ORSZÁG LILI MADONNÁI

A falakon, a kváderköveken — melyekből a festmény felépül — a héber, kopt, ógörög, perzsa, hindu betűtöredékek között megjelenik a Madon­na a gyermek Jézussal. A Falakon, melyeket az Ószövetség tanúsága sze­rint Nehémiás újraépített az ellenséges, gúnyos piszkálódások közepette is, a rombolás, a pusztulás és a mindig újjászületés küzdelmében (a meg­maradás fenyegető bizonyságtételeként) fellelhető minden, ami nyomo­rúságos hétköznapjaink fölé emel.
óvta teste melegével
Természetes hát, hogy az Ország Lili Falakon megjelenik a Falak közelében keresztútját járó, akit nem messze a Faltól fogad ölébe még egyszer — utoljára — a keresztlevétel­kor az Anya. Egykor Bethlehemtől Egyiptomig s vissza úttalan utakon, a sors által kijelölt labirintusjáratok elején ugyanúgy szorította karjaiba, óvta teste melegével a Gyermeket, mint a kapuk bezárulásakor a 33 évest, hitébe kapaszkodva az utolsó földi találkozás ke­gyetlen perceiben.

Ez is Jeruzsálemben történt. A Falakra tehát, melyre kezdetben Ország Lili a kabalisztikus, gnosztikus és misztikus tudást hordozó betűket véste, a gyermektelen asszonynak oda kellett látnia előbb-utóbb a Gyermeket az Anyával. S akitől sorsa megtagadja, hogy ugyanúgy hallhassa a kettős szívdobogást, annak megadja a teremtés kegyelmét: a Falak­ba a Madonna- és Krisztus-sors belelátásának képességét.

Mindnyájunkban ott él — előhívhatóan — az anya, és a belékapaszkodás emléknél erő­sebb képe. S a keresztény hitben, az európai kultúrában is ott létezik Mária a gyermek Jézussal: templomok falán, ikonokon, múzeumokban, nyomatokon, imakönyvekben, s így öntudatlanul elraktározva egész képzeletünkben. S a hatvanas évek végén, a hetvenesek elején ott él a kortárs képzőművészet kiüresedését, minimál programját tudomásul nem vevő, a művészet szakrális lényegében hívő Ország Lili falain.
hiszi és hinni akarja
Némelyik falrészletből úgy bontakozik ki, mintha a faltöredékből akarna egyszerre több megjelenésben is életre kelni. Némelyik falrészleten csak árnykép, lenyomat, a vala­mikori ottlét tanúbizonysága. A mindenütt jelenvaló, a mindenkor jelen lévő transzfigurációi. A metamorfózis különös pillanatai. A festő még látta, még éppen megragadhatta s láthatóvá transzponálta. S most a néző is látja, mert tudja, mert emlékezteti a kép, mert hiszi és hinni akarja. A művészetben éppen ez a csodálatos: mirákulum. Ott sincs s mégis valóságos, körvonalaiból is ráismerhetünk. Az alakzat, a forma magában való, s csak az lehet, ami, semmi más. A gyermek, aki felnő a megváltó halálhoz, a halál utáni meg­váltáshoz, s a mozdulat, mely mindennapjainkban ezerszer ismétlődve is felemel, méltó­vá segít, hogy részesüljünk a megváltásban.

A barna, zöld, kék, fehér, szürke s óarany Falakon barna, zöld, kék, fehér, szürke s óarany Madonnák. Van még remény. A festőnek saját lelki és morális energiából kell annyi készlettel rendelkeznie, hogy meggyőzően hasson mindaz, ami ebből a felületre kerül. A kor, amelyben alkot, megkérdőjelezte a teológiai és a tudományos bizonyosságo­kat egyaránt, és a morális kontrollt nyújtó intézmények már nem, az idő méhében (az avantgárdban, az új ideológiákban stb.) vajúdó értékek még nem elég erősek ahhoz, hogy tartást, biztonságot adjanak az egyénnek.

Visszatérés a régi hitekhez? Visszatérés is, ám főként a régi alkalmassá tétele a jelenre. A mában való érvényesség próbálása zajlik.

Mindezt redukált festői eszközökkel, a kor nyelvének megfelelően adja elő, miként a költő Pilinszky vagy a zenész Steve Reich: kevés szóval, hanggal, illetve színnel, formá­val, de a monotónia, a monokróm színvilág, a csökönyös, már-már kényszeres repetíció gyomorszorító hangsúlyosságával, puritán szenvedélyességgel.
nagyvárosi mikrokozmosz
A hiátus, a majdnem teljes csend látható a láthatóan üres kváderkövek, a Fal madonnák nélküli részein. A fal gyűrődései, repedései, a kopások, hézagok: szünetek a folytonos­ságban. A majdnem semmi, az unalomig megszokott látvány a városi szemnek: házfal, tűzfal, kerítésfal egyhangú szürkéi, barnái, járatai; pergő vakolat, hámlás, horpadások, a füst, a csorgó esőlé, a kipufogógáz, az elnyomott csikkek, a ragasztás, az ütések áruló nyomai. Nagyvárosi mikrokozmosz. A málló, omló felület ezeken a festményeken szak­rális tartalommal telítődik: ez is metamorfózis. A koszlott, végtelen utcai falak Fallá sűrű­södnek.

Jeruzsálemben vagy és a Klauzál téren, a Via Dolorosán és a VIII. kerület sikátoraiban egyszerre. Tágul és szűkül a tér s az idő, attól függően, amennyi befogható egy embernek a tudatába, képzeletébe. Az aktuális és a mitikus összefonódása látható. Kihalt esti utcák, tompa hajnali sikátorok csendje. A megváltásra, a megszületőre hol lenne nagyobb szük­ség, mint éppen ebben a közegben?

Szó nincs piszchologizálásról, moralizálásról, sem az esztétikum álarcába bújó deko­ratív hatásvadászatról. Nem a képek érzelmesek, hanem a nézőben türemkednek fel aka­ratlanul is bánatai, szorongásai, sérelmei, az anyja és a gyermeke, saját gyermekkora és a mennyei Gyermek, hitetlensége és hinni akarása, hűtlenségei és hívő lényege. A csend, a hallgatás figyelmeztető erejével megszólító képek: üres kváderkő, még egy, meg még egy, még két sor, több sor egymás fölött. Megkopott felület, töredezett, idő-marásos.
a vala­ha lesz
Az ismétlés: megerősítés, a jelen lét bizonyossága. A falakon nem a valóságos Madon­na látható a Gyermekkel, ahogy azt szerencsésebb korszakok festményein átélhetően, hihetően, kézzel-szemmel tapinthatóan látjuk, hanem a lehetséges, a valaha volt s a vala­ha lesz borzongató reménysége. A megsokszorozottság mégis fogódzókat nyújt. Ha volt — a lenyomatok, a kontúrok ottlétét bizonyítják, — ha lesz — a kibontakozó, életre kelő, felismerhető formát öltő alakzatok minden kétséget eloszlatnak —, akkor van is, lennie kell, ha létezését csak a megsejtések, az emlékek és a reménykedések bizonytalan közege hordozza is.

Az is lehet, hogy a megfestett falakra az emlékezet tárházából segítségül hívott ikon- Madonnák, reneszánsz-Máriák, olajnyomat-Szűz Anyák kerültek, de nem mint valósá­gos objektumok, hanem mint emléknyomok: a feledés, az eltávolodás s a mégis megőrzés rejtjeles változataiban. A számos egyedi, megnevezhető képből (a Cimabue, a Feofán Grek, a Leonardo Madonnája) és a számtalan, megnevezhetetlen másolatból, metszet­ből, nyomatból, lakások falairól, imakönyvek lapjairól sorakoznak ott a festett barna, homokszín, arany, szürke kváderköveken a hajdan volt s a még meg sem született, de majd ezek nyomában megteremtődő ábrázolások.
fájdal­mas eggyé lényegülve
S ami mégis egészen más — természetesen magán az alapformán kívül is —: a két figura teljes egybeolvadása, összeforrottsága a falból kibontakozó, az alakot öltő megjelenítés­kor. Az Anya és a Gyermek duálegysége (amit Freud és Simmel, a pszichológia és a szociológia csak e század fordulóján fedez fel, s a ráismerés valóban reveláció értékű, az ott van már megfestve a korakeresztény katakombafestészetben és az első ezredfordu­lót követő egy-két száz évben az égő színű, katalán fatáblákon: minden emberi kapcsolat alapmintája: az anya-gyermek kapcsolat). Ez az elválasztásra ítélt szoros egység fájdal­mas eggyé lényegülve kísérti Ország Lili Madonna képein a lehetetlent.

Mindenképp e kettősségben, kettős kötésben: a volt és a lesz türelmes megpróbáltatásai közepette.

A lenyomatát itt hagyó, ha már annyiszor életre kelt, ahányszor nyomot hagyott, bármi­kor újra eljöhet. A képek egyikén, másikán tetten érhető az a pillanat, ahogy leválik épp s elhagyni készül a Falat, amelyből kibontakozik.

A „van” hiányát pótlandó festi meg a voltat és a lehetségest, az árnyat, a lenyomatot s a megformálhatót. („Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág” — olvassuk József Attilánál.) A „van” e festményeken a „nincs”, mint a hatvanas években s még a hetvenes évek elején is annyiszor a pszeudo-festészetben, pszeudo szobrászatban. Csakhogy amíg azokban az üresség tragikomédiája, Ország Lilinél a bizonyosan volt, elveszetten is megőrzött szomorúsága s a lehetséges ígéretességének fájdalma közötti egyensúly keresése mutatkozik meg. A „csak ami nincs” irtóztató, förtelmes igazságával szemben a drámai felmutatás: ha volt a volt, ha lehet a lesz, akkor a jelenlegi pszeudo — a van, a kibírni nehéz, múló átmenet. Következésképpen a jelen az, ami nincs, a volt és a lesz az, ami van. A múlt bizonyos, a lesz lehetséges, a van átvészelendő. S átvészelhe­tő, amíg nem tűnnek el örökre a Falon megtörtént foltjai, kontúrvonalai, s amíg a jelen kikapcsolása ellenében is zajlanak a metamorfózisok.
kontúr
Miért volt szükségünk évszázadokig, hogy festményekről vésődjön belénk az isten-Anya, karján az egyetlenegy isten-Gyermekkel? S Ország Lili miért nem kettősüket fes­tette szemtől-szemben, miért többnyire kontúrjukat?

Amíg az Anya és a Gyermek benne volt hitünkben, az ikonokban, freskókban, metszetekben, a látvány közelsége erősítette, fegyelmezte hétköznapjaink nehézkedéseiben is szeretetünket, melengette szívünket komor óráinkban is, a fohász elmaradása idején is. Hittünk, mert láttunk, láttunk, mert hittünk.

Az ember — talán mert verejtékével szerzett munkára s fájdalmas megszületésre kárhoztatott — örök tamáskodó. A faragott képek kezdeti tilalmát megszegve a festményekkel is folytonos kételyeit álcázza, kompenzálja. Megszámlálhatatlan variációban kény­szerül újra s újra megfesteni, megfestetni a történet legkezdetét is: a fogantatás ígéretét angyali üdvözletként, a megszületést a három-királyok imádása fényében és emberi lé­ny- egünknek is a leglényegét magában hordozót: a mindenkori anya-gyermek kapcsolatot a kortalan Mária és a még valóságosan kisded Jézus fenséges összetartozásában.

A fohász, mely az ábrázolttal, megfestettel, kifaragottal bizonyosabbá tett képzeletbeli­hez szállhatott — bármikor, bárhol, bármilyen szituációban, lehetővé tette mindennapi kínlódásainkban zártságunk idő- s térbeli megszüntetését, ha másként nem, hát fantáziában. Az ima kiemelt a hétköznapok terrorjából. A „Mária segíts” a megszólítás, a meg­nevezés bizonyosságával a megboldogult lélek enyhülését szolgálta. A történet — Máriáé és Jézusé — elviselhetőbbé szelídítette a csaknem elviselhetetlent. Leválasztódásunk, magunkra maradásunk, túlélési stratégiánk, elmúlásunk tudása, valószínűsíthetően: minden, átitatódva a szakrálissal, elbírhatóvá nemesült. A művészet a szakrális ceremó­niák része (ha nem az, akkor dekoráció, presztízs vagy egyéb külső funkciók kielégítése).
maga a Fal
A zsidó-keresztény Ország Lili, aki az ősi és ókori kultúrákban is otthonosan mozog (egyiptomi masztadák, krétai labirintusok, héber papírusztekercsek, perzsa és kopt feli­ratok, jelek) s azokból is átmenti a ma útvesztőiben kalauz nélkül tévelygők számára az alap és örök mítoszok segítő értelmezéseit (Gilgames, Thészeusz, Krisztus és Ariadné, Flóra, Mária és a kapu, a betű, a kereszt s maga a Fal, ez utóbbi mindig minden festmé­nyen), az Ikon, Ikonok, Ikonosztáz, Ikonfal főcímeket viselő (s némelykor: Fehér kép Madonnákkal, Szürke köves kép Madonnákkal, Arany-barna Madonnák, Kék-zöld Ma­donnák, Áramkörös ikonfal Madonnákkal alcímekkel is pontosított) képsorozatán nyil­vánvaló vallomást tesz.

Ország Lili leggyakrabban reprodukált, idézett festménye az 1967-ben festett A román­kori Krisztus; a kép aranymetszés pontjában az egyik kváderkövön a chartres-i felmutató kezű, trónjáról áldást osztó és megnyugvást adó, ember feletti szépségű feltámadottal, a 33 évesen örökre fiatalnak maradott Krisztus. A kép jobb sarkában egy másik faltöredé­ken a Madonna s a gyermek árnyképe. Már az 1958—1963 közötti ikonsorozatában is megfestette a Történet egyes állomásait: az Olajfák hegyént, a Veronika kendőjét, a Piétát, a Corpust, a Harmadnapot (Húsvét vasárnap) — az események megjelölései képcím gyanánt szerepelnek.

A Madonna a gyermekkel-ből — eddigi ismereteim szerint (az oeuvre-katalógus most készül) — 24 festmény, olaj-farost, olaj-papír kép készült. Két tucatból álló sorozat, melynek egyes darabjai különálló, egyedi entitások, ám amelyek mégis részei az egész­nek, egymással is szoros kapcsolatot tartanak. Szinte hangzásbeli a kontaktus: ugyanaz a szólam más-más variációban.
ragyogtat
Két-három, legfeljebb négy szín az egyes festményeken. Barna két-három árnyalatban, szürke ugyanígy vagy kék-zöld, barna-fehér, barna-fekete, barna-óarany. De milyen bar­nák, milyen szürkék vagy milyen feketék, kékek! Mintha távolról, de merőlegesen vakító mediterrán napfény ragyogtatná fel az ódon köveket, a ki tudja hány rétegű Falat, az átha­tolhatatlan kemény háttéren a lebegő, a vagy már nem létező, s vagy még nem létező, de mindig pontos kontúrú összeolvadt, eggyé vált vagy még nem elkülönült kettőst, Mári­át a hozzá tapadt Gyermekkel.

Ország Lili Madonnái a hitetlenség kiúttalansága, az értékvesztéses kor zsákutcái, a mindenütt erőteljesen jelen lévő börtön- és gettófalak, az elsivárosodás falai ellenében kínálják a lehetséges átalakulást. A lélek metamorfózisát.

felső kép | Ország Lili: Zöld falak