valamikor, fiatalasszony korában cukrászversenyeket nyert egy suhajda nevű krémes csodával, crêpe de chine ruhákat hordott, Arpège illat lengte körül, bridzselt, szobalány-szakácsné leste parancsait. Később páriának nyilváníttatott. Ismert sztori. Akkoriban saját élete kockáztatásával hozta ki a halálmenetből a nagyanyámat. A Duna jegén közlekedett, meg vonatok tetején, csirkét nevelt, kacsát tömött. Élete utolsó harminc évében sikeres nyelvtanár volt. De ezerkilencszázötvenegyben kettős életet él, nappal csecsemőknek köt tipegőt és rugdalózót, világoskék és rózsaszín csodákat, egy szövetkezet bedolgozója, éjjel, kétszer havonta, szegény öregasszonynak álcázva, a holdfényben lopakodik kanyargós hegyi utakon felfelé, szatyrot cipel, a szatyorban krumpli van, a krumplik között ékszerek, amelyeket deklasszált ismerősöktől vásárol. A hegytetőre megy az osztrák kereskedelmi attaséhoz. (A papám nem tud a dologról, magas a vérnyomása, kíméljük, amúgy is elég baja van az atombiztos óvóhelyekkel.) Az attasé minden egyes ékszert tüzetesen megvizsgál, ha tetszik neki, hazaviszi, eladja, az ellenérték egyharmadát megtartja, kétharmadát átutalja Párizsba a nővéremnek, akinek ott nagyon nehéz sora van. Életveszélyes, többlépcsős ügylet, a kölcsönös bizalom jegyében zajlik. Nekem a csempészetről Jókai nyomán a Vaskapu zord vidéke jut eszembe, hajók, titokzatos török utasok, kincsek, gyilok és halál, rettenetes tevékenységnek tartom, anyám is annak tartja, de elszántan vállalja a veszélyt, ha ezzel kihúzhatja a nővéremet a bajból, és a sikertől egészen kivirul. A bűnös tevékenység ijesztő incidenssel ér véget: valaki nesztelenül utána sompolyog az erdőben, az arcába világít egy világháborús nyomogatós zseblámpával, a mamámat ájulás kerülgeti, azt hiszi, nyomozó csapott le rá, az öregember azonban valami szekta tagja lehet, reszketeg hangon zavaros dolgokat mond a trónján ülő Fenevadról, a tűzről, amely elpusztítja és felperzseli a Földet, a Jókról, akik megmérettetnek és a Hercegről, aki tíz év múlva jön el, virággal a kezében… Még mást is mond, de a mamám végre magához tér, sietnie kell – jelenti ki –, a katona fia várja… És elmegy, az öregember meg hagyja. Hogy ez a nemlétező „katonafiú” hogy jutott a mamám eszébe, az rejtély, én később különféle freudista magyarázatokon tépelődtem, valójában egyik sem volt magyarázat. Amikor már nagyon beteg volt, és nehéz döntéseket kellett hoznunk, elképzeltem, hogy van egy igazgató-főorvos bátyánk (az egykori katonafiú), aki mindent megold, sőt annál többet is, mert csodákra is képes.

5.

Tíz év múlva (visszafelé kerekítek), ezerkilencszázhatvan van.

A Herceg nem jön, sem virággal, sem karóval.

(Kisbabák jönnek, először az egyik, két év múlva a másik, a gyerekeim.) Részleges amnesztiát hirdetnek, néhányan kijönnek a börtönből, köztük van főiskolai osztályfőnökünk, H. Gy, de több barátomat még bent tartják.

Ezerkilencszázhatvan május tizenegyedikén Buenos Aires San Fernando nevű külvárosában az izraeli titkosszolgálat harmincegy éves ügynöke, Peter Zvi Malkin, elfogja Eichmannt, aki Ricardo Klement álnév alatt a Vízművek dolgozója, és munkaidő után éppen hazafelé igyekszik.

Júniusban két ember jön hozzánk, bemutatkoznak, az egyik Kis, a másik Nagy, a Belügyminisztérium Útlevélosztálya küldi őket. A mamám útlevele formahibás, mondják, odabenn kijavítják, két nap múlva kihozza a postás, jövő héten utazhat Párizsba, a nővéremhez. Telnek a napok, hetek, hónapok. A paszportot soha többé nem látjuk. Kihallgatásért folyamodom az Útlevélosztály vezetőjéhez. „Milyen ügyben?” – kérdi az őr. „Útlevél ügyben” – rebegem. Az őr ridegen int, hogy távozzak: „Az Útlevélosztály vezetője útlevél ügyben nem fogad.” Halhatatlan mondat, a rendszer lelke zeng, zúg benne. Kérvényeket írunk, minden fontos posztot betöltő elvtársnak küldünk egy-egy irományt. Négy év múlva, ezerkilencszázhatvannégyben, a konszolidációnak mondott korszak hajnalán, beállít hozzánk két ismeretlen ember, bemutatkoznak, az egyik Kis, a másik Nagy, a paszportot hozzák vissza. Egy külföldi magyar feljelentést tett apám ellen – magyarázzák –, mert amikor ott járt, egy társaságban azt találta mondani, hogy a háború óta nem építettek Pesten új kórházat. Bár ez tény, a szerv kénytelen volt az előírásokat betartani. Hogy mik azok az előírások, arra nem térnek ki. „És ha adhatok egy tanácsot… – mondja Kis (vagy Nagy) –, mindebben ne keressenek logikát.”

Nem keressük.

Nyáron, Nyugat-Berlinben, a Kongresszus a Kulturális Szabadságért mozgalom tizedik évfordulójának tiszteletére rendezett világtalálkozón, amelyet – nyílt titok – a CIA támogat, negyvennyolc országból gyűlik össze kétszázhuszonegy nyugat-európai, amerikai, és afroázsiai küldött. Szomorú tény, hogy közülük már senki sem foglalkozik a magyar kérdéssel, és a börtönben maradt írókkal. A szabad világ képviselői narcisztikus lelkiállapotban, apró-cseprő problémákkal szórakoztatják magukat és egymást. Friedrich Luft, híres német színházkritikus, közös gyászra szólítja fel a jelenlevőket, mert meghalt a német kultúra. Raymond Aaron, francia szociológus, önmagát is felelősnek tartja, amiért a francia parlamentből kiveszett a demokratikus gyakorlat, Robert Oppenheimer bocsánatot kér minden csúnya dologért, amit a tudományra mondott, John Kenneth, amerikai közgazdász, bűnösnek érzi magát, mert az USA-ban iskolák helyett felhőkarcolók épülnek. A legnagyobb vihart Mary McCarthy kijelentése váltja ki: „A vasfüggöny túloldaláról nézve a nyugati irodalom olyan, mint a tükrök a kuplerájok mennyezetén.”

Hannah Arendtnek írott leveleiben mást is mond. Részletek:

„Meséljek a kongresszusról? Íme, még néhány kisebb idiotizmus: ha Shakespeare élne – mondta valaki –, a CBS televíziónak dolgozna. A Madison Avenue reklámjai – mondta másvalaki – olyanok, mint a Luther korában árusított bűnbocsánat-cédulák. Többen kijelentették, hogy a szovjet társadalom példamutatóan segíti az egyén boldogulását, ezt Paszternák esete is bizonyítja. Ilyesmik. Oppenheimer, aki meghívott ebédelni, teljesen és valószínűleg veszélyesen őrült. Paranoiás, megalomániás, valamilyen isteni küldetés tudatában van. A kongresszust ördöginek és bűnösnek mondja. Akkor miért jöttél Berlinbe, kérdeztem. Üzenetet kellett átadnia a kínai népnek, válaszolta, ezért mondta el megnyitó beszédét, de nem árulta el, hogy mi volt az üzenet. Mindezektől eltekintve a kongresszus jó volt. Jó volt összejönni a régi és új barátokkal, az egésznek olyan ezeréves hangulata volt. Nyugat-Berlin irreálisnak tűnik, egyfajta Kelet-Németországba telepített Coney Island, és ez az irrealitás nagyon megfelelő keret az ilyen események számára.”

„Drága Mary,

Leveled nagy öröm volt, és a berlini kongresszus leírása igazán élvezetes. Oppenheimer-ügyben egyetértek, akár bolond, akár nem, az biztos, hogy elviselhetetlen a magatartása és a mentalitása. Ha valóban azt képzeli, hogy a kínaiaknak szükségük van az ő kriptogrammájára, akkor elmeháborodottnak kell lennie. De kevéssé valószínű, hogy hinné is, amit mond. Igazad van, Nyugat-Berlin irreális, bár másként, mint Coney Island, ám számomra mégsem valószerűtlen, és nem is szabad azzá válnia…

félretéve az iszonyatot

Újabban azon töprengek, hogy jó lenne tudósítani az Eichmann-perről. Nagyon csábít a gondolat. Félretéve az iszonyatot – érdekes lehet. Mit gondolsz? Jó lenne, ha itt lennél, és sok mindent megbeszélhetnénk. Hiányzol. De talán a válópered miatt mindenképpen New Yorkba jössz majd.

Mi itt szenvedélyesen nézzük a televízióban a választási előcsatározásokat. Hála Istennek, Stevensont nem jelölték, ez katasztrófa lett volna. Kennedy jó beszédet mondott. Az egyetlen, akinek ötletei is vannak, az Rockefeller, akit ezen a héten fogok látni. De végül vagy Nixon jön be, vagy Kennedy. Az embernek összeszorul a szíve. Bár az egész inkább vicces, és a televízió áldás. Nagyon érdekes a kommentátorok szerepe, hatalmukban áll félbeszakítani minden alantas demagógiára törekvőt. Ők általában sokkal intelligensebbek, mint a politikusok”.

Ezerkilencszázhatvanban a televíziózás már nálunk is beszédtéma, öt adásnap van, és a szomszédaink csinos kis készüléket birtokolnak, Orion AT 403. A mamám átjár hozzájuk, színdarabokat néznek és operát, én nem tartok velük, sznob vagyok, nem akarok a konzerv-kultúra rabja lenni, csak a nagy misztifikátor, Romain Gary művéből készült Nő a barakkban című tévéjátékkal teszek kivételt, mert érdekel a szerző, bámulattal olvastam egyik regényét, amelynek francia hőse Egyenlítői Afrikában az elefántokat akarja megmenteni (Az ég gyökerei, 1956), és az Elle című magazinban egy nyilatkozatát, ami nagyon felkavart. Azt mondta, hogy állandóan kísérti „egy csodálatos titok előérzete”, és mindig attól tart, hogy elmegy valami kincs mellett, amit a földbe rejtettek. Amikor San Francisco dombjain bolyong, kevesen sejtik, „hogy ez az őszülő halántékú úr a Szézám bejáratát keresi, zavart mosolya a titkos jelszó utáni vágyakozását takarja; igen, ő hisz egy titkos értelemben, egy formulában, egy kulcsban, tekintete ég és föld rejtélyeit kutatja, kérdezősködik, hívogat és várakozik”. Gary, ez az orosz-litván-zsidó-francia, aki már hetvenezer dolgot végigcsinált, és kétszer olyan idős mint én, valójában sokkal naivabb; én négy évvel ötvenhat után nem hiszek már titkos jelszavakban és formulákban, legfeljebb csak a börtönajtók kulcsáról fantáziálok, nem nagyon merek kérdéseket feltenni. És miért akarja egy volt auschwitzi fogoly megmenteni az elefántokat?

Még a berlini kongresszus előtt, a State Department megbízásából Mary tanulmányutat tesz Prágába és Bécsbe, férje és második házasságából született kamasz fia társaságában. Jó tanulók módjára tekintik meg a Monarchia történelmi emlékeit, lenyűgözve, fáradtan és filozofikus hangulatban érkeznek Varsóba, ahol az amerikai követség ügyvivője, James West szervezi a vendég programjait.

Két napon át járják Varsót. „Itt csodálatos a tavasz, élénk zöld növények kúsznak fel a házfalakra, az ablakokban piros és fehér gerániumok, a templomokat ugyanaz az aranyos fény ragyogja be, ami Bellotto képein látható” – írja levelében Mary. A második varsói nap estéjén James West közli, hogy feleségül akarja őt venni. Mary igent mond. Ilyen téren nem szoktak skrupulusai lenni, könnyen belemegy a játékba, a hűséget nem ismeri, idős korában írott életrajzában (How I grew – Hogy nőttem fel) derűsen elmeséli, hogyan vesztette el tizennégy éves korában, pusztán udvariasságból, egy autóban a szüzességét. Nemrégiben keserű szerelmi csalódáson esett át, egy drog-dependens angol kínozta meg, Hannah Arendt tartotta benne a lelket. És most egyszerre megtörténik vele a csoda, egy fejlemény, amiben már rég nem hitt. Férje mély depresszióba esve utazik vissza Amerikába, őt is Hannah bátorítja és vigasztalja. Westre hosszú pokoljárás vár, három kicsi gyereke van, akiket imád, felesége nem akar válni, a helyzet csak sok szenvedés árán rendeződik.

„Őrülten, hihetetlenül boldog vagyok. Soha életemben nem voltam ilyen szerelmes – írja Mary. – Ilyen teljességgel, ilyen feltétel nélkül. Mintha nem is valami érzelmet élnék át, hanem egy ismeretlen elembe merülnék bele, valamibe, ami olyan szilárd, mint a tér vagy az idő.”

idegbajos önjelölt zsenik

– És ha téved? Ha megint rosszul választ? – Hannah nyugtalanul követi barátnője románcát. Férje, válaszul, Dorabella és Guglielmo kettősét dúdolja a Così második felvonásából. „S most nálad a szívem, / Többé nem ver itt. / Csak őrizd meg híven, / Hogy ver, hallga, csitt!” Blüchernek van oka csúfolódni. Mary első házassága, amit tizennyolc éves korában kötött, értelmetlen kísérlet volt, második férje, Edmund Wilson dohogó öregasszonyhoz hasonlított, harmadik férje, Bowden, mintha még nem nőtte volna ki a kamaszkorát, szeretői általában idegbajos önjelölt zsenik voltak, Blücherék tiszta szívből kívánják, hogy Mary végre szerencsésen válasszon, ahogy az nekik is megadatott, amikor a harmincas években, a párizsi emigrációban összekerültek. Heinrich sokat tapasztalt és sokat tud, Hannah egyetemista korában Heideggerrel egy szenvedélyes, nagy történetbe bonyolódott (ez a történet bizonyos értelemben még ma is bonyolódik), megszokta a hódítást, akivel közelebbi kapcsolatba kerül, az általában beleszeret, mint Hans Morgenthau, Hermann Broch, W. H. Auden, és egy kicsit az amerikai költők, Robert Lowell és Randall Jarrell is, noha ő csak és kizárólag Blüchert szereti, aki autodidakta módon egyetemi tanárrá küzdötte fel magát, és mint egykor Leo Jogiches, Rosa Luxemburg szerelme (Arendt: Men in Dark Times – 1968) igazi masculini generis, a tettek embere, „tudja, mit jelent a cselekvés és mit jelent a szenvedés”.

6.

Ezerkilencszázötvenegy április vége van.

Kilépek a munkahelyemről. Minden jót kívánnak, sikerüljön az érettségi, vegyenek fel a főiskolára. Kezembe nyomják a vállalat ajándékát, egyhetes beutalót Parádra, erre nem számítottam, egészen elérzékenyülök. Ha ismerném Bábel műveit, azt mondanám, működik a jó emberek internacionáléja.

Ilyen előkelő helyen én még nem voltam soha. Az első fürdőházat ezerhétszázkilencvenötben nyitották meg, aztán sorban épültek az udvarházak és kastélyok, a századok folyamán több nagy arisztokrata család élt itt, elsősorban a Károlyiak, mindezt egy brossúrában olvasom. A parkban nyolcvan fajta fa van, különösen híres egy nyolcszáztizenhét centiméter törzskerületű óriás nyárfa és egy háromszáz éves Rákóczi-tölgy, a természet csodái, elvtárs, ha arra jársz, ne mulaszd el megnézni! A huszonnégyes számú utat Recsk és Parádfürdő között mindkét oldalon bokrétafasor szegélyezi. Ezen nem gondolkodom el, Recskről nem hallottam még. A brossúra szerint ezernégyszázhetvennyolcban Rekch névalakban szerepelt a nyilvántartásokban, és a róla elnevezett Recsky család birtokában volt. Egy borzalmasan benzinszagú, zötyögő távolsági busszal érkezem meg délután, rosszul vagyok, senki sem vár rám, gyalog bandukolok a bőröndömmel az üdülőig, ahol kiderül, hogy valami tévedés folytán egy nappal előbb jöttem, az előző turnus ideje csak ma este jár le. Nem probléma, mondja az üdülési felelős, gömbölyű, szőke, negyvenes nő, sőt, jókor jöttem, mondja, mivel itt ma este egy turnuszáró nagy muri lesz. A nő nagyon felspannolt, sürög-forog, kacarászik, tovább szökell, maga után hagyja a 4711 elnevezésű kölni illatát, amitől mindig tüsszentek. Ezerkilencszázötvenegy április vége van, Kádár Jánost már előző héten letartóztatták, Zöld Sándor már kiirtotta a családját és öngyilkos lett. Amióta nem kell Szabad Nép félórákra járnom, nem olvasok újságot, de mert a papám hangosan bömbölteti a BBC magyar nyelvű adásait, a híreket fél füllel is hallom. Előző nap London bemondta, hogy Wittgenstein meghalt, egy fisztulás hangú férfi röviden méltatta az érdemeit. Ki az a Wittgenstein? Egy idős házaspár oltalmába vesz, azt javasolják, sétáljunk le az óriás nyárfához, ez valóban látványosság. Ők továbbmennek, én elüldögélek a tövében.

A turnuszáró est szokványosan indul, csak éppen tartalom és forma nem illik össze, mert ebben a csodálatos késő barokk teremben fehér parókás zenekarnak kellene Mozartot játszania, itt azonban túlsúlyos hölgyek csasztuskákat adnak elő, az üdülés apró-cseprő visszásságain csúfolódnak. Aztán népdalok következnek, majd egy férfi gitáron kíséri magát. A Szulikót énekli, s amikor ahhoz a részhez ér, hogy „erdő mélyén, hűs hajnalon, felelj, hol vagy, szép Szulikóm…”, zokogni kezd. Egy idősebb nő az Ágnes asszonyt szavalja borzalmasan, egy törekvő fiatalember felolvas egy levelet, amit „édes bátyjának, Ivan Kozirev vasöntőnek” írt abból az alkalomból, hogy életében először üdülhet. Közben, mint három párka, az üdülési felelős és két elvtársnő pogácsákat és italokat hordoz körbe, málnaszörpöt, sört, bort, barackpálinkát. Azon az estén iszom életemben először sört. Ízlik. Kínálnak, iszom, kínálnak, iszom. Hány pohár sör után csap át a mennyiség minőségbe?

Táncolnak. Én nem táncolok már, körtáncokat sem lejtek.

pofonok és csókok

A sarokban ülök a földön, egy nyitott ajtó és egy odatolt asztal fedezékében, hogy kerültem ide, nem tudom. Majdnem egészen sötét van, lemezjátszó szól, lassú fox, hülye szöveg: „mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ad az élet…”, puhán mozgó, egymásba tapadó árnyak, mellettem is kuporog egy pár, a nő sírdogál, beássa a fejét a férfi vállába, elfordulok, furcsa neszek hallatszanak, valaki visítva felnevet, pofonok és csókok csattannak, egy pohár csörrenve széttörik, titkos bánatok, kuncogás, és miért nincs itt fény, miért nincs itt levegő, kiáltani kéne, hogy mehr Licht, mehr Luft, de ahogy mondani szokták, nem jön ki hang a torkomon, és mozdulni sem tudok, mi ez az egész, valami rossz álom vagy a való élet? És nekem mi közöm az egészhez? Kétségbeesetten mondogatom magamban, hogy haza akarok menni, haza, akarok menni! Mint egy harminc évvel későbbi filmben az a ronda kis űrlény, akit véletlenül a Földön felejtettek.

kép |José de Almada Negreiros képei, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com