SOK ÉS SAKK

Ezt hol találtad, kisfiam? Tudod-e, hogy életem egyik legboldogabb pillanatát örökíti meg a kép? És én is rajta vagyok, látod, ott kandikálok hátul, annak a Chaplin-szerű alaknak a könyöke mögött? Nem ismersz meg, mi? Igaz, alig látszom. A hölgy Répászky Gitta… akkor fényes karrier állt előtte, azután, mint annyi mindenbe, beleszólt a háború. Remek színésznő volt, és még látszik a mosolyán, hogy nem rontották el teljesen. Miatta vettem fel azt az öltönyt… a bátyámtól kértem kölcsön, fényképésznek kellett maszkíroznom magam. Egyik barátom vitt be, illetve a bátyám barátja, aki akkor már hivatásos fényképész volt valamelyik lapnál. Pontosan emlékszem: a kép 1944. február 17-én készült, jó hónappal a német bevonulás előtt. A képet is a bátyám barátja, valamilyen Sanyi … igen… Bárándy Sanyi készítette, azt akarta, hogy én is rajta legyek, a kelleténél még hamarabb is kezdett fényképezni. Gitta épp rádióinterjú előtt volt… látod, ott a riporter is… ott cigarettázik Gitta mögött. Türelmetlenül várja, mikor készül el ez a sok fényképész, és Gitta azért is olyan furcsa… valahogy zavart, mert nem számított rá, hogy valaki elsüti a villanóport. Hirtelen jött a hír, hogy Gittával interjút készít a rádió, és előtte fényképezés lesz, Sanyi azonban mindenki előtt tudta… meg azt is, hogy nincs nagyobb vágyam, mint hogy találkozhassam Gittával. Fogalmam sincs, mit mondott rólam Sanyi a rádió kapujában, cipelnem kellett valami hosszú lábú asztalt, talán fényképállványt, kacskaringós úton mentünk, ezer zegzugos folyosón lökdösött, siettünk… egyedül sohasem találtam volna be vagy ki. Tizenhét éves voltam, még hetedik gimnazista, de mindig idősebbnek néztem ki, az öltöny is hatott… Ugye, érdekes, amikor egy fényképen fényképészeket látni? Mikor egymást lövik, mint aztán a katonák a háborúban? „Mi van, maguk máris fotóznak?” Ezt kérdezte Gitta rögtön azután, hogy Sanyi elkattintotta a gépét. Nagyon jól emlékszem minden pillanatra. Ez a fényképész itt mellettem meg azt dörmögte: „nála sült el először”. De ezt csak én hallottam, lehet, hogy engem, fiatal embert akart zavarba hozni, vagy megnevettetni. Hát igen… Gitta kétségtelenül gyönyörű volt, és roppant kedves, a sok éhes férfipillantás még inkább megszépítette… Különben összesen három filmje volt, és igazi főszerepet csak egyben kapott. Valami ostoba cím… Gitta első mondata pedig ez volt a filmben: „Maga mindig ilyen ideges?” A férfi főszereplőtől kérdezte, akit talán Tímár József alakított… Micsoda színész volt ő is! Szóval a filmben Tímár elmegy Gittáért taxival, de egy barátjától kéri kölcsön a taxit, hogy Gitta közelébe férkőzhessen, sofőrnek álcázza magát… Nekem is innen jött az ötlet… illetve Sanyinak… hogy belógjak. És amikor Gitta fizet a taxiban, Tímár keze remeg az izgalomtól, és a kocsiban szétgurul a visszajáró. A végén persze egybekelnek, az utolsó kép az, hogy mennek egy nyitott autóban a hosszú, poros alföldi úton, szép jegenyesor látszik, s a parasztok mind levett kalappal köszöntik őket. Mert Tímár József apja mellesleg gazdag fölbirtokos. A végén a papa kastélya felé tartanak… „Kastély kiadó”, talán ez volt a címe… legalább tizenötször láttam, utána még egyszer, mikor az ostrom után játszani kezdtek Pesten a mozik, ez volt az egyik film, ami épségben megmaradt. Állítólag Gitta Amerikába ment, vagy eltűnt a háborúban… nem nyomoztam utána, sokkal több és nagyobb bajunk volt már akkor. Azt sajnálom, hogy soha nem beszélhettem vele. Csak hallottam: „Maga mindig ilyen ideges?” „Mi van, maguk máris fotóznak?” Most is hallom. Kedves hangja volt. De mit is mondtam volna neki? Hogy szeretem? Hogy őrülten szeretem, ahogy egy kamasz tud szeretni, talán azok a leglobogóbb szerelmek, amikor az ember nem is tud mást mondani, mint hogy „szeretlek”. Vagy ez ma másképp van? Legfeljebb az egyik filmjéről beszélgethettünk volna, meg a forgatásról. „Milyen a vászon másik oldalán?” A riporter is ezt kérdezte Gittától… Amikor aztán újra elővették ezeket a régi filmeket, a Gitta filmjei közül egyet sem láttam. Pedig a tévében több sorozat futott ilyen háború előtti filmekből. Örülök, hogy nem veszett el ez a kép. Igen… mert ez volt életem legragyogóbb, legboldogabb perce.

Ezek meg itt az ikrek, tessék, ez jóval előbb készült, mint a Gittáé…

Megismered a dédapádat? Persze nehéz megmondani, melyik melyik. Mintha tükörben néznék egymást. Ez az apám, aki a könyökére támaszkodva gondolkodik. Hogy ez a halvány alak ki itt a távolban, nem tudom. Talán az egyházfi. Ez a parókia kertjében van, Kenderesen, az ikrek minden nyáron hazalátogattak a szülői házba. Nagyapa ott volt református lelkipásztor. Apám imádott sakkozni, Károly bátyám nemkülönben, ő babrál itt a levett sakkfigurával és cigarettázik. Nekem már tízéves koromban játszanom kellett, hol apámmal, hol Károly bátyámmal. Persze itt még nagyon fiatalok, és tudod, hogy dédapád milyen későn nősült. Károly pedig sohasem nősült meg. Nagyon-nagyon hasonlított a testvérére. Szegény anyámnak nem volt mindig könnyű… mikor csengettek, és azt hitte, apám jött haza, pedig Károly érkezett meg. Milyen lehet, ha valakinek két példány van a férjéből, és soha nem tudhatja egészen biztosan, hogy akinek a nyakába ugrik, az nem a sógora. Persze azt mondják, vannak jelek, anyajegyek, miegymás… meg kialakul valami érzék, de azért nem lehet kellemes. Az sem volt egyszerű, hogy az ikrek annyira ragaszkodtak egymáshoz. Ha nem voltak együtt, mindennap írtak egymásnak. Rendes, hosszú levelet, vagy csak pár sort, de mindig, néhány levelük még megvan, „tudatlak, hogy szerencsésen hazaértem, családomat jó egészségben találtam”… Furcsa, mi? És ezekkel akkor még mind el kellett menni a postára. Sok vicces történet is van róluk, egyszer dédapád elment a fodrászhoz, levágatta a haját, fél óra múlva Károly véletlenül ugyanoda tért be, és a borbély ijedtében eldobta az ollót, hogy ilyen hamar kinőtt a haja. Baráti társaságokat sokszor lóvá tettek, az egyetemen viszont mindig ragaszkodtak ahhoz, hogy egyszerre vizsgáztassák őket, nehogy azt lehessen mondani: az egyik csak az egyik, a másik csak a másik tantárgyból készült fel, és még egyszer levizsgázik a másik neve alatt. Mindketten jogászok lettek, mindketten kitüntetéssel végeztek, Károly Szegeden volt egyetemi tanár, a magánjogi tanszéket kapta meg, dédapád pedig Pesten lett a jogbölcselet professzora. De ha nyáron hazamentek, és leültek a kertben Kenderesen, Károly egyetlen szó nélkül hozta a sakktáblát, apám meg felállította a bábukat. Ez volt a munkamegosztás. Különféleképp játszottak, azt hiszem, a sakk jól kihozza az egyéniséget, mindenki a maga stílusában játszik… és hiába hasonlítottak annyira, azért a karakterük nagyon is különbözött. Igen, jól mondod, sokban és sakkban… Apám, miután megnősült, a családjának élt, otthon volt, vagy az egyetemen, a nőtlen és bohém Károly azonban nyughatatlanul utazgatott, hol Kenderesen, hol Pesten bukkant fel, és persze Szegeden bérelt lakást, de azt tekintette legkevésbé az otthonának Ha sakkoztak, Károly először egyáltalán nem figyelt a játékra, izgett-mozgott a széken, az ujjával dobolt, állandóan rágyújtott, szóval türelmetlenkedett, hogy a testvére olyan sokáig gondolkodik, és csak akkor kezdte érdekelni a játék, amikor úgy látszott, apám vaslogikával felépített haditerve végleg rákattan a királyára, akkor viszont hihetlenül tudott koncentrálni, és nemegyszer nemhogy pattra hozta ki a játszmát – még meg is verte apámat. Sokszor kérdezték, melyikük a jobb, s ilyenkor apám csendesen mindig azt mondta „mi ketten együtt vagyunk verhetetlenek”. Talán így is volt, bár nem tudom, kipróbálták-e ketten egy komoly sakkbajnokkal szemben. Apám Károly bátyámat a „végjátékok bajnokának” hívta, és valóban, sok reménytelen helyzetből mászott ki, míg apám mindenre alaposan rákészült, mindent igyekezett előre megfontolni, de ha a terve összeomlott, védtelen volt. Apám akkor is az utolsó pillanatig reménykedett, mikor Károly bátyámat az a szörnyű baleset érte. Anyád nem mesélt még erről? Nálunk volt fent látogatóban Pesten, az Akadémiáról jött, és szokásához híven az utolsó pillanatban akart felugrani a 2-es villamos utolsó kocsijára. Akkor még hátul nyitott peronok voltak, egyébként gyönyörű tavasz volt, május… Én tizennégy éves voltam. Szóval sohasem derült ki, hogy ő számította-e ki rosszul az ugrást, vagy a kalauz csengette-e le túl korán a kocsit, de megcsúszott, hátrazuhant, és annak a vaskorlátnak esett, ami a 2-es villamos mentén ma is sok helyen megvan. Koponyaalapi törés, két napig még élt a kórházban, a Rókusban, engem is bevittek hozzá. Apám nagyon remélte, hogy ebből a végjátékból is kimászik. Ha aztán később szegény apámmal sakkoztunk, mindig könny szökött a szemébe, mikor a figurákat állítgatta. A sakktáblát meg mindig én hoztam. Nekem Károly bátyám halála volt az első komoly veszteség az életemben.

Nahát, ez meg a bolond Kassai.

Ez már abban az évben készült, mikor nagyanyáddal összeházasodtam. Vagyis 1951-ben – mindketten huszonnégy évesek voltunk, akkor végeztük el az egyetemet, és elmentünk meglátogatni néhány kitelepített családot az Alföldön, valahol Halas mellett.

Voltak köztük szomszédok, barátok, lehet, hogy mi is csak azért úsztuk meg a kitelepítést, mert a házunkat találat érte. Vittük, amit össze tudtunk szedni, nem volt sok, mindenki szegény volt akkor. A képet, azt hiszem, nagyanyád csinálta, ő mindig jól fényképezett … látod?… akár kiállításra is mehetne … De hogy kitől szerzett fényképezőgépet 51-ben az Alföld közepén?! Tudod, mi volt a kitelepítés?… Akkor azt is tudod, mi volt az úgynevezett erőszakos téeszesítés. Szóval a bolond Kassait beszervezték a TSZ-be. A „bolond Kassai” – mindenki így hívta, mert tényleg megbolondult, amikor a lovait és a szekerét – ő hintónak hívta – be kellett adnia. Már amikor megérkeztünk a busszal, találkoztunk vele a falu főutcáján. Ugyan, hol lett volna még akkor autó, különösen a magunkfajta embernek? Azt mondták, valóban két gyönyörű lova volt, fiatal, barna, csillogó szőrű két csődör. Kassai a frontról könnyebb sebesüléssel jött haza, Ungvár környékén szolgált, a családja elpusztult a háború alatt, eladta a nagy házát, vett egy kisebbet a falu végén, és a különbözetből vásárolta a „hintót” meg a lovakat. Fuvarozásból akart megélni, temetéseken is szállította volna a koporsót, de egyszer behívták a TSZ-irodára, pálinkával kínálták, szorongatták a kezét, gratuláltak, hogy most már ő is csatlakozott hozzájuk. Azt mondják, gyanútlanul aláírta a papírt, mert talán már akkor sem volt teljesen beszámítható, meg csupa régi ismerős vette körül, álmában se gondolhatta, hogy elveszik tőle, ami még egyedül ehhez a világhoz köti. De amikor kiment az udvarra, és a lovakhoz lépett, közölték vele, hogy nem ülhet fel a kocsijára, és nem veheti a kezébe a gyeplőt, mert az már, ugye, ott marad a közösben, akkor a földhöz verte magát, jajveszékelt, ki kellett neki hozni az aláírt papírt az irodáról, az orra alá tartani, hogy itt van, ő maga írta alá. Persze össze akarta tépni, az egyik volt szomszédunk tanúja volt a jelenetnek. Azt is mondta, hogy Kassai tíz évet öregedett, míg hazaért, valahogy azt is csak akkor értette meg, hogy teljesen egyedül van. Addig mintha visszavárta volna a családját, mintha felvette volna a szerepüket, mikor még ő a fronton volt, és a két kisfia és a felesége várta őt… Nem tudom, hogyan halt meg az asszony meg a gyerekek, állítólag bennégtek valahol… Mindenki azt hitte, Kassai tovább tombol azután, hogy elvették a kocsiját és a gyönyörű lovait, hogy bosszút áll, veszi a baltát, meggyilkol valakit vagy magára gyújtja a házat. Állítólag jó katona volt, szemrebbenés nélkül ölt. Mikor szabad volt disznót vágni, szívesen hívták böllérnek. De nem ölt meg senkit, magát se – szelíd bolond lett belőle. Egy szúnyogot sem tudott többé agyonütni. Dolgozni nem járt, a TSZ tájékára sem ment, ott meg jobbnak látták úgy tenni, mintha nem létezne. Hallgatólagos véd- és dacszövetség alakult ki a bolond Kassai körül, az egyik oldalon volt ő és a kitelepítettek, a másik oldalon a téeszesek. Ő nem bántott senkit, de őt sem merte bántani, megállítani senki. Csak a gyerekekkel és a kitelepítettekkel állt szóba. Ő lett a falu bolondja, a legkedvesebb fogalatossága pedig az volt, hogy megindult a hosszú alföldi főutcán, a jegenyefák alatt, a balta nyelét a végével előre a lába közé fogta, és úgy tett, mintha a bakon ülne, kezében a gyeplő, és hajtaná a „hintót”. Mi is így találkoztunk vele először, és később ezt a pillanatot örökítette meg nagyanyád. „Gyí Szellő, gyí Csillag” – még most is beleborzongok, ha felidézem. Hosszan elnyújtva kiabálta, de a hangja tele volt valódi biztatással. És mosolygott hozzá, kedvesen-sunyin, ravasz-szelíden, mint aki már örökre álarcot akar viselni, hogy a fájdalmát eltakarja. Vagy egyenesen kiölni akarta a fájdalmát ezzel a szörnyű mosollyal? És ment és ment és ment… Nem tudom, mi lett vele. Nem tudom másképp elképzelni, mint akkor, úgy, ott. Néha elfelejtjük, milyen rettenetes életek vannak, kisfiam.

kép | Hórusz Archívum