Jámborné Balog Tünde

SÓSZOBA

2010 február

SÓSZOBA

Az őszi szünet, amit türelmetlenül, kisgyerek módjára vártam, hirtelen elszállt, mintha a kapzsi szél sodorta volna tova a fákról lecibált levéltömeggel, és csak elégedetlenséget, a be nem teljesültek hiányérzetét hagyta maga után, annak ellenére, hogy Gy*** őszi pompája majdnem tökéletes volt. A barna víztükörre és szürke égre hajszálpontosan egyformán rajzolódott ki a sárguló nádas képe, és – szárnyát lomhán meg-megemelve – mély csend gubbasztott a tó fölött. A nyáron élettől pezsgő fürdőhely kihalt volt, némasága nyomasztott, a rohamokban rám törő köhögés pedig félelemmel töltött el, és nem hagyott aludni. Fuldoklással és kínzó gondolatok hadával viaskodva éjszakáim végtelenbe nyúltak; az üres panzióban minden zörej mögött rablók settenkedtek, csupán hajnal felé tudtam elaludni, és az írással se boldogultam. Z. aggódva figyelt, én pedig igyekeztem eltitkolni előle, hogy mennyire rosszul vagyok.

elpocsékoltam

Öt napot töltöttünk ott, és végül azzal az érzéssel jöttem haza, hogy elpocsékoltam, haszontalanságra fecséreltem a drága időt. Ez nagyon durva, mondta legidősebb unokám együttérzéssel a telefonban, iskolai szünetben betegnek lenni majdnem olyan, mintha karácsonykor lázas az ember.

Itthon derült ki, hogy tüdőgyulladásom van, a doktor ágyba parancsolt, és amikor egy hét után úgy-ahogy felépültem, a még mindig makacs köhögésemre sószobát ajánlott a tüdőgyógyász. Rá kell szánni azt a kis időt, és meglátja, milyen jó lesz, magyarázta, miután a lámpa felé tartott röntgenfelvétel segítségével átnézett mellkasomon – akár Hans Castorp madame Chauchat testén –, és sóhajtva vettem tudomásul az újabb kötelezettséget, mert tudtam, hogy legalább másfél órával megkurtítja amúgy is rövid délelőttjeimet.

A sószobát nyomorúságos, kamraszerű helyiségben rendezték be, eredetileg WC vagy mosdófülke lehetett. Egyetlen kis ablaka fent, a mennyezetalatt nyílik, padlója kopott, szürke-fekete szemcsés mozaiklapokból áll. Ez a legcsúfabb a szocialista ipar által gyártott háromféle típusból, a zöld és még a vörös változat is elviselhetőbb. A komfortot három rozsdáslábú, valaha fehér műanyagszék képviseli, a lakályosságot pedig a fűtéscsőre gondosan rátekert műborostyán. Pontosan úgy néz ki, mintha valódi lenne, így ugyanazt a hullaszerű hatást kelti, mint a bécsi Ludwig Múzeum földön fekvő, életnagyságú meztelen nője. A fal mellett egymásra rakott szürke sótéglákon virágtartók és tálak állnak, bennük átlátszó folyadék. Peremükön gyönyörű, kristályos lerakódás burjánzik, körülöttük nagy halom sótörmelék.

Jorge Martins: Cím nélkül, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

Hála Istennek, a sószoba nem túl népszerű, nem kell másokkal osztoznom a három négyzetméteren. A fiatal asszisztensnő megfeketedett fakanállal belekotor az edényekben lévő oldatba, hozzon magával olvasnivalót, akkor nem olyan unalmas, tanácsolja, de itt is talál, mutat az alacsony állványon heverő régi újságokra, azután kimegy, hogy az ajtó túloldalán ritmikusan előénekelje a légvétel menetét fulladozó pacienseinek a tüdőkapacitás-vizsgálathoz.

Beállítom telefonomon az időt, azután – nagyokat kortyolva a sós levegőből – próbálom elengedni magam. Meglepően gyorsan sikerül. Csak a lélegzésre koncentrálok, a falakon túli világ elsüllyed, mind távolabbról hallom a fokozatosan emelkedő, majd meredeken zuhanó ívet leíró hangot, feltölti a maximumot-tölt-tölt-tölt-tölt-tölt-kifújja-fúj-fúj-fúj-nagy levegőt-kifújja, az űrben lebegek sókabinostól, a Holdra tartunk? vagy a Mars vörös horizontja felé?, sós pára gomolyog föl az antik formát utánzó talpas edények örvénylő kelyhéből, alakokká sűrűsödik, elfelejtett ismerősök buknak föl az alant hullámzó, millióéves sós tengerekből, akikre már évtizedek óta nem gondolok, de kövületként őrzik őket emlékezetem mélyrétegei.

megszegte a törvényt

Például tollas vadászkalapban a falusi tanítóból lett iskolaigazgatót. Lábán csináltatott, nyersgumitalpú cipő (Istenem, mikor is volt divatos ez a szabad világ üzenetét hordozó lábbeli?), kezén finom szarvasbőrkesztyű, zöld lódenkabátja sem konfekció, látszik, hogy mérték utáni szabóságban készült. Hová lesz magabiztossága a távoli jövőben – nekem az is régmúlt itt a sószobában –, amikor bilincsbe verve lökdösik át a városon? Valóban azért kellett bűnhődnie, mert megszegte a törvényt, vagy csak egy otromba korszak állt rajta bosszút búcsúzóul választékos eleganciájáért?

Vagy a cigányprímást széles karimájú puhakalapban, fehér selyemsállal komor, fekete arca körül. Mandulavágású szemében ősi bánat, szája szögletén mélyülő ránc. Hindu herceg inkognitóban. Vajon ha tudná, hogy emlékműve – ötnegyedes, egészalakos bronzszobra – áll majd az új évezredben a Korona mellett, ahol esténként muzsikált makulátlanul fehér ingben fekete szalonkabátja alatt, álla alá szorítva tajtékszínűre érett hegedűje csigáját, megengedne-e magának egy leheletnyi mosolyt?

Azután Éva köszön rám, a múzeumi Éva, akinek annyi év után sem tudom a vezetéknevét, és valahányszor találkozunk, mindig újra fölteszi nekem a kérdést, mintha elkóborolt libát vagy elhagyott esernyőt keresne: maga setudja, hol vannak azok az évek? Nem fejti ki bővebben, mely évekre gondol, de számomra teljesen világos, hogy az akkori időkről beszél, a fiatalságunkról, amikor a Koronában zene szólt, kézen fogva sétáltunk Z.-vel a korzón, nem törődve a megbotránkozott pillantásokkal, és ő a régi múzeum három szobából összenyitott kiállítótermét takarította. Ha kellett, felásta a kertet vagy biztosítékot cserélt a kétágú létra tetején, én meg tanítványokat vittem oda, és év végi rajzkiállításokat rendeztem – választékos öltözékű és beszédű direktorom komolyan vette az esztétikai nevelést –, vagy a készséges múzeumigazgatóval régi makóiakról, a Prédikátorról és a Földmérőről, a kamasz József Attiláról beszélgettem, de az is megesett, hogy bementem egy kis múzeumi ájert szívni, padlóviasz-, mész-, naftalin-, olajfesték- és öregbútor-szagok keverékét, amit részegítőbbnek éreztem a májusi akácillatnál. Az idő szaga volt az – ó, hangaszálak! – de akkor még nem tudtam. Ugyan, mit tud az ember húszéves korában? Az ember húszévesen csak él, még ha vasfüggöny mögé zártan is.

Jorge Martins: Labirintus, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

Hova lettek azok az évek?, kérdezi Éva, és rövidlátón pillogó szeme sarkában megjelenik valami fényesség. Nem tudja, mi történik vele, mondja. Egyre erőtlenebb. Egyre feledékenyebb. Egyre az elmúlt éveit keresi. Olyan gyorsan elmentek. Észre se vettem. Hova lettek?, emeli rám sehova se néző, ködös pillantását. Nem tudja, hogy a filozófia alapkérdése gyötri, s ha tudná is, mit segítene rajta? A válasz sem hozná vissza motorjával összeroncsolódott unokáját.

Szent Ágoston – Vallomásainak egyik fejezetében – háromféle időt különböztet meg: a múltat, ami már nincs, a jövőt, ami még nincs, és a jelent, ami ugyan van, de nincs kiterjedése, mert mindig csak egyetlen pillanatig tart. Valójában megfoghatatlan, és azt sem tudjuk, micsoda. Uram, Istenem, mérem, mérem, de mit mérek, nem tudom, sóhajt fel a bölcs, és nem képes okosabbat kérdezni, mint a múzeumi Éva, tudniillik, hogy mely irányban és hova illan el a méregető kéz alól? Mert bizony, ez a rakoncátlan valami – Ágoston úgy beszél róla, mint egy nagy, lomha állatról –, amikor a jövőből jelenné változik, valami rejtekhelyből előballag, mikor pedig jelen mivolta múlttá öregszik, megint visszabúvik.

aprócska jószág

Emlékszem, eleinte aprócska jószág volt, kezes bárányként idomult hozzám, játszótársként ugrabugrált körülöttem. Álltam a gyerekágy rácsába kapaszkodva, körülöttem a falon, az asztalon, a komód tetején anyám órái is fogócskáztak vele. Tőlük tanultam beszélni. Tik-tak, mondtam ki előszörre tisztán és érthetően, s attól kezdve versenyt tik-takoltam velük. Figyeltem a mutatók járását, a kis- és nagymánusok forgását az óralapok végtelen, önmagukba visszatérő ívén, az ingák lankadatlan lengését és a láncon csüngő fémsúlyok láthatatlanul lassú mozgását. Az óralapokról tanultam a számokat, sőt, azt is, hogy kétféleképpen írják őket. Tanárnagyapám megtanított eligazodni a napok, a hónapok és évek között. Mire iskolába kerültem, kisujjamban volt az egész időszámítás, még a szökőévekről is tudtam, mi fán teremnek, és amikor felnőttem, úgy éreztem, szabad bejárásom van múltba és jövőbe, mintha rendelkeznék az idő fölött, mintha a gazdája volnék.

Az a jószág még mindig kisebb volt nálam, de már nem játszott velem, és néha rá kellett szólnom, ne siessen, mert nem tudok lépést tartani vele.

Aztán egy napon arra ébredtem, hogy az idő, az én időm megváltozott. A tik-takoló kisgyerek, az elemista, a parkban randevúzó gimnazista lány, a gyerekeivel sétálni induló fiatalasszony, az új tanárnő, énjeim, akik addig mindenkori jelenemben együtt voltak velem, egyszerre a múlt kútjába hulltak, helyükbe unokák, dédunokák rajzottak elő a jövőből, és az a játékos kis állat mogorva behemótként magasodott fölém.

Jorge Martins: Cím nélkül, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

Repülök a sószobával, mint Dorothy a tornádó fölszippantotta házzal. Hegynyi sótömbök között, hatalmas testével megfékezhetetlenül, mennydörgő robajt keltve száguld az időszaurusz.

Csörgés szakítja félbe az utazást. Letelt a harminc perc. És közben elmúlt hetven évnyi élet.

Az írás a Kell egy jó szósorozatba készült – egy Thomas Mann idézethez: „Általában azt hiszik, hogy az újszerű, érdekes tartalom elűzi az ‘unalmat’, azaz megrövidíti az időt, az egyhangúság, üresség pedig lassítja, gátolja az idő menetét. Ez azonban nem feltétlenül igaz. Üresség, egyhangúság megnyújthatja ugyan a pillanatot és az órát, ‘unalmassá’ teheti, de a nagy és legnagyobb időtömegeket megrövidíti, sőt semmivé lényegteleníti. És megfordítva: a gazdag, érdekes tartalom megrövidítheti az órát vagy akár a napot, szárnyakat adhat neki, nagy egységekbe átszámítva azonban szélességet, súlyt, szilárdságot ad az idő menetének, s így a tartalmas esztendők sokkal lassabban múlnak, mint ama szegényesek, üresek, könnyűk, melyeket a szél kerget s elrepülnek.” (Thomas Mann: A varázshegy)
 
felső kép | Jorge Martins: Hegyvonulat, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

 

SZERETETTEL KÖSZÖNTJÜK A MA NYOLCVANÉVES ÍRÓT!