SOHA, SENKIBEN

Egy széltől sepert, alkonyat előtti órán, mikor fénylő folyosók nyílnak az égből, és a fagytól tömör levegőben a madarak hangja még este is a felhők között lebeg, mint friss túróval megkent kenyér hátán kis bogár, egy ember haladt a behavazott pusztán, nem törődve hideggel, széllel, mintha tudná, mit csinál, valami cél felé.

Nemsokára – neki sokára, nekünk nem – ököllel megvert egy kapufélét. Mire a gazda kiballagott, már két sötét árnyék feküdt a vendég lábánál. Mintha vizelet vagy meleg vér jelölte volna ki, körülöttük földig megolvadva, szabályos kör ívelt a hóban. Az istálló felől néhány halk dobbanás, aztán már csak egy csizmaszárhoz ütögetett vessző suhogott lágyan. A gazda, ahogy a két árnyékra nézett, kedvetlenül mordult, de nem hallatszott semmi: a szájból kihulló, nedves szavakba kapva, füstösen lobbant fel az arca elé tartott mécses lángja. Torkát köszörülve közelebb lépett, kieresztette a hangját: – Hozta Isten! Azt máris látom, érti a dolgát! Ezektől emberfia máskor be nem jön, már mindenkit rég széttéptek volna. Menjünk a melegre, vagy kezdi máris? – megemelte a fényt, mert a széllel szemben álló idegen szájából lefelé hullott a szó, ha érteni akart valamit, azt kellett nézni, különben a csizma orrán szétloccsanva, meleg, érdes nyelvek felnyalták rögtön.

lidércfényként imbolygott

Amaz nem mozdult, csak átnézett rajta, mintha üvegből volna a teste. Nem kucsmát viselt, arcát sötét kendőként takarta a kalap karimájáról lehulló árnyék. – Még van munkám a szomszéd tanyán is. – Úgy is jó. Akkor menjünk. – Elindult, aztán pár lépés után visszanézett. A két hatalmas kutya még mindig elnyúlva feküdt a körben. – Jobb, ha ott maradnak – szólt a vendég, és a hangjában volt valami, amitől a gazdában megállt a levegő. Az udvar mélyén, ahogy a friss havat a pántokra szórta, nyikorgás nélkül, egymáshoz szögelt deszkákat csapkodott a szél, és a küszöb mögül, mintha tűz égne benn, lovak párája füstölt a hóra. Ahogy beléptek, súlyukat vesztve egy ideig csak lebegtek a gőzben, körülöttük sápadt lidércfényként imbolygott a gazda kezében tartott láng. Nem is a szem, inkább az orr vezette őket: szögekre aggatott lószerszámok bőrszagára a padlásról szénaillat hullott, és a lovak farkcsapásaitól hajtva, lomhán hullámzott, akár egy függöny. A deszkák résein olvadt szurokként folyt be a külvilág, az istálló túlsó vége megtelt sötéttel, lassan elmerült az estben. A mécsessel meggyújtott viharlámpást feje fölé tartva, a gazda ment elöl, mögötte padlón táncoló árnyékok között, mintha maga is egy lenne közülük, a vendég. A hátsó sarokban, két tarisznyányi helyen, deszkákkal elkerítve, szalmával behintett vacok. A gazda megtorpant, intett a fejével: – Az lesz az. – Suhant valami, aztán egy rántás, bambán megfordult, a másik, mint sötét oszlop, csak a csizmája fényben, keze a teste mellett, benne a lámpa. – Magam csinálom. – Nem is várt választ, elment mellette, már a hátával mondta: – Addig tehet a házban.

A gazda mást gondolt, színleg kiment, félig megkerülte az istállót, és félrehajtva a szél ellen odatámasztott kukoricaszárat, belesett egy résen. Tán nem most fog vacsorálni, hökkent meg, ahogy meglátta a táskából előkerülő szalonnát meg kolbászt. Nagyon úgy tűnt pedig, de a szájba vándorló két karikát nem követte másik, a szalonnából is csak vékony csíkot vágott, aztán, mint fehér, tekergőző pondrót, ide-oda görgette a tenyerén. A vacokhoz ment, derekát a deszkáknak támasztva leült, belülre lógatta egyik kezét, a lámpást a lába közé rakta, és fölé hajolt, mintha imádkozna. A szalma zizegni kezdett, oda se nézett, az ujja is alig rebbent, mikor a meleg, nedves kis orr hozzányomódott. Perc múlva a zsírtól fénylő kézen apró lángként bolyongott egy piros nyelvecske. A deszkák közé tapadt szem hatalmasra tágult, mikor a lámpás fölött végre megmozdult a kalap, égett szag áradt szét, a nyak lassan felemelte a fejet, és a gazda leguggolva az öklébe harapott, hogy fel ne kiáltson, mert az idegennek odabent szétolvadt az arca. A vacokba nyúló kezén, mintha egy lapát havat dobtak volna rá, kuvasz-kölyök bundája fénylett. Már az összes zsírt lenyalta, csak a kézfejet borító illat felhője maradt, de jó az is, bódultan benne állni. Most valami a fején kapar, aztán a füle mögött, bizsergés áradt szét benne, közben egy hang, meleg és mély, gyomorkorgató szag jár a nyomában, szereti ezt a hangot, így volna jó mindig, elgyengült a lába, hátára feküdt, lehunyta a szemét. Rögtön kinyitotta, mert hirtelen eltűnt alóla a föld, rémülten szédelgett a magasban, de valami tartotta erősen, újabb illat ömlött rá, szinte belekábult, csöpögött a nyála.

Ennek is van ám gusztusa, gondolta a gazda már újra a résnél, utálkozva nézte, ahogy a kölyköt megemeli, aztán a szél ellen rákent, felolvasztott zsírt nyalatja vele az arcán. Váratlanul lendült a karja, a fehér gombolyag nagyot nyekkent a földön. Egyet hemperedett és loholt vissza, azt hitte, játék. A rúgástól még messzebb esett, kábultan próbált talpra állni, újra hallotta a hangot, gyöngéd volt, és kérlelő, hívta. Leült, csóválta a farkát. Gyere, kicsi kutyám, nem bántalak, ne félj, nézd csak, kapsz valamit, vágott a kolbászból, odahajította, na ugye, finom, adok még, nincsen semmi baj, az újabb darab már félútra esett, ez az, jó kutya, gyere csak, itt a következő, maga elé dobta, ügyes vagy, ez az utolsó, rajta a csizmán, szimatolva tolta rá az orrát, de bekapni nem tudta, kemény ütés döngött a hátán, fején, a földhöz lapulva nyüszítve tolatott, biztonságos távolra, aztán reszketve úgy maradt. Az idegen leguggolt, másik kolbászt vett elő, a fényes kis orr előtt zizzent a szalma. Nem kapott rajta rögtön, hiába volt éhes, most már félt. A távolságot kémlelte, apró mozgással néhány centit előbbre kúszott, óvatosan kinyújtotta a nyakát, két hirtelen harapással benyelte az egészet.

nincs harag

Zabálsz, te rohadt kis dög, ugrott talpra ordítva az árny, a csizmaszárból vesszőt kapott elő, két lépéssel ott termett, csépelte ahol érte, a kölyök fejvesztve menekült, a lenyelt falat mintha parázsból lett volna, égette az ínyét, vonyítva iszkolt, de nem tudta lerázni, a hatalmas test fölötte egyre a nyomában, üvöltve újra meg újra lecsapott, tűz lobbant a torkában, folyt le a belek felé, a csizma orra elkapta hátulról, repült és leesett oda, ahol összegömbölyödve aludni szokott, álomillatú rongyok közé. A vendég leült, két lépésre tőle, egy darabig várt. Na, gyere, szólalt meg a másik, szelídebb hangján, megsimogatlak, nincs harag. A kiskutya szűkölve fúrta vackába a fejét, remegett, mintha fázna. Én nem mennék, az hétszentség, gondolta a gazda, de az se fog, arra mérget veszek. Újabb kolbászkarika röpült, ott is maradt, ahová esett. Te tudod, dörmögte, meglátjuk, ehhez mit szólsz. Kabátja zsebéből marék sárgás havat vett elő, letette maga elé, a gazda csak nézett, ebből meg mi sül ki? A kölykön remegés futott végig, izgatottan szimatolt, tej és az emlők szívdobogtató illata támadt föl benne, mindenről megfeledkezve mászott előre, húzta magához a szag, mikor odaért, az orrát beletolva ráfeküdt a hóra, nyöszörgött, mintha panaszkodna.

Felemelkedett a vessző, a gazda elrántotta szemét a réstől, és vigyázva, hogy léptei alatt ne reccsenjen a hó, visszalopódzott a házba. Mire csomaggal a kezében kijött, a falon már ráfröccsent sárként sötétlett a vendég árnya. – Megvolnánk – dobta oda a szót, és amint mozdult, subája alól gőzpamacsok szálltak mindenfelé. Akkor, ahogy alkudtunk, csapott a csomagra a gazda, karika kolbász, hurka, oldal szalonna, egy üveg pálinka. Mégse adta oda, toporgott, nem tudta elszánni magát, aztán csak kibökte, mondja már, mennyire lehetek én ebben biztos? Amaz biccentett, várta a kérdést, ez már többet sose fog bízni senkiben, megétetni se tudják, az idegennek meg azonmód nekimegy, meglátja, sok öröme lesz még benne. Vigyen neki vizet, az erős marja belül, azzal kész, más dolog nincsen. Elvette a csomagot, még át kell érni a szomszéd tanyára, megbökte a kalapját, már indult is. A gazda bement a házba, matatott egy darabig, vizesedénnyel jött ki. Ahogy az istálló felé ballagott, a hótól fényes udvaron megállította a lekushadt szél nyomában beálló csend. Alighanem lapátolhatok holnap, dörmögte, ahogy felnézett a szürkés, tömött felhőket úsztató égre. Igaza lett, pár óra múlva szállingóztak az első pelyhek, és az éjféli órán, mikor nehéz ajtók nyílnak az alvók szívében, már foszlós, tépett csomókban szakadt, és annyi hullott, hogy reggelre alacsonyabbnak tűntek a fák, a kör pedig, ami földig megolvadva ívelt a hóban, eltűnt örökre.

kép | shutterstock.com