KLEE ANGYALAI
1994 június

Pártos Györgynek, Zürichbe
1939-ben, egy évvel halála előtt Paul Klee angyalokat rajzol fehér papírra, vékony fekete vonallal. Akvarell és tempera angyalokat fest papírra és kartonra.
Ötödik éve tartó betegsége lassan elsorvasztja a testét, összeszárad, mint télen a növénymaradványok, egyre soványabb, áttetszőbb. Halála — melyet hosszú ideig hordozott magában — természetes visszatérés az örök körforgásba. Így ír erről:
Egykor a Seholban fekszem
S egy angyal őriz engem.
Az angyal-téma végigkíséri Klee munkásságát. Az első angyal 1913-ból való (Angyal, nyújtja a megkívánt dolgot), Klee ekkor 34 éves, a berlini Sturm-galériabeli kiállítására készül. 1920-ban festi a híressé vált Angelus Novust, melyet Walter Benjamin megvásárol és történetfilozófiai téziseiben a ,,történelem angyalának” nevez. (,,Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat, és összeillessze, ami széttörött.”) Közben 1918-ban is születik angyalos kép, 1919-ben a Tűzangyal, majd 1921-ben Angyal mint lámpás. 1930-ban az Ivó angyal. 1931-ben a hat műből öt oltalmazó angyal, 1934-ben a Születő angyal, 1938-ban Arkangyal és Egy angyal debütálása. Így érkezünk el 1939-hez, amikor is Felix Klee szerint apja 29 angyalképet s -rajzot teremt. 1940 első felében pedig négyet — a címük is beszédes: Még rút angyal; Angyal lépte még tanulatlan; Kétkedő angyal és A halál angyala. 1940. május 10-én szanatóriumba, majd kórházba szállítják, június 29-én reggel meghal szívbénulásban.
1939: Klee legtermékenyebb éve. Felix Klee adatai szerint 43 táblaképet, 248 színes lapot és 962 rajzot készít. Ez a mennyiség kb. négyszerese az átlagos évi termésnek 1913 óta. Termékenységgel védekezik a közeledő halál ellen. Miközben bőréből, húsából kifogynak a nedvek, rendíthetetlenül dolgozik: 1938-ból 489, 1939-ből 1253, 1940 elejéről pedig 366 mű maradt ránk. ,,A halál nem rossz, a halálba már rég beletörődtem. Mert tudjuk-e, mi az, ami fontosabb: az élet itt és most, vagy ami utána jön? Szívesen halok meg, ha előtte még néhány jó munkát készíthetek” — mondta fiának a húszas évek közepén.
angyalszerű
Klee törékeny testében, sugárzó lényében, nagy koponyájából feltűnően világító olajos, sötét, délies (keleties?) szemében kétségtelenül van valami angyalszerű. Megbűvölte a környezetébe kerülő embereket, és szoros kapcsolat fűzte halakhoz, macskákhoz, virágokhoz, csillagokhoz, madarakhoz, s persze az angyalokhoz is. Naplórészlete, mely sírkövére került 1946-ban a berni Schossdalden-temetőben, segít értelmezni 27 éven át tartó vonzódását az angyalokhoz:
Megfoghatatlan vagyok e világon
Mert éppúgy lakozom a holtak közt
Mint a meg nem születetteknél
Valamivel közelebb a teremtéshez mint szokás
De még így sem elég közel
Az angyal első jelentése: hírnök. A korakeresztény katakomba-festészet óta nem nélküli ifjú vagy gyermekalak földig érő ruhában, olykor a Szentírásban meglévő jelvényekkel (kard, pálmaág, harsona, mérleg stb.). A földön is megjelennek mint közvetítők az égiek és a földiek között, Isten akaratát tolmácsolják az embereknek és az elemeknek. A szentek életében különösen jelentős a szerepük, és Jézus útját is végigkísérik (az angyali üdvözlettől a mennybemenetelig). A háromemeletes mennyországban laknak, melynek kapuját Ádám és Éva bűnbeesése óta lángpallossal vagy tüzes karddal az angyalok hierarchiájának legfelsőbb fokán álló kerubok őrzik.
mintha nem volna kiterjedésük
Jeromos szerint jóval a világ teremtése előtt, a júdai Jubileumok könyve szerint a teremtés első, a talmudisták szerint a teremtés második napja óta vannak angyalok. Klee angyalai öröktől fogva és az örökkévalóságig létezők. Testetlen lények, lábuk sincs, lebegnek a köztes létben, átalakulásra képesen. Jelenlétük valóságos, anyagszerű, annak ellenére, hogy tömegük nincs. Testük, a fehér papírra felvitt fekete vonal szinte egydimenziósnak hat, mintha nem volna kiterjedésük, mintha megmutatkozásuk a látható formában véletlenszerű volna: most ilyenek, most így érzékelhetők, de ez átmeneti állapot; Klee jelzi, hogy a vonalak struktúrája időleges, bármikor létrejöhet egy másik forma és más létállapot. Érezzük, ellebbenhetnek, eltűnhetnek, visszamerülhetnek a láthatatlanba, hisz a semmi határán léteznek.
Az angyal-sorozatban, főként a rajzokban, a megjelenítés fontos eszköze a mozgás. Némelyiket mintha egyetlen mozdulattal rajzolta volna, egyetlen pont elmozdításával, s ugyanoda visszaérkezve. Saját Pedagógiai vázlatkönyve (Corvina Kiadó, 1980) segít az értelmezésben: „Egy aktív vonal, idők és korlátok közé szorítva, meghatározott pontok közt halad… Létrejöttük közben ezeknek a képződményeknek lineáris karakterük van; mihelyt azonban formálódásuk véget ér, linearitásukat nyomban felváltja a felületszerű képzet”. Csak pont, vonal, mozdulat, mozgás és a felület feszültsége. ,,A végtelen mozgás az a pont, amely mindent betölt, a mozgás a nyugalomban, mennyiség nélküli végtelenség, amely oszthatatlan és végtelen” (Über die moderne Kunst, Jena, 1945).
Az angyalok képzete amúgy is elválaszthatatlan a mozgástól. Miközben a zsidó, a keresztény és a mohamedán mitológiában testetlen lények, emberi szemmel érzékelhetetlenek, szélhez, tűzhöz, fényhez hasonlítanak — a szélben, villám tüzében, áldozati lángban, tüzes kerekekben, viharban mégiscsak észlelhetők. A Zsoltárok könyvében olvasható (104.3—4): „A szeleket követeddé teszed, a haragos villámot szolgáddá”. A szelek szellemet is jelentenek, a követ pedig angyalt, akár így is hangozhatna ez a sor: „a szellemeket angyalaiddá teszed” (a ruah szó a héberben egyaránt jelent szelet, szellemet és lelket). Szélfútta lelkek, testetlen szellemek, a mozgással, az elmozdulással a határtalant feszegető lények a Klee-angyalok, kísértik az embert, együtt mozognak, együtt léteznek vele, de nem szólnak ténykedésébe. Ismerői a titkoknak, de hallgatásba burkolóznak, némaságra kényszerülnek, mert csak így kerülhetik el a bukott angyalok sorsát. Jeleznek ők, súgnak, üzeneteket hagynak, közvetítenek, közvetlen kapcsolat azonban nem teremthető velük az ember vaksága, gőgje, süketsége miatt.
Klee az ikonfestők szelídségével közvetít. Vonalainak nincs vastagsága, se színe, a tiszta papír fehérségén minden tisztán jelenik meg. A mozdulat, a ritmus illeszkedik a teremtő művész lelkének, magának a teremtésnek a ritmusához. Klee angyalai nemcsak a láthatatlanból ismerik az utat a láthatóba, hanem a felismerés lehetőségét is tudatják velünk: ahogyan életünk a valóságosból az imaginárius világba kerül(het).
Klee nyugalma és öntudata magától értetődő, hiszen már a nápolyi Leontius is meg volt győződve arról, hogy a festő, a kép-alkotó művész a teremtés kozmikus aktusának is részese. A téren és időn kívülinek ábrázolt Klee-angyalok, hasonlóan az ikonokon, a bizánciaknál fellelhető őseikhez, minden anyagi dolog bizonytalan és látszólagos voltáról tanúskodnak és egyben az ember — a teremtésre képes ember — szellemi rendeltetéséről. Klee angyalai sem a földön állnak, s ez, akárcsak lebegésük, azt az illúziót kelti, hogy nem a mi röghöz kötött, időbe zárt, térrel körülhatárolt világunkba tartoznak, hanem van valamiféle más létforma, mellyel ezek az anyagtalan alakok próbálnak összekötni minket. Semmi sem misztikus. Sőt, nagyon is tapintható Klee racionalizmusa. Vagy még pontosabban: a művész ki-bejár a racionális és irracionális között. Angyalai a köztes lét követeiként megszüntetni igyekszenek, de legalább átjárhatóvá próbálják szélesíteni a látható és láthatatlan, a tudható és a titok, a véges és végtelen, lét és nem-lét közötti határmezsgyét.
talán meditál
A fehér-fekete ellentétpár számos kultúrában az élet-halál ellentétet jelenti. A fehér papíron a fekete rajzangyalok szimbólumok: az érzékileg észlelhetetlent ábrázolják, az alaktalant érzékileg észlelhetőként mutatják, a végtelent a végesben teszik megragadhatóvá. A Feledékeny angyal szemhéja lecsukva, önmagába mélyed. Szárnyai hegyesen, élesen feszülnek a fehér síkba. Két kezét összekulcsolja elöl, zavarodottságát rejti, s befelé fordultságát jelzi. Talán meditál. Vajon mit felejtett el? Megsajnált valakit, egy bűnös embert? Talán így szegült szembe Isten akaratával? Mélységesen magányos. Már-már emberszerű.
Klee nem akart embereket ábrázolni. ,,Ha az embert akartam volna ’visszaadni’, méghozzá ’olyannak, amilyen’, vonalak olyan kusza összevisszaságára lett volna szükségem, hogy egy tisztán elemi ábrázolásról szó sem lehetett volna: zavarosság keletkezett volna, egészen a felismerhetetlenségig. Ezen kívül is: nem szándékom olyannak mutatni az embert, amilyen, hanem csak amilyen lehetne” — mondja a jénai Művészegyletben rendezett kiállítását kísérő előadásán, 1924-ben (1945-ben jelent meg a szöveg a berni Benteli Verlagnál, magyarul: Felix Klee: Paul Klee, Corvina Kiadó, 1975). Talán e tisztán lineáris angyalok, akik a hagyomány szerint őrzői, kísérői az embernek, magát az embert is helyettesítik, transzcendens égi, légi változatai, másolatai a földi nehézkedéshez, az anyaghoz és a halálhoz kötött síró, feledékeny, reménnyel tele, koravén, éber, félig-kész, rút, hallgató, halandó embernek.
a lelkek kísérője
Az Angyalosan (Angyalul, eredetiben: Engelsam) arctalan feje felett glóriával — mely a teljesség, a világ-egész, a mennyei tökéletesség szimbóluma — repül, hasít a légen át kiterjesztett szárnyaival; csupa mozgás, igyekezet. Jobb felé — az európai hagyományoknak megfelelően —, a jövő felé halad sebes tempóban. Tógát visel, ahogy egy angyalhoz illik (Klee itt közvetlenül utal arra, hogy az ikonokon a ruha redőzete is kifejezett bizonyos szellemi tartalmakat). E méltóságteljes angyal méltán lehetne az „angyalság” absztrakciója. Talán az egyik főangyal, arkangyal ő, talán Mihály, aki az igaz hívők nevét bevezeti egy könyvbe, megmenti a zsidó nép közül „aki be van írva a könyvbe” (Dániel, 12.1—2), őrzi a titkos írásjegyeket, a mágikus szavakat, melyekkel ég és föld teremtetett (Henoch, 60.12); a lelkek kísérője; Ő bocsátja be az égi Jeruzsálem kapuján az igaz hívőket, és ő a nagy tanító is (Ádámot a földművelésre, a világteremtés csodájára, Isten ismeretére tanítja, és ő adja át a kőtáblákat a Sínai hegyen Mózesnek). Elvontságában, szigorú összefogottságában, egyszerűségében ő az örök s elérhetetlen ideák (szépség, harmónia, tisztaság, rend) képviselője. Mindössze kilenc lendületes vonal — a pontos és tudatos Klee-nél ez a kilences szám sem lehet véletlen.
Klee humora is megjelenik, amikor 1940-ben, mintegy válaszul az angyalság elvont ideájára, megrajzolja a Még rút angyalt. Valóban csúnya: deformálódott, szőrös, karcos és gyanús is. Embergyanús. Még van két lába (akárcsak az 1939-es Csengettyűs angyalnak) és két keze, inkább egy részeg, bódult, bárgyú, kövér emberre hasonlít, mint bármelyik másik angyalra. Szárnyai kezdetlegesek, szálkásak. E két lábasangyalnak (a Még rút angyal és a Csengettyűs angyal) inkább ember ábrázata van. S ha ehhez még hozzávesszük az 1939-ben festett és rajzolt Angyal: még női munkáit (előbb a festmény készült el, aztán a rajz, s mindkét változatnak azonos a címe), akkor megérthetjük a folyamatot: előbb még nő vagy férfi valaki, van felismerhető nemi szerve, a nőnek az archaikus művészetek formajelölése szerinti melle; előbb még rút valaki, lógó hassal, szétvetett lábakkal, vigyori, telt képpel, fennakadt szemmel; aztán angyallá változik: nemnélkülivé, testetlenné, széppé, megformálttá, rendezetté, absztrahálttá. S akkor akár síró vagy feledékeny, kétkedő vagy éber, törekvő vagy túlcsorduló lehet, azaz megőrizhet bizonyos földi tulajdonságot, de az átalakulás során elválasztódott a vaskos, materiális földi jellegtől. Az ember-lét az anyaghoz, a nemhez, a rúthoz kötött. Az angyal-lét a szellemihez, a nemtelenséghez, a széphez.
föld és világ között
Ismét Klee segít: „Az embernek az az eszmei képessége, hogy a földi s a földön túli világot tetszése szerint szelheti át, ellentétben áll fizikai tehetetlenségével: ebből fakad az emberi tragikum. Erő s erőtlenség viszálya ez, emberi létünk meghasonlottsága. Félig szárnyas lény az ember, félig meg rab. Föld és világ között a gondolat közvetít. Minél hosszabb az utazás, annál fájóbb, hogy mozgássá kell válnunk, mivel még nem vagyunk az!”
Az angyal: a gondolat. A gondolat, mely szárnyakon repül, legyőzi a földi, a visszahúzó erőket, és a hétköznapiból kirepít a kozmikusba. Lehetséges ez?
Klee-nek mindenesetre sikerült. Miközben testnedvei elapadtak, bőre lassan kiszáradt, előbb holdkőzethez, majd pergő homokhoz vált hasonlatossá, a halál közelében 1939-ben s 1940-ben teremtett angyalaival átlépte az átléphetetlennek tűnőt.
A judaizmus szerint minden angyal egy égitesthez kapcsolódik (például Gábriel a Holdhoz, Rafael a Merkúrhoz). Klee angyal-fejei is nap-hold-égitest utalások. A teljesség, a kozmikus egész oly egyszerűen s magától értetődő természetességgel van benne ezekben az alapformákban, mint a négy-ötéves gyerekek rajzaiban, akiknek mindenható a fantáziájuk, s képesek „racionalizálni” a kozmosz, s benne a nap-hold és önmaguk összefüggését. Ezek az égitest-fejű angyalok is racionálisan, tényszerűen, egyszerűen vannak benne a nagy egészben, valóságosan létezőkké váltan.
A festett Törekvő angyalon balra fent a hold karimája. Az angyal arca kőzetszerű, fekete szemüregei holdkráterek, szárnyai éles hegyikristályok. ,,Minden tele van istenekkel”, vallja Thalésszel Klee. S ő valóban mindent átszellemít: növényeket, csigákat, vizeket, házakat, s nála valóban minden mindennel összefügg. Szükségszerű tehát, hogy angyalainak köze van az égitestekhez és a kőzetekhez is (lásd még az Angyalok sziklája rajzot is).
fénylik, bizakodik
Az Angyal tele reménnyel nap-telehold arcát kissé felfelé fordítja. Jobbra, felfelé, profilban: az irány is a jövő felé fordulást jelzi. Két pontszemecskéje ragyog (a többieknek vagy nincs szembogara vagy vessző-vonal), sőt még két orrlyuk-pontocskája is (a többieknek vagy nincs orra vagy csak hosszú, éles vonal) fénylik, bizakodik. S mintha a száj vonala is mosolyra húzódna. Ő ugyan bezárt szárnyai közé, de lát valamit, ami reménykedésre, csaknem derűre indítja. Szólalj meg — kérlelnénk —, de az égi szféra felé figyel. Hirdesd tiszted szerint a számodra láthatót, számunkra megfoghatatlant, mondanánk, de hátat fordít a földnek, s valami magasabb rendűre függeszti tekintetét. Talán magát Istent látja, aki még Ábrahám meglátogatásához is angyalainak alakját öltötte magára.
Az 1940-ben festett A halál angyalán maga az angyal a bal sarokban, fent: két óriás, ovális, fekete lyuk a szeme. Mintha el akarná rejteni, amit lát, amit tud: a szörnyűséget.
Európát 1939 szeptemberében lángra lobbantotta a háború. Klee életéből már csak hónapok vannak hátra. A Halál angyala merően néz és várakozik. Nyitott sírgödör fölött lebeg, s hipnotikus erővel vonzza a tekintetet hol saját fekete lyuk szeméhez, hol az ötszög alakú, szabálytalan fekete lyukhoz, melyet lilásszínű szélén még egy fekete kontúrvonal keretez. Zöld, sárgászöld ciprusfák kísérteties fényben. Irreális színek és formák; megül a rettenet a pasztellképen. Több mint az egyedi halálfélelem. Henoch Apokalypsiséből kell idéznünk az arkangyalok beszélgetését: „Abban az időben Michael azt mondta Rafaelnek, és így szólt: A szellem ereje elragad engem és szívem ég az ítélet súlyának és tüzének hallatán. Ki tudja ezt az ítéletet elviselni és kicsoda az, aki nem omlik le előtte? Michael pedig ismét így szólt Rafaelhez: Kicsoda ez a lény, aki szívében nem érzi magát vétkesnek és akinek belseje nem reszket az ítélet szavának hallatán? Milyen borzasztó ez az ítélet, ami így kimondatott és amit végre kell hajtani!”
A Komoly tekintet — ugyancsak 1939-es akvarell és enyvesfesték — a Kháron ladikja. Fekete sík háttér előtt egyszerű, geometrikus formák. Alul szürkés-kékes, hold-karéj csónak lebeg, úszik a semmiben, a Styx folyón. Rajta sárgászöld félhold támaszkodik egy vékony testű, nagy fejű figurához, melynek arcában mindössze két fekete lyuk, mint az angyal-fejeken. Angyal-kép ez is, még ha önarcképnek is tekinthető. Átkelés az életen, átlebegés a visszatérhetetlenbe, nyugodt, méltóságteljes elfogadása a semminek. Amit halálnak hívunk.