Solt Kornél

TENGÜNK; LENGÜNK; LENGEDEZÜNK

2002 február

TENGÜNK; LENGÜNK; LENGEDEZÜNK

A kórház második emeleti férfiosztályának folyosója vagy száz méter hosszú, itt mindig jönnek-mennek. Különösen kora délelőtt nagy a forgalom. Laborból ki, laborba be, a röntgen felé, el a röntgentől, sietnek az ambulanciára, és ha végeztek az ambulancián, igyekeznek a lifthez. Orvosok, nővérek, adminisztrátorok, és a betegek is persze, szüntelenül áramolnak – le és fel, le és fel, szemközt egymással, le és fel, suhannak; szaladnak vagy csak császkálnak. Némelyik nővér riszálva lejt, a csíkos pizsamások lehajtott fejjel csoszognak, vigyázzák, hogy ki ne csússzon lábuk a papucsból. Vannak vágtatók, ügetők, poroszkálók is. Mind mozog. A lengőajtók lengenek, és a hátul magasan sliccelt orvosi köpenyek szárnyai is lebegnek, lengenek. A köpenyek zsebében mobiltelefon pityeg, s ha az orvos kilép a sorból, s az ablakmélyedésbe húzódik – „Tessék! Itt Bakó” –, sztetoszkópja még meg-megrándul. Lengünk, lengedezünk mindannyian.
céltudatosan
Ülök a kényelmetlen, ormótlan, fehér vaspadon, közel a lengőajtóhoz. Alattam a nemrég felmosott műkő még klórszagú. Nézem, bámulom, ahogy mindenki céltudatosan halad. Céltudatosan teng és leng. A takarítónő, úgy látszik, hazafelé tart, éppen lengeti a lengőajtót, elmegy. Reggel ő érkezett elsőnek. Végigtörülgette a kórtermek padlóját, felmosórongya botjával meg-meglökött egy-egy ágyat, amelyben letakart rongycsomóként feküdt valaki. Fölszedegette a papucsokat, és betette az éjjeliszekrényekbe. Meg se rezzent a messziről, a lépcsőház túloldaláról, a női szárnyból hallható sikoltásokra. Végezte a dolgát: végiglengett a folyosó minden kitüremkedésén. A homályos, majdnem fekete, barlangszerű kórtermeken, ahol a leeresztett redőnyök vízszintes lécei között épp csak beszűrődik a fény, aztán lengett az étkezőben, a konyhában, a vizsgálóban és a folyosóvégi mosdóban is.

A nap igazán akkor kezdődik, amikor a mosdóban leöblítjük magunkról az éjszaka rémeit. A csillogó, krómozott csapokból bő sugárban ömlik a víz a fehér, majolika lavórokba. Ez valami vidámság. Remény szinte. Betegtársaim azt mondják, a múlt héten nem volt víz a mosdóban, mert rosszak voltak a csapok. Mindegyik. De lám, kicserélték.

solt2_0121

Ültem hát a padon és vártam. Vártam és néztem a lengést. A céltudatos tengést. Néztem a műkövet és a lengőajtókat. Két fekete szemüveges férfi jött. Fekete a nadrágjuk, fényes, fekete a félcipőjük. Lapos, fekete aktatáska mindegyikük kezében. Katonásan lépnek. Céltudatosan. Elhaladnak előttem. Nyilván biztonsági emberek. „Vannak a kórházban biztonsági emberek?” „Voltak – válaszolt egy nővérke –, de két évvel ezelőtt megszűnt ez a szolgáltatás. Sokba került, nem fizette ki magát. Akkor is csak annyit loptak, mint mostanában”. Aztán mosolyogva elsuhant, át a lengőajtón, lengett le a földszintre, bizonyára el a portásfülke előtt, ahogyan a fekete szemüvegeseknek is el kellett haladni a portás színe előtt.

Azok ketten, feketében, határozott lépésekkel mentek a folyosóvégi mosdóba, néhány perc múlva jöttek vissza. Egyforma ütemben, nem gyorsabban, nem lassabban. De feltűnően nem lengtek, nem tengtek. Átjutottak a lengőajtón. Már eltűntek, amikor egy beteg ordítva nyitotta a mosdóajtót: „Ellopták az új csapokat! Az összes csapot! Ellopták! Nincs víz!”

kép | fortepan.hu