Sipos Júlia

A HONI ROZSDA MEGFOGTA, MEGETTE

Beszélgetés Nagy J. Endre szociológiatörténésszel [1994 augusztus]

A HONI ROZSDA MEGFOGTA, MEGETTE
Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet,
Mert él basák és buták közepette,
Mert hiába lett acélból itt a szív,
Szép emberszívként szikrázni ha akar:
A honi rozsda megfogta, megette.
Ady Endre

JÁSZI OSZKÁR

A hazai szociológiatörténet főszereplői – Pulszky Ágost, Pikler Gyula, Somló Bódog – részt vettek a nemzetközi tudományos életben, publikáltak angolul, németül – mégis, amikor Jászi Oszkár 1905 márciusában Párizsban találkozott Émile Durkheimmel, keservesen tapasztalta, mennyire elzárt a hazai tudomány. Miért?

Jászi és köre itthon úgy vélte, az európai tudományosság ütőerén tartja a kezét. Érdeklődésük középpontjában az akkor még élő Spencer munkássága és a marxizmus állt, és a Huszadik Század be is mutatott néhány nagy nyugati szociológust. Persze a személyes találkozás más. Jászi Párizsban felkereste Le Dantec-et, aki szintén organikus szociológiát művelt, de ez a találkozás nem volt megrázó erejű. Jászi elmondta Durkheimnek, milyen nagyra tartja Spencer vallásszociológiáját, s ezzel olyan vitriolos kritikát provokált, amely aztán csakugyan sokkolta.

Durkheim ismert valamilyen magyar munkát?
a találkozás
Nyilvánvalóan nem. De Spencer varázsát is megtörte, mondván, korszerűtlen, alapvetően elhibázott az elmélete. A Jászi-levelezésből kitűnik, milyen mélyen érintette a magyar szociológia reprezentánsát. Szabó Ervinnek írta: ,,Durkheimmel való találkozásom sötét nap volt, mert tisztán láttam, hogy milyen szörnyen el vagyunk maradva. Egy egész sereg dologról mit sem tudunk, ami ezeket az embereket úgyszólván betölti.” Jászi külsőleg – és publicisztikájában is – robusztus embernek tűnik, valójában törékeny idegrendszerű, rendkívül érzékeny, s tudjuk, a találkozás után valóságos sírógörcsöt kapott. Úgy érezte, minden, amit addig csinált, irreleváns.

Ezt Eszme és valóság című tanulmánykötetében Ön Durkheim-sokknak nevezte. De merre tájékozódott eztán Jászi?

Ilyen sokkhatás után mindenkinek szüksége van egy terepre, ahová visszavonulhat és visszanyerheti az önbizalmát. A terep Jászi számára a marxizmus volt, amelyről korábban is írt. 1904-ben közreadott egy könyvet A történelmi materializmus állambölcselete címmel. Ebben a műben kritikusan viszonyul a marxizmushoz, s egy kompromisszumos parlamentarista technikát ajánl a munkásosztálynak, állítván, hogy a munkásosztály szintje nem teszi lehetővé egy gyár irányítását. Támadja Durkheimet és iskoláját, mert Durkheimék a marxizmust logomachiának, íróasztal mellett kiagyalt nézetrendszernek tartották, amely szükségképpen vált életidegenné.

wikimedia.org

wikimedia.org

De ha maga Jászi, s már Somló Bódog is kritizálta a marxizmust, mihez nyúlt akkor vissza?

Ahhoz a tételhez, hogy a történelem osztályharcok története, hogy a gazdaságnak fontos szerepe van a társadalom állapotában. S hogy miképpen támadja a Durkheim-iskolát? Durkheim egyik alapfogalma: a kollektív lélek. Ebben érez meg Jászi valami irracionálisat, s miután elolvassa a Durkheim-iskola vezető alakja, Mauss tanulmányát a primitív népek manafogalmáról, amelyben Mauss a fogalmat megragadhatatlannak tekinti, rámutat a francia szellemtől idegen antiracionalizmusra. De – és ez fontos – kiemeli és átveszi a társadalmi tény fogalmát. Durkheimnél ez azt jelenti, hogy a társadalomban vannak olyan kikristályosodott gondolkodási formák és cselekvési módok, amelyek mintegy kényszerítő erővel határozzák meg az emberek viselkedését.
tényorientáltság
E tényorientáltság vezeti a gondolathoz, hogy a szociológiának nagy elméletek gyártása helyett a tények felé kell fordulni. Egyik cikke végén ekkor kiemeli: ,,tények kellenek nekünk, és újra tények”. S miután a tényeket a magyar szociológus csakis a magyar valóságból merítheti, Jászi úgy véli, az a jó szociológiai munka, amely egy adott területen specifikus problémát közelít meg, s egyben általános érvényű felismeréseket is felmutat. Néhány reprezentatív társadalomelméleti műre hivatkozik, például Kropotkin A kölcsönös segítség című értekezésére.

S miközben Jászi ezt tanácsolja a magyar szociológusoknak, nagyon is gyakorlatiasan képzeli, hogy fel kell fedezni Magyarországot. Amikor később a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század történetére visszatekint, már múlt időben így fogalmaz: „Felfedeztük Magyarországot”. A gondolat a 30-as évek második felében, majd a 60-as évektől könyvsorozatban is testet ölt. Közvetve tehát Durkheim inspirálta.

S ekkor döbben rá Jászi, hogy nálunk a ,,specifikus” kérdés a nemzetiségi probléma?

Igen, és ennek a „rádöbbenésnek” a következménye fő műve, az 1910-es A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Itt valóban a tényekre koncentrál – a történelmi tényekre és a nemzetiségek aktuális helyzetére, valamint fontos javaslatokat fogalmaz meg. 1918-ban a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere lesz, ő tárgyal Aradon a román küldöttséggel arról, hogyan lehetne a románokkal együtt megtartani Erdélyt Magyarországon belül. Lényegében egy svájci mintájú kantoniális államszerkezetet javasol a románoknak – de már minden elkésett. 1918. december elsején kimondják Erdély Romániához csatolásának követelését.

Réthey Ferenc: A Magyar Szent Korona országainak etnográfiai térképe az 1880. évi népszámlálás adatai alapján. Budapest 1886, rajzolta Kogutowicz Manó, wikimedia.org

Réthey Ferenc: A Magyar Szent Korona országainak etnográfiai térképe az 1880. évi népszámlálás adatai alapján. Budapest 1886, rajzolta Kogutowicz Manó, wikimedia.org

Magyarországon a hetvenes években Jászi-reneszánsz kezdődött. Miért?

A gondolkodástörténetben vannak, akik egy gondolat radikális követésével érnek el eredményeket – például Heidegger –, mások különböző irányzatok szintézisére törekszenek. Közéjük tartozik Jászi. Két nagy társadalmi és politikai törekvést és két nagy teóriát akart összehozni.

Az egyik a haladás és a nemzeti kérdés – már korán Kölcsey szellemében fogalmazott a Huszadik Században a haza és haladás egyeztetéséről gondolkodva, vagy ahogy Litván György könyvének címe mondja: Szabad gondolat és magyar gondolat. Jászi meggyőződése, hogy Magyarországon társadalmi haladás csak a nemzeti kérdéssel összhangban valósítható meg. Elméletileg a reformkoriakhoz kapcsolódik, elsősorban Eötvös Józsefhez, s az ő állambölcseletéről írt tanulmányában elemzi, miként hamisították meg örökségét. 1908-ban jelenik meg Az új Magyarország felé című könyve, amely párbeszédes formában egy Nyugat-Európát megjárt, szocialista eszmékkel töltekezett ifjú vitája apjával, aki a régi jó deáki liberalizmus híve. A könyv végén az apa azt mondja, ez az ország kibírta a protestantizmust, kibírta a 48–49-es forradalmat és bukását, nem kell hát félnie a szocializmustól sem.
szabad, antietatisztikus, kooperatív
Másik szintetizálási kísérletét nevezzük polgári radikalizmusnak. Jászi megalakítja a Polgári Radikális Pártot, s ennek menetrendjében lényegében a szociáldemokrácia átmeneti programját vallja. Határozottan elutasítja – mindig – a forradalmi, bolsevik utat. A program három lényeges mozzanatot tartalmaz – s ezzel válaszolok a kérdésre, hogy a rendszerváltáshoz közeledve miért fordult az érdeklődés Jászi felé. Nos, Jászi szabad, antietatisztikus, kooperatív szocializmust javasol. A szabad azt jelenti, hogy érvényesülnek a polgári szabadságjogok, az antietatisztikus, hogy a bürokráciát és központosítást vissza kell szorítani, és helyette szakmai és területi önkormányzatokra van szükség. Végül a kooperáció kiemelése: újból marxizmuskritika is: az osztályharcos szemlélettel szemben nem az érdekellentétek kiélezését, hanem bizonyos együttműködés lehetőségét hangsúlyozza.

Az újrafelfedezésben Litván György és Gyurgyák János munkáit kell kiemelni – hanem visszatérve a szintetizáló attitűdre: mi lett ezeknek a törekvéseknek a sorsa? Tudjuk, Jászi emigrációban halt meg az Egyesült Államokban.

Jászi 1918 decemberéig volt nemzetiségi miniszter, aztán lemondott, mert nem sikerült megőriztetnie Magyarország területi integritását, s mert látta, Kun Béláék hogyan lázítják föl a kulturálatlan tömegeket. Mélységes csalódást okozott neki, ahogy a Nyugat-Európához közeledő, polgári demokráciát alakító Magyarországot a nagy nyugati államok cserbenhagyták. Mikor Kun Béláék jutottak hatalomra, Jászi emigrált. Először Bécsbe, majd 1926-ban az Egyesült Államokba, ahol a kis oberlini egyetemen tanított.

Kun Béla Csepelen beszédet tart a munkásoknak, wikimedia.org

Kun Béla Csepelen beszédet tart a munkásoknak, wikimedia.org

Nemrégiben arról beszélgettünk, milyen rövid idő alatt képes az ember elszakadni a hazai valóságtól. Ezeknél a nagy emigránsoknál viszont csodálom, hogy évtizedekig is napi kötődésben maradtak a szülőhazával. Pedig akkoriban még nem ilyenek voltak a kommunikációs viszonyok…

Kérdés, hogy miért. Erre talán Bibó tipológiája válaszol. Eszerint, ugye, a magyar valóság kialakítja a hamis realistákat és a túlfeszült lényeglátókat. Az előbbire a Tiszákat vagy Bethlen Istvánt hozza példának, mert nagyon leegyszerűsítve ez a típus képviseli a megbékülést a valóságnak állított igazságtalanságokkal. Például hogy Magyarország kénytelen közös államszövetségben élni Ausztriával s közben kiegyezni a szociális lehetetlenségekkel. Szubjektíve becsületes és haladó emberek lehetnek, de nem elég radikálisak a tényleges változtatáshoz.
furcsa kettősség
Velük szemben a túlfeszült lényeglátók azok az elmék, akik nem hajlandók elfogadni a valós helyzeteket. Lukács György például, akire Thomas Mann Wagnerről írt szavai érvényesek: „hatalom védte bensőség”. Az ő gondolataikat olyan morális kritériumok vezérlik, amelyek különcökké, extrém figurákká tehetnek. És ők azok, akiket a honi rozsda legelőbb megfog és megesz. Az emigránsok többnyire nem túlfeszült lényeglátók, de bizonyos tekintéllyel, elvbarátaikon keresztül befolyásolni tudják a hazai viszonyokat. Csécsi Imre például állandó levelezőpartnere Jászinak, és a Rákosi korszakig Jászi hat is a hazai politika alakulására. Furcsa kettősség tehát: az az értelmiségi, aki szorosan kötődik, ugyanakkor még sincs rögződve a magyarországi viszonyokba. Talán ők a politika szentjei. Én Bibó Istvánt is ide sorolom, aki belső emigrációba vonult, s ez – bár börtönt szenvedett – ugyanaz, mint a külső emigráció. Olyan elveket és etikai maximákat képviselnek ezek a gondolkodók, amelyek itthon nem érvényesülhetnek.

Max Weber kétféle etikát különböztet meg. Az egyiket úgy hívja, hogy érzületi etika, a másikat felelősségetika. Az érzületi etika alapján az az ember cselekszik, aki valamilyen elvet, eszmét követ. Jézus azt mondja a gazdag ifjúnak, oszd szét mindened, és ő szétosztja, de nem törődik azzal, hogy a szétosztásnak mi a következménye. A társadalom működésében például ilyesféle következmény lehet a kényszerrekvirálás, az erőszak – az igazságosság nevében. Az érzületi etika alapján cselekvő ember etikája: a szentek etikája.

Egy politikus – mondja Max Weber – csak a felelősségetika szerint dönthet, s nem hirdethet például erőszakmentességet, mert ha nem erőszakos, akkor őt is elpusztítják. A politikusnak mindig a következményekre is gondolnia kell. A kétféle etika abszolút ellentétben áll, de a politikus sem tud minden következményt kiszámítani, s így előfordulhat, hogy végül a megérzése alapján dönt. Valami megsúgja, hogyan döntsön, s ilyenkor bekövetkezik az ellentétek egyesülése.

Erre Weber Luthert említi példaként, méghozzá azt a pillanatát, amikor kijelenti: itt állok, másként nem tehetek. Ez a politikai szentek pillanata.

Jászi tevékenységét mindvégig a politikai szentek morális aspektusa jellemzi, s hiába túlfeszült lényeglátó, mégis szembetalálkozik a ténnyel, hogy a parlamentarizmusnak is vannak negatívumai. A tömegdemokráciákban sem érvényesülnek igazán azok a gondolatok, amelyek perspektivikusan, pártérdekek fölé helyezkedve próbálják elgondolni a világot, a teendőket.

Jászi ezzel eljutott napjaink égető gondjaihoz.

A nagy problémák című sorozatának egy darabjában, Az egyén mint tömegerőben ezt olvashatjuk: „a politikai érdekszervezetek egyre kevésbé elégszenek meg a szorosan vett politikai arénával, hanem a szellemi élet minden ágát kizárólagos monopóliumokba igyekeznek venni s azokban lehetetlenné tenni minden olyan eszmét vagy szintézist, mely pillanatnyi érdekeik vagy pártdogmáik szempontjából rájuk nézve veszedelmes vagy ellenszenves. Ez a tendencia ma már nemcsak a szorosan vett politikai sajtóra és propagandairodalomra terjed ki, hanem kezdi a tudományos, a művészeti és irodalmi sajtót, sőt a könyvkiadást is a hatalmába keríteni. Minél nagyobb és egyetemesebb egy gondolkodó, vagyis minél egyénibb és függetlenebb, annál közelebb áll a veszély, hogy a gépkezelők ellenszenvébe és ellenállásába fog ütközni. Ez azt jelenti, hogy nagy és jelentékeny gondolatokat is le lehet dorongolni és agyon lehet hallgatni, olykor generációkra. A fasizmusnak és a bolsevizmusnak minden vele ellenkező szellemi irtóhadjárata nem valami nóvum, hanem már régóta jelentkező közéleti tendenciák végletes érvényesítése a hazug közérdek vagy a hazug osztályérdek nevében, és egy olyan környezetben, amelyben a gép fő célja, a politikai ellenség gúzsbakötése, teljesen sikerült. De az igazi szellemiség kiirtásának vagy megrontásának a veszélye nemcsak ott fenyeget, ahol egyetlen gép van, hanem ott is, ahol néhány politikai monstregép működik az ellenvélemények ugyanolyan gyűlöletével, s ahol mind ritkább lesz azon fórumoknak a száma, melyeken a napi politikától független, vagy azzal ellentétes vélemények megjelenhetnek […]. A géniusz mindig annyira egyéni és egyedülálló, hogy szellemét bárminő politikai masina is akadályozza. És hogy nem szélmalmokkal verekszem, bizonyítja például a politikai irodalom története is, ahol oly úttörő szellemek, mint Proudhon, Dühring vagy teljesen elnémíttattak a szélesebb közvélemény előtt, vagy hozzájuk méltatlan kis szerepekre kárhoztattak.”

fortepan.hu

fortepan.hu

Ezek a politikai utak, illetve a Jászi képviselte moralitás mennyire szervesült a magyar társadalomban?

Az ilyen típusú politikai gondolkodók, mint Jászi, majd Polányi vagy Bibó, mindig is naivnak tűnhetnek. A szerepük azonban nem az, hogy ellenzéki vagy kormánypolitikát csináljanak, hanem hogy példát mutassanak, ideált adjanak arra, hogyan kellene az emberiség problémáit józanul rendezni. Jászi 1945 után hazatér, barátaival beszélgetve elkeseredik, mert nem tudja meggyőzni őket, hogy a berendezkedő kommunizmus ugyanazt csinálja, mint Kun Béláék. Csak ravaszabban, mert akkor diktatúrának nevezték azt, amit a háború után népi demokráciának – a demokrácia kiiktatását.

Így hát mégsem volt naiv.
fenntartja nézeteit
Ebben, természetesen, nem. Naivitása azt jelentette, hogy akkor is fenntartja nézeteit, amikor a realitásban nem mutatkozik lehetőség a kivitelezésre. Élete vége felé új tantárgyat talál ki: békeszociológiát, amely a háború okaival, a béke feltételeivel foglalkozik. 1944-ben az addig egymással is angolul levelező magyar emigráció visszatér a magyar nyelvhez, készülnek a hazajövetelre. Jászi látogatása után azonban ír Polányi Mihálynak, beszámol tapasztalatairól, benyomásairól, és a géppel írott levél margójára kézzel és angolul odabiggyeszti, hogy most vált véglegessé az emigrációja.

Az ötvenes években a természetjogra támaszkodó könyvet tervez, A tirannusok ellen címmel. 1956-ban nagybeteg, 1957 januárjában hal meg. Felesége Polányi Mihályhoz írott leveleiben újra és újra jelzi: „Oszkárt semmi más nem érdekli, csak Magyarország”. Amerikai tanítványa írta a nekrológját, s ebből is tudhatjuk, hogy az utolsó időkben csak akkor vidult fel, amikor magyarul szóltak hozzá, és tudatzavaros állapotában Adyval beszélgetett.

felső kép | fortepan.hu