JÚDÁS CSÓKJA
1990 tavasz

Két egymásnak feszülő arc, összekapcsolódó tekintet. Az egyik férfi egyenes tartású, izmos nyakán épp csak annyit mozdul a fej, hogy a nála alacsonyabbnak pontosan a szemébe nézhessen. A kisebbiknek szinte nyaka sincs, lendületesen átfogja a szép arcú erőteljes vállát, köpenye redőkbe ráncolódva tehetetlenül hullik alá.
Emberarcok szoros gyűrűjében vannak, mégis mintha csak ketten lennének abban a pillanatban, a 33 éves férfi és a még kamasz fiú.
már-már sematikus
Giotto a szélsőségesen ellentétes megoldást választotta. Talán nincs is a festészet történetében még egy ilyen gyönyörű Krisztus-arc, és talán nincs több ennyire csúnya Júdás-arc. Már-már sematikus szembeállítás. Magas, tiszta, világítóan értelmes homlok szemben az alacsony, majomszerűen előreugró homlokkal; egyenes, hangsúlyos, görögös, érzéki cimpájú orr, a másiké rövid, görbült, a cimpáknál kicsit megnyomott; a szabályos száj fölött férfias bajusz, a csókra készülőnek alsó ajka előreugrik, felső ajka felhúzódik, elmosódott, koszlott bajusz-kezdemény. Kontúros, nyitott, feltűnően szép formájú szemhéjban a kicsit előredomborodó vakító fehérjén nyugodt, éles szemgolyó, míg a másiké mélyen ülő, az orr és homlokcsont közé rejtett a csaknem sunyi szem. Mediterrán finom bőr, hosszú, rendezett hajkorona, emez sötétebb bőrű, tisztátalan, haja rövid, tömött, tömör.
Fejformájuk is élesen különböző. Krisztus koponyája: félkörbe, pontosabban félgömbbe illesztett háromszög. Mindketten profilban láthatók, mint az egyiptomi falfreskók figurái. A magasabbik külső fejkerülete és a homlokától füléig szaladó haj kontúrvonala a félkör, amit még megerősít a fej fölött háromnegyed ívben látható glória, egy másik külső kör részlete, s a nyakát szabadon hagyó görögös ruha köralakú nyakszegélyéből egy ívnyi. A Krisztus-fej gömbjét két kör veszi körül. Az arc egyenlő oldalú háromszög a hajtól és a szakálltól keretezve. A szabályossal szemben ott a szabálytalan. Kisebb kör formájú, lapított, hátrafelé elnyújtott koponya, az arc előreugrik (a köpeny gyűrődései a nyaknál, a háton itt is megismétlik az arc alakját). Krisztus koponyaformája félhold alakú és körülötte az aranyosan fénylő glória: napkorong. Ráadásul a füle kagyló formájú. Kell-e ehhez bármi magyarázat? Nap-hold világmindenség és a kagyló az élet, a megszületés.
A Jézus-történetekben három Júdás szerepel: Júdás Tádé, Júdás, aki Jézus rokona (tőle maradt ránk a Szent Júdás levele), és végül a karióti (a legtöbb kéziraton iskarióti) Júdás, az apostolok listájának végén. A jó és a Jézussal azonos vérből, családból származó mellett harmadikként a rossz, a hitetlen, a kapzsi Júdás, aki az árulás előtt már kivett pénzt a közösből. Júdás ugyanúgy részesült az utolsó vacsorán a főétel előtt megtört és a tanítványoknak sorban odanyújtott kenyérből, azaz a krisztusi test darabkáiból, mint a többiek. Az utolsó vacsorán Jézus háromszor utalt névtelenül az árulóra: „Aki kenyeremet eszi, sarkát emelte ellenem”.
izgatott mozgások
A túlságosan evilági Júdás fogja át a testileg is a többiek fölé növő Krisztust: az adakozót, a hívőt, a nem csak e világit. Júdás ösztönlény, hirtelen cselekvő, meggondolatlan, tudattalanja irányítja, és földi sikerekre vágyik. Jézust felettes énje vezérli, szorosan kötődik az Atyához, fénylő intellektusú, de e világi is, másként hogyan érthetné meg az embert, Júdás iszonyú tettének szükségszerűségét. Egész testtartása nyugodt, erőteljes — Júdás teátrális mozdulata, furcsa szögben előredőlő teste bizonytalanságot jelez. (A kép egészén nyugtalan, izgatott mozgások láthatók, a kezek, karok összevissza lendülnek, az arcok hol megdermednek, hol előrelendülnek, a szemek majd kiesnek üregükből, a lándzsák és a fáklyák fenyegetően merednek a két ember feje körül).
A kép bal oldali aranymetszés tengelyében kimagasodó Krisztus-nyak fedetlen; a festmény balra tolt centrumában a fejjel együtt világít. Ez a nyak egy mesteremberé. Testes, szokatlanul erőteljes (mint a majdani kereszténységet megújító „vastag nyakú” kálvinistáké). Júdásnak mintha a vállából nőne ki a feje. Ez az ember rejtőzködik: mélyen ülő, alig nyitott szeme mögé meg a zárt köpenybe. Jézus nyaka és arca védtelen, kiszolgáltatott, de védi saját ereje. Vörös-kék (tűz-víz) ruházatán a nyaknál egy aranyszegélyen arany arabeszkek: a görög meanderekre emlékeztetnek, vagy inkább titkos írásra, rejtjeles üzenetre. Júdás köpenye sárgás, barnás, földszínű.
A hajuk színe egyforma. De micsoda különbség a formában! Jézusé hullámokban folytatódik a válláig. Júdásé vaskosan, durván ér véget a tarkóján.
Milyen egyszerű volna, ha annyival elintézhetnénk, hogy az európai szépségeszmény az egyik oldalon, és a csúnyaság, elvetemült gonoszság a másikon. A felületes néző a kontrasztok alapján talán le is egyszerűsíti a látványt. Egy férfi és egy kamasz áll egymással arcközelben, testközelben. Lehet, hogy nincs is közöttük olyan nagy korkülönbség. És mégis. Az egyiknek kiállása van, sugárzó, valaki: a testtartása, a koponya íve, az arcformája, izzó és szomorú szeme azonnal magára vonzza a tekintetet, kiugrik a többiek, az egyáltalán nem jelentéktelen mások közül is. Júdás testformája, arcéle, fejalkata elmosódottabb, bizonytalanabb. A soha meg nem érő, fel nem növő, férfivá nem váló, lázongó kamasz kontúrtalansága. De nem ez a fő különbség, bár a zavarodottságra épp elég ok a másik férfiassága, ereje és erélye. Júdásé a folytonos bizonyosság-keresés közepette állandósuló bizonytalanság, a szorongás, a kishitűség.
reménytelenül buta
A legnagyobb baj Júdás butasága. Ez az arc a reménytelenül buta, korlátolt, felnőtté válni soha nem tudó ember arca. Az értelem-nélküliségé. Ez a kontrasztok lényege.
Talán azért a legszebb, legtisztább Krisztus-arc Giottoé, mert a legértelmesebb, a leggondolkodóbb. A legáthatóbb, de nem az áhítattól, nem a hittől, nem az áldozatvállalástól, hanem az okosságtól, a megértés türelmétől. A fürkésző, lassú, mély tekintet a szenvedélyektől feldúlt, a bizonytalanságtól megzavart szempárban megtalálja a magyarázatot. A butaságból fakadó tehetetlenséget, a döntésképtelenséget, a sodródást.
Nem egyenlőek az esélyeik. Az egyiket keresztre feszítik, hogy sorsa beteljesedjék, hogy feltámadjon, hogy a lelkekben időtlen időkig tovább éljen, a másikkal még a rómaiak se állnak szóba, még a 30 ezüst tallért sem fogadják vissza, még a fa is tiltakozik, melyre felakasztja magát.
Krisztus, a Jahve fia, a szelíd uralkodó és az ártatlan szenvedő, a megváltó, a közvetítő Isten és ember, az égi és a földi világ között, egyben a hellenisztikus zsidóság mitologémái szerint a „Logosz”, az ,,Anthróposz” (az égből jött ember), az „utolsó Ádám”, „isteni ember”, az abszolút etikus lény, a csodatevő (ez utóbbiak a platonikus misztika mitologémái).
Két mediterrán arc. Két európai zsidó arc keleti beütésekkel. Jézus szeme olyan, amit tipikusan zsidónak szokás mondani, de Júdás orra is olyan, amit karikatúraszerűen zsidó orrnak csúfolnak. A két arc a zsidókról mondott filoszemita (okos, elmélyült, intellektuális, szomorú, érzékeny, bensőséges, Kelet és Nyugat között közvetítő stb.) és antiszemita (ravasz, kapzsi, harácsoló, piszkos stb.) vélekedések tükörképe, a két végletes megközelítés megjelenítése. Jézus is zsidó, Júdás is zsidó.
érzelmi újraértelmezés
A festmény keletkezésének időpontja az 1300-as évek eleje, még messze a reneszánsz, de csíráiban már itt fellelhető. Hiszen Giotto Jézusa maga a Logosz emberi testtel egyesítése („testet öltés”). Ő nem az a Krisztus, aki Máténál a Getsemáné-kertben még így imádkozik: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely”, hanem az a Krisztus, aki a 6. századi bizánci költőnél, Rómanosz Melodosznál már keményen szól: „Kezdettől fogva így akartam”. A ferencesek, akik számára Giotto freskói készültek, a Biblia érzelmi újraértelmezésének szükségességét hirdették.
Krisztus háta mögött a képen csupán hat személy van, közülük csak négynek látszik az arca. Júdás mögött tizenegy arc és az arc nélküli súlyos, fenyegető tömeg. Jézus önmaga van, Júdás a többiek kíséretében. Júdás, a manipulált, Júdás, aki fél, mert félember még a tömeg támogató gyűrűjében is.
Sokféle Júdást hívott elő, keltett életre a festők fantáziája. A megátalkodott gonosztevőtől, ördögi lénytől az intellektuális kételkedőig, bizonyságkeresőig, a szerepre kijelölt, kiszolgáltatott végrehajtótól a szerepet önként, tudatosan vállalóig, az egyenrangú félig, akinek döntése nélkül nem fejeződhetne be a történet. Gyakran Krisztus a kiszolgáltatott, az áldozat, a szelíd, megbékélt vállalkozó, és Júdás az erősebb, a tekintélyt sugárzó, az ellentmondásra serkentő, a mítoszt megfordítani akaró, „a másként is lehetne, változtassunk együtt” magatartás kezdeményezője.
Giottónak igaza van
Pedig ha átgondoljuk az esemény-láncot, ha újra olvassuk a négy evangélista szövegeit, és pontosan követjük az apokrif iratok körülményeskedő sorait, könnyen belátható, hogy Giottónak igaza van. Krisztusa a szépséggel és művészi tehetséggel megáldott Dávid leszármazottja, az Ariadné-fonalat kiérdemlő Thészeusz közeli rokona. A megkísérléseket és hányattatásokat vállaló, gondolkodó, töprengő és megnyilvánulni tudó ember. Ő Dániel is, aki olvasni tudja a falon a láthatatlan írást.
A másik a sodródó, tengődő butaság, a méltóságos emberi létezés alatti létbe zárt. Kiszolgáltatottja ösztöneinek, indulatainak, hullámzó kedélyállapotának, szélgyorsan váltakozó közérzetének. Ez nem is az együgyű, szelíd butaság, az oktalanok békességessége. Ez fárasztó és megterhelő butaság. Az egyensúlytalan emberek butasága. Dávid szomorúságának és Thészeusz bűnbeesésének okozója. Krisztus türelmét is próbára tevő. Tömény és kimozdíthatatlan, megváltoztathatatlan butaság. Reménytelen. És elviselhetetlen.
Góliát és a Minotaurosz legyőzhető. Az egyik csak egy hencegő, nagyképű, bikaerejű hústömeg, az örök katona, aki szinte sajnálatra méltóan kiszolgáltatott, hisz elég egy parittyányi okosság tehetetlen, kolosszus lénye ellenében; a másik szükségszerűen, eleve halálra ítélt, vadságában a végzete, tabukat sértő őslény, lényünk mélyén elfojtottan élő titkok hordozója, ő is kiszolgáltatott, hisz elég egy kötél, kötelék, hűség és árulás kolosszális lénye ellenében. Dávidnak és Thészeusznak eszközei és társai voltak.
A sötét butaság ellen az igaz ember eszköztelen, s ha szemtől szembe kerül vele, végletesen társtalan, irtóztatóan süket magányba kényszerített.
itt szaladgál körülöttünk
Mi történhetett Firenzében vagy Padovában 1305–1309 között, amikor Giotto megfestette ezt a Júdást és ezt a Krisztust? A Szent Ferenc prédikációitól megtérített Giotto mitől láthatta meg a szörnyű lényeget? Hogy Júdás nem kisstílű árulkodó, nem pénzsóvár kíváncsiskodó, nem a kísértő, nem a gonosz, hanem egész egyszerűen egy buta ember, egy a milliók közül, aki itt szaladgál körülöttünk, látszólag ügyeket intéz, tesz-vesz, fontoskodik, látszólag ott van, jelen van, benne van a történésekben, valójában behelyettesíthető, karakter nélküli, butaságra ítéltetett, s épp butasága élteti. S e masszív, áthatolhatatlan butaság, „a teszi, de nem tudja, miért” által válhat partnerré, tényezővé, sorsbeteljesítővé.
A szótlan, szelíd butaság bűntudatot ébreszt, segítőkészségünkre apellál, megmozgatja emberségünket. E kínos, zavaros, már-már agresszív butaság próbatétel a környezet számára. Ez elől nem lehet menekülni, szemlesütve kitérni.
Ezért e hosszú, súlyos, töprengő, elszánt szembenézés. Krisztus rezzenéstelen szeme. Amint belemélyeszti árkos, karikás, gyönyörű tekintetét a zűrzavaros, tisztátalan, mélyen ülő szembe, közel engedi szigorúan zárt, elszánt ajkához a másik fecsegő, csücsörítő száját. Okos, ezer kérdéstől izzó homloka moccanatlanul és nyitottan várja és viseli a másik kezdeményeit, megszólalásait. Tűri az áruló érintést, a látszat-ölelést, azt a mozdulatot, amely leleplezi a butaságot.
egyedül vannak
Nincsenek egyedül, és mégis egyedül vannak. Abban a pillanatban ez csak kettőjük magánügye, előzményektől és következményektől elzárva addig, amíg a többiek nem lépnek közbe. De itt és most a meghökkent tanítványok is csak staffázsfigurák, s a fenyegető arcélű zsoldosok is csak keretül szolgálnak. Persze ott a szemben álló két csoport a képen, s ez jól van így, de a tény csak egymásrautaltságukat, a közöttük történés jelentőségét, együvé tartozó magányosságukat hangsúlyozza.
Ők ketten vannak ebben a pillanatban. Az átmenetileg elbukó értelem s a gyakran győzedelmes butaság, a kitartó okosság és a veszett ostobaság.
Az egyik számára ez a találkozás a tudás bizonyossága, a másik számára a további ismeretlen. Csakhogy ez az ölelés mindkettőjük romlását hordozza. El kell még hangoznia a legszömyűbb mondatnak — Éli, Éli, Lamma Sábahtani —, és be kell következnie mindkettőjük halálának, az egyik számára a következő történet kezdetének, a másik számára a megmásíthatatlannak. Dávid, Thészeusz, Krisztus feltámadnak. Júdás halála végleges.