Somos Béla

AZ UTAK VÁROSA – SAVARIA

1997 május

AZ UTAK VÁROSA – SAVARIA

A délre vágyó északiak sóvár menetében
nekem ne szorítsanak helyet. Tülekedjenek
mások helyettem, (szívesebben) állok az útszegélyen
akár zárójelben (is), mindig visszafelé
nézegetve, biccentve az újonnan érkezőknek,
mintha éttermi köszönőnek szerződtetett volna
az Isten, kit naivan hittem
gyerekként, s igazán ellene szegülni azóta
sem mertem, gondolatban, szóval és cselekedettel,
hát hull rám a hó, mint Déryné Széppataki Róza
meztelen vállaira a hézagos tetejű pajta
„színpadán”, mikor a „Cserebogár, sárga cserebogár”
című (kezdetű) dalt énekli, vagy valami mást,
de verhet az eső is, rám fröccsenhet a sár,
sok úri lócsiszár is árokba borult,
mit panaszkodjam, mennek a délre igyekvők,
a napimádók, a kék Földközi-tenger szeretői,
nem hivalkodva a szegénységgel, de nem is szégyellve azt,
nem irigy-sárgán és nem holmi stopra várva,
olykor egykedvűen, máskor az érkező
új arcokat vallató kíváncsisággal
állsz, áll, állok, áll, állsz (mindhárom nyelvtani
személy helyett és -ként) az örök
út örök szélén, s a pillanatokra behunyt
szemhéj belső felületén, ezen az
őskori videón (vagy vetítővásznon)
római légiók vonulnak, a katonák pajzsa,
sisakja, fegyvere villog a fényben
(s némelyiküknek a lábát szorítja a szíj).

kép | wikiwand.com