Somos Béla

AZ A RENGETEG GYEREKJÁTÉK

2004 november

AZ A RENGETEG GYEREKJÁTÉK

Nagy sárga folt középen egy középkori város piactere. Nyüzsög a nép – hogy fér el ott ennyi! Mind mást csinál, néhányan mégis hasonlót.

A tér közepén kút, vastag láncon a kávára támasztott vödör, valaki iszik belőle. A kút melletti asztalon, asztalokon fehér fejkendős asszonyok halat mosnak, vagdosnak, rakosgatnak. Mögöttük óriási fonott kosárban óriási hal, messzire fehérlik a hasa, nyolcvan kiló is megvan talán.

Millió és millió határozatlan névmással tele a világ, valaki, valami, valahol, valamikor, valahogyan, sorolnád tovább? Emlékfoszlányok teszik élővé a látványt, a háttérben magasodó sárga vakolatú ház első emeleti ablakában ül valaki, kilóg, lelóg a lába, és grimaszol.

véletlen csupán

Hogyan indul neki a világ fölfedezésének és összerakásának, a színek, a formák, az arcok vezérelhetik, vagy a véletlen csupán, kinevez kályhának valamit, elindul onnan. A labirintusban falakba ütközik, visszajut oda, ahol a kályha volt. De már nincs meg a kályha, átváltozott valami mássá.

Az a rengeteg lehetőség, ami körülveszi, a választás kényszere megbéníthatja a gyávát. A százból egy választása kilencvenkilenc elvesztését jelentheti, ha ezerből csak egy lehet, akkor még nagyobb a vesztés.

Ezer darabos világocskám hogyan áll össze eggyé, ki mondja meg? Ki segít?

Két gyerek ül egymással szemben a földön, golyóval játszanak, botocskával rajzolnak, lehet találgatni, mit csinálnak, az arcuk nem látszik.

Mankón ugrál be valaki a térre, lábának fehérbe bagyulált csonkja a levegőben, mellette, kicsit odább egy másik ember a kezére erősített talpakon vonszolja magát, fölnéz odalentről, nincs kire néznie, a lába mögötte vonszolódik, kaszál. Valódi koldus, valódi koldusok ezek mind, nem bérkoldusok, a város tartozékai, nem halhatnak éhen.

Egy piros nadrágos, kövérképű és nagyhasú ember nálánál is nagyobb hasú boroshordón ül, mintha lovon, oly peckesen, s a dárdájára, mint nyársra tűzött sült vaddal – nyúllal?, fácánnal? – büszkélkedik. Pirospozsgás az arca, élettől kicsattanó. A hordót két bohócsipkás legény taszigálja szemben az árral. Az ár – talán – böjti menet, a kiskerekű piros lapra helyezett széken a szimbolikus szenvedő látható, a szekeret – a vastag köteleket a vállukra, kezükre feszítve – két barna-fehér ruhás nő, talán apáca vonszolja. Tátott szájú inas bámul a menetre. Piros-sárga-fehér zászlóval ugrál integetve – az utat jelezve – egy másik legényke.

Bigéznek odafönt, ahol ritkásabb a sűrű, vagy búgócsigáznak, két ostorfélével biztatják az orsót, melyik tudja tovább, ekképp versenyeznek.

Mindenki játszik valakit, azt hiszi magáról, hogyő, pedig csak képmutató, képmutogató, középkori mutatványos ember.

Nem tudni mindenkiről mindig, mit játszik. Talán csak ül a földön, a téren, a padon, a szobájába zárkózva, és játszik. Fejben sakkozik, a fejében játssza el a színdarabot, vitáját a boltossal, az apjával, úgy, ahogy volt, s úgy, ahogy szerette volna, hogy legyen. Ha eszébe jutott volna az a szó, ami kellett.

Ki ne játszott volna még olyat, hogyha ezt megteszi, akkor ez és ez biztosan megtörténik? Ha nem – nem. Vagy éppen akkor nem történik meg?

Mi volt, Öreg, a legjobb?

Játszani.

– És aztán? Hagyd a gyerekkort!

Játszani.

– Vágyni a nagy világba?

– Játszani.

– Készülni szent csatákra?

– Játszani.

A kép tónusa köröskörül sötét, falusi feketébe öltözött, fejkendős asszonyok arca fehérlik. Háború és béke, nappal és éjszaka, játék. Jó játék. Ha behunyod a szemed, éjszaka van.

– Bort, pénzt, nőt tékozolni?

– Játszani.

– Az istenekkel dacolni?

Az ember szívesen használ közbevetéseinek jelölésére gondolatjelet. Ki tudja, mikor találták fel? Mióta használják ilyen intenzíven?

Játszani.

Mindegy, össze kell rakni a világot ezer darabból, ez a dolgom, határidős munka, nem lehet lazsálni. Három nap van rá, mint a mesében? Három hét? Három év?

A tér hátsó felén utca nyílik, ki tudja, hova vezet. Egymás kezét fogva körjátékot játszanak rajta kicsike emberek. Énekük nem hallatszik, elnyeli a messzeség, nem jut el a tér közepére sem. Négyen vagy öten, három férfi, két nő. Mellettük, melléjük barna ruhás zarándokok érkeznek. Távoli helyről, bizonyosan. Búcsújáró hely volna?

– S ha jött csoda, akármi?

Mi ez az egész, itt vagyok egy németalföldi város piacterén, vézna, szánalmas figura, vagy sörhasú, elégedett, ugrabugra bolondozó, vagy feketeruhás vándor, kocsit húzgáló gyerek vagy bámészkodó léhűtő? Halat mosó asszony?

Játszani.

Ki-mi vagyok ezen a világon, amit kívülről és felülről nézek a hűvös szobából? Az a rengeteg töredék, amiből össze kell eszkábálnom a látványt, megtalálva az összefüggést a részletek között, megvan mindegyiknek a helye, meg kell találni a szomszédosokat, mindig a szomszédost, annak is a szomszédosát. Kitüremkedések és bemélyedések az asszociációk eszközei.

Az a rengeteg részlet, amiből áll az egész, nem helyettesíthető fekete-fehérrel, nem cserélhető váltópénzzel, nem mérhető rőffel, hüvelykkel.

– Költőkkel égbe szállni?

Van, akit a színek vezérelnek. Összegyűjti csokorba a pirosat, sárgát, zöldet, s a segítségükkel próbál eligazodni a kuszaságban. De valami mindig közbejön, hiába az a rengeteg lehetőség, valami közbeugrik a rengeteg erdőből, egy árnyék, egy emlék, egy róka, egy mókus, egy semmi.

Ha mégis találkoznak a színek, és megvidámítják egymást, a találkozás öröme hamar emlékké lesz. S új örömre szomjaznak a sejtek, az a rengeteg sejt, ami alkotja a világot, a növényeket, az embert.

S újra keres, kutat, válogat a pillanatok között, a színek között, a formák között.

a szem visszatükröz

Jó lenne megtudni az arcok értelmét, a jelentésüket. Az arcmemóriát talán lehet tudatosan is fejleszteni, de hogyan? A ráncok alapján? A mosoly árnyalataiból? A gödrökből, és talán abból, ahogy a szem visszatükröz? Valami ráismerést, közös emléket, egy közös pillanatot? Az ajak ívét, a színét, a fényességét?

A magányban talán nem is a magány a legrosszabb, hanem hogy nincs senki a közeledben. Nem az, hogy nincs, hanem hogy remény is alig van, hogy legyen.

De az ember egymaga is megállja a helyét. Meg kell állnia. Befizetni a csekket, enni időben és rendszeresen. Muszáj? Nem muszáj.

Sötétben bujkáló arcok egy halomban egymás hegyén, hátán, egymásra tolakodva. Kíváncsi, kárörvendő, irigy, rosszat kívánó, keserű arcok. A kép bal szélén és az utca végén és a jobb szélén.

– Ne az öregségtől félj – mondja az öreg –, hanem attól, hogy iriggyé válsz. Tűnődve néz a levegőbe.

Még hozzáteszi:

– Az az öreg, aki irigy.

Keresem a többi játékot és a játékosokat, tudtommal kétszáznál többnek kellene lenniük. Túl sok a felnőtt és kevés a játékos gyerek a képen, hol van a fogócskázó, a bújócskázó, az egymáson „bakot ugró”, hol a labdázó, a fára mászó, hol a boltost, pandúr-rablót, vasutast, katonát, papás-mamást játszó, hol a boton lovagló, hol a fűzfa sípot fújó, a golyózó, az ickező, a snóblizó, a csúszkáló, az ugráló, az ugróiskolát játszó, a fára mászó, a madárfészket vadászó, a sárkányt eresztő, a virágot szedő, a homokvárat építő, a lepkét kergető, az indiánt játszó, a csapatost játszó, a karikázó, a tégladarabbal a kőre vagy bottal a földre rajzoló, a gólya-viszi-a-fiát játszó, a kockázó, a kártyázó, az ostort pattogtató, a kerítést mászó, a bukfencező, a számháborúzó, a versenyt futó, a lepkét kergető?

Próba-szerencse az élet – ahogy a pszichológusok mondják –, try and error, talán nem is így mondják, dehát régen tanultad, elfelejthetted már, hogy mi is az élet, talán a véletlenek szerencsés összjátéka, ha jó, vagy a ballépések summája, ha semmi sem jön össze, de olyan nincs – aki csinálja, aki megy, az találkozik a jóval is, meg a rosszal is, ki mire emlékszik jobban, ez a kérdés.

rekonstruáld

Fogytán az idő, amit arra kaptál, hogy sok kis darabkából rekonstruáld a képet, s azt képzeld majd, hogy a te műved, s egy kicsit tényleg a tiéd, de csak abból építkezhetsz, amit kapsz, képet, formát, színt, illatot, arcot, háztetőcserepet, madártollat.

Színesebb képet őrzöl, mint ami itt alakul, ott több sárga és zöld és piros lehetett. És levegősebb, tágasabb minden. Valami városon kívüli táj, tó, fák, ég is lehettek.

Tévúton jársz?

Építesz valamit, s egészen más az, mint aminek hiszed?

Mi lesz ebből a sok kis mozaikból?

A széle körül sötét, barna és fekete, csak a közepére hullik valahonnan valahogyan valami fény.

Félbehagyni?

Az is egy út.

Még nem. Még nem hagyhatod abba.

Türelem. Ez a hívó szó.

Ha nincs versenytárs, teremts magadnak!

Fuss!

Próbálj meg versenyt futni az idővel.

Csak néhány darabkát kell még helyére tenned.

Nincs (is) többre időd.

Hát akkor mi?

Látod, nem a Gyermekjátékok ez.

Mi? Akkor mi?!

Utána kellene nézni? De hol?

Nézz utána. Rohanj el a múzeumba! Nézz utána a lexikonban, hátha benne van… Keríts valami albumot! Nem tudod, mi?

Bruegel, biztosan. A sok kis figurából, a játékosságból, a tiszta naivitásából tudhatod.

Igen, igen!

Nem a Gyermekjátékok volt-lesz, nincsen annyi szín, s a kétszázharminc gyermek sincsen, s közöttük az egyetlen felnőtt, nincsen ott az az asszony, aki vödör vizet önt a verekedőkre.

Az a rengeteg gyermek, az egykori, persze ott van, de felnőtt.

Gyermekjátékok (1560; 118 x 161 cm, olaj, deszka) helyett a Farsang és Böjt harca (1559; 118 x 164,5 cm, olaj, deszka).

Bruegel.

Puzzle.

kép | id. Pieter Bruegel művei