AZ OPERÁBAN
2001 február
Nem szoktam elkésni, főleg az Operából nem. De most…! Lehet, hogy éppen elkésem? Rohantam föl a végtelen lépcsőzeten, föl a harmadik emeleti karzatra. Wagnert fogok hallani. De melyik művét adják ma este? Máris a karzat sötét nézőterén álltam. Nem emlékeztem hirtelen, hogy jártam-e előtte a ruhatárban? Már leoltották a nagy csillárt meg a páholyok lámpáit. Mégsem volt egészen sötét: lent, a mélyben csillogott a rivalda fénysora, sejtelmesen megvilágította Lotz Károly mennyezeti freskóját. Mindig megcsodálom, valahányszor itt járhatok, különösen, ha a karzatra szól a jegyem, mint most is. A freskó körül derengtek az aranyozott, vastag gipszkeretek.
lenéztem a mélységbe
Ekkor már szokatlanul sötét volt. Lent is, fönt is. Máskor mintha több lenne itt körös-körül a fény. Még éppen jókor érkeztem. Még nem húzták föl a nagy bordó függönyt, amelyet a színpad előtti lámpasor – a szokottnál halványabban ugyan, de megvilágított. Le kellene végre ülnöm. Minden hely foglalt. Jegyszedő sehol. Jegyemet a kezemben szorongattam. Ott álltam a fejek között, és lenéztem a mélységbe. Rengeteg kopasz férfikoponya fénylett odalenn. A sárgás tonzúrák halvány napkorongok. Fönt, az erkély jobb oldalán, majdnem szemben velem, egy sor szemüveg világított. Sem a fejek fenn, sem a szemüvegek szemben, nem mozdultak. Csend volt, mélységes csend. Nem hallatszottak a szokásos apró köhintések, óvatos torokköszörülések. Egyetlen pisszenés nem sok, de annyi sem hallatszott a mélységesen mély, fekete csöndben.
Jobbra pillantva láttam, hogy valaki lassan közeledik felém. Végre egy jegyszedő! Zseblámpája táncoló fényköröket írt a szőnyegre. Nyújtottam a jegyemet, de elment mellettem. A szoknyája szinte súrolta a ruhámat. Karcsú, inkább szikár nő, talpig feketében. Nem volt rajta semmilyen fehér dísz, valami bóbita vagy ilyesmi. Egykedvű komorsággal ment tovább, majd félig megfordult és intett, hogy kövessem. Elindultam utána a széksorok között, a karzat bal oldala felé. Közben ismét lepillantottam és megdöbbenve láttam, hogy a zenekari árok üres. A fekete ruhás nő (zseblámpájának apró fénykörei továbbra is táncot jártak előtte) kisebb pulpitushoz vezetett. Ezt az emelvényfélét rosszul gyalult, piszkos hajópadló fedte, a gyér fényben is jól láttam. Rövid, fekete zongora állt rajta (nekem hosszú zongorám van). Áttört kottatartója fölnyitva, rajta tompított fényű lámpa. A két gyertyatartó-korongon borospohár nyomait láttam, és Cziffra György jutott eszembe, hogy az éjszakai mulató vendégei – tetszésük jeléül – erős italokat küldtek neki a pincérrel.
Egy Wagner-operában?
A fekete nő ott állt a zongora előtt. Kérdőn tekintettem rá. Azt mondta, hogy a Wagner-előadás ma „hengerről” megy, de lemaradt róla a zongora. „Maga fogja játszani a zongoraszólót!” Egy Wagner-operában?! Tiltakozni akartam, de ő a kezembe nyomott valami kottafélét. Ez inkább rajztáblához hasonlított. A hónom alá csaptam, és jobb kezem ujjaival megkíséreltem szétnyitni.
„Hol vágok be?” – kérdeztem kétségbeesetten, miközben a „kottát” a tartójára helyeztem. Nem válaszolt. Hátat fordított, és elindult lefelé egy végtelennek tűnő csigalépcsőn. Az egyes szinteken, a fordulókban halványzöld lámpák égtek „EXIT” fölirattal. A nő (előtte a fénykörök egyre kisebbek lettek) komoran és egyenletesen tekergett lefelé, eltűnt a sötétben. Megkövülten álltam a zongora előtt. Ekkor roppant hangerővel megszólaltak (a „hengerről”?) a harsonák, kürtök, trombiták és fanfárok (kizárólag csak fúvós hangszerek). Megpróbáltam kinyitni a kottát. Verejték folyt a hátamon. Dobogó szívvel fölébredtem, s az átizzadt pizsamában fölültem az ágyamban. Fölkattintottam asztali lámpámat. Láttam, hogy éjjel fél kettő van.
Menjek vissza az Operába?