Somogyi Ferenc

A 21. SZÁZAD FORGATÓKÖNYVEI

1998 február–március

A 21. SZÁZAD FORGATÓKÖNYVEI

A Föld mint véges makroökoszisztéma és a gazdaság meg a népesség növekedésének végtelensége között egyre nagyobb a feszültség. Feltételezésem szerint a gazdaság és/vagy a túlnépesedés olyan társadalmi, gazdasági, ökológiai megrázkódtatáshoz vezet, amely a társadalom minden döntési szintjén (egyének, családok, vállalatok, önkormányzatok, államok, nemzetek feletti szervezetek) katarzist szül. Talán így forrják ki magukat majd azok az értékek, célok, intézmények, társadalmi folyamatok, életmódok, amelyek elhárítják a lopakodó planetáris halál veszélyét.

katasztrófaelméletek helyett

A kulturális evolúció módszertani bázisán arra teszek kísérletet, hogy felállítsak egy rendszert, amelynek mozgásba hozatalával a 21. század lehetséges eseménytere négy forgatókönyvvel határolható. A négy utópiában közös, hogy az ökológiai válságot elhárítják. Ezzel az alapállással elfogadom az evolúció általános elméletét kidolgozó Csányi Vilmos figyelmeztetését: „A katasztrófaelméletek helyett a pozitív kibontakozás lehetőségeit kellene végre keresni.”

A KULTURÁLIS EVOLÚCIÓ MÓDSZERE

A nagy magyarázó erejű, biológiai hátterű evolúciós elmélet alapfogalmai és a közöttük lévő kapcsolatok párhuzamba hozhatók a kulturális evolúcióval. Sőt, még az is állítható, hogy az evolúció gondolata régebbi a szellem- és társadalomtudományokban, mint a természettudományokban. Evolúciós szemlélet érvényesül pl. I. Kant és A. Smith műveiben is; Ch. Darwin 1838-ban írt naplójából pedig tudjuk, hogy saját elméletének megfogalmazása előtt éppen Smith-t olvasott. Darwin fő művének (A fajok eredete, 1859) megjelenését hat évre követte G. Mendel elemi öröklődésre vonatkozó felfedezése, de Darwin nem volt azzal tisztában, hogy a genetikai anyag, amelyre a szelekció hat, hogyan működik és hogyan épül fel. A Mendel-szabályok alapján feltételezhető, hogy a gének (replikátorok) elkülönült tagokból álló egységek. Ha ez nem így volna – pl. olyan örökítő anyagokat feltételeznénk, amelyek egymással elegyednek –, akkor a szervezetek tulajdonságainak változatai panmixisben egyneműsödnének, s a természetes szelekciót felhígítanák. A másik véglet is problémás; ha a természetben található egyedváltozatokat kizárólagosan a génekhez vagy a nukleinsavakhoz kötnénk, akkor vagy a természetes szelekció, vagy a puszta véletlen megőrizheti vagy teljesen megszüntetheti a változásokat. A fajok és a fajták sokszínűségét a mutáció és a természetes szelekció együttesen alakította ki. Rédei P. György megfogalmazásában: „Allegorikusan azt mondhatjuk, hogy a mutáció az evolúciós üzenet szerzője, a természetes szelekció pedig a DNS-nyelven írt szöveg szerkesztője”.

A kulturális evolúción alapuló intuitív modellben a gén helyére – R. Dawkins után – a mém (a kulturális átörökítés egysége) állítható, a mutáció pedig megfeleltethető az utópiának. A gén, illetve a mém vagy replikátor három tulajdonsága megkülönböztetett figyelmet érdemel:

somogyi3 0913

1. Hosszú életű. A gén több ezer, százezer, millió éves is lehet. A mém néhány óráig, legfeljebb néhány száz évben értelmezhető. Pl. a tőzsdén egy ügynök pár perces, órás magatartása meghatározó lehet egy gazdaságban; egy nemzet karaktervonásai néhány száz éven át érvényesülhetnek. Természetesen nem az a lényeg, hogy egy gén (mém) egyede meddig él, hanem hogy másolata meddig van jelen. A kultúrában a néhány száz éves időtáv hosszúnak számít. Jövőbe tekintésünk két-három nemzedéknyi időszakot ölel át – kb. 50-100 évet.

2. Termékeny. Ez a tulajdonság azt jelenti, hogy a gén (mém) életterében milyen számban sokszorozza meg önmagát. Gondoljunk a fajok elterjedtségére vagy egy elmélet uralkodóvá válására.

3. Másolási képessége megbízható. A gén (mém) önmaga újratermelését meglehetősen pontosan végre tudja hajtani. Az újratermelés megbízhatósága a biológiai és a társadalmi szférában ugyan jelentős különbséget mutat, de a két folyamat természete azonosnak tekinthető. Pl. egy nőstény farkas meglehetősen nagy valószínűséggel életképes farkaskölyköket fog világra hozni; a világgazdaságban sikeres gazdaságszerveződési forma – pl. vegyesgazdaság – követőket szül.

kulturális evolúció

A kulturális evolúció talaján, közelebbről a gazdaság, a politika és a hétköznapi élet világában ismerhetők fel a keresett replikátorok. A kultúrtörténeti bázis csak megerősíti sejtésünket. Arisztotelésztől J. Habermasig kimutatható, hogy az etika mint a kulturális evolúció kvintesszenciája nem választható el az ökonómiától és a politikától. Arisztotelész beszélt elméleti és gyakorlati filozófiáról, s az előbbibe a változó és változatlan létezőkkel foglalkozó logikát, fizikát, matematikát és metafizikát, az utóbbiba az emberi cselekvéssel és annak termékeivel foglalkozó etikát, ökonómiát és politikát sorolta. Habermas arra keresi a választ, hogy a modern társadalmak képesek-e az észszerű identitás megtalálására. Ez a kérdés az emberi együttélés gyakorlatát állítja középpontba, tehát az etika körébe sorolható. Az észszerű indentitás megragadása során az angolszász hátterű rendszer-kutatást és a német, illetve saját filozófiai indíttatású ún. életvilág-vizsgálatokat egyesíti. A rendszer két alrendszere, a gazdaság és a politika összeforrt az életvilággal. Az életvilág azokat a jelenségeket fogja össze, amelyek a magánélet forrásaiból (család, tanulási készség, életmód, kulturális beállítottság, szokás, hagyomány, nyelvi, nemzeti hovatartozás, társadalmi érvényesülés) táplálkoznak.

Az első replikátornak, a gazdaságnak a 20. század végi operacionalizált alakja az ún. vegyesgazdaságban ragadható meg. Ennek tudományos leképezését a makroökonómia adja. A második replikátornak, a politikának az operacionalizált formája a liberális állam- és társadalomszervezés.

somogyi2 0913 1A replikátorokra ható társadalmi, gazdasági, politikai, tudományos, vallási stb. szférából eredő – meghatározóvá válható – környezeti tényezők száma felbecsülhetetlen. Csak a lényeglátás, az intuíció segíthet abban, hogy az emberi elme számára áttekinthető számú környezeti feltételre alapozzunk. Innen származtatom a modell meghatározását: kulturális evolúción alapuló, intuitív világmodell felállításáról van szó. Az intuitív vagy gondolkodási modelleknek számos előnye és hátránya van a számítógépes modellekkel szemben. Az előnyök közül említem, hogy az alaphipotézisen túl a modell minden elemében érvényesíthető a kreativitás; hogy a nem számszerűsíthető jelenségekhez is hozzáfér (hit, értékek, motiváció stb.); s ami a legfontosabb: a hipotézistől a következtetésig érvényesíthető, hogy az ontológiai alapelvek és fundamentális etikai normák ne függesztődjenek fel. Hátrányként említhető a statisztikai értelemben vett egzaktság hiánya, s hogy korlátozott számú tényezőben gondolkodhatunk csak. A számítógépes modellek ugyan törekszenek ezen hátrányok kiküszöbölésére, de a gondolkodási modell előnyeivel nem tudják fölvenni a versenyt. Az adatgyűjtés, az adatok hitelességének ellenőrzése, a feldolgozás technikai merevségei olyan szigorú módszertani követelményt állítanak fel, hogy az maga alá gyűri a tartalmi kérdéseket. Siker ott érhető el, ahol viszonylag kis számú tényezővel dolgoznak, igaz, ekkor csak részletkérdésekben állíthatók fel modellek. Ezek az érvek és ellenérvek vezettek oda, hogy az intuícióra alapozott modellt válasszam. A környezeti tényezők közül kiemelem:

1. a regionális ökológiai katasztrófák hatását,

2. az erőforrások elapadásának következményeit,

3. a liberális oligarchiák megelőző döntéseit,

4/a–4/b. a nemkívánatos mellékhatások nélküli/melletti technológiai változások alternatíváit,

5. az ökoháborúk és -diktatúrák esélyét,

6. a normativitás lehetőségét.

elfogadja vagy elutasítja

A környezeti tényezők (okok) empirikusan és logikailag jól elhatárolhatók még akkor is, ha szociálpszichológiai, geológiai, politikai, műszaki, etikai, katonai szempontok egyaránt szerepelnek bennük. A replikátorok alkalmazkodása a környezeti tényezőkhöz a természetes szelekció folyamatát táplálják. A kulturális evolúcióban ez a történelem medrében hömpölyög. Az utópiák mint „az evolúciós üzenet szerzői” a környezeti tényezők valamelyikében, egy csoportjában vagy egészében rejlenek. A környezet hatására a replikátorok önnön alkalmazkodási-újítási és tehetetlenségi szabályosságai szerint válaszolnak. Ezzel a visszahatással válik teljessé a kulturális evolúció, itt dől el, hogy a replikátorok által „írt szöveg szerkesztője, a természetes szelekció” milyen irányt vesz; elfogadja vagy elutasítja, esetleg módosultán elfogadja az eredeti utópiák üzeneteit. Ha elfogadja vagy módosultán elfogadja, akkor létrejön az utópia. Ha nem, akkor a replikátor és a rájuk tapadó értékek, célok, intézmények, működési mechanizmusok és motivációk újratermelik önmagukat. S minden kezdődik elölről; egy módosult (számában és/vagy minőségében) vagy nem módosult replikátor-együttes fogadja az új környezeti hatásokat, amelyekben ott rejtőzködnek az új utópia-csírák üzenetei stb.

somogyi4 0913

KÖRNYEZETI TÉNYEZŐK

A kulturális evolúció módszertanának ismertetése után bemutatom azokat a környezeti tényezőket (okokat) és társadalmi-gazdasági folyamatokat, amelyek előidézték, hogy az ember a természet és önmaga „kirablójává” vált. A környezeti tényezők kiváltotta következmények jövőbe vetítésével olyan forgatókönyveket vázolok, amelyek – a totalitárius-agresszív megoldás kivételével – a természet és az emberi lélek oltalmazását ígérik.

1. A regionális ökológiai katasztrófák hatása. A technikájában, társadalomszervezésében túlbonyolódott Glóbuszon egyre többször kell számolni regionális ökológiai katasztrófákkal. A civilizációs okokra visszavezethető megrázkódtatásokhoz társítanunk kell a természeti csapásokat is. Számos esetben feltételezhető, hogy a természeti katasztrófák mögött is (földrengés, szélsőséges időjárás stb.) társadalmi okok állnak (kísérleti atomrobbantás, üvegházhatást kiváltó túlzott energiafelhasználás stb.). Az érintett körzetekben – amelyek nagysága több országúvá is lehet (gondoljunk a csernobili reaktorbalesetre, a tornádókra, a hőhullámokra, az árvizekre, a tengerszennyezésekre stb.) – a helyreállítási, védekezési, mentési intézkedések halaszthatatlan beruházásokat követelnek. Ennek anyagi fedezetét a háztartások, a cégek és az állami költségvetések teremthetik elő. A több milliárd dolláros tőkeátcsoportosítást – bármilyen formában történjen is az – árszínvonal-emelkedés kíséri. A regionális ökológiai katasztrófák kiterjedtsége és hatásának ereje a kormányok és a nemzetek feletti szervezetek döntéshozóit kényszerhelyzetbe hozzák; pl. fel kell számolni a veszélyes atomerőműveket, meg kell állítani a nagy tavak elmocsarasodását, gátat kell emelni a városok szmogosodásának stb. A piacgazdaság erre a kihívásra (költségsokk) azt a választ kényszerül adni, hogy csökkenti a kibocsátást, ugyanekkor az árszínvonal és a munkanélküliség nő. Feltételezésem szerint a következő évtizedekben a környezetvédelem halaszthatatlan beruházási költségei meghaladják a műszaki fejlődés révén várható termelékenység-növekedést; ez a hagyományos társadalmi-gazdasági értékrend szerint szegénységhez vezet.

negatív túlcsordulás

2. Az erőforrások kimerülésének következményei. Az ásványi anyagok, az energiahordozók, a vízkészletek kimerülése, illetve árszínvonaluk emelkedése szintén a termelés visszaesését okozhatja. Annak ellenére indokoltnak tartom ezt a feltételezést, hogy a nem tüzelőanyag ásványok árszínvonala évtizedek óta csökken. Mi húzódik meg a csökkenő nyersanyagárak mögött? Európa bányái vagy kimerültek, vagy egyre drágábban termelnek; Japán közismerten szegény erőforrásokban, az USA szintén nettó importőr; ennek ellenére a három kimagaslóan „legfalánkabb” fogyasztói övezet hatalmi alapon el tudja fogadtatni az alacsony világpiaci árakat. Az energiahordozók és nyersanyagok árait nem engedik át a szabad piac törvényeinek, de még ha át is engednék, a vállalkozói gondolkodás nem számol a kitermelés negatív túlcsordulásával, a környezetrombolással. A leggazdagabb országok jelentősen támogatják hazai nyersanyagforrásaik fejlesztését: a bányászat adókedvezményben részesül, a kutatási költségek egy részét megtérítik, az USA-ban a kitermelők ingyen kapják a földeket, alacsony kamatozású kölcsönök állnak rendelkezésre, hitelgaranciát adnak a bankok, és a kormánybefektetések is jelentősek. Ha a fejlett országok csatlakoznak a fejlődő országokat megsegítő világbanki programokhoz, ezzel valójában a harmadik világ függőségét teremtik meg. Az újgyarmatosítás során a nagy monopóliumok a kitermelésen túl a feldolgozást, az ércdúsítást, a szállítást (kikötők, vasutak) is kézben tartják. A harmadik világ több tucat országának exportjában egy-egy nyersanyag 30–90%-ban vesz részt, így ezek az országok teljesen kiszolgáltatottak vásárlóiknak, illetve a mesterkélt világpiaci áraknak. A harmadik világ külkereskedelmi cserearányának romlása akkor fordulhat ellenkezőjébe, ha a fémes ásvánvi anyagok (ólom, cink, arany, higany, ezüst, ón, wolfram stb.) és az energiahordozók (kőolaj, földgáz) feletti rendelkezési követelések kiváltják a monopóliumok, illetve a fejlett országok kormányai közötti kitermelési és elosztási összeütközéseket. Fokozhatja ezt a fejlődő országok közös fellépése is.

Ha a hagyományos fogyasztási és döntési szerkezet mellett feltételezzük, hogy a műszaki fejlődés nem tudja megoldani helyettesítés, újrahasznosítás, hatékony kitermelési eljárások révén a vészesen fogyó fémes ásványi anyagok és energiahordozók hiányának gondját, akkor számolni kell ezen erőforrások árainak jelentős emelkedésével.

somogyi5 0913

Természetesen vannak olyan álláspontok is, amelyek elvetik az erőforrások szűkösségének kérdését. Ezek a szerzők azzal érvelnek, hogy a földkéreg beláthatatlanul gazdag ásványi anyagokban a kibányászás üteméhez képest, de nem sok értelme lenne az újabb és újabb lelőhelyek feltárásának (vállalkozó sincs rá), amikor a meglévő készleteket sem lehet értékesíteni. Ez az érvelés figyelmen kívül hagyja a környezeti ártalmakat, nem számol a második és a harmadik világ növekedési szándékával, s végül az alkimisták megszállottságával érvel a technika mindenhatósága mellett.

Véleményem szerint – figyelembe véve az ellenérveket is – a művelésre fogható bányák elszegényesedése, más szóval a kitermelő ipar csökkenő hozadéka a jövőben jelentős költségtöbblettel terheli meg a világgazdaságot. Ezek a költségsokkok a regionális ökológiai katasztrófákkal megegyező hatást váltanak ki az egyes nemzetgazdaságokban.

harc a fogyasztóért

3. A liberális oligarchiák válaszai. A 20. század végére az egész Glóbuszon uralkodóvá vált a liberalizmus leple alá vont gazdaság- és társadalomszerveződés. E lepel eltakarja, hogy a világgazdaságban nem egyenlő esélyű sokszereplős vállalkozások versenyeznek, hanem a legtöbb esetben néhány multi- és transznacionális cég vívja harcát a fogyasztóért. Ugyanez mondható el a demokráciáról is. Hamvas Béla megfogalmazásában: „A huszadik század egész demokráciáját az a szofizma jellemzi, hogy az elenyésző kisebbségben lévő összeesküvők saját akaratukat miképpen tudják a többség véleményének feltüntetni.” Ilyen megfontolások után a társadalom meghatározó döntéshozóit (vezető menedzsereket, politikusokat, az ezeket kiszolgáló sajtócézárokat, tudományiparosokat) joggal nevezhetjük liberális oligarcháknak.

A liberális oligarchák a regionális ökológiai katasztrófák, az erőforrások kimerülésének előrejelzéseire felmérik a reális veszélyeket, és a már bevált befolyásolási technikákkal elterelik a tömegek fogyasztását a vészesen fogyó készletektől, illetve a súlyos környezeti ártalmakat okozó termékektől. Ez az eljárás békés agresszió, s azon alapszik, hogy az ember értékvilága, célja, cselekvése maximálisan befolyásolható. A politikai, gazdasági hatalom birtokosai rendelkeznek azokkal az eszközökkel (tömegtájékoztatás, marketingeljárások, némi fantáziával még a génmanipulációt is említhetjük stb.), hogy érdekeik szerint „alakítsák” a munkamegosztás alacsonyabb helyeit elfoglalókat. Ebben az esetben az alacsony fogyasztási és népességnövekedési szint elérése a cél az ökológiai egyensúly megtartása érdekében. Ez a „beépítés” az önmegvalósítás elsorvasztását, egyben az önbecsülés felszámolását is jelenti, s ezzel a televízióval, napisajtóval, speciális munkatevékenységgel stb. szellemileg, morálisan leépített rétegektől az ellenállást, a lázadást is megvonják. Ebben a világban a szabadelvűség, az esélyegyenlőség vonzó jelszavai mögött általánosítják az egyenlőtlenséget. A harmadik világ népeit gettósítják és holokausztumként felajánlják az ökológia, pontosabban a mammon oltárán. Globális perspektívában mindez nem metafora, hanem reális fogalom. Az egyenlőtlenség nemcsak világrészek között, de az egyes nemzetgazdaságokon belül is végletesen alakul; jó levegő, egészséges ivóvíz, egzotikus tájak, magas fogyasztási szint néhány millió, nyomor, éhség, kiszolgáltatottság, helyi viszályok stb. 6–10 milliárd ember életlehetőségévé válik.

somogyi6 0913

4. A nemkívánatos mellékhatások nélküli és melletti technológiai változások esélyei. A technika hatását – a kezelhetőség érdekében – két vélekedés szerint közelítem meg. Az egyik azt állítja, hogy a technika úrrá lehet a természet mostohaságán, a felhalmozott környezeti károkon, tehát áldásos. A másik figyelmeztet, hogy az ipari forradalom óta a technikai változások a természet, a társadalom, s főként az emberi lélek egészére gyakorolt hatásai a pusztítástól sem voltak mentesek, tehát célszerű számolni a nemkívánatos mellékhatások kritikus felhalmozódásával is.

A kartéziánus fordulat óta a szellemi életben, majd ennek nyomán a társadalom- és gazdaságszerveződésben kísért a hit, hogy a technika mindenható. A technokrácia (jogászok, mérnökök, közgazdászok) több mint háromszáz év óta „szállítja” ötleteit a világ problémáinak megoldásához. Noha szinte semmi nem igazolta vissza, hogy az emberi élet értelmesebb, boldogabb lenne azáltal, hogy az életre telepítettek szervezeti s technikai láncokat. Korunkban a mindenkori politikai elit a piacgazdaság érdekrendszerén keresztül motiválja a technokráciát, a technokrácia pedig a tömegeket, hogy a legújabb felfedezés, a legújabb termék használata, illetve fogyasztása maga a fejlődés, amit nem lehet nem elfogadni. Az újabb időkben már azt is tudni kell a neo-neotechnikákról és termékekről, hogy környezetbarátok, kímélik a természetet, és fogyasztásuk maga a boldogság. A gazdasági növekedés motorját jelentő technikai változás a lopakodó planetáris halál (amit jelentős részben a növekedés okozott) árnyékában azt ígéri, hogy képviselői a jövőben meg fogják találni azokat a neo-neo-módszereket, eljárásokat, amelyek visszafordítják a visszafordíthatatlant (ne feledjük: 140 növény- és állatfaj tűnik el naponta), és csökkenő termelés mellett a jólétet is állandósítják.

vakon hívők

A technológiai változás megváltásában vakon hívők mindig a részekben, analitikusan gondolkodnak. Az univerzalitás, a szintézisre hajló gondolkodás elvesztése egyben intellektuális és morális korlátoltságot is magával hozott. Nem csoda, hogy a kutatások részleges sikerei a kialakult tendenciák szolgálatára sarkallnak. A részek a társadalom síkján általánossá válnak, de az általános mögött nincs felelős. Így a nemkívánatos mellékhatások nélküli technika lehetőségének hirdetése a technika hatalomhoz és profithoz kötött szorgalmazóinak hamis ideológiája. Bármennyire hangoztassa is a felelőtlen kutatói, menedzseri hatalom, hogy a hatékony víz-, levegőtisztítók, a „100%-os” újrahasznosítást biztosító technológiák stb. eltüntetik a környezeti ártalmakat – tehát létezik a káros mellékkövetkezmények nélküli technika – a tények ennek ellentmondanak.

A technikának mint a kulturális evolúció egyik környezeti tényezőjének tapasztalatok felőli értékelése csak a nemkívánatos mellékhatások melletti technológiai változások alternatívájának ad teret; a nemkívánatos mellékhatások nélküli technológiai változások lehetősége ígéretként értelmezhető csupán. E. F. Schumacher írja: A természet szereplőinek rendjét, önszabályozó és -helyreigazító folyamatait évmilliók evolúciója csiszolta össze. Ezzel szemben a technika nem ismer el semmilyen önkorlátozó elvet például a nagyság, a sebesség vagy az erő tekintetében. Következésképpen nem rendelkezik az önszabályozás és -tisztulás erényeivel. A természet finom rendszerében a technika és különösen a modern világ szupertechnikája idegen testként működik, és már számos jele van annak, hogy ez a rendszer kiveti magából. Az antropológiai adottságokat figyelembe nem vevő technika ellen a természet fellázadt (a talaj-, a víz-, a levegőszennyezés mindennapi jelenséggé vált), bár a megrázkódtatást előidéző ökológiai katasztrófák még előttünk állnak, s hátravannak még azok a lázadások is, amelyek az embertelen technika ellen szerveződnek. A katasztrófákat, a társadalmi megrázkódtatásokat megelőzendő javasolja Schumacher a technika olyan irányú fejlesztését, amely megfelel az ember antropológiai adottságainak, kultúrlény voltának.

somogyi7 0913

Aquinói Szent Tamásból kiindulva, aki elmével és kézzel rendelkező lényként határozta meg az embert, felállíthatók egy emberléptékű technika alapelvei: a jövő technikájának az emberi kreativitáson, hasznosságon, manualitáson kell alapulnia. Mindenekelőtt a munkát – amit lehet, ami nem ártalmas és nem unalmas – kéziszerszámokkal kell végezni. A kéziszerszámok, a kisgépek irányába fejlődő technika magával hozná, hogy az ember ne szakadjon el a természettől, embertársaitól; magával hozná az új közlekedési, településszerkezeti megoldásokat (gyaloglás, kerékpározás, falvak, kisvárosok), s végül magával hozná egy olyan életmód értékeit, amelynek középpontjában a másik ember és a természet áll. Helyreállna az alkotó tanítás jelentősége, a mester rangja, és minden embernek joga volna, hogy legyen munkahelye.

5. Az ökoháborúk és -diktatúrák esélye. A természeti környezetében, személyiségében megtámadott ember két végletes választ adhat a kihívásokra. A torzult értékrendű világ torzult értékrendű egyénei vagy elveszítik kritikai érzéküket, kommunikációs képességüket és mély apátiába zuhannak, vagy fellázadnak az egészséges természeti környezetért, a közvetlen emberi kapcsolatokért. Ez a lázadás mindenhol és minden szinten (egyén, csoport, társadalom) felléphet, ahol az emberek nem tudják megvalósítani „emberi lényüket”, vagy ami ugyanaz, nem tudják megvalósítani önmagukat. A személyiség kényszerpályái, torzulásai frusztrációhoz, majd megfelelő hétköznapi, társadalmi, történelmi körülmények között agresszióhoz vezethet. Ez az agresszió – társadalmi szinten – olyan helyi háborúkat, diktatúrákat szülhet, amelyek hátterében ökológiai, illetve humánökológiai megfontolások állnak.

az elfogadás kritériuma

Természetesen: hiába ad az agresszióra hiteles magyarázatot az önmegvalósulás eltérése az „emberi lényeg” történelmi perspektívájától, hiába igazolja bármennyi történelmi tény az agresszió létezését, nem adható teoretikus keret az emberi brutalitásnak. Társadalmi szinten az agresszió szükségszerűségét – a kultúra fegyelmező erejének ismeretében – nem fogadjuk el, de számolunk vele; az elfogadás kritériuma az lenne, hogy a háborút, a forradalmat és a diktatúrát megelőzően a szereplők olyan párbeszédbe kezdtek, amelyben kölcsönösen elismerték egymás normatíváit, és mégis az erőszakhoz fordulnak. A fegyveres összeütközések szükségszerűsége tehát elfogadhatatlan, de azt nem tagadom, hogy a fizikai küzdelem helyére az informatikán alapuló manipulációk, a szociálpszichológiai trükkök léphetnek.

6. A társadalom normatív ereje. Ez a pont hordozza a replikátorokat, amelyek egyesítik magukban a környezeti tényezőket, ugyanekkor – aktív szerepben – maguk is környezeti tényezők, amennyiben önmagukra hatással vannak. Mivel a vegyesgazdaságban a liberális állam- és társadalomszerveződésben és az életvilágban a főszerepet egyaránt a döntéshozó ember játssza, megalapozottnak tekinthető, hogy a „társadalom normatív ereje”-ként fogjam össze ezt a környezeti tényezőt, illetve replikátor-együttest. A „normatív erő” két változatát is megkülönböztetem. Passzív szerepet tulajdonítok neki, amennyiben feltételezem, hogy a döntéshozók – a társadalom és a gazdaság minden szintjén – konvencionálisan, kényszerpályán hozzák meg döntéseiket. Aktív szereppel ruházom fel, amikor feltételezem, hogy bízhatunk és reménykedhetünk az emberi akaratnak, az emberi bölcsességnek a természet oltalmazása mellett kiálló erejében. Ebben az esetben lehetséges, hogy a döntéshozók a Glóbusz civilizációt veszélyeztető sérülése előtt lépéseket tesznek (szakítva a természet kifosztásával) egy természetet tisztelő fogyasztási szerkezet megvalósításáért, és a népesedés észszerű szabályozásának irányában is.

somogyi8 0913

REPLIKÁTOROK

A kulturális evolúció „terméke” az a vegyesgazdaság (első replikátor), amelynek célja az egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) növelése. A vállalatok és a háztartások szintjén ez a profitmaximalizálást, illetve az adózott jövedelem maximalizálását jelenti. A vegyesgazdaság két okból vegyes: egyrészt a tulajdonlás, másrészt a szabályozás összetett. Az ezredforduló fejlett gazdaságaiban a magán és a közösségi (állami, önkormányzati) tulajdon egyaránt jelen van. A szabályozás alapvetően piaci, de nem nélkülözhetők a jogi és az etikai eszközök sem, s egyre gyakoribb, hogy a gazdaság szereplői között az erőszak válik rendezőelvvé. A nemzetek feletti pénzügyi intézmények, a multinacionális tőke nem riad vissza sem a természet, sem a nemzetek, világrészek kifosztásától. A monopol helyzetben

lévő cégek, az államok, nemzetek feletti szervezetek fenntartás nélkül elfogadják, sőt ösztönzik a technika fejlesztését – ami elsősorban haditechnikát jelent –, amelynek hosszú távú hatása sem a természetre, sem a társadalomra nem ellenőrzött. Ugyanez mondható el a főszereplők világintegrációs törekvéséről; nem kegyelmeznek nemzeteknek, régióknak, helyi sajátosságoknak. A glóbuszt behálózó technikai, szervezeti, fogyasztási rendszereik természetüknek megfelelően elvontak, lélektelenek, és egyaránt az egyneműsödést szolgálják, ugyanekkor gazdaságfilozófiájukat, pontosabban gazdaságideológiájukat az egyenlő esélyekben, a szabad versenyben fogalmaztatják meg a tömegtájékoztatás iparosaival, kurzusközgazdászokkal, -jogászokkal, -politikusokkal.

az egyetlen logikus politikai törekvés

A vegyesgazdaság valósága és ideológiája között tátongó szakadék szoros összefüggésben van a liberális állam- és társadalomszerveződés (második replikátor) ellentmondásaival. A politikafilozófia egyik legelterjedtebb elmélete szerint a liberális demokrácia az egyetlen logikus politikai törekvés, amely a földgolyó különböző régióit és kultúráit összefűzheti. Az elismerésre törekvő egyén történelmi harcának eredményeként – állítja F. Fukuyama – a 20. század második felére annyira győzelemre jutott a szabadság és az egyenlőség, amennyire az emberileg egyáltalán győzelemre juthat. Ezzel az elfogult politikai filozófiával aligha lehet elleplezni, hogy a világtörténelemben soha nem tapasztalt kiszolgáltatottság, egyenlőtlenség a szó szoros értelmében embermilliók életét követeli. A fejlett nyugati országok Afrikára, Latin-Amerikára, Ázsiára, Kelet-Európára erőltetett állam- és társadalomszerveződése nyomában szenny, éhhalál, terror, korrupció, szellemi prostitúció telepedik, szétzilálva több száz éves helyi közösségeket, több millió éves ökoszisztémákat. A nyugati civilizáció törékeny gazdaságában olyannyira igazolva látja magát a liberális demokrácia, hogy egyenértékű alternatív társadalomszerveződést még az elmélet szintjén sem fogad el.

A liberális – a fentiek fényében álliberális – állam- és társadalomszerveződés, továbbá a vegyesgazdaság meglehetősen szilárd kereteket von az életvilág (harmadik replikátor) köré. Egyes civilizációkritikusok – legkövetkezetesebben talán H. Marcuse – arra figyelmeztetnek, hogy a technikájában, gazdálkodási és politizálási módjában totálissá váló társadalom nem ad esélyt, hogy a magánélet, a család, a tradicionális életmód, a nyelvi, nemzeti hovatartozás, egyszóval az életvilág védekezzen, illetve fellázadjon a sorvasztását, mesterséges átrendezését kiváltó tényezőkkel szemben. Mások épp azt hangsúlyozzák, hogy az egyén találékonysága és ébersége a leggondosabban elhelyezett csapdákat is ki tudja kerülni – sérülés nélkül. Pl. az antropológiai adottságokat figyelembe nem vevő túlbonyolódott, számítógépekhez kötött informatikai technikát – amely egyeduralmi természetű – úgy vetheti le az egyén, akár a tavaszra megunt télikabátot. Az életvilág zugaiban a szabad akaratú ember megőrizheti méltóságigényét, hitét, felelősségérzetét, természethez kötődését, hogy majd – közelítésünkben – a krízisekre katarzissal válaszoljon.

somogyi9 0913 1

UTÓPIÁK

A kulturális evolúció környezeti tényezőinek, replikátorainak bemutatása után „lefuttatom” gondolatkísérletemet, tartalommal töltve meg a következményeket, azaz a forgatókönyveket.

I. A horizontális-megosztó rendszer útja. A regionális ökológiai katasztrófák és az erőforrások folyamatos apadásának szembeötlő következményeként várható, hogy jelentősen megemelkedik a vegyesgazdaságok költségszintje. Ha ezek a többletek ráterülnek a gazdálkodó egységekre, akkor a kiinduló állapothoz képest (napjaink) a nemzetgazdaságok teljesítőképessége jelentősen csökken, az árszínvonal emelkedik, a munkanélküliség tragikus méreteket ölt. A kibontakozó gazdasági krízis évtizedekig is eltarthat. A kihívások évei alatt születnek meg azok az elméleti és gyakorlati törekvések, amelyek választ jelenthetnek. A világgazdaságban dezintegrációs folyamatok elindulása várható; a multinacionális vállalatok, a nemzetek feletti pénzügyi, gazdasági szervezetek, a nagy és közepes államok mindenképp szétesnek. A munkamegosztásban a horizontalitás erősödne és a specializáló az ellenkezőjébe fordulna. A helyi közösségek (falvak, városállamok, kisebb régiók) tarkasága új szabályozásmódokat termelnének ki (pl. az etikai, önkormányzati, piaci és a bürokratikus szabályozás-kombináció alakulna ki). A társadalomszerveződés egyrészt a gazdasági folyamatok hatására, másrészt a már előrehaladt elidegenedés, lelki elsivatagosodás, szellemtelenedés visszahatásaként megbontaná az egyeduralmi szerepben lévő álliberális hatalmi szerkezetet. A politikai intézményi rendszer eddig nem tapasztalt demokratikus formái indulhatnak virágzásnak; az egalitarizmustól az elitizmusig. A kis, helyi társadalmak természetévé válhat a tolerancia, a dezertálókat a kimondottan erre a célra létrehozott helyi társadalmak szövetségi hálói tartanák, illetve terelnék vissza a szabadság világába. A népesedéspolitika a helyi közösségek eltartóképességétől függne. A fenti gazdasági-társadalmi keretek között az individuumok sokszínű természetkonform életmódja a humán kultúrát állítaná középpontba. Ez a forgatókönyv az újkorral elhalványult spiritualizmust támasztaná fel, s állítaná méltó helyére.

a természetet kímélő életmódok

II. A vertikális-terjeszkedő rendszer útja. A regionális katasztrófák és az erőforrások kimerülésének hatására bekövetkező általános költségszínvonal-emelkedésre – az evolúció szellemében – alkalmazkodhatnak úgy is a liberális vegyesgazdaságok, hogy minden eddiginél nagyobb mértékben erőforrásokat összpontosítanak a műszaki kutatásokra és a csúcstechnika fejlesztésére. Ez a válasz a mai hatalmi és gazdálkodási rendszer kereteit többé-kevésbé megtarthatja. Az ökológiai válság ilyen orvoslásával együtt járna, hogy súlyos szankcionálás, sőt tiltás alá kerülhetnének a multinacionális cégek olyan természet-, szellem-, ízlésromboló termelési- és reklámeljárásai, amelyek az egész Földre kiterjedően folytatják tevékenységüket. Ez az út válasz lenne: az élet minőségét szolgáló csúcstechnika „tövében” a természetet kímélő életmódokkal találkoznánk. Az örökölt technikai láncok közül csak azok maradnának meg, amelyek a bensőséges találkozást, párbeszédet, együttérzést szolgálják. Az emberi kapcsolatokat szétziláló televíziózás, számítógépezés, személygépkocsizás stb. háttérbe szorulna. Ebben a társadalomban a kerékpár lenne a fő közlekedési eszköz, s ehhez igazodó településszerkezet, munkahelyi szerkezet társulna, ugyanekkor az űrhajózás révén jelentős gazdasági előnyökre lehetne számítani (pl. ásványkincs-lelőhelyek feltárása a kozmoszban stb.). Ez a rendszer eltakarítaná azt a környezetszennyezést, amit a technikai fejlődés okozott. A világgazdaságban további specializálódás jönne létre, a munkamegosztásban a kreativitás szerint a vertikalitás jelentős szerepet játszana. Az erőforrások elosztásában a bürokratikus és a piaci koordináció kerülne előtérbe. A világban az egységesülési folyamatok felerősödnének; normához kötött népesedéspolitika, összhangba hozott jogi, pedagógiai, tudományos stb. rendszerek nyernének teret. Az egyes ember életmódja a munkamegosztásban elfoglalt hely szerint ugyan differenciált lenne, de minden esetben az első úton megismert szerény fogyasztói kosarak alakulnának ki.

Ez az utópia végső soron azon a civilizációs tapasztalaton alapszik, hogy az emberiség területi, kulturális, népességi, technikai terjeszkedése megállíthatatlannak tűnik.

somogyi10 0913

III. A totalitárius-agresszív rendszer útja. A kulturális evolúció környezeti tényezői elvezethetnek egy totalitárius-agresszív rendszert bevezető társadalomba is. A liberális oligarchák hozhatnak olyan döntéseket, hogy az ökológiai veszélyeket elhárítják. Teszik ezt abból a megfontolásból, hogy elszaporodnak az ökoháborúk (gondoljunk Afrikára) és az ökodiktatúrák, és/vagy egyre terhesebbé válnak a nemkívánatos mellékhatások melletti technológiák, ráadásul figyelembe kell venni az erőforrások szűkösségének és a regionális katasztrófák orvoslásának gondjait. Ez az út szintén elhárítja az ökológiai válságot, de olyan torz értékek, intézmények, szabályozási technikák révén, hogy figyelmeztető, negatív utópiának kell tekinteni. Az emberiség előtt nem ismeretlen ez a válasz, s korunk társadalmaiban ott is rejtőzködik a totalitarianizmus veszélye – függetlenül az ökológiai kihívásoktól. Így nem csoda, ha két ok kivételével (aktív normativizmus, nemkívánatos mellékhatások nélküli technológiai változások esélyei) mindegyik külön-külön, csoportosan vagy együttesen elvezethet erre az útra. Ha az evolucionista felfogástól nem volna idegen – ti. az evolúció szelekciós mechanizmusa „vak” —, akkor ennek a forgatókönyvnek kellene a legnagyobb valószínűséget adni. Ez a világ a diktátorok s a mögöttük felsorakozott számítógépes szakemberek, olajozottan működő elnyomóapparátusok (hivatalnokok, katonák) uralmát jelentené. A világtársadalom élesen két részre szakadna. Egyrészt néhány millióan a beteges hiúságtól, féktelen hatalmi vágytól, profitéhségtől fűtve mindenáron megtartanák kiváltságaikat (politikai, gazdasági hatalom, tébolyító fogyasztási szint), másrészt 5-6 milliárd ember számára környezetkímélő kényszerfogyasztási kosarakat fogadtatnának el a manipuláló marketing és tömegtájékoztatás révén. Már napjainkban is rendelkezésre állnak, részben már működnek azok a szociálpszichológiai befolyásolási eljárások, amelyek a liberális oligarchákat „demokratikus” szavazásokon megerősítik. Ezen az úton a vegyesgazdaság szabályozása átcsúszik az agresszív és a bürokratikus eszközök világába, s onnan már könnyű eljutni a nemzetközi plutokrácia totális világállamához. A horizontális munkamegosztást ez a rendszer mesterségesen fokozza, s ezzel kiszolgáltatottá tesz régiókat, sokmilliárdos embertömeget. A vertikális munkamegosztás szintjeit itt megmerevítik. A glóbusz minden pontján egyneműsödő folyamatok indulnak el; nyomukban kulturális elszürkülés, lelki elsivatagosodás jár. Eseménynek csak az egyes „birodalmak” világpiacokért folyó harca számít. A népesedéspolitika gyermekellenes, a tömegek „önként” lemondanak a szaporodásról. A Föld gazdaságilag, hatalmilag érdektelenebb területein az éhségre, a fertőző betegségekre és a helyi háborúkra bízzák a „népesedéspolitikát”. Az informatika és a biotechnika magában hordja Orwell Nagy Testvérének uralomra segítését, tehát a diktatúrák kialakulását.

elveszti jelentőségét

Ebben a társadalomban az „elit” rendelkezik a csúcstechnika áldásával, a tömegek pedig az átkával. A lepusztult életvilágban egyik oldalon a pénz, a hatalom és a hiúság mozgatja a szereplőket, a másik oldalon a lázadás reményétől is megfosztott, apátiában leledző tömegek vegetálnak. A puszta létért való harcban minden kulturális (esztétikai, etikai, spirituális) szempont elveszti jelentőségét. Ez a forgatókönyv a történelem minden eddigi diktatúrájánál alattomosabb, kegyetlenebb, reménytelenebb társadalomszerveződés lehetőségére hívja fel a figyelmet.

somogyi11 0913

IV. A regionális-normatív rendszer útja. Itt két környezeti tényező hatását emelem ki; megkülönböztetett szerepet az aktív normativizmusnak tulajdonítok, de figyelem a nemkívánatos mellékhatások nélküli technikai változások uralkodóvá válásának lehetőségét is. A forgatókönyv azon a felismerésen alapszik, hogy a világ gazdasága és politikai rendszere túlbonyolódik, mivel a rendszerek bonyolultságával arányosan nő a katasztrófák gyakoriságának lehetősége, így célszerű ellenlépéseket tenni.

Mindenekelőtt a túlbonyolódottsághoz vezető integrációs-globalizációs folyamatokkal szemben a dezintegrációt és a regionalitást célszerű előtérbe állítani. Ezt – az uralkodó elméleti-politikai irányzatokkal szemben – szakközgazdasági érvekkel is alá lehet támasztani.

az apologetika

A piac logikája szerint mindaddig érdemes szakosodni, amíg az érintett eladók és a vevők – egy előző állapothoz képest – jól járnak. Ez a megfontolás űzi a cégeket, hogy Hongkongtól Amszterdamig, Amszterdamtól New Yorkig, New Yorktól Kairóig stb. utaztassák az alkatrészeket, félkésztermékeket, hogy végül valamelyik multinacionális vállalat védjegyével jegyzett késztermékként elszállítsák a világ számos pontjára a végső fogyasztóhoz. Hogy a világszintű szakosodás gördülékeny legyen, a multinacionális cégek olyan nemzetek feletti szervezeteket hoznak létre, vagy a más céllal létrejötteket olyan irányban befolyásolják, hogy érdekeik – a gazdasági és politikai hatalom további erősödése – érvényre juthassanak. Alapvetően ez élteti a GATT-ot, a Világbankot, az IMF-et, az Európai Uniót, a NAFTÁ-t. Nyomukban jár a közlekedés határtalan kiterjesztése, a tömegszükségletek világszintű uniformizálása, egységes jogszabályi és intézményi rendszer kialakítása stb. A globalizációban érdekelt liberális oligarchák süketté váltak az ellenérvekre és vakká a határtalan mikroszakosodás és makrointegrálódás hátrányaira. Több évszázados helyi közösségeket, több millió éves ökoszisztémákat tesznek tönkre azok a multinacionális cégek, amelyek Afrika, Ázsia, Latin-Amerika, Kelet-Európa erőforrásaira, s főként olcsó munkaerejére építve szorgalmazzák a szakosodást. A globalizmusban érdekeltek anyagi támogatását élvezik azok a hangadó kulturális rétegek, amelyek az így kialakult világállapotot mint multikulturalitást, mint posztmodernt írják le. A „kimondhatatlan igazság” koncepciója mögött többnyire ott lappang a finanszírozó elvárása: az apologetika. Azok az ellenvetések, amelyek a globalizmust alapelveiben kérdőjelezik meg – bármennyire legyenek beláthatóak – elhallgatásra, háttérbe szorításra ítéltetnek.

Gondosabb közgazdasági elemzések számszerűen is kimutatják, hogy a világkereskedelem közvetlen eladói–vevői előnyeihez olyan közvetett hátrányok társulnak, amelyek számos esetben nem pusztán közömbösítik az előnyöket, hanem az okozott kár nagyobb lesz. Mert: vajon ki fizeti ki az egyre bővülő világkereskedelem ún. negatív túlcsordulásait? Naponta több tízezer repülőgép szennyezi az égboltot, több százezer hektár ökoszisztémát gyűrnek beton alá, hogy valamilyen – az értelmes élet szempontjából haszontalan – jószág „jó úton” érjen célhoz; a lég- és zajszennyezés okozta megbetegedések felbecsülhetetlenek, ugyanígy a stressz okozta ártalom; beláthatatlan következményei vannak a gombák, baktériumok, vírusok világkörüli utaztatásának stb. A globalizmus materiális hátrányai eltörpülnek a társadalmi és a szellemi életben okozott következmények mellett. A társadalom tradícióvesztése és a nyomában támadó értékzűrzavar a kulturális evolúció forrásait veszélyezteti. A rendezett szerves sokszínűség – az emberiség több ezer éves kultúrájára gondolunk – kitermelte azokat a védekezési módokat, amelyek azonnal működésbe léptek, ha egy-egy régiót, nemzetet, birodalmat támadás ért. A globalizmus a rendezett szerves sokszínűség helyébe pusztán rendezetlen egyneműséget tud állítani, így fennáll annak a veszélye, hogy az emberiség a még emberinek nevezhető kultúrküszöb szintje alá süllyed.

somogyi12 0913 1

Ez elsősorban a legmagasabb értékek foglalatát jelentő etikai rendszerek összezavarásában nyilvánul meg. A kulturális leépítés leghatékonyabb eszközei között kiemelkedő szerepet játszik a televízió. Almási Miklós írja, hogy a populáris kultúra gigantikus piacát ma már óriási tőkeerő élteti, bővíti és manipulálja (Amerika exportranglistáján a repülőgépkivitel mögött a második helyen áll a SHOW-BIZ dollárexport tétele). A televíziózással a liberális oligarchák nem pusztán a kellemességet, a rekreációt, az azonosulási vágyat, a hősigényt, az álomigényt kínálják a tömegeknek, hanem az aggasztó méreteket öltő frusztrációt is szeretnék feloldani. Ezek a kimondott vagy ki nem mondott célok felemásan érvényesülnek, mert a leggondosabb kivitelezésben is műviek, giccsesek, hiteltelenek. Nem így az a rejtett hatás, amely a holnapi cselekvést, munkahelyi viselkedést, vásárlói mentalitást alakítja ki. Ez pedig már nem kvázi kellemesség, kvázi rekreáció, hanem a valóságos magán és társadalmi élet. Egy minden ízében festett valóságos élet.

izomemberek és masinák

A televíziós oligarchák és az őket szolgáló kultúriparosok egyetlen érvet szoktak felhozni a televízió mellett, ami első hallásra elfogadható: az egész világot a házunkba hozza (informál stb.). Valójában a „tévézés” körülbelül akkora információmennyiségtől szabadítja meg a társadalmat, amennyi a sugárzott információ és a tévénézők szorzata. Némi minőségi probléma is fellép; a tömegtájékoztatás manipulátorai azt állítják, hogy az ő információjuk értékesebb, mint a tévénézés helyett szerezhető információ, de ez elhanyagolhatóan kevés ismeretről mondható el. Ezen a ponton értékek feszülnek egymásnak; a valóságos és kitalált vérfürdőket, izomemberek és masinák teljesítményeit bemutató adásokat kellene összevetni a tévénézés helyett végezhető emberi cselekvések, interakciók határtalan gazdagságával. Az utóbbiak elvesztése olyan hiányt szül a Glóbusz kulturális életében, hogy maholnap – más, úgyszintén problémás kulturális forrástól most tekintsünk el – egy krokodil többet foglalkozik fajtájának életet igenlő ápolásával, „nevelésével”, mint a tévés felnőttek gyermekeik kulturális reprodukciójával.

A globalizmussal szemben felhozott érvek mindenekelőtt az interregionális gazdálkodás, kereskedelem, társadalmi érintkezés fékevesztett méreteit kérdőjelezik meg. Humán és természeti ökológiai megfontolások a nemzetközi munkamegosztás záródása mellett szólnak. Másképp ezt úgy fogalmazhatjuk meg, hogy eljött – ismét – az autarkialitás ideje. Ezt a közgazdaságilag belátható állítást tovább erősíthetjük, ha figyelembe vesszük a globalizmushoz alkalmazkodó társadalmi-politikai élet legégetőbb gondját, a közvetlenség hiányát. E két alapelvre (autarkia, közvetlenség) építhető fel a negyedik forgatókönyv. A racionális, ökológiai szempontokat figyelembe vevő gazdálkodás, embernek emberrel való hiteles találkozását biztosító társadalmi élet csak olyan településszerkezet mellett valósulhat meg, ahol a népességszám optimális. Legyen akkora, hogy az autarkialitás kiterjeszthetővé váljon; ne legyen akkora, hogy a közvetlenséget veszélyeztesse. Ennek az 1200-30 000 fős falvak, városok, városrészek felelnek meg. Ilyen társadalmi közegben tudnák elfogadni az arra hivatottak (elöljárók, bölcsek), hogy egy közösség akkor gazdálkodik és él természetet oltalmazóan, ha betartja az évezredes tradíció révén kialakított normákat: egyensúly, tisztességes megélhetés mindenkinek, béke, kommunikáció, szeretet. Ilyen alapelvek mellett gondos társadalmi mérlegelés tárgya lenne, hogy mely technikák alkalmazása áldásos (a nemkívánatos mellékhatások nélküli technikákról van szó) s melyek átkos hatásúak. A regionális-normatív rendszer útjának forgatókönyve a már bevált gazdaságszabályozási és társadalomszervezési elveket követheti. A kérdés csupán az, hogy a nemzetek feletti, világrészek feletti, nemzeteket irányító, településeket monopol pozícióból befolyásoló döntéshozókat meg lehet-e fosztani privilegizált katonai, politikai, gazdasági kiváltságaiktól; hajlandók-e megtenni a lépéseket a világ népesedésének megállítására, a népességfogyás beindítására (a technikai eszközök rendelkezésre állnak; gondoljunk a fogamzásgátlás módjaira), hajlandók-e a tömegbefolyásolási eljárásokat a természet és minden egyes földlakó szolgálatába állítani? A napjainkban uralkodó döntéshozói értékvilág hajlítása ennek az utópiának az irányában azon múlhat – az evolúció szellemében –, hogy a humán kultúra visszanyeri-e a reálkultúrával szemben elveszített pozícióját. Ez a fordulat sprituális megújhodással azonos, nyomában pedig az életvilág is új tartalommal telítődne; új-régi életmódok alakulnának ki, színes kulturális élet szerény fogyasztási szint mellett.

somogyi12 0913

MERRE ELŐRE?

Dolgozatom célja az volt, hogy a kulturális evolúció talaján felállítsak egy olyan intuitív világmodellt, amely választ adhat a kérdésre, hogy a féktelen gazdasági és népességnövekedés, illetve a véges Föld összeütközéseiből származó, egyre sűrűsödő és erősödő helyi katasztrófákra milyen feloldások születhetnek. A környezeti tényezők tendenciáinak megragadása, majd a replikátorokra vetítése felcsillantja annak lehetőségét – a téma természeténél fogva mindig szerény siker reményében –, hogy a jelen korlátain át a jövőbe csörgő folyamatok gazdaságot, politikát, életvilágot alakító mintázatait vázolja az ember. Ezen az úton jutottam el négy markáns megoldáshoz. A századvég értékrendje szerint három forgatókönyv pozitív feloldás ígéretét hordozza, s a negyedik is „megoldja” az ökológiai gondokat, de olyan érték és intézményi torzulások mellett, amelyek egy negatív utópia lehetőségére figyelmeztetnek.

a Kondratyev ciklus alapján

Napjaink világgazdasága három földrajzi centrum körül szerveződik. Mindháromra az jellemző, hogy az elismerésre törekvő individuumok a vegyesgazdaságra és a liberális állameszményre építik fel világukat. A főszerepet az Egyesült Államok játssza, a második helyen fej-fej mellett Németország és Japán található. Feltehetőleg e három centrum és vonzáskörzetük (Észak-Amerika, Európa, Délkelet-Ázsia) fogja a következő évtizedekben vívni a harcát a glóbusz viszonylag szabad régióiért, Latin-Amerikáért, Afrikáért, Közép-Ázsiáért, Kelet-Európáért. A liberális társadalomszerveződéstől némileg eltérő két régió megkülönböztetett figyelmet érdemel: Kínáról és az iszlám világról van szó. Mivel a Kondratyev ciklus alapján az ezredforduló utáni évtizedekre gazdasági expanzió várható, megjósolható az is, hogy olyan világgazdasági feszültségek evolutív összeérésével kell számolni, amelyek fogalmaink szerint katarzishoz vezethetnek. Wallerstein szerint a hegemóniáért folyó harcban Japán karöltve az Egyesült Államokkal és Kínával küzd majd Nyugat-Európával, amit Kelet-Európa fog támogatni. A küzdelem 2050-re világháborúhoz vezethet. Erről a forgatókönyvről nincs mit mondanom. Ha a nagyhatalmak tudatosan elémennek a kihívásoknak, akkor nagy kísérletek indulhatnak útjukra. U. Eco írja, hogy az ipari civilizáció nagy rendszerei annyira bonyolulttá, szerteágazóvá válnak, hogy sem egy központi hatalom, sem egy jól képzett szakembergárda nem képes kézben tartani, s ezért óhatatlanul összeomlik és sorozatos interakciók eredményeként az egész civilizációt középkori állapotokba veti vissza. A vezető szerepében agonizáló pax americana társadalmi jelenségei a kései középkor válságtüneteivel ugyancsak párhuzamba állíthatók. Eco a jövő problémáját abban látja, hogy: „hogyan lehet olyan elképzelést kidolgozni, amely a konfliktusok logikájából kiindulva hasznunkra fordítaná az összevisszaságot. Meg fog születni – mint ahogy már születőben is van – egy utópia táplálta, folyamatosan újraalkalmazkodó kultúra”.

Egyetlen kérdést még: regionálisan egymás mellett élhetnek-e az egyes utópiák? A gyakorlatban természetesen a világgazdaság és a hegemón szerepben lévő társadalomszerveződés általános keretei között – amennyiben ezek agresszívek lennének –megférnek olyan lehetséges forgatókönyvek is, amelyekben a szereplők döntési szabadsága ugyan behatárolt, de némi mozgástérrel rendelkeznek. Ha az uralkodó szerepet játszó világgazdasági centrumok „megkapják” Afrika, Latin-Amerika, Ázsia, Kelet-Európa ásványkincseit, elit szellemi tőkéjét, akkor ezen régiók társadalmi modellje csak annyiban fontos a centrumhatalmaknak, hogy veszélyeztetik-e a számukra értékes erőforrások megszerzését.

somogyi14 0913

A négy alaputópia a jövő lehetséges eseményterét jelzi. Hogy a jövő tiszta lapjára melyik forgatókönyv milyen vonásokkal kerül, nem válaszolható meg, mivel elsősorban a szabad akarattal felruházott embertől függ. A szabad akaratú ember ma és holnap méltóságigényének, hitének, felelősségérzetének, egyszóval bölcsességének függvényében fogja meghozni döntéseit, viszi véghez cselekedeteit. Méltóságot, hitet, felelősségérzetet a „jövőbe látó” számítógépek nem tudnak kezelni, itt nem működnek, pontosabban értelmetlenek a valószínűség szabályai is.

Itt mindenki személyesen van megszólítva.

kép | Max Gubler művei, wikiart.org