AZ OPTIMÁLIS NÉPESSÉGŰ TELEPÜLÉSEKRŐL

Hayek és Arisztotelész vitája

Arisztotelész politikai (társadalmi) szempontból vizsgálta, mekkora lehet az optimális népességű polisz. „… a legfontosabb – írja –, hogy annyi lakos legyen, amennyi a politikai közösségnek megfelelően rendelkezik a boldog élethez szükséges autarkiával, bár lehetséges, hogy vannak ennél sűrűbb lakosságú, nagyobb városállamok is, de ez, mint mondottuk, nem mehet a végtelenségig. Hogy pedig mi a fokozásnak a határa, azt tapasztalatból könnyen megítélhetjük. A városállami tevékenység ugyanis részint a vezetők, részint az alattvalók dolga – éspedig a vezető feladata a rendelkezés és a bírói döntés. Ahhoz azonban, hogy valaki igazságosan döntsön és hogy hivatalát méltón betöltse, feltétlenül szükséges, hogy a polgárok elismerjék egymás képességeit, hiszen ha ez nem áll fenn, ott szükségképpen rosszul mennek a hivatali és bírói ügyek. Egyik téren sem igazságos a vaktában való döntés, ami pedig a túlnépesedésnél nyilvánvalóan bekövetkezhetnék”. Arisztotelész a városállam egészséges kiterjedését, népességszámát az autarkiához, illetve a személyes ismeretséghez köti. Tegyük meg F. A. Hayek révén az ellenvetést: ,,A korai gondolkodók számára lehetetlennek tűnt, hogy a rendező ész látókörét meghaladó emberi tevékenységi rend létezzen. Még Arisztotelész is, aki viszonylag későn lép fel, azt hitte, hogy az emberek között a rend csak addig terjedhet, ameddig a hírnök hangja elér, és így egy százezres népességű állam lehetetlen. Hisz az, amiről Arisztotelész azt hitte, hogy lehetetlen, már akkor megtörtént, amikor ezeket a szavakat leírta. Tudományos eredményei ellenére Arisztotelész ösztöneire, és nem megfigyeléseire vagy gondolkodásra támaszkodott, amikor az emberi rendet a hírnök kiáltásának hatósugarára korlátozta”. A tények, hogy voltak és vannak százezres, sőt milliós létszámú városok, F. A. Hayeket igazolják, de hogy ezek a városok emberléptékűek lennének, azt egyetlen épelméjű ember sem állíthatja.

emberléptékűség

Az emberléptékűség tartalma szó szerint értelmezendő: adott lakóhelyen minden állampolgár minden tevékenységét (munka, szabad idő, kultúra, egészségápolás stb.) gyalogosan oldhatja meg. A „Másik Út”-tól – értelmezésemben – távol áll a civilizáció minden technikai találmányának tagadása, így például a kerékpár használata nem sérti az emberléptékűség kritériumát, s ha a motorizáció a hátrányos helyzetűek (öregek, testi fogyatékosok) segítségére tud sietni, akkor természetesen alkalmazandó. Arisztotelész egyébként így vélekedik a túlnépesedett városállamról: ,,A törvény ugyanis egy bizonyos rend, s a jó törvény szükségszerűen jó rend, ámde a túlságosan nagyszámú népességnél a rend nem tartható fenn, erre csak az az isteni erő volna képes, amely ezt a világot is összetartja”. Amit Arisztotelész az „isteni erő”-re hagyott, azt Hayek olyan gazdasági intézményekre, elsősorban a piaci mechanizmusokra ruházza, amelyek a kulturális és erkölcsi evolúcióban jöttek létre, és a tradícióban nyilvánulnak meg.

„Fel akarom hívni a figyelmet arra, ami ténylegesen az ösztön és az értelem között helyezkedik el, és amit éppen ezért gyakran észre sem veszünk, mert feltételezzük, hogy a kettő között nincs is semmi. Másképpen kifejezve, engem a kulturális és erkölcsi evolúció érdekelt, a bővített rend evolúciója, amely egyrészt… túlmegy az ösztönökön, gyakran szemben is áll azokkal, ugyanakkor … nem hozható létre, nem tervezhető az ész által”. Az ösztön- és észvilágot egyesítő kulturális és erkölcsi evolúció szabályai – Hayeknál ezek az egyedi tulajdonra, a becsületre, a szerződésre, a cserére, a kereskedelemre, a versenyre, a nyereségre és a magánéletre vonatkoznak – nemcsak a százezres és milliós városok belső rendjét tartják fenn, de a túlnépesedést is idejekorán megállítják. „Mindenesetre semmiféle veszély sem fenyeget, hogy az előre látható jövőben a világ népessége mint egész túlnő nyersanyagforrásain, és minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy inherens erők leállítják a folyamatot még jóval előbb, mintsem ez a veszély megjelenne”. Hayek „inherens erői” megoldást adnak a nagyvárosok, illetve a Föld túlnépesedésére; ahová a világpiac révén nem jutnak el az erőforrások, a létszükségleti javak, ott egy-két generáció szörnyű kínok közepette kimúlik.

A hayeki „megoldás” a liberális állameszményen, illetve a mindenható piac szelekciós mechanizmusán alapul. Bármennyire is igazolja a valóság – gondoljunk a Száhel-övezetre –, Hayek érvelése megkérdőjelezhető. Az ezredforduló fejlett vegyesgazdaságai és a mögöttük álló politikai intézmények nem a „tökéletes” piacok, és nem is az idealizált liberális állameszmény szerint alakulnak.

vegetatív működés

A monopóliumok és a liberális oligarchiák uralta gazdasági, illetve politikai rendszerek gyökeresen ellentmondanak a hayeki alapelveknek. Az uralkodó társadalomszerveződések és Hayek elképzelése között legalább akkora a távolság, mint a fennálló rend és a „Másik Út” koncepciók között. Hayek apologetikája a több százezres, milliós városok és régiók mellett nem egy humánökológiailag optimális népességű településszerkezet kritériumait adja meg, hanem a létező nagy települések rövid távú – néhány emberöltőnyi –, vegetatív működést biztosító feltételeit igyekszik körüljárni. Etikailag pedig aligha védhető, hogy a fejlett országok – miután tönkretették a harmadik világ hagyományos reprodukciós köreit és ezáltal a népességrobbanást is kiváltották – gettósítsák, illetve magára hagyják ezeket a népeket.

Hayek és Arisztotelész „vitájában” közös, hogy keresték az optimális népességű település feltételeit, és mindketten egy ideális kritériumrendszert állítottak fel. Arisztotelész szerint az autarkia és a politikai-társadalmi élet közvetlensége, F. A. Hayek szerint a tökéletes piaci mechanizmus eredményezte létfeltételek a liberális állameszménnyel karöltve határozzák meg az optimális népességet a településeken. Arisztotelész kritériumrendszere látszik gyümölcsözőbbnek – ezen mit sem változtatott az elmúlt több mint 2300 év. A múlt empirikus tényei azt igazolják, hogy a néhány ezres, tízezres létszámú települések életképesek voltak; elvileg semmi sem zárja ki ezek jövőbeni újraéledését és uralkodóvá válását. Ez az út – Hayek „megoldásával” szemben – elkerüli, hogy a Föld bizonyos területein néhány generáció „szörnyű kínok között” (éhség, háború, fertőző betegségek) haljon ki. Az arisztotelészi kritériumok felbontása hasznos adalékokkal járulhat hozzá a „Másik Út” településeinek méreti kérdéseihez is.

Lao-Ce intelmei

Autarkiára és közvetlenségre alapozott emberléptékű településről szól Lao-Ce is, aki ezt írja a Tao te kingben:

1. Legyen kicsiny az ország (kuo), de kevés a népe.

2. Legyen úgy, hogy birtokoljanak bár tízszeres és százszoros (munkát végző) szerszámokat (k’i), de ne használják azokat.

3. Legyen úgy, hogy a nép inkább két halált haljon (otthon), de ne menjen soha messzire.

4. Birtokoljanak bár hajókat és kocsikat, senki se szálljon azokra; birtokoljanak bár páncélokat s fegyvereket, senki se vegye elő azokat.

5. Legyen úgy, hogy az emberek ismét csomókat kötözzenek, s azokat használják (írás gyanánt).

6. Találják édesnek az ételüket, szépnek ruhájukat, lakjanak békésen otthonukban, s leljék örömüket szokásaikban.

7. A szomszédos országokból (kuo) akár át is lássanak egymáshoz, s hallják kölcsönösen a kakaskukorékolást és kutyaugatást, a nép mégis úgy érje el az öregséget és halált, hogy sohasem fordult meg odaát.

biológiai halálát megelőzően

Lao-Ce első intelme a kor ismeretét feltételezi. Mihez képest legyen kicsiny az ország és kevés a nép? Természetesen a városokhoz viszonyítva. A második intelem azt fogalmazza meg, hogy a faluközösség ugyan birtokolhat munka és közlekedési eszközöket, sőt fegyvereket is, de ezek nem léphetnek az alkotó munka helyébe, nem változtathatják a tájat térképpé, nem használhatók fel agresszióra. Létezésük viszont arról árulkodik, hogy a „tisztességes megélhetést” szolgálhatják (munka- és közlekedésieszközök). A fegyverek létezésének elismerése egyben azt is jelenti, hogy az emberekből nincs „kioperálva” az agresszió, a fegyverek passzivitásra ítélése csak a támadó háborúkat zárja ki. A leghangsúlyosabb intelem a helyváltoztatás, az utazás ellen szól, ,,inkább két halált haljon (otthon)”, semhogy hajóra, kocsira szálljon bárki. Az egyszer haló ember biológiailag hal meg, a kétszer haló a biológiai halálát megelőzően is meghalhat; akiben nagyon erős vágy él az utazásra, de végül is van ereje lemondani róla (otthon halt meg először az „utazni vágyó” ember). Eddig tagadásokban fogalmazódtak meg a normatívák. A negyedik intelem a dagályos, többnyire haszontalan írások ellen emeli fel a hangját. Az ötödik mond el legtöbbet azokról az értékekről (szükségletekről), amelyek ápolása, igényes kielégítése tartalmassá teheti az életet. Ez a felszólítás árulja el, hogy nem változatlanságba dermed ez a társadalom (mi sem áll távolabb a dialektikus Lao-Cetől), hanem az életmód emberléptékű alakítására szólít fel.

Lao-Ce normatíváit a „Másik Út” nézőpontjából aktualizálva (hogy asszociációs hátteret teremtsek a közvetlenségen és az autarkialitáson alapuló települési lehetőségek leírásához) a következő megfogalmazásokra juthatunk: „a kicsiny ország, kevés nép” intelem önmagában megoldaná az ökológiai és a humán krízist. Ez a felszólítás a negatív visszacsatolású népesedési szabályozókör szükségességét mondja ki. A valóság ezzel szemben az, hogy az ember az egyetlen élőlény – egyelőre a tapasztalatok ezt igazolják –, amely pozitív visszacsatolású népesedési szabályozókörrel rendelkezik, s ez maholnap önmaga felszámolásához, életterének lerombolásához vezethet. Akadnak természetesen olyan szerzők – például Hayek –, akik bíznak a negatív visszacsatolások működésének beindulásában, mások viszont – például Lorenz – óva intenek a túlnépesedéstől. Az igazi veszély nem a majdani élelemhiány s a nyomában kitörő éhség, fertőző betegségek és háborúk, hanem a már napjainkban is jelen lévő – túlnépesedésből származó – „érzelmek elfagyása”. „Mi, akik sűrűn lakott civilizált országokban, még inkább nagyvárosokban lakunk, nem is tudjuk, hogy mennyire nem sajátunk többé az általános, szívélyes és meleg emberszeretet” – írja Lorenz.

Második intelem: minden olyan „tízszeres és százszoros (munkát végző)” szerszámot használni kell, amely megalázó, fizikai gyötrelmet okozó munkát helyettesít, és használaton kívül helyezni, amelyik az alkotó munkát, az egészséges fizikai megterhelést szorítja ki. A közösséget építő szerszámok alkalmazandók, a bomlasztók leállítandók. A közlekedésieszközök csak addig tolhatják ki egy település határait, amíg az önellátás nem biztosított. Az adott lakóhelynek lehet helikoptere, hogy az operálandó betegét elszállítsa – akár egy távoli településre –, de nem lehet több száz, ezer személyautója. Mindenkinek lehet kerékpárja, de nem lehet tömeges a légi és vasúti közlekedés. A rendelkezésre álló „nagy technika”, a civilizáció eddigi eredményei az elesettet szolgálhatják csak.

A fegyverek létezése implicit háborút jelent. Ennek fékentartására a legalkalmasabb módszer, hogy a települések földrajzi, kulturális, etnikai, politikai stb. érdekkör szerint szövetségeket alakítanának, majd a szövetségek is szövetségekbe lépnének, és ez vezetne az alulról építkező – ezért hiteles – világintegrációs folyamatokhoz. A települések feletti szövetségek lényeges erőforrásokkal nem rendelkezhetnének, így a kölcsönös függés kikényszerítené a toleranciát, illetve a diktatorikus helyzeteket lehetetlenítené. Ilyen intézményi alapon a fegyverek használatát az anyák döntéseire lehetne bízni, és nem elaggott bürokratákra, tábornokokra.

felületes, vibráló élmények

A harmadik intelem a legnyomatékosabb. Az utazástól, a közlekedési eszközök használatától óv Lao-Ce. Két szempontból is aktualizálhatunk. Egyrészt a „bámészkodó turizmus” átkos következményeire asszociálhatunk, másrészt a komparatív előnyök elvének leple alatt tengelyre, hajóra, repülőre rakott tömegáru-kereskedelemre. A nagyobb fogyasztás reményében, a felületes, vibráló élményekért, az „olcsó szabadságért” milliók fogalmazzák meg a vándorlás igényét; nyomukban konfliktusok, nivelláció, értékvesztés, hazátlanság, globális méretű elszürkülés, hígulás, rossz értelemben vett integrálódás. A turizmus vagy a turizmus illúziója (a televízió által lakásokba vitt világ) jelentős részben felelős a globális méretű migrációs folyamatokért.

A világkereskedelmet a mértéktelen fogyasztás igénye ösztönzi. Semmilyen biológiai megfontolás nem indokolja (gazdasági sem), hogy amikor a magyar kertekben bokáig lehet gázolni a szőlőben, almában, körtében, cseresznyében stb., a városi piacok pultjai rogyadoznak a kiwitől, narancstól, banántól stb. Az áruválaszték mértéktelen kiterjesztése mögött jelentős részben a nóvumfétis jelensége húzódik meg. Szokás a specializációból fakadó relatív gazdasági előnyt (komparativitás) is okként megnevezni, amikor az áruválaszték bővüléséről és/vagy a világ másik feléről származó áru jelenlétéről beszélünk. A komparatív előnyök létezése belátható, de nem olyan körben, mint azt lelkes hívei gondolják. T. Balogh írja: „A közgazdaságban sehol sem mutat a konvencionális gondolkodás olyan nagyfokú maradiságot a tudományos kutatásban és a gazdaságpolitikában, mint a nemzetközi kereskedelem területén.

Alapvető világgazdasági változások mentek végbe mind a termelésben, mind a kereskedelemben. A vezető szerep kevesebb országba összpontosult, ezek fokozottan erősödnek, míg a kevésbé sikeres versenytársaik elsorvadnak. Az országokon belül a hatalom koncentrálódása óriási nagyvállalatokat (korporációkat) hozott létre. Ezek egyre több országban, s elsősorban a feldolgozóiparban tevékenykednek, s uralmuk alá kényszerítik a befogadó országokat. Mindezeket a baljóslatú változásokat az elmélet vagy letagadta, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyta.” A walrasi-marshalli előfeltevéseken alapuló ún. kétországos, kéttermékes, tökéletes versenyt és az általános egyensúlyt modellező neoklasszikus elképzelések ortodoxnak nyilváníthatók, mivel nem veszik figyelembe a 20. század világgazdasági változásait.

T. Balogh szerint a világkereskedelem minden tranzakciója mögött „azok a történelmi, politikai tényezők húzódnak meg, amelyek minden világpiaci paraméter torzulásakor egyedi elemzést követelnek”. A hagyományos komparatív elmélet eltekint attól, hogy a rövid és hosszú távú folyamatok merőben más-más háttérmotívumok eredője. Ha figyelembe vesszük a légiközlekedés környezeti ártalmait, a vasutak környezet- és élővilágpusztításait, a kamionutak mentén kialakuló egészségügyi gondokat (zajártalom, prostitúció, stressz stb.), a gumi-, a gép-, az útkopást, akkor vajon mennyi marad a komparatív előnyökből? Ilyen számításokat talán nem is lehet elvégezni, de nincs is rá szükség, a gondolat (a tény) igazsága számszerűsítés nélkül is belátható. A ,,bámészkodó turizmus”, az országok és kontinensek között áramló félkész- és késztermékek, egyszóval a közlekedés olyan mértékben rontja a környezet minőségét, erodálja a bizalommal, közvetlenséggel átitatott autarkiális jellegű gazdasági berendezkedéseket, hogy talán önmagában ennek a szférának az emberléptékű mederbe terelése elégséges lenne az ökológiai gondok orvoslására. Lao-Ce – úgy tűnik – nem alapos ok nélkül óvta a faluközösséget a külső kapcsolatoktól, az értelmetlen újításoktól, a faluközösségek közötti kíméletlen konkurenciától, a kalmárok ravaszságaitól, az adószedő bürokratáktól és a gyilkos hadvezérektől.

szószaporító írások ellen

A negyedik intelem a nagy mennyiségben megjelenő, szószaporító írások ellen lépett fel. Az ilyen szellemi termékek „gyártása” egyrészt hatástalan, másrészt előállításuk természetpusztító hatása számottevő. A kettő együtt: sok – mára szinte abszurd helyzetet teremtett. Az ötödik intelem olyan életmód elemeire világít rá, amely tisztességes megélhetésen, viszonylag stabil értékrenden alapul. Talán ez a legtöbb: megélt élet, derű a mindennapokban, ami egyáltalán nem jelent társadalmi mozdulatlanságot.

A liberális oligarchiák, a konglomerátumok, a szűklátókörű állambürokraták szorgalmazta világintegráció (gazdaságilag a komparatív előnyök ortodox elméletére alapoznak) pontosan azoknak az elveknek (autarkia, közvetlenség) mond ellent, amelyek Arisztotelész és Lao-Ce számára a jó, illetve a kívánatos államot (faluközösséget) meghatározták. Az élet minden szegmentumát átjáró világintegrációs folyamatok közel sem ígérnek annyit, mint amilyen politikai dicsfény övezi őket. Az ember és ember közötti közvetlenség elveszítése – vagy másképpen a személytelenség – az értelmes emberiség végét jelenti.

Települések népességszáma

Az itt látható ábrán szemléltetem, hogy a települések népességszáma milyen hatással van a közvetlenségre és az autarkiára – és vice versa.

Az abszcissza a települések számát tünteti fel. Az ordináta az autarkia és a közvetlenség intenzitását jelöli. Az autarkia maximuma (Am) pontosan meghatározható, a település ebben az esetben az anyagi szükségleteit teljes egészében önerejéből elégíti ki. Nehezebb a közvetlenség optimális szintjének operacionalizálása (Ko) – itt maximumról nem beszélünk. Max-Neef megfogalmazásában: „Mihelyst egy rendszer – legyen az egy város vagy akár egy vállalat — elér egy bizonyos kritikus nagyságot, az emberek legjobb esetben is csak mint hatékonysági tényezők jönnek számításba, és elvesztik a lehetőséget, hogy a rendszer alkotó alanyaiként tevékenykedjenek.” Megfogalmazásunkban: elveszítik a közvetlenséget.

a kívánatos népességszámú település

Az ábrán a T₀ sávtól jobbra olyan létszámú településről van szó, ahol egyre előrehaladottabb a személytelenség, és az autentikus kommunikáció lehetősége beszűkül. Az f(la) szimbolikus függvény azt mutatja, hogy az A szintű alacsony népességű település nem képes az önellátásra. (A történelemben és napjainkban is gyakoriak voltak az ilyen falvak, városok). A népesség növelésével (A-tól jobbra) a munkamegosztás nyílik, az autarkialitás szintje fokozható. Ugyanekkor vele ellentétesen alakul a közvetlenség intenzitása. Az f(lk) „függvény” azt szimbolizálja, hogy K létszámú településektől balra növelhető a közvetlenség foka. Ha e két függvény metszéspontja az autarkialitás és a közvetlenség optimális szintjének közelében (Ao, Ko) alakul ki, egyúttal megkapjuk a kívánatos népességszámú települést is (T₀) – és vice versa.

Az ókorban, a középkorban, de napjainkban is találhatók olyan települések, amelyek megfeleltethetők a T₀ , M egyensúlyi szintnek. Mielőtt a T₀ konkrét meghatározására kísérletet tennék, nézzük meg az ideális egyensúlyi pont (M) alakulását a valóságban. Az utóbbi 200–400 évben vált uralkodóvá – a fejlett régióban – a városi élet. Természetesen a középkorban is jelentős szerepet játszottak a „bűn fészkei”, de a mezőgazdaságon alapuló társadalmak gazdasági-szociális sejtje a falu volt. Az ipar, a kapitalizmus a munkamegosztás fékevesztett differenciálódását hozta. Az új szükségletek az autarkiát és a település létszámát leíró függvényt radikálisan eltolták jobbra lefelé. Az f’(la) és az f(lk) függvények által meghatározott autarkiális (A_T) és közvetlenségi (K_T) szint nagyon alacsonyan helyezkedik el. Ez az állapot felel meg a valóságnak. Ha figyelembe vesszük a világintegrációs törekvéseket, a munkamegosztás irracionális fokozódását és az ezzel járó (ezt okozó, illetve ebből következő) városiasodást, számolni kell azzal, hogy a települések átlagos népessége növekedni fog. A közvetlenséget és az autarkialitást szimbolizáló függvények metszéspontja két úton közeledhet az Ao, Ko szinthez. Az első esettel – az f(lk) jobbra tolásával – a technika megszállottjai számolnak. Ebben az esetben a közvetlenséget az informatika „ígéretes” fejlődési iránya, az előrehaladott állapotban levő transzplantációs forradalom hivatott megoldani. A transzplantációs technika az emberi testet rádiótelefonnal, laptopszámítógéppel, hordozható tévékészülékkel és egyebekkel szereli fel. Az ember olyan bioapparátussá válik, hogy a szívritmuskeltőkkel analóg működő testébe épített készülékek révén megnövelheti reakció és kommunikációs készségének sebességét. Az emberi közvetlenség határainak kitolhatósága (N) a transzplantációs lehetőségek révén csíraszerű jelenvalóság, de ez a közvetlenség – a technikai médiumok miatt – csak a közvetlenség illúziója. A technika felett rendelkező csoportok számára adott a lehetőség, hogy a közvetlenség illúziójába csomagolt egyént a maguk értékei, érdekei szerint befolyásolják.

A ,,Másik Út” szempontjából a második eset ígéretesebb. Az Aj, K_T szintről a f’(la) balra felfelé mozdulva irányt vehet a már bemutatott M egyensúlyi pont felé. Ez a kialakult munkamegosztás záródását jelentené, dezintegrációs folyamatok elindulását, a falusi, kisvárosi települések felvirágzását stb., végül a közvetlenség és az autarkialitás újraéledését.

közvetlenség

Mekkora népességű település mellett alakulhatna ki az autarkia, illetve a közvetlenség optimális szintjéhez közeli állapot? Zsolnai József és Zsolnai László az ,,iskola-gyárak” – ez a több száz, esetleg ezer fős iskolákat jelenti – kritikájában írják, hogy tapasztalatuk szerint 200–250 fős iskolában valósulhat meg a közvetlenség. („Alapkövetelmény ugyanis, hogy egy iskolában az igazgató és minden tanár ismerjen minden tanulót személyesen”.) Az iskola optimális létszámából talán azért is szerencsés kiindulni, mert a társadalmi cselekvést éppen a pedagógia segítheti. Ha tanulónként egy testvérrel, két szülővel és két nagyszülővel számolunk, akkor a település mérete 1200–1500 fő. Ezeknek a számoknak a többszöröse sem kérdőjelezi meg eddigi érvelésünket. Számos történelmi tapasztalat igazolja, hogy 80-90%-os autarkiális szintű települések évszázadokig, évezredekig virágoztak. Az európai civilizáció hajnalán, amikor Athén Szalamisz birtoklásáért hadakozott Megarával – ahogy Cs. Szabó László mondja –, „Keszthely és Fonyód pörösködött a Kis-Balatonért, ha a méretet nézzük” (20–30 ezer fős településekről van szó).

Az ideális létszámú – 1200–30 000 fős – településekhez számos út vezethet: nemzetközi szerződésekkel garantált népességszabályozás, nemzeti szinten az ezt segítő népesedési- és gazdaságpolitika, a „Másik Út” által vázolt gyakorlati lépések, s végül – mint a legtöbb humánökológiai kérdésben – mindenki személyesen dönti el: vállalja-e a specializáció helyett a sokoldalúságot, a nagytechnikák helyett a kézhez álló szerszámokat, az álliberális demokráciák helyett az önigazgató társadalmat.

Az írás Manfred Max-Neef Emberi léptékű gazdaság című tanulmányához kapcsolódik.

kép | Spyros Papaloukas művei, wikiart.org