SÍNEK ÁRNYA

Már közeledett a sínek felé Anna Karenina – valóságosan vagy lélekben, most egyre megy –, amikor eszébe jutott Chamisso novellája, Az árnyék nélküli ember. Hogy ő most az volna.

Mert megtörténhet, hogy elhagyhatatlan árnyunk többé nem követ. A fény ezentúl ismét úgy vetül a földre, mint nélkülünk. Nem hasad ki belőle többé az alak körvonala, a személyiség kontúrja – ami eddig látványával sugallta, hogy létezik, kiterjedése van, és ennek egyik legfőbb bizonyossága lehet, hogy megszakítja ezt a fénylő ragyogást. Árnyat vet.

szabadulni akart

Talán ekkor kezdett végképp és visszavonhatatlanul nem létezni Anna Karenina. Amikor és ahogy az árnyéka pártolt el tőle. És így mindaz, ami ő volt, amivé vált, amitől akár szabadulni akart – de persze hiába. Mert végül csak együtt szabadulhatott: az életével együtt, és ez következett azután, a síneken.

Elvált tőle az árnyéka, elpártolt, és ezzel mintha dimenziótlan kiterjedéssé, megszűnő fény-akadállyá, paradox fizikai jelenséggé változtatta volna azt, aki ő volt. Amit mindeddig hurcolt magával, amit akaratlanul teremtett, másra vetett, továbbadott, egybeolvadt vele, kissé elvált tőle – az egyszerre eltávozott. Mintha valamiféle észre nem vett örökséget herdált volna el.

Jó, nem jó. Szabadság, rabság. Fény, árny. Mindaddig, elválaszthatatlanul.

Ezt vette észre akkor, hirtelen. És Karenina talán azzal indult el ebből az – árnyék – világból, hogy látnia kellett: saját árnyéka eltávozott tőle, mint Chamisso hőséé. És jól sejtette, hogy ebből a különös, körvonaltalanná, kiterjedés nélkülivé váló létezésből nincs visszaút. Előrefelé pedig, ahova azután a vonat eljuttatta őt, már csak az árnyak birodalmába távozhat: a halálba, a túl- vagy másvilágba, ahogyan egykor Hádész országát nevezték antik utazók. Hiszen keresztény túlvilágra nem számíthat az öngyilkos.

Ott, alant pedig már csak az van, ami volt: a múltban eltelt élet a létezés formájává válik, árnyékká tehát. Ami egykor kivetült belőle, megfoghatatlan volt és mégis saját, az lett a lény maga. Testét többé nem kell magával cipelnie, hiszen távozása a fény birodalmából végképp megvonta tőle annak alakuló és esendő körvonalait. Az a porral együtt legyen a földé. Az árny az öröklété.

Örökkévalóan: odalent, s örökhagyóan: odafent.

Ha efféle tagolás ugyan még segít az eligazodásban. Az antikvitás idején és nyomán az élet után nemcsak mélység, de magasság is következhetett, és Anna Karenina – minden szerelme, hűtlensége, boldogsága, boldogtalansága nyomán, vagy miatt – talán, mégis: felülre kerülhetett, abba az örökkévaló ragyogásba, amivel a keresztény túlvilág minden „Hádészen” diadalmaskodott. És amit az életét eldobó szerelmes asszony a szentképek hátteréről meghitten ismert. Az ikonok árnyéktalan alapozásából áradt, ahol fa, vászon, aranylemezek formálták meg az univerzumot – beavatott festők révén, a hívők számára: akik előtt a teremtés nyílt meg ezeken a valóságos létezésre táruló ablakokon.

az árnyékon túl

Túl a látszaton, a jelenségszerűn, a felületen. Túl az árnyékon tehát, vagy legfőképpen az árnyékon túl: hiszen az nem válhat a festés tárgyává – ahogy az istentiszteleté, az imádkozásé sem lehet semmi abból, ami a sötétséghez tartozik.

Így lehetne mégis áldás az, ami sors. Úgy pedig Chamisso hőse mámorosan üdvözült? Miért akkor a történetvégi rémület, az árnyéktalanság hideglelése, a feloldhatatlan kríziseket halmozó életből a lassú odafordulás a nemlét felé, amely előbb nem is a testet, de a személyiséget foszlatja szét? Vagy már csak arra ébreszti rá, hogy semmivé vált? És éppen azért, mert megpróbált átlépni azon, ami ő volt: múltján, férjén, gyermekén, életén, társaságán, mindazon tehát, ami korábban Kareninhez kötötte? És ezzel mindjárt meg is határozta – úgy tűnt: végleg, őt, a Kareninát?

És akkor megérezte Vronszkij sugárzását. Fénykörébe kerülve pedig szakítani próbált ezzel a korábbi meghatározással. Férjével. Addigi életével. Mindennel, ami csak általa volt ő.

A nyelv erről tud valamit. Azt tudja: hogy átlépheti-e a saját árnyékát. Vagy éppenséggel – nagyobb lendületet sejtetve – átugorhatja-e. Anélkül, hogy vele mindjárt az árnyékvilágot is.

De ha egyszer ott volt a másik. És nem csak a fény és sugárzás, de a meghitt félhomály is, Vronszkijjal. És a rákövetkező éjszaka, az árnyékba boruló földdel, minden szerelmes vágya és menedéke – a fényből és nappalból rabolt órákon túl az ölelkezések végtelenre nyúló tere, amire csak az ezüst és metaforikus Hold figyel. Őrá pedig a Föld árnyéka vetül, s ciklikus változását is ez szabja meg, hogy – égi – testét elborítja-e árnyával egészen, vagy visszahúzódva engedi-e őt is árnyékot vetni. Hónapról hónapra. Rejtőzve, sugárzóan, asszonyian.

És ahogy halványul a Hold, úgy ragyoghatnak fel az ég távolabbi testei, erősödő fénnyel: a csillagok. Szerelmeseké, lelkeké, transzcendens csavargóké, hajósoké, Immanuel Kanté és az asztrológusoké. Ott, az univerzum hatalmas árnyékában.

És éppen a világegyetem sötétségére rácsodálkozók, a testek fényének kutatói tapasztalhatták meglepetéssel, hogy az éjszakai égbolt mégis sötét. Hogy egyáltalán nem ragyog. Nem úgy, miként elvárható lenne. Karenina idősebb kortársa, Wilhelm Olbers kérdezett rá legelőször, hogy miért is van ez így. Hiszen ha a végtelen euklideszi univerzumban a csillagok eloszlása egyenletes, úgy az éjszakai égboltnak nappali világosságban kellene fénylenie. A csillagkorongocskák átmérője ugyanis – gondolták azután tovább Olbers érveit – távolságukkal csökken ugyan, számuk azonban ugyanennek a távolságnak négyzetes arányában növekszik. És ez a ragyogás szinte árnyéktalan lehetne, hiszen végtelen sok forrásból ömlik alá a fény.

kell a sötétség

De hát az éjszakai égbolt nem ragyog. Vagy csak a mi számunkra nem? Talán itt is valamiféle élő és árnyékot vető múlt – az egykor csaknem minden jelentősebb kozmogónia eredetvidékén legyőzött, de el nem pusztított sötétség – nagyon is eleven örökségével szembesülünk, ami erősebb, mint az asztrofizika törvényei? Hiszen kell a sötétség, a maga hatalmaival, rettegésével és vonzásával, kell a ragyogásból nyíló menedék, kell ez a pulzálás a világegyetemben.

Fizikusok később az úgynevezett „vöröseltolódással és a csillagfény intenzitásának a vöröseltolódás okozta csökkenésével” magyarázzák ezt az asztrofizikai paradoxont, de talán még ez sem az utolsó szó az árnyék „tárgyában”. Sokkal inkább az emberi érzékelésében. Hiszen az efféle pulzálásból nagyobbrészt kirekesztett északi népek számos szinonimával rendelkeznek a hónapokig tartó, átfogó sötétre, annak árnyaira, akárcsak különös, költői és fizikai „inverzére”, mintegy létformájára: az északi fényre.

Mintha a létezésre magára. Ami talán csakis árnyak dolga, hihették valamikor – hiszen számunkra az egész világ árnyakból komponált. Hiszen a világunkon kívül lobogó fényforrás akaratlan következményeként vetülnek képzeteink a létünk terét jelentő barlang falára, és ezek az árnyak jelentik az általunk belátható univerzumot magát. Ahogy erről Platón tudósított, s jelentős hasonlatát nem is „legitim” örökösei tartották fenn elsősorban: a neoplatonikusok, Szent Ágoston, s a szellemtörténet – úgymond – árnyékok iránt fogékony vonulata Berkeley-től Mach-ig és tovább, hanem örökölt érzékelésünk igénye arra, hogy teljességnek érezhessük azt, ami pedig sokszorosan korlátozott.

Mint Anna Karenina szerelme.

De a tűz, ami a barlang bejáratánál lobog, jogszerűen nem illetheti meg az árnyékokba feledkezett lényt. Az egykor a halandók számára elrabolt isteni őselem útja azonban irreverzibilisnek bizonyult – a tűz itt maradt. A rabló végül örökkévalóan fizet az illegitim isteni örökségért – legyen az a madártól kínzott Prométheusz vagy a fényhozó istenfi, a nevével is megbélyegzett Lucifer. Ám ezentúl az esendőből, a mulandóból is áradhat a fény.

Így száll alá a tűz, s így vetül felfelé az árnyék.

Kivételek rendre akadnak. A mozdony kazánja, egyebek mellett. És Anna Karenina szíve. Az árnyékvilágban a bennük lobogó tűz árnyéktalan.

És találkozik.

felső kép | Jonathan Vail, flickr.com