EGYETEMESSÉG ÉS RELATIVIZMUS

(Tizennyolc jegyzet)

1. Korszellem ma és tegnap

A relativizmus „a tegnap csatakiáltása” – állítja Clifford Geertz („Anti-anti-relativizmus”, lásd: Az értelmezés hatalma – Bp. 1994, Századvég, 305.), így lenne valóban? Én ma is ezt a csatakiáltást hallom, azokét, akik a kulturális hagyományok végső érvényességére hivatkoznak és tagadják az egyetemes érvényűt, mondván, hogy ez olyan „partikularizmus, amely univerzálisnak tetteti magát” (Charles Taylor, Az elismerés politikája – lásd: Fleischmidt Margit (szerk.) Multikulturalizmus – Bp. Osiris – Láthatatlan Kollégium, 1997, 135).

elavult eszme

Szerintem inkább az univerzalizmus jelszava a tegnapé, tegnapelőtté. Az új évezred elején kevés elavultabb eszme van, mint az egyetemes humanizmus, s gyorsan az etnocentrizmus gyanújába keveredik az, aki „emberi”-t mond.

2. Fekete, fehér, igen, nem

A színhely: Tokió. Szünet van a politikaelméleti világkonferencián. Együtt teázgat s közben az univerzalizmusról és relativizmusról beszélget két résztvevő, Fekete és Fehér.

Fekete: Az univerzaiizmus patriarchális eszme, amit férfiak találtak ki férfiaknak. Továbbá a fehérek, főként a nyugatiak eszméje. Egyenlőséget állít, közben pedig igazolja az elnyomást.

Fehér: Szó sincs róla. Az univerzalizmus az emberre vonatkozik és az emberi nem egységét fejezi ki, nem pedig a fehér férfiak uralmát a fehér nők, illetve a nem fehér népek felett.

Fekete: Csakhogy az egyetemes emberi jogok eszméje nem jelentett akadályt Amerika és Afrika elfoglalásakor, a helyi törzsek kiirtásakor, s később sem, a rabszolgakereskedelem idején, a gyarmatbirodalmak berendezkedésekor.

Fehér: De hiszen a hódítás, emberirtás és gyarmatosítás nem az emberi jogok jegyében folyt. Azt persze nem lehetett megakadályozni, hogy egy eszmét meghamisítsanak, de a huszadik század második felében mégis felszabadultak a gyarmatok, az emberi jogokat pedig egyetemes érvényűnek ismerték el az ENSZ megalapításakor.

Fekete: Ti ismertettétek el egyetemes érvényűnek. Ez az elismerés csak arra szolgált, hogy ne kelljen kárpótlást nyújtanotok a bennszülöttek utódainak, az egykori gyarmatoknak, a harmadik világ népeinek, továbbá arra, hogy ne kelljen lemondanotok katonai, gazdasági, kulturális uralmatokról s ne kelljen elismernetek a népek, országok, kultúrák sokféleségét.

Fehér: Csakhogy én éppen a sokféleségről beszéltem az imént, s arról, hogy a multikulturalizmust az univerzalizmus jegyében kell elismerni. Ezt a törekvést is uralmi eszköznek tartod?

Fekete: Igen.

Fehér: Nem.

3. A civilizációk partikulárisak, az erkölcs viszont…

A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvében azt állítja S. Huntington, hogy „a civilizáció a legnagyobb ‘mi’, melyen belül eltölthet bennünket a kulturális otthonosság érzése, és megkülönböztetjük magunkat az összes többi embertől” (53). A civilizációk összecsapása azért elkerülhetetlen eszerint, mert „az emberi természethez hozzátartozik a gyűlölet. Az embereknek szükségük van ellenségekre.” Csakis így tudják meghatározni önmagukat.

konfliktusok

Ez az „identitáspolitika” lényege. A hidegháború sokáig elfedte a civilizációs ellentéteket. A Szovjetunió és a szocialista rendszer bukása után azonban „a nagyhatalmak versengését a civilizációk küzdelme váltja fel. Ebben az új világban a legmélyebb, legfontosabb és legveszélyesebb konfliktusok nem társadalmi osztályok, nem a szegények és gazdagok vagy más, gazdaságilag meghatározható csoportok között bontakoznak ki, hanem különböző kulturális entitásokhoz tartozó népek között” (24), melyeket nyolc civilizációba sorol a szerző. Ezek a következők: nyugati, ortodox keresztény, latin-amerikai, iszlám, kínai, japán hindu, afrikai.

A külpolitika kutatójaként S. Huntington háborúkat és háborús készülődést lát különböző államok, népek, felekezeti csoportok között. Azt tanácsolja az amerikai vezetőknek, hogy tartsák távol a nyugati országokat és a NATO-t olyan konfliktusoktól, melyek másik két civilizáció között (például az ortodox szerbek és az iszlámhoz tartozó koszovóiak) között zajlanak. Azért maradjon távol a Nyugat, mert nincs és nem is lehet egyetemes civilizáció, melynek nevében döntnökként vagy békebíróként felléphetne: „ami univer-zalizmusként tűnik fel a Nyugatnak, az imperializmus a többiek szemében” (300). „Az etnikai konfliktusok és civilizációs összecsapások korában a nyugat egyetemességét valló hiedelmeknek három problémával kell szembenézniük: ezek a nézetek hamisak, erkölcstelenek és veszélyesek.” (536)

Idáig Huntington következetesen relativista. De azt is látnia kell, hogy sok helyen, s például éppen az ő hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban együtt tudnak működni különböző bőrszínű, nyelvű, vallású emberek és csoportok. Ezért azt fűzi hozzá eddigi gondolatmenetéhez, hogy – bár egyetemes civilizáció nincsen –, általános értékeknek mégis lenniük kell, amelyekhez valamiképp igazodnak „A” és „B” civilizáció tagjai: „a kultúra relatív, az erkölcs azonban abszolút” (551). Az abszolút erkölcs (ezt már M. Walzer elmélete alapján írja) a legegyszerűbb és legáltalánosabb szabályokból áll (mint pl. az igazságra irányuló igény, a gyilkosság, csalás, kínzás stb. elleni törvények igénye).

beavatkoztak

Ezzel S. Huntington visszaérkezett a kiindulási ponthoz. Könyvét a 90-es évek elején kezdte írni s 1996-ban publikálta (magyarul 1998-ban – Bp. Európa). Az amerikai vezetők nem fogadták meg tanácsait, hiszen beavatkoztak Boszniában és Koszovóban is. Később, már az új évezredben következett a repülőgépes támadás az USA ellen, aztán pedig válaszul a „terrorizmus elleni háború” Afganisztánban.

S mindeközben tovább pusztult a földi ökoszisztéma nem egyik vagy másik civilizáció, hanem az emberi civilizáció nyomán.

4. Godot-t félbeszakítják

A helyszín: nyílt mező. A derűs ég alatt ketten vitatkoznak, Estragon és Vladimir.

Estragon így érvel: Eszem ágában sincs tagadni azt, hogy a kultúrák mind mások és mind egyenrangúak. De mégiscsak…

Vladimir így válaszol: Azt természetesen elismerem, hogy vannak bizonyos általános emberi vonások és értékek. De mégiscsak…

Az égből most éteri figyelmeztetés érkezik Godot hangján. Szeretné meggyőzni a másik kettőt. De hogyan is szól? Kínaiul beszél, vagy inkább arabul, angolul vagy latinul ? Hindi, maláj vagy valamilyen türk éneket hallat? Intonációja Sarastro basszusára emlékeztet vagy inkább egy maja lány imájára? Az is lehet, hogy egy szintetizátort kezel s ezt halljuk:

„Tanuljátok meg: általános és különös összefügg egymással és ezért…” Hirtelen és egyszerre szakítja meg őt a két szereplő és megtörténik a csoda, mert Estragon és Vladimir ugyanazt mondja: „Hiszen éppen erre figyelmeztettem őt…”

5. Zene

A rádióból Bartók zenéje szól, az Este a székelyeknél. A Chicagói Szimfonikusokat Pierre Boulez vezényli.

6. Az új Kelet-Európa

A globalizáció ingerli az identitást, serkenti a közösségérzést. Az utóbbi évtizedek Kelet-Európájában a múlt erői támadtak fel – miközben a fiatalok a McDonald’s-ban és a plázákban találkoznak egymással. A tőke benyomult a „feltörekvő piacokra”, a fogyasztók pedig őseiket, hagyományaikat, vallásukat és nemzetük múltját keresik – amikor éppen nem a Dallast vagy a másik tv-sorozatot nézik. A modern világot a haladás és a jövő foglalkoztatta, a posztmodern világban viszont a múlt és az identitás áll az érdeklődés középpontjában. Az interneten címert készíthetünk, felkutathatjuk távoli rokonainkat és hadat üzenhetünk a globalizációnak.

„Tribalizáció” – mondják az ezredvégi közösségképződés folyamataira, vagyis mindinkább „törzsi társadalmakká válunk”. A globalizáció tiszteletben tartja a „hely szellemét”, az új törzsfőnökök pedig tiszteletben tartják a multik érdekeit.

7. Globalizáció és humanizmus

„Globális léptékben, de nem univerzálisan gondolkodó társadalom…” – Nádas Péter írt így mai világunkról (Csöndes hátországi napló – Népszabadság, 2002.01.26). Ez fontos megkülönböztetés.

Univerzalizmus és globalizáció hasonlít egymásra: mindkettő túlmutat és túlterjed a partikuláris határokon: a születés adta különbségeken (például a nemekén, az etnikai és egyéb attribútumokon), továbbá az egyes közösségeken, népeken, nemzeteken, vallásokon, államokon. De a különbségek is fontosak.

Az univerzalizmus az ember világának egyetemességére, az ember képességeire, értékeire és egész valója általános vonásaira utal. Arra, hogy mi valamennyien, egyenlően emberek vagyunk. Ez az eszme a humanizmus alapja.

értékek

A globalizáció más: elsősorban a pénzügyi piacok világméretű keretét jelenti, s ebben a keretben áruk, szolgáltatások, információk, kulturális minták áramlását. A globalizáció a technika, a gazdaság, a politika és tömegkultúra motorja, a humanizmus viszont értékekre vonatkozik. Ezt fogalmazták meg sokan Szophoklésztől Erasmuson és Voltaire-en át József Attiláig. A humanisták nem idegenkedtek az utópiáktól, mert tudták, hogy az értékeket le kell fordítani elérendő intézmények, életmódok, magatartásformák nyelvére.

Kérdés, hogy lehet-e – s miként lehet – újrafogalmazni a humanizmus alapgondolatait ma, amikor elkoptak az utópiák. Enged-e új jelentést a globalizáció, lehet-e a nyereség és hatalom, illetve a nyomor és kiszolgáltatottság erősödő nemzetköziségén keresztül elképzelni egy új, nem-technikai utópiát?

8. Két kilátó

van a hegyen. Az egyiket „Kontextus”-nak hívják. Ezt bent találjuk a faluban, a legmagasabb, kétemeletes ház tetején. Ide hozták a gyerekeket szülők, rokonok, barátok, hogy megmutassák és elmagyarázzák nekik a világot. Azt, hogy milyen a szép („nem ez a legszebb autó, kisfiam, hanem az a másik!”), mi tilos és mit szabad, mire kell vigyázni („azok ott cigányok, kislányom!”).

De a felnőttek is itt szokták áttekinteni ügyeiket és világukat.

A „Kontextus” nagyon régi intézmény, a másik kilátó viszont sokkal újabb. Ezt „Természettörvény”-nek, rövidítve „TT”-nek nevezik s egy igen magas torony tetején helyezkedik el. A torony pontos magasságát senki nem ismeri, s nem is lehet tudni, mert folyamatosan építik tovább, újabb és újabb szinteket húzva fölé, így a kilátó is egyre magasabbra kerül.

A „TT”-ről belátni az egész világot. Ide nemcsak a közeli falu lakosai járnak, hanem érkeznek látogatók az ország minden részéből, sőt, más országok minden részéből is. Régebben hosszú lépcsősort kellett megmásznia annak, aki látni akarta a világot. Aztán lifteket szereltek a toronyba.

A két kilátóból tehát más-más látvány tárul elénk. A „Kontextus”-ból közelinek és ismerősnek látszik a világ, míg a „TT”-ből távolinak és ismeretlennek. Az előbbiből szinte karnyújtásnyira vannak az emberek vagy állatok, s pontosan érthetjük, mit kiált fel hozzánk a szomszédunk. Az utóbbiból nézve egész városok is elférnének a tenyerünkön, s csak távcsöveken keresztül tudjuk érzékelni, ami szemünk előtt történik. Csakhogy amíg a „TT”-ből messzinek tűnik minden, a „Kontextus”-ból még a második falut sem láthatjuk.

a világot kívánjuk megismerni

De hát miért is ne látogathatnánk mindkét kilátót? Miért ne mehetnénk a „Kontextus”-ba, amikor a mi kis falunkra, közösségünkre, otthonunkra (vö. még identitás, szocializáció, hagyomány, történelem) vagyunk kíváncsiak, aztán pedig a „TT”-be, ha egyszer a világot kívánjuk megismerni (vö. még a priori igazság, logika, tudomány). Igen, ezt megtehetjük, s meg is tesszük mindannyian, csakhogy közben történt egy s más.

Először is, a „Kontextus” már nem a régi. Mit is láthatnánk onnan? Az emberek otthon vagy a kocsmában töltik idejük javát, s itt is, ott is (meg az iskolákban is, a kórházakban is) tv-t néznek vagy interneteznek. Mindenesetre képernyőt bámulnak. Felállítottak egy kamerát már a „Kontextus”-ban is, így aztán bárki nézheti saját képernyőjén azt, hogy ő sincs az utcán, s úgyse történik semmi.

De a „TT”-t még inkább meghódították a képernyők. Ott az erősödő légszennyezés évről évre rontotta a kilátást. Hovatovább csak fekete felhőket és ködös foltokat bámulhattak a látogatók. Ezért helyezett el az igazgatóság videólejátszókat és képernyőket a kilátóban, melyek sokkal tisztább képeket mutatnak. Milliószámra érkeznek látogatók a világ minden részéből, s most ott ülnek a „TT”-ben elhelyezett képernyők előtt.

Egyszer aztán rájöttek a „TT”-ben, hogy kísérő műsorként a helyi kamerák látványait is bemutathatnák, s így került fel az ottani képernyőre az is, amit a „Kontextus”-ból lehet(ne) látni. Ugyanekkor a faluban is eldöntötték, hogy megvásárolják a fenti képeket, amit akár a „Kontextus”-ban is vetíthetnének. Akkor viszont minek a két kilátó?

9. A radikális relativizmus paradoxona

A radikális relativizmus (Feyerabend, Winch stb.) álláspontja szerint azért nincsenek egyetemes igazságok, mert a kultúrák más és más gondolkodási mintázatokat (előfeltevésekből, szempontokból, fogalmakból, igazság-kritériumokból formált alakzatokat) képeznek. Ezért aztán „A” és „B” kultúra minőségileg különbözik egymástól és nem versenyezhet (mint például két atléta) azzal a céllal, hogy közülük melyik áll közelebb az egyetemes igazság eszméjéhez.

Csakhogy ez a kijelentés („A” és „B” kultúrát nem lehet összemérni) már egy, a két kultúra felett álló igazságot fogalmaz meg (lásd erről D. Davidson On the Very Idea of a Conceptual Scheme, in: E. LePore /ed./, Truth and Interpretation. Perspectives and Philosophy of Donald Davidson – Oxford, 1986, Blackwell). Ha viszont nem rendelkezhetek a kultúra univerzális mintázatával (illetve a mindenkor szóban forgó partikuláris kultúráknál általánosabb mintázattal), akkor mire alapozom ezt a kijelentést? Az igazság univerzális igénye nélkül miként állíthatom például, hogy saját kultúrám nem összemérhető egy másik kultúrával?

10. Anti-posztmodern

Mindenki egy bizonyos anyanyelven gondolkodik. Igen, de a nyelvi kommunikáció (gondolkodás, tudás, szellemiség) nem egyes népek vagy civilizációk sajátossága, hanem az ember egyetemes attribútuma. Csakhogy a természetes nyelvek („nyelvjátékokként”, lásd Wittgenstein-II) mindig partikuláris sztenderdek szerint szabályozzák képzeteinket, fogalmainkat, értékeinket és normáinkat. És a nyelvi univerzálék? Nem lehet-e mindegyik természetes nyelven megkülönböztetni például az egyest és a többest, vagy a többes szám első és harmadik személyt? Nincsenek vajon mindegyik nép nyelvében rokonsági terminusok? A „mi” és az „ők” megkülönböztetésén alapul mindenfajta kollektív tudat és közösségi érzés (az etnocentrizmus is). Vagyis univerzális sajátosságunk a kulturális különösség, az elkülönülés, a „partikularizáció”. Emberként tudjuk mindezt kifejezni.

veszélyes tevékenység

Megtanultuk, hogy az észszerűségnek nem egyetlen, hanem sokféle módja (társadalmi és kulturális kontextusa) van. De mi következik ebből? J. Habermas szerint a racionalitás szociokulturális elemzése és szociológiai azonosítása érdemdús, de veszélyes tevékenység. A posztmodern filozófusok „egy helyes premisszából (‘kontextus nélkül nincsen észszerűség’) azt a téves következtetést vonják le, hogy az ész mércéi maguk is változnak kontextusonként” (Lásd: Konzeptionen der Moderne. Ein Rückblick auf zwei Traditionen. In: Die postnationale Konstellation. Politische Essays – Suhrkamp 1998: 220).

11. „Miről van szó”? Dialógus

Az egyetem nyelvfilozófiai szemináriumán vagyunk.

Első diák: Amikor egy tényállásról vitatkozom egy másik kultúrához, valláshoz stb. tartozó emberrel, akkor nem fogadjuk-e el hallgatólagosan mindketten például az azonosság vagy az ellentmondás-mentesség törvényét? Hogyan érthetnénk meg egymás érveit, ha azt sem tudhatnánk, mire vonatkozik a másik válasza, s hogy partnerünk kérdez, sugalmaz vagy felszólít? A nyelvek közös logikája mégicsak kényszerít a megértésre!

Második diák: Ugyan már. Hiszen mi sem tudunk továbbjutni olyan szavaknál és szókapcsolatoknál, mint az „egyetemes vagy/és relatív”. Tartósabb konfliktusok során az ellenfelek – például egy férj és feleség – rendszerint abban sem tudnak megállapodni, hogy mi legyen a „tényállás”, vagyis a vita tárgya. S nem ezt tanúsítja vajon a népirtások, politikai konfliktusok, vallásháborúk, nemzeti gyűlölködések hosszú, évezredes története? Hát lehet-e bízni abban, hogy legalább ezt, a „miről vitatkozzunk?” kérdését el fogják dönteni magyarok és románok, izraeliek és palesztinok, pakisztániak és hinduk?

Első diák: Válaszoltál nekem – s akkor is megértem válaszod, ha nem értek egyet vele. Tapasztalataink nemcsak háborúkról és pusztító konfliktusokról vannak, hanem együttműködésről is. Magyarok és románok, görögök és törökök, katolikus írek és protestáns britek, izraeliek és palesztinok, pakisztániak és hinduk már többször tudtak egymással kommunikálni. Ezrével vannak történeteik arról, hogy az „egyszerű emberek” tudtak együttműködni, szövetkezni, közösen örülni és bánkódni, sőt, összeházasodni, miközben politikusaik nem értették meg egymást.

Második diák: Igen, vannak ilyen történetek. Vegyük példaként Boszniát. Ez a legkevertebb ország volt sok nemzedéken át. Itt kötötték a legtöbb vegyes házasságot. Aztán egyszer csak gyűlölni, majd 1992-ben gyilkolni kezdték egymást bosnyákok, szerbek, horvátok. Egyik családi ünnepen még összegyűlt a rokonság, pár nap múlva pedig az asszonyok már elátkozták az árulókat, s a férfiak puskát ragadtak egymás ellen. Majdnem négy évig gyilkolták egymást, s háromszázezer halottjuk lett (plusz a sebesültek, eltűntek, a megerőszakolt nők, meggyalázott templomok, temetők, lerombolt városok és falvak). Aztán 1995 végén Daytonban békét kötöttek. Ennyit ért a bosnyák szinkretizmus.

12. Az egyetemes jogok és a bombázók

A „zárt kultúrák” (Lukács György A regény elmélete) abszolút érvényességűnek hiszik magukat. A modern, „nyitott kultúrák” önreflexívek (nem hiszik magukat abszolút érvényességűnek). Tehát relativisták?

Attól függ. Az önreflexivitás alapulhat az ész, a szabadság, az egyenlőség egyetemesként tételezett elvein. De akkor hol marad a tolerancia azokkal szemben, akik nem ilyenek? Ha viszont toleráns vagyok például az iszlám büntetőjoggal (elfogadva a csonkítást, mint egy másik kultúra elemét), akkor nem hagytam-e cserben az emberi jogok egyetemességét? Ha minden kultúrával szemben toleránsak vagyunk – „Leben und leben lassen” –, ha hagyjuk háborúzni a nacionalistákat, uralkodni a fundamentalistákat, akkor mi lesz a civilizációból? Viszont mi marad a toleranciából, ha az egyetemes jogok zászlaja alatt az intoleráns rendszerek ellen küldik bombázóikat az amerikaiak?

13. Vita a toleranciáról: a kislányok megcsonkításának esete

A 70-es évektől nyugati feministák figyeltek fel a női genitáliák korai megcsonkításának szokására Szudánban, Egyiptomban és másutt Afrikában, főleg – de nem kizárólag – falusi környezetben. Ez a szokás abból áll, hogy 3-4 éves vagy még fiatalabb kislányok nemi szervének egy részét mesterségesen eltávolítják, a maradék részt pedig összevarrják úgy, hogy csak kis nyílás maradjon a vaginán.

Mindezt az anyák és más nőrokonok jelenlétében, általában sterilizálatlan eszközökkel és érzéstelenítés nélkül végzik. Vannak azonban családok a városi középosztály tagjai között is, melyek követték és követik ezt a szokást. S noha az állami törvények – például Egyiptomban – tiltják, azért elvégeztethetők ilyen operációk steril környezetben, érzéstelenítéssel is.

elfogadják

A műtét eredményeképp a lányok bizonyságát adhatják szüzességüknek, viszont fájdalmas lesz számukra a közösülés. Asszonynak lenni sok észak-afrikai családban ezzel jár, s az etnológusok szerint az ottani nők ezt elfogadják: „A körülbelül ötven nővel lefolytatott beszélgetések során csak két olyan asszonnyal találkoztunk, aki neheztelést és haragot érzett, amiért körül lett metélve… Abban a kis egyiptomi faluban, ahol terepmunkát végeztünk, voltak olyan nők, akik nem tudták, hogy léteznek olyan embercsoportok, amelyekben a lányokat nem metélik körül” – írja tanulmányában Sandra D. Lane és Robert A. Rubinstein (A Másik megítélése – in: 2000, 1997 június, 50.)

Gyerekek megcsonkítása nem fogadható el – gondolták és gondolják sokan. Vagy ez a csonkítás mást jelent? A kérdést tovább bonyolította több hasonló esemény nyugati országokban. Főként Észak-Afrikából bevándorló szülők ugyanilyen műtétet végeztettek gyerekeiken, s több eset jutott például Franciaországban a hatóságok tudomására. Volt, amikor elvérzett, majd meghalt egy kislány műtét közben, más alkalommal a környezet tagjai figyeltek fel a gyerekekre.

Új gyerekvédelmi törvényeket alkottak Európa-szerte és büntetőperek kezdődtek az operációkat végző személyek, illetve a tettestárs anyák ellen. Közben pedig fellángolt a tolerancia-vita (Lefeuvre-Déotte L’excision en procés: Un differend culturel? – L’Harmattan, 1997). Az univerzalisták szerint etnikai vagy egyéb különbségektől függetlenül – „egy gyerek az egy gyerek” – az államnak védenie kell a kiskorúakat és üldöznie az ilyen műtétek elkövetőit. A kulturális relativisták válasza így hangzik: a műtét csak a nyugatiak számára jelent csonkítást, megfelel viszont például több szudáni törzs szokásjogának. A toleranciát hirdető Nyugat miért nem akarja tiszteletben tartani a bevándorlók kultúráját?

14. Nincs előre meghatározva

Nem az a kérdés, hogy kinek van igaza, a relativistáknak vagy az univerzalistáknak. Inkább az, hogy mit akarunk, mit támogatunk és ellenzünk, mennyire erősek a különféle mozgalmak, és hogyan alakul az emberiség sorsa. Például a globalizációt lehet támadni nacionalista, fundamentalista módon, de univerzális értékekre hivatkozva is. Ilyen értékek jegyében tevékenykednek a környezetvédők vagy a seattle-i mozgalmak.

De milyen történelem, milyen múlt és főleg milyen jövő hitelesíti az egyetemesnek gondolt értékeket? Karel Kosik írta a 60-es években: „… hogy mi emberi és mi nem emberi, ez nincs előre meghatározva, hanem a történelemben határozódik meg, gyakorlati megkülönböztetés révén” (A konkrét dialektikája – Bp. 1967. Gondolat, 178.). Sokan így gondoljuk, de azok is sokan vannak, akik megkérdezik: melyik történelemben?

15. A válaszok bányájában

A történelmi érvek igazolást szolgálnak. Rendszerint a válaszlépést igazolják – azt, amiért be kellett vonulni, el kellett foglalni, le kellett verni, vissza kellett állítani stb. A múltra hivatkozva igazolhatjuk mai válaszunkat.

saját történetük

A történelem olyan bánya, ahonnan mai igényeinkhez tárhatunk fel és válogathatunk ki válaszokat. A baj ott van, hogy ez a lelőhely közös, benne nemcsak a mieink bányásznak, hanem a vetélytársak, ellenfelek, ellenségek is. Nézzük példaként a magyar és román bányászkodást! Mi főként a huszadik századi románosítást és az erdélyi magyarság történetét emlegetjük, amikor a státusztörvénnyel kezdjük gyógyítani az évtizedes sebeket; a románok viszont a saját történetüket használták érvként, amikor 1944 után helyreállították a második bécsi döntéssel 1940-ben okozott törvénytelenséget; 1940-ben persze ugyancsak az erdélyi magyarság történetére hivatkozva kezdték helyreállítani a magyarok a trianoni döntéssel okozott törvénytelenséget; a románok pedig szintén saját történelmükre hivatkoztak, amikor 1920-tól kezdték gyógyítani a korábbi magyarosítás okozta sebeket.

Így vájnak vagy fúrnak egyre mélyebbre, akiknek fontos az igazolás. Az északír katolikusok és protestánsok néhány száz év mélységre bányászkodnak, az izraeliek és palesztinok viszont évezredekre is, ha kell.

Márpedig kell. „A” történelmi válaszait rendszerint kihívásként hallja „B”, aki találni fog olyan választ, ami majd „A” számára lesz kihívás újabb bányászkodásra… A válaszokat rendszerint okozatként igazolják és fogalmazzák meg, csakhogy a szembenálló fél mindig szándékot tulajdonít az így megnevezett döntéseknek és lépéseknek, vagyis olyan okokat, amiket az ő válaszának kell követnie. Így megy ez. Amit „A” kauzális magyarázatnak szán, azt „B” motivációsan értelmezi és viszont.

Miért nem vágható el valahol ez a hosszú lánc, kihívások és válaszok távoli múltba mutató sorozata? S ha egyszer az igazságra vagyunk kíváncsiak, hát miért nem állítunk „A” és „B” mellé egy elfogulatlan megfigyelőt – nevezhetnénk „történettudós’”-nak, aki átvenné, azonosítaná a feltárt leleteket, és aztán megmondaná, honnan induljunk el objektív megismerésükre?

De hát volt valaha is olyan időpont, állapot vagy helyzet, amit ilyennek gondolhatna? Ha igen, ezt melyik nyelven írhatja le? S honnan tudható, hogy valóban elfogulatlan lesz a kiválasztott történettudós? Ki fogja kiválasztani őt? S ki fogja kiválasztani a kiválasztókat?

16. Hagyomány és történelem

M. Halbwachs még úgy gondolta, hogy a történelem akkor kezdődik, amikor a hagyomány és kollektív emlékezet véget ér. De véget ér-e?

17. Emberek és rendszerek

Háborúk idején a legélesebb ellentétekké válnak két nép, két kultúra különbségei. Ilyenkor rendkívül ritka, hogy valamelyik résztvevő megpróbál az egész emberiség hangján beszélni. A kevesek közé tartozott Gandhi, amikor a britek ellen folyó szabadságharcukban így érvelt: „Ti magatok éppúgy rabszolgái vagytok a rendszernek, mint mi”.

Ezt második levelében írta az Indiában élő angolokhoz. Közülük sokan elvakultsággal és azzal vádolták a függetlenségükért harcoló indiaiakat, hogy gonosznak tartják a briteket. Gandhi tagadta ezt a vádat, és kijelentette, hogy ő nem a brit embereket, hanem azt a gyarmati rendszert ítéli el, amit Indiában létrehoztak. Az ember nem azonos az általa létrehozott rendszerrel: „Ezért tehát lehetséges, hogy a rendszert a legélesebben elítéljem, anélkül, hogy titeket emiatt gonosznak tartanálak vagy minden angolnak rossz szándékot tulajdonítanék”.

erőszakmentes ellenállás

Nekünk, európaiaknak, ismerősen cseng ez a hang. Pedig Gandhi hindu volt és taktikáját – az erőszakmentes ellenállást – a hindu kultúrából bontakoztatta ki. Ennek a taktikának mégis nagy hatása lett később más országokban és más kultúrákban (az amerikai polgárjogi mozgalmakban – lásd Martin Luther King példáját – és a dél-afrikai ellenállás történetében, a zöld mozgalmakban stb.). Nem azért történhetett így, mert Gandhi maga is egyetemes érvényűnek vélte érveit? India felszabadításához (s a legtöbb felszabadító harchoz Ázsiában, Afrikában) európai minták is hozzájárultak, Gandhi pedig Európának is mintát adott.

18. „Az ember tetű?”

A humanizmus fókuszában az „ember” áll, vagyis az, aki közös mindnyájunkban. Régi kérdés, hogy mennyire értelmes elvonatkoztatás ez, mit jelent, milyen kontextusokban fordul elő stb. Adódhatnak olyan helyzetek, amikor egy vagy több ember sorsa függ e kérdés felvetésétől és eldöntésétől. Pontosan ilyen helyzetet írt meg Dosztojevszkij a Bűn és bűnhődés egyik jelenetében: amikor Raszkolnyikov bevallja Szonyának, hogy megölte az uzsorás öregasszonyt. Látva szavai hatását és a lány rémületét, magyarázatként hozzáteszi:

„Hiszen csak egy tetűt öltem meg, Szonya, egy haszontalan, undok, kártékony férget!”

Mire Szonya: „Az ember tetű?”

kép | shutterstock.com