SOKSZOR VOLT AZ A SZORONGÓ ÉRZÉSEM…
avagy Fischer Zsigmond pékmester tébolya [2001 augusztus]
Fogalmam sincs, mikor történhetett, pedig történnie kellett, méghozzá azután, hogy már olvasni tudtam, és arról sincs emlékem, hogy legelőbb melyik Karinthy-írásban éreztem meg a — nemcsak nekem valót, hanem a rólam szólót; most (s ez a most is évtizedeket jelöl) úgy tűnik, a vonzalmam a legősibb, még alig formált, mérések és ellenőrzések előtti időkbe nyúlik, s hogy akkor is, mindjárt Karinthy szorongásában ismertem a saját „kínos felelősségérzés”-emre, arra a „szorongó, keserves valami”-re, amit mégis gőggel, vagy legalábbis a megjelöltek öntudatával viseltem.
„Nekem sokszor volt az a határozatlan, szorongó érzésem, hogy egyszer valahol, valamikor vizsgáznom kell. Hogy egész életemet, úgy, ahogy keresztülvergődtem rajta, mindenestől, önmagamat is beleszámítva, valami ismeretlen bizottság mérte ki rám, tanulmányútnak és iskolának, hogy nekem mindebből, amit láttam és éltem, be kell számolnom majd, mert kérdezni fognak: hát ezt láttad-e? no és milyen volt? És mi lesz, ha nem tudok felelni? Ebben az iskolában nemcsak az életet és örömet és szükséget adták fel leckének — a halál és szenvedés is fel van adva, és nem ingyen kaptam ama Legfelsőbb Egyetem szertárából a drága tanszereket: szemem és fülem és idegeim —, felelnem kell majd, mire használtam őket… ez az érzés, hogy látnom és figyelnem kell, nemcsak mások örömére és szenvedésére vonatkozott — sokszor döbbent belém tulajdon örömöm és szenvedésem közben, és sokszor éreztem úgy, mikor a fogam fájt, vagy mikor csókolóztam, hogy van valami rokon a kettő között, hogy nem a csók és nem a fogfájás a fontos abban a pillanatban, hanem az, hogy nekem tudnom kell, milyen a csók és milyen a fogfájás.” Ezt, a Vágóhíd című karcolatból való futamot például nem hiszem, hogy ismertem gyerekként, de lehetetlen, hogy — bármikor is történt aztán — az első olvasáskor ne éreztem volna magaménak az ő kényszerét és szorongását, s ugyanakkor a tökéletes azonosulással járó meghittséget is persze, lehetetlen, hogy nem kapott el és nem sodort magával mindjárt az első mondat: „Ezt is meg kellett nézni”, és néhány sorral később: „megint elfog a kényszer, hogy látnom kell, hogyan történik”.
A versekkel, s így a versekbe préselt, s talán még töményebb szorongással — a Számadás a tálentomról vagy A reformnemzedékhez központozás nélküli, vonatkerekek zakatolását kottázó soraival, a kimondhatatlan túlságosan is hosszadalmas kimondási kísérleteivel, ezekkel a mindig tehetetlenségből, becsapottságból, önelégedetlenségből összeálló, és mindig fájdalmasan és megalázóan ragadós, nyúlós valaminek a szorítását zokogó, de kopottas prózára visszafogott versekkel szeretetteljes találkozásom, úgy emlékszem, csak később, már húszéves korom után volt, amikor levedlettem konvencionális, tanultságokból tákolt verseszmény-öltözetemet, és a rímtelen-dallamtalan prozódiában is meghallottam a saját fuldoklásomat, hogy
Az a reform hogy résen légy „figyelj és jól érezd magadat”
Az a reform hogy sejtelmem se volt soha bizony semmi reformról
Csak azt éreztem mint a diák hogy nekem majd vizsgázni kell ebből
Ebből az életvalamiből amivel megbíztak s amit én is akartam
És csak utóbb derült ki hogy nem az én kedvemért találta ki hajdan
Valami őrjítően érthetetlen óriás akarat és bátorság és erőfeszítés
Valami ordítás egy rettenetes hang nem tudni fájdalomtól vagy örömtől
Ordított ekkorát de még most is remeg és gyűrűzik és torlódik tőle minden atom
Ez az ordítás harsogott kezdettől fogva végig borzongó füleimben
Ezt verte vissza bennem minden idegszál minden könny és kacagás
Ez a kaland ez a hang volt az amitől tennem kellett mindég valamit
Tennem vagy mondanom vagy gondolnom vagy közölni vagy kifejezni
Mindegy milyen formában vagy reformában a műfajon semmi se múlik
(Az én fejemet nem a dajka formálta belülről nyomta kifelé ez a hang)
Ettől volt minden ezért kellett próbálnom mindég valami újat
Ettől változott alak és anyag sőt halmazállapot ettől
Voltam kicsi voltam nagy voltam rézből és gumiból és fából vaskarika
Láng és hamu gáz és szén betölteni mindent elférni gombostű fejében
Mert nekem tudni kellett gyerekek mit érez a ló álló kocsirúdnál
Mikor lógatja fejét és néz és néha oknélkül dobbant a lábaival
Mit érez a nő mikor vállát csókolják én aki nő sose voltam
S mit érzek én magam mikor félek mikor hencegek mikor kétségbeesem
A Találkozás egy fiatalemberrel, A cirkusz, a Tanár úr kérem (például a Bevezetés annyira jellegzetes álom-csavaraival) vagy az Utazás a koponyám körül kényszeres számadás-futamait zárhattam legelőbb a szívembe, s ahogy ilyenkor történni szokott, ehhez a rokonlelkűséget alapozó sejtelemféleséghez mintegy „jól jött” aztán minden megerősítés, minden újabb „adalék”, vagyis a magam módján felfedezett mű. Hogy a ’27-es jobboldali egyetemi tüntetésekről szólva miképpen emlékezik saját egyetemista korára („Fizika-matematika szakra iratkoztam be, közben sebészetet hallgattam Dollingernél, és a könyvtárban Schopenhauert, Taine-t és Mommsent olvastam este kilencig. Mindez nem akadályozott meg benne, hogy a kedves, finom Négyesy stilisztikaóráján komoly tanulmányt olvassak fel Reviczky Gyuláról, melyet is a professzor úr megdicsért, sőt nem tartotta lehetetlennek, hogy a Reviczky-irodalom terén valódi érdemeket szerzek idővel”), s mintha csak a nekifohászkodásait idéző saját szövegeire válaszolna egy másik „naplós” jegyzet: „kezdem magam is elhinni, hogy bajosan lesz belőlem tengerészkapitány. Csillagász se lesz belőlem, orvos se lesz belőlem, se matematikus, se bogarász, se új földek felfedezője, lám, a repülőgépet se én találtam fel, mint ahogy nyolcéves koromban akartam… s látom már, a Holdba és Marsba is nélkülem fognak eljutni. Néhány regényt, darabot, verset írhatok még, néhány ’szerény véleményt’ a világról, de magát a világot, úgy látszik, úgy fogom itthagyni, mint ahogy találtam…” Úgy látszik, szúrja közbe, bizonyára öntudatlanul, de csakis azért, hogy menekülési lehetőséget adjon magának: úgy látszik, lényegi változtatás, jobbítás nélkül hagyja itt a világot — de ez még nem bizonyított… Később megismétli a fordulatot: „Úgy látszik, az időről voltak hamis fogalmaim, vagy az idő mértékéről — körülbelül úgy öt-hatezer évre csináltam programot, nagyon természetes hát, hogy ebbe a programba szépen belefért az a feltevés, hogy orvos is leszek, ügyvéd is leszek, miniszterelnök és csillagász, és azonkívül megfejtem, lóugrás szerint, a világrejtvényt”. A hevületét mindig sokszorosan, és ezt is kényszeresen!, kell gúnyolnia — nem csupán stiláris, ízlésbeli okok miatt; ó, nem: csak így lehetnek pontosak a beszámolói. Mert szörnyű volna, ha ez a kényszer és szorongás összetéveszthetővé válna holmi patetikus és fontoskodó küldetéstudattal. Olyasmivel ugyanis nem rendelkezik, ráadásul nagyon-nagyon taszítja.
„Egyszer egy hatéves kisfiúnak magyaráztam az életkorokat — meséli ’33-ban a Még mindig így írtok ti előszavában. — Elmondtam neki, hogy az ember előbb csecsemő, aztán kisfiú, kamasz, férfi, meglett ember, öreg ember, aggastyán. Figyelmesen hallgatott végig, aztán gúnyos fölénnyel emelte fel az ujját: ’Hohó! Egyet kihagytál.’ Csodálkoztam. ’Mit hagytam ki?’ ’Hát villanyszerelő!’ ’Villanyszerelő?’ ’Hát persze. Közben az ember villanyszerelő is lesz’. A válasz megdöbbentő, de mennyire igaz, a gyermek szempontjából! Az egész ember, a tökéletes ember szempontjából, akinek indulunk hatéves korunkban, villanyszerelőnek lenni nem foglalkozás, hanem életkor — vagy nem éreztétek soha, mint ez a gyermek, hogy mindennek kellett volna lenni, mindent meg kellett volna próbálni, mindent kellett volna tudni ahhoz, hogy úgy haljunk meg: íme, éltem és ismertem az életet.” Nemcsak a fojtogató kényszer természete és irányultsága, nem is csak ama „rettenetes hang” lökése-sürgetése volt ismerős gyerekkoromtól, de mindennek a „kezelési módja” is: a szemérem és önirónia, meglehet, túladagolása — inkább túl, ebben inkább túl, mint alább! —, vagy voltaképpen csak annyi, hogy tényleg „kínos felelősségérzés”-nek, és ne másnak mondjam, még magamban, öndédelgetőn se higgyem soha semmi másnak. Az Utazás a koponyám körül regény Rövid hetek és egy hosszú pillanat című fejezetében, beszámolván arról az áprilisi három hétről, amikor — ez igazán nem különös — „nyugtalan és fárasztó élénkség” gyötri, s nem hagyja békén „az elintéznivaló”, Karinthy így kommentál: „Életem folyamán ez a homályos érzés, hogy nekem valami ’elintéznivalóm’ van, valamit ottfelejtettem, valamiért vissza kellene menni, valamit s méghozzá a legfontosabbat, kihagytam, holott éppen a valamiről van szó, különben talán nem is jöttem volna a világra — ez a noszogató, sürgető parancs gyakran jelentkezett, de soha ilyen határozottan és makacsul”. Hogy „homályos érzés”-nek nevezi a nyilván szünet nélkül gyötrő, legalábbis folyamatos diszkomfort-érzést okozó kényszerképzetet, az talán ugyanolyan ízléses, vagy ha úgy tetszik, szemérmes-ironikus gesztus, mint az „úgy látszik”-fordulat ál-távolságtartása, vagy a tükörbe pillantás (legyen az akár valódi, akár képzelt tükör) — méghozzá nem a tükörben látott képmás, hanem a jelenet, mondhatni: a szemrevételezés — leírása.
Az álmokról is gyakran mint tükrözésről szól — és mindig olyan sokszorozó visszaverődésről, amelyben az átélő ember (az olvasó is) elbizonytalanodik: végül is ki kit tükröz, és ki kit álmodik? A tizenhat éves, VI. b. osztályos Karinthy álma-e a huszonhét éves Karinthy — ahogyan a drága, vörös Büchnernek suttogja —, vagy éppenséggel fordítva: a huszonhét éves, kávéházba járó, Bródy Sándort ismerő és Molnár Ferenccel elfogulatlanul beszélgető, autogramot adó férfi álmodja kamasz-önmagát — álmodja pedig azért, mert — bármily hihetetlen is innen, még az iskolapadból elgondolni, amikor az amúgy is pikkelő tanár egyetlen hangosabb szóra is lecsaphat —, nem érzi jól magát ebben az érettségi utáni életben, noha már író lett, ami lenni akart, megjelentek könyvei — és mégsem, nem; és az is nyomasztó, hogy mindenütt, minden kísértetiesen hasonlít a valóságra, miközben a hatodik bében azt kell érezze, hogy ez nem egészen a hatodik bé, ahogyan a kávéház sem, nem, valahogyan nem olyan valóságos, mint a képzelt — milyen furcsa az egész!, mit lehet vele kezdeni? micsodát ezzel a kuszasággal? S akkor „egyszerre eltűnődtem álmomban, és azt gondoltam, hogy ez mégis csak lehetetlen, hogy én már huszonhét éves vagyok”. Aztán tűnődik ezen harminc- és harmincöt és negyvenöt évesen, elképzeli „én”-je alakváltozásait remekművekben, és hát sikerületlen, zavaros írásokban is; Én és énke néz farkasszemet versben, krokiban, cikkben, regényben, különböző formában és reformában — monomániásan. Olyannyira, hogy mély rokonszenvvel gyanakodni kezdtem: talán Karinthy függetlenségének — ha úgy tetszik, öntörvényűségének — és szellemi fürgeségének (a kettő szorosan összetartozik!) éppen ez a monománia vagy szorongás vagy kényszerképzet (mindenesetre valami általa és a közvélekedés szerint is patológiásnak érzett tünet-együttes) az alapja.
…mindig elvétettem bármily gyorsan forgattam színt és köpenyet
Zöld alapon kék voltam kéken sárga sárgán fekete fehér a feketén
Nem úgy mint a nagysikerű próféták s váteszek kik haragos-dacosan
Nyáron meleget prédikálnak és télen hideget fittyethányva veszélynek
Én nagyravaszul mérsékletet és hagyományt hirdettem a forradalomban
S forradalmat és haladást mikor jött a Múlt fehér lepedőben
Emlékeztek még a Schöberl-pamlagra mely nappal szék éjjel ágy
Hát én egy olyan Schöberl-bútor voltam egyetlen példány a gyárból
Amelyik nappal nyugodalmasan szétterül hivogatva aludni
Éjjel meg ugrálni kezd a szegény fáradt polgár párnája alatt
Végre is mit tehettem hasznos akartam csak lenni kétségbeesetten
Ezeket a sorokat a Számadás a tálentomról versből emeltem ki, de hogy Karinthy magát „nyugtalan modell”-nek tartja, hogy úgy véli, „ha egy kor szeszélyes divatja vagy valami ostoba politikai félreértés kőbe vésné” az arcát, netán az egész alakját, az a „kőbálvány, ha szikrát hasonlítana eredetijéhez… megmozdulna, fintort vágna, kinyújtózna és lelépne a talapzatról”, vagy másképpen: hogy nagyon is tudatában van „elraktározhatatlanságának”, hiszen — mint Önarcképében írja — „ha megríkattam az embereket, nevetnem kellett, de elkomorodtam rögtön, mikor nevetés kunkorodott fel szavamra” — szóval hogy milyen roppant erővel és értelemmel, erkölcsi érzékenységgel ügyel lelke tornagyakorlatára, azt számtalan prózai írás is illusztrálhatja. Egyébként ebben a Pillanatfelvétel alcímű Önarcképben megint csak tükörbe néz. Így indít: belepillant, s elfogja a szorongó kényszer, hogy amit lát, azt pontosan rögzítse; olyan pontosan, mintha vizsgáznia kellene — önmagából. A legelső észrevétel pedig (s ez várható, sőt, szinte tudható, hiszen a vibrálás és nyugtalanság, a szakadatlan megújulás együtt jár Karinthynál valami csodás állandósággal, vagy inkább a logika biztos érvényesülésével; hányszor éreztem hálafélét, hogy ebben a szörnyen ingatag világban, ahol mintha folyvást viharban balanszíroznánk, s minden arc, minden mozdulat mellett-mögött árnyékként setteng a megbízhatatlanság réme, az ő írásaiból — és azt hiszem, éppen a szorongásából eredő makacssága miatt — ma is, nekem is biztos kapaszkodók akadnak. Ami várható, amivel számol az elme, az itt biztosan „bejön”, meglesz, megvan. Erre mondható, hogy erkölcsi fedezet? De van annak súlya vagy tömege, fogható és közönségesen mérhető megjelenése?) — nos, az Önarcképben legelőbb is feltűnik a tükörbeli arc ismerőssége: „legjobban mégis egy kisfiú arcára emlékeztet… hatéves kisfiú, aki először hajlik a foncsor felé, soványan és csodálkozva, zavarba jön, nem tetszik neki az egész dolog, de igen nagy hatással van rá, hogy a tükörarc is csodálkozik… Egész életén át kísérti aztán ez a nyugtalanság.”
Ezt a fintorgó, nyugtalan, s mégis rendületlenül csodálkozni képes kisfiút, akinek a vonásai ráadásul valahogy rávésődnek a felnőtt, középkorú férfi arcára, annyi gyengédséggel — igen: önszeretettel — idézi az íróságról egykor ábrándozó, majd csakugyan íróvá lett Karinthy, hogy az ember önkéntelenül is megkérdezi — akárha magát faggatná: ez a dédelgetés vajon nem egyik változata- tünete a minden eddig ismert járványos betegségnél jobban pusztító-torzító egoizmusnak? Vagy az enyhébb narcizmusnak? Kényszeresen, éppen Karinthy-módra kell kérdeznie, újra és újra megvizsgálni azt a tükörbe pillantást, hiszen oly könnyen csúsznak el a legszebbnek, legtisztábbnak vélt indulatok is. Azt hiszem — felelem, mintha csak magamnak válaszolnék —, a gyerek-én gyakori, szinte mániás idézése érintetlen a fertőzéstől. Annak a hatéves kisfiúnak, az ő nyugtalan és csodálkozó tekintetének kell számot adni — többé-kevésbé mindenről, az életről. Így hát ha valami disszonáns mégiscsak fellelhető a folytonos szemezésben, a megrendezett-képzelt és leírt találkozásokban, az a visszájára fordult isten-pótlás. Ahogy nem egy emberfeletti erejű-képességű-hatalmú úrnak, hanem a még eszköztelen-tapasztalatlan-kiszolgáltatottabb, a felnőttnél alábbi helyzetben egzisztáló, de az ideákat sértetlenül képviselő-hordozó gyereknek kell az ígéretekkel elszámolni. De milyen nevetséges ez az életen át tartó, szakadatlan szorongás! Még a megnevezés próbálgatása is nevetséges. „Minek nevezzem? Egy gondolat vagy érzés, vagy indulat, aminek nem tudtam végére járni. Egy mondat, amit nem tudtam magamnak úgy megfogalmazni, hogy véglegesen érvényes legyen. Lelkem tornagyakorlata, valami szép produkció, amit mindig elölről kellett kezdenem… Ezt hívják írónak, szellemi lénynek? Ha igen, akkor hatéves korom óta író vagyok. Mondhatom, elég kellemetlen állapot — folytonos készenlét, izgalom, nyugtalanság, egy elintézetlen ügy állandó homályos érzése, vizsgadrukk”.
A megőrzött gyerek „gyereksége” — mondják naivitásnak vagy kibékíthetetlenségnek a reális élettel — hitelesíti az Önarckép gyónásának legkényesebb részletét is: „Nem igaz, amivel még magamat is vádoltam néha, hogy megélhetésért írtam. Belefogni talán segített néha a kényszer — de elindulva a papír felső széléről, a közepe táján, valahol, egy szótól néha, néha egy gondolattól a végén mégis feltámadt bennem valami a lelkiismeretnél is mélyebb és élesebb tehetetlen és homályos és gyermekes, de őszinte remény, hogy ha nagyon megszorítom a tollat, s ha tinta helyett valamelyik erembe kellene is mártani, egyszer talán mégis sikerül odáig fokozni a feszültséget, hogy a papír alsó széle felé kitüzesedjen a toll, tüzet fogjon a papír az Igétől”. Hogy ez a maga korában is már anakronisztikus „beszéd” — Igével és kitüzesedő papírral, lelkiismeretnél mélyebb sóvárgással — miért szól hozzám elemi erővel, hogy nekem miért ez, és csakis ez az írói hang, holott nem is énke, hanem jószerivel a teljes világ értésemre adja: réges-régen szabadulnom kellett volna a „hatástól”, megmosolyogni és eltolni, vagy még azt se, elfelejteni, ejteni — de nem, erről most nem írok, különben is, feszengve olykor úgy tetszik nekem, erről a görcsös-dacos időszerűtlenségről szól egész költészetregényem [1]. Pedig a Karinthy-féle érzelmes abszurditásban döntő a végtelenített fonákra fordítás, az újra meg újra rákérdezés, továbbkérdezés meg a legegyszerűbbre csupaszítás egyidejűsége. Úgy látogat a vágóhídra és a panoptikumba, a műtőbe és a tébolydába, úgy ír az „érdekes” szörnyszóról és arról az örökké fojtogató talányról; hogy „ki kérdezett?”, mint ahogy felfedezetlen földre lép az utazó. És csakugyan. Esztétikai elemzések és művészetideológiák nélkül is tudja: a jó írás többek között attól jó, mert felfedezés, de az újdonság soha nem a formába rendezés módjában, hanem a dolgokra pillantás eredetiségében rejlik.
Itt van például az a közönséges újsághír, hogy Fischer Zsigmond pékmestert, miután „nyugtalansága” és érthetetlen „tűnődései” miatt a család Purkersdorfban „pihentette”, de hiába, mert hazatérve már nem csupán tűnődött, hanem „cselekedni kezdett” a szerencsétlen, előbb körlevélben tudatta a környező lakossággal, hogy „lényegesen olcsóbban akarja adni a kiflit és zsemlyét — rá akar fizetni a kiflire és zsemlyére… mert segíteni akar az emberek nyomorúságán”, vagyis — mondjuk ki végre — a pékmestert, az emberséges próbálkozások hasztalanságát belátva, tébolydába kellett vinni. Karinthy, az esetet tárgyilagos-higgadt modorban elemezve, úgy véli, Fischer Zsigmond betegsége abból áll, hogy „a pékmester pékmesternek képzelte magát… a szónak egész eredeti és valódi értelmében, mely szerint pékmester az az ember, aki kiflire és kenyérre éhező emberek számára kiflit és kenyeret süt, hogy ne éhezzenek”. A jelképesített — mert hogy a hír-kommentár menthetetlenül, az álhárítás ellenére, sőt talán attól még inkább jelképesül („Nem használom fel az olcsó, ízléstelen hasonlatot, bármennyire kínálkozik. Ama Mesterrel, aki egyebek közt pékmester is volt, mikor öt kenyérrel ötezer embert lakatott jól…”) — és logikusan (kényszeresen) „folytatott” gondolat, hogy mondjuk az író, ha megtébolyodva írónak képzeli magát („a szónak egész eredeti és valódi értelmében”), s manapság úgy és olyat ír… De itt sürgősen függesszük fel vagy ficamítsuk ki — ha lehetséges, mulattatva akasszuk meg a saját mondatunkat (akasszunk be magunknak), nehogy fennkölt szónoklatba csússzunk (ráadásul éppen akkor, amikor rátaláltunk a többes szám első személyű igékre). Hazudni (hát még csúsztatni) ugyanis sokan szoktak anélkül, hogy sejtelmük volna arról: most hazudnak. Vagy talán a sejtelem elhallgattatása-elűzése miatt is hazudnak? „A legtöbb ember — írja Karinthy — azt hiszi, hogy mikor őszinte, akkor igazat is mond — ez az oka annak, hogy a vértanúk kilencven százaléka hazugságokért és tévedésekért áldozza fel az életét. A valódi ember, a felnőtt férfi, akinek élete nem születéstől halálig terjedő illanás, hanem az élet megértésére való alkalom, lecke és tanulság, amiből vizsgáznia kell, aki tehát tulajdonképpen annyi idős, mint az emberi kultúra — a szemlélődő és gondolkodó… nagyon jól ismeri…: hogy nem azt gondoljuk, amit akarunk, hogy nem azt mondjuk, amit gondolunk s nem azt tesszük, amit mondunk.” Úgy tűnik nekem, a Karinthy-életmű (s ez is fontos, hogy egyben, az egész élet és mű) hatalmas és szívdobogtatóan gyönyörűséges próbálkozás az egybevágóság meghódítására — hogy azt gondolja, amit gondolni akar, hogy azt mondja, pontosan azt, amit gondol, s hogy úgy éljen, olyan normák szerint, ahogy az életről gondolkodik. Az a hatéves kisfiú vagy tizennyolc esztendős fiatalember, aki bármikor megjelenhet a foncsorozott üvegen, a Duna-parton, bárhol, hogy számon kérő tekintettel, akár némán kérdezze: megvan-e? nos, megvan-e már — vagy még?; mert az a hajdani én mintha mentes volna a tudott és öntudatlan hazugságoktól, a lélek hasadtságától, az alkalmazkodó laposkúszásoktól — azt sem tudja, mi az egybevágóság, hiszen nem tapasztalta sem az elvesztését, sem a hiányát; őelőtte és érte kell hát vizsgázni.
Mindezek után, érzem, többszörösen is félreérthető, mert csakugyan pontatlan volna, ha lelkendezve leírnám, még ha megkísérelném is bizonyítani (megtették egyébként többen), hogy az Utazás a koponyám körül a legnagyszerűbb, összefoglaló Karinthy-mű — holott így igaz: a legnagyszerűbb és összefoglaló is, a megfigyelés és gondolkodás krimi-izgalma társul itt a ponttól pontig követés-kidolgozás-gondosság fegyelmével; még a kényszer, ezúttal a vélt vagy valódi egzisztenciális kényszer is csak jótékony hatású: ámulni lehet, hogy a stockholmi „kaland” után három hónappal a Pesti Napló folytatásokban közli a regényt — Karinthy hétről hétre írja a leadandó fejezeteket. A félreértés pedig nemcsak abból eredne, ha szigorúan mint „esztétikai objektumot” mutatnám és méltatnám; még hamisabb, ha „életrajzi mozzanatokra” hivatkozva várnék-remélnék együttérzést neki. Az Utazás… ugyanis visszaadja az ember gyerek-hitét-meggyőződését: hogy élet és mű a legszorosabban összetartozik és fedi egymást, hogy ha muszáj oksági kapcsolatot feltételezni, akkor éppúgy mondható, hogy azért történt a valóságban minden úgy, ahogyan történt, mert az íróban — meglehet, még nem is tudatosan, csak alapkészültségként — érő regény is „beleszólt”, sőt irányított, és helytálló az is, hogy azért lett remekmű, mert Karinthy teljes önmagát adta oda, méricskélés és kis visszavonások nélkül, megküzdve jól fejlett szeméremérzetével („takarják már be meztelen agyvelőmet”, fohászkodik). Feszengve pedig azért kell magyarázkodni, előzni és kivédeni a félreértéseket, mert a réges-régi, és bizonyára dilettánsoktól eredő tévedés, hogy a valóság „átültetése”, kopírozása (valóságnak nevezve azt, amit az illető meglátott és megértett — „őszintén” továbbadott — a valóságból) elegendő a műhöz („az életem kész regény”, „ez szóról szóra igaz”, „pedig mindez pontosan így történt” stb.), újabb időkben tovább maszatolódott a látszólag éppen ennek ellentmondó, majd az önmagát gőgösen profinak (és egyedül profinak) minősítő posztmodern nézettel és gyakorlattal, hogy a műben megjelenített valóságnak semmi köze az élet valóságához, az írónak így nem is a valóság törvényeit kell kutatni-feltárni-megélni. Ez a „nézet” — én inkább az erkölcstelenség egyik ideológiai bázisának mondanám — a maga szertelen garázdálkodása kedvéért negligálná (visszamenőleg is, évszázadokra és évezredekre) a roppant erőfeszítéseket, hogy az író író legyen (tudjuk: „a szónak egész eredeti és valódi értelmében”), vagyis olyan művek alkotója, amelyek a mindenkori olvasót a maga sorsának felismeréséhez vezetik. Az íróság és egyáltalán a művészet eredendő értelmének vagy funkciójának drasztikus eltörlési kísérletsorozata — például a katarzis kiiktatása — jócskán belejátszott a művészet lefokozódásába és mellékessé válásába. A profi író ma csupán „önkifejez”, de „nem veszi magának a bátorságot”, hogy olvasói életébe beleszóljon, mert úgy tartja: a költészetnek már nincs élet-halál tétje, hogy a költészet is szakma, olyan szolgáltató ágazat, amelyik az ember lélekféleségének „kezelésére” (elsősorban konformizálására és zsongítására) hivatott.
Karinthy alapvető létélménye, hogy jártában-keltében, „mint a verkli, egyre nyöszörgőbben, egyre keservesebben jön utánam, jár utánam, fordul be utánam az utcasarkon a káprázat, hogy vendégségben vagyok” — ez a betegségben manifesztálódó, agydaganattá tömörülő „nyugtalanság”, a bűntudathoz hasonló sors-tudat, vagy inkább súlyos sors-sejtés, a kíváncsisággal, valamiféle kaján vitatkozhatnékkal együtt (a kórházi szobában is, amikor épp leltárt csinál magában, énke pátosztörően megállapítja, hogy „nem lenni rendkívül unalmas állapot az élet tarkaságához képest”) — nos, mindez az Utazás a koponyám körül-ben találja meg legtökéletesebb helyét-formáját. Mintha a Kötéltánc, a Holnap reggel vagy a Mennyei riport feltevései-képzeletkalandjai után elkerülhetetlen volna a valódi megélés! Elkerülhetetlen? Karinthy azt írja, soha életében nem volt oly kevéssé lírai, mint a műtét körüli időben, mert rádöbbent — a 19. század elején Ferenc császár börtöneiben tíz évig raboskodó Silvio Pellico Börtöneim című könyvének „elbájoló tárgyilagosságát” fontolgatva —, hogy nincs más dolga, „mint figyelni és kivárni, érzelmi széljegyzetek nélkül”. Ő is „úgy számol be embertelen szenvedéseiről, mint akinek nincs más igénye, mint hogy a reakció sziklába vájt pincetömlöceinek és láncainak szerény szakértőjét lássák benne” — ezúttal a huszadik század harmincas éveinek legkorszerűbb agyfiziológiai-agysebészi „szakértőjét”. De úgy látszik, megfigyelni nagyon is különböző színvonalon lehet és a kényszeresen kombináló-komponáló alkat (hát nem azért élte túl az egészet, hogy elszámoljon vele?! hogy vizsgázzon a történtekből!), a kicsike rálátást felhasználva, éppen a kevéssé líraian közelített eseményekben, jelenségekben ismeri fel a sorssá (kedvem volna Sorsot írni) összeállót.
Hogy azon az óriási Robinson-szigeten, amelyre vetődtünk, külön-külön persze mindannyian, mit kezdhetünk azután a keservesen megszerzett bölcsességgel, az olyasfélével, mint amit az Egyiptom földjére érkező Caesar mondott, miszerint aki nem remélt semmit, nem eshetik kétségbe soha — micsodát ezen a szigeten, az életveszélyes hajótörések után, amikor jól sejthető, „hogy ami ezután jön, nem a legtöbbnek elérése, hanem a legkevesebbnek kivárása” lehet — szóval hogy mit kezdjünk magunkkal, ha „a nagy becsvágyak hajója régen elsüllyedt”, holott tudjuk már, mi magunk vagyunk a nagy becsvágyak? Hogy akkor mit kezdjünk? Hát mit?
