SIMPLON-ALAGÚT

Egy Stühmer-doboz. (Stühmer Fri­gyes cu­kor­ka- és cso­ko­lá­dé­gyá­ros utó­dai.) A do­boz­ban nagy­apám nagy­anyám­hoz írott le­ve­lei. Nem va­la­mi sok le­vél, nem is ke­vés. Az el­sár­gult pa­pí­ro­kat mint puzzle-darabkákat ra­kos­ga­tom, a hi­ány­zó ré­sze­ket kép­ze­let­ből kell ki­egé­szí­te­ni. Csa­lás? Nem csa­lás. „A hí­res tör­té­nel­mi táv­lat – így Musil – ab­ban áll, hogy száz tény kö­zül hu­szon­öt már ve­szen­dő­be ment, s ezért a megmaradtakat úgy le­het el­ren­dez­ni, ahogy ked­vünk tart­ja.” Het­ven­öt tényt to­lo­ga­tok ide-oda.

1906. má­jus 20. (Nagy­szü­le­im ak­kor há­rom­éves há­za­sok, nagy­anyám két­éves anyám­mal nya­ral va­la­hol.)

„Ch`ere amie,

re­mé­lem, nem te­kin­ted a gye­re­ket por­ce­lán­ba­bá­nak! Re­mé­lem, ha­gyod fut­ni, mász­ni, gu­rul­ni, föl­dön hem­pe­reg­ni, vi­sí­ta­ni, ál­la­tok­kal ba­rát­koz­ni. Ez leg­­ha­tá­ro­zot­tabb kí­ván­sá­gom, és bár­mi­lyen ne­he­zed­re esik is, kér­lek, tel­je­sítsd. Mint lá­tod, ma nem vár­hatsz tő­lem gyön­géd sza­va­kat, saj­ná­lom, de az imént fel­in­ge­relt az a Quatsch, amit a tök­fej olasz ki­rály mél­tóz­ta­tott el­mon­da­ni a Simplon ava­tá­sán. A gye­re­ket ne nek­tár­ral itasd, nyu­god­tan ad­hatsz ne­ki kút­vi­zet. Ezer Pusserl, Louis…”
tök­fil­kó­nak tar­tot­ták
Louis az­nap fel­te­he­tő­en a Pester Lloyd be­szá­mo­ló­ját ol­vas­ta a Simplon-alagút 19,7 km hos­­szú új sza­ka­szá­nak fel­ava­tó ün­nep­sé­gé­ről, ame­lyet elő­ző na­pon a sváj­ci Briegben ren­dez­tek meg III. Victor Emmanuel je­len­lét­ében. Rej­tély, hogy a ki­rály be­szé­de mért bos­­szan­tot­ta fel nagy­apá­mat. Igaz, a savoyai ház eme sar­ját ak­ko­ri­ban má­sok is tök­fil­kó­nak tar­tot­ták, vagy ahogy egy gen­fi anar­chis­ta lap ve­zér­cik­ke ír­ta ró­la az­nap (ugyan­csak a Pester Lloyd tu­dó­sí­tá­sa), „si­ral­mas fi­gu­rá­nak”. Mint­ha az anar­chis­ták és nagy­apám elő­re sej­tet­ték vol­na, hogy őfel­sé­ge egy­szer majd, va­la­mi­kor, ezüst­tál­cán nyújt­ja át or­szá­gát Mussolininek, aki egyéb­ként ezer­ki­lenc­száz­hat­ban még nép­ta­ní­tó volt és fris­sen szer­zett szi­fi­li­szé­vel baj­ló­dott.

Ol­va­som a ki­rály be­szé­dét. Me­leg sza­vak­kal kö­szön­ti fel mind­azo­kat, tudó­sokat, mér­nö­kö­ket, mun­ká­so­kat és fi­nan­szí­ro­zó­kat, akik az ös­­sze­fo­gás­nak eme hu­sza­dik szá­za­di jel­kép­ét, a Simplon-alagutat nyolc éven át tar­tó hő­si mun­ká­val meg­al­kot­ták. A mél­ta­tás nagy­apám­ra is vo­nat­ko­zik, az ezer­nyolc­száznyolcvanas évek ele­jén mint friss dip­lo­más gé­pész­mér­nök, ő is az alag­út ter­ve­zői kö­zé tar­to­zott. Ki tud­ja, ta­lán azért volt dü­hös, mert bán­tot­ta, hogy őt nem hív­ták meg az ün­nep­ség­re, pe­dig az a né­hány év, ame­lyet a Simplon-projektnek szen­telt, éle­te leg­iz­gal­ma­sabb, leg­ak­tí­vabb kor­sza­ka volt.

Nagy­apám Bécs­ben szü­le­tett, száz­negy­ven­hat év­vel ez­előtt, ezer­nyolc­száz­öt­ven­nyolc­ban. Ugyan­eb­ben az év­ben olyan je­len­tős sze­mé­lyi­sé­gek lát­ják meg a nap­vi­lá­got, mint Puc­ci­ni, Di­e­sel, Durkheim, Max Planck, és ó iste­nem, még Lagerlöf Sel­ma is. Nagy­apám, Louis azon­ban a fel­so­rol­tak­nál is több­re hi­va­tott, mint­ha mind­nyá­juk te­het­sé­gé­nek sű­rít­mé­nyét bir­to­kol­ná: imád­ja az ope­rá­kat és ért is a té­má­hoz, ha nem tar­ta­ná Quatschnak a szocio­lógiát, ah­hoz is ér­te­ne, fi­zi­kai és tech­ni­kai is­me­re­tei ki­ma­gas­ló­ak, akár­csak Einstein, ő is a zü­ric­hi Po­li­tech­ni­kum­ban nye­ri el a dip­lo­má­ját, rá­adá­sul ki­tüntetéssel, és a fen­ti le­vél­ből is lát­ha­tó, hogy stí­lu­sa nem ma­rad el Lagerlöf Sel­ma írás­mű­vé­sze­te mö­gött. Nagy­apám va­ló­szí­nű­leg zse­ni.

Ké­pes­sé­ge­i­vel azon­ban sa­já­tos mó­don sá­fár­ko­dik. Né­hány évi csúcstelje­sítmény után úgy vé­li, im­már meg­tet­te a ma­gá­ét: ki­lép a Simplon-csapatból, Pá­rizs­ba köl­tö­zik, vesz egy kis studiot (a Parc Monceau kö­ze­lé­ben), oda­köl­töz­­teti csi­nos, if­jú ba­rát­nő­jét, fel­ta­lál egy elekt­ro­mos kör­zőt (a sza­ba­dal­mat el­adja), utaz­gat, nya­ral­gat. És ope­ra és szín­ház és verniszázs, iga­zi el­zá­szi sör és Sauerkraut Léonard Lipp ven­dég­lő­jé­ben, szép idő­ben ki­ko­csi­zás a Bois de Boulogne-ba. Így te­lik el majd­nem húsz év. Nap­lo­pó nagy­apám te­le tüdő­vel él­ve­zi a belle époque he­do­nis­ta at­mosz­fé­rá­ját, ért­he­tő azon­ban, hogy éle­té­nek Simplon-korszakára mint a nagy tet­tek és a hő­si múlt idő­szak­ára te­kint vis­­sza.

Jön a szá­zad­for­du­ló, a pá­ri­zsi vi­lág­ki­ál­lí­tá­son az em­be­rek meg­bá­mul­ják Ru­dolf Di­e­sel mo­tor­ját, Durkheim fon­tos mű­vet ír az ál­lam­ról, Max Planck a ha­tás­kvan­tu­mok­ról ad elő, a Tosca ki­rob­ba­nó si­kert arat Ró­má­ban (Vik­tó­ria ki­rály­nő és Nietz­sche meg­hal­nak), nagy­apám ép­pen csak an­­nyit vál­toz­tat meg­szokott élet­mód­ján, hogy be­sze­rez egy gra­mo­font, le­me­ze­ket gyűjt és éber fi­gye­lem­mel kí­sé­ri a Dreyfus-ügy fej­le­mé­nye­it, dreyfusard és wagneri­á­nus, ez a két do­log jól meg­fér egy­más­sal ak­ko­ri­ban Pá­rizs­ban, ki be­szélt Wag­ner an­ti­sze­mi­tiz­mu­sá­ról? Nagy­apám biz­to­san nem, és ha jól tu­dom, Proust sem, no­ha még el­kö­te­le­zet­tebb dreyfusard, mint ő, és egyút­tal Wag­ner ze­né­jé­nek ra­jon­gó­ja. Ké­sőbb, jó­val ké­sőbb, a ná­cik Wag­ner-kul­tu­szát nagy­apám ne­vet­sé­ges­nek ta­lál­ja; ál­ta­lá­ban min­dent ne­vet­sé­ges­nek ta­lál, ami kí­nos vagy fá­jó, Quatsch, mond­ja, és le­gyint.

Leg­alább­is azt hi­szem.

Mert mit tud­hat az em­ber a nagy­ap­já­ról, akit alig is­mert? Ami­kor meg­halt, én nyolc vol­tam, ő nyolc­van­öt. Né­me­tül és fran­ci­á­ul be­szélt, ma­gya­rul pár szót tu­dott csak. Imád­ta a ze­nét, a csa­lád­ját, a csá­szár­húst, a császár­zsem­lét, a hi­deg sört, pa­pír­ból fa­la­to­zott a park­ban, ki­lenc­éves nő­vé­re­met vit­te ma­gá­val, sör­rel itat­ta. Húsz fil­lért adott ne­künk, ha ki­fűz­tük vagy be­fűztük ma­gas szá­rú ci­pő­jét. La­ká­suk­ból (Felsőerdősor 10.) sö­tét­bar­nák­ra és mély­zöl­dek­re em­lék­szem, és egy ze­né­lő órá­ra, amely ha meg­nyom­tunk egy ru­gót, Ozmin ári­á­ját ját­szot­ta.
a hölgy­nek fér­je van
Ahogy be­kö­szönt a hu­sza­dik szá­zad, nagy­apám ro­ko­nai egy­szer­re csak bor­zongva ve­szik ész­re az idő mú­lá­sát, egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra tűrhe­tet­lennek ér­zik, hogy Louis, az el­ső­szü­lött fiú, már a negy­ven­ket­te­dik évét tapos­sa, ám a Simplon óta nem csi­nál sem­mit, mi­köz­ben va­gyo­na csak fogy. Rá­adá­sul csa­lá­dot sem ala­pít. Élet­tár­sát egyéb­ként sem ve­het­né fe­le­sé­gül, a hölgy­nek fér­je van, egy mé­lyen hí­vő ka­to­li­kus bé­csi es­er­nyő­ke­res­ke­dő, aki hal­la­ni sem akar vá­lásról, rész­ben val­lá­si okok­ból, rész­ben mert ki­tar­tóan re­mény­ke­dik, hogy ha ki­tar­tó­an remény­kedik, egy szép na­pon vis­­sza­kap­ja meg­té­vedt hit­vesét a sors­tól.

Iga­za lesz: a sors sze­re­pét nagy­apám só­go­ra vál­lal­ja ma­gá­ra.

Ez az eré­lyes fér­fiú, Bachruch Kár­oly, az öt­vös­mű­vé­szet szak­ér­tő­je és való­színűleg mű­ve­lő­je is, egyút­tal csá­szá­ri és ki­rá­lyi ud­va­ri szál­lí­tó, aki a mo­nar­chia leg­na­gyobb ék­szer­gyá­rát mond­hat­ja a ma­gá­é­nak. En­nek pes­ti rész­le­gé­be óhajt­ja nagy­apá­mat fő­mér­nök­nek ki­ne­vez­ni, sőt, meny­asszony­je­löl­tek ke­re­sé­sé­re is vál­lal­ko­zik.

Louis sor­sá­nak in­té­zé­sét só­go­ra ta­lán ös­­sze­kö­ti a pá­ri­zsi világ­kiállítás meg­te­kin­té­sé­vel. Egy áp­ri­lis vé­gi nap le­het, ami­kor vá­rat­la­nul fel­hívja nagy­apámat te­le­fo­non, a vá­rat­lan­ság fon­tos sze­re­pet ját­szik straté­giá­jában. A Café de la Régence–ban ta­lál­koz­nak. B. Kár­oly szép be­széd­be kezd, család­ról, fe­le­lős­ség­ről, ilyes­mi­ről, de nagy­apám be­lé­fojt­ja a szót, Quatsch, tér­jünk a tárgy­ra. Só­go­ra te­hát azon­mód nyer­sen elő­ad­ja a csa­lá­di ta­nács határo­za­tait, majd nagy­sza­bá­sú va­cso­rát ren­del, és azt mond­ja, hogy a des­­szer­tig ad nagy­apám­nak gon­dol­ko­dá­si időt. A desz­­szert egy Sá­ba király­nő­je elne­ve­zésű mandulás-csokoládés-kávés-konyakos lán­go­ló cso­da, Gross­papa me­reng­ve bá­mul­ja a lán­gok tán­cát és ki­je­len­ti, hogy min­den­be be­le­egyezik, egy fel­té­tel­lel: húsz­éves­nél idő­sebb lán­­nyal nem jegy­zi el ma­gát!

Az­tán még­is el­je­gyez­te Idát, pe­dig már hu­szon­há­rom el­múlt.

El­kép­ze­lek egy vál­to­za­tot:

Idő­pont 1902 nya­ra, a hely­szín Ant­wer­pen, Eu­ró­pa má­so­dik leg­na­gyobb ki­kötője, ahogy nagy­anyá­mék (val­lo­nok) mond­ják: Anvers. Itt van a Rubens­huis, itt szü­le­tett Pieter Bruegel és Van Dyck, és a kö­ze­li Saint-Amand-ban a nagy­apám­nál há­rom év­vel idő­sebb Verhaeren is. Anvers több száz éve min­den gyé­mánt­tal kap­cso­la­tos te­vé­keny­ség cent­ru­ma, gyé­mánt­vá­ros, nagy­anyám ap­ja a gyé­mánt­tőzs­de el­nö­ke, hogy ez mit je­lent, nem tu­dom, a csa­lád elő­tör­té­net­ét sem is­me­rem, ho­má­lyos je­lek azon­ban ar­ra mu­tat­nak, hogy az ősök ere­de­ti­leg Ma­gyar­or­szá­gon te­le­ped­tek le (ne­tán ide me­ne­kül­tek), ké­sőbb in­nen ván­do­rol­tak to­vább Brabant föld­jé­re, hogy a hu­sza­dik szá­zad ele­jén, mind­nyá­juk kép­vi­se­le­té­ben, nagy­anyám majd vis­­sza­­jöj­jön ha­zánk­ba. Jel­ké­pes come back, a csa­lád anvers-i ága ki fog hal­ni, is­me­ret­len déd­apám hat gyer­me­ke kö­zül egye­dül nagy­anyám­nak lesz­nek utó­dai, a test­vérem és én és a mi utó­da­ink, igen, „gyé­mánt­he­gyen ál­lunk, de zse­bünk­ben ka­vi­csok van­nak…”

Szó­val a ház­tűz­né­ző.

Nagy­apám is a vá­rat­lan meg­je­le­nés stra­té­gi­á­ját vá­laszt­ja, a meg­be­szélt idő­­pontnál egy nap­pal előbb csön­get be a Leopold ut­cai ker­tes ház­ba. Így az­tán min­den spon­tá­nul és vil­lám­gyor­san tör­té­nik. Nagy­anyám köny­vé­be mé­lyedve ül a kert­ben. Tizianvörös, sű­rű ha­ja van, amo­lyan „töl­tött ga­lamb”, nem néz ki több­nek ti­zen­nyolc­nál. Ohnet Vas­gyá­ro­sát ol­vas­sa. Né­hány szót vál­­tanak a könyv­ről és az író­ról. Nagy­anyám meg­jegy­zi, hogy job­ban sze­ret­te Ohnet má­sik hí­res mű­vét, a Serge Panine-t, nagy­apám ezt kis iró­ni­á­val nyug­táz­za, va­la­mi olyas­mit mond, mint Swann Verdurinék sza­lon­já­ban, ami­kor Ohnet ke­rül szó­ba, hogy saj­nos, a szer­ző egyik al­ko­tá­sa sem kel­tet­te fel bámu­­latát. Nagy­anyám tej­szín ar­ca el­vö­rö­sö­dik, és alig hall­ha­tó­an sut­tog­ja, hogy Ohnet mes­ter jól meg­van a szno­bok bá­mu­la­ta nél­kül. És köny­vé­be te­met­ke­zik és töb­bé nem vesz tu­do­mást a nagy­apám­ról. Már férj­hez mehe­tett vol­na, ha lett vol­na meg­fe­le­lő ké­rő­je, de ta­lán még ud­var­ló­ja sem volt so­ha, nem tu­dom, azt gya­ní­tom, hogy tü­rel­me­sen ál­mo­doz­va vár­ta a meg­sza­ba­dítót, er­re­fe­lé min­den lány egy ki­csit brabanti El­za, és lám (föl­dön­tú­li fény­ben, egy fér­fit küld az ég, oly tün­dök­lő a vért­je, oly szép, mint sen­ki még), lám, egy­szer­re csak meg­jött Louis. Nagy­anyá­mék ha­tan van­nak gyere­kek, a leg­idősebb lány, Adrienne már férj­nél van, a két fi­a­ta­labb húg, Marthe és Blanche tü­rel­me­sen vár­nak a so­ruk­ra, a két fiú, Raoul és Leopold még ta­nul. Ap­juk gaz­dag, any­juk gyö­nyö­rű ké­nyes-fé­nyes hisz­té­ri­kus dá­ma, a lá­nyok csi­no­sak, ké­rők még­sem to­lon­ga­nak a ház kö­rül, hogy mi­ért, en­nek nem tu­dom az okát. Nagy­apám vá­rat­lan lá­to­ga­tá­sát rej­té­lyes le­ve­lek előz­ték meg, ame­lye­ket nagy­anyám pa­pá­ja és Bachruch Kár­oly vál­tot­tak egy­más­sal. Va­jon eszé­be jut-e en­nek a sér­tő­dé­keny kis­as­­szony­nak, hogy akár vén­lány is ma­rad­hat (Blanche ne­vű hú­ga az ma­rad), ha most el­ri­aszt­ja ma­gá­tól a kérő­jét? Akár­hogy is van, jó tak­ti­kát vá­laszt, mert amíg ol­vas és a vi­lá­gért sem néz­ne fel a köny­vé­ből, nagy­apám nyu­god­tan szem­lél­he­ti őt. Le­het, hogy az el­ső per­cekben ki­csit bu­tács­ká­nak gon­dol­ja, de ez nem baj, a tu­dálé­kos nők­től irtó­zik, és negy­ven évig tar­tó há­zas­sá­guk so­rán so­ha nem fog­ja ész­re­ven­ni, hogy grafomán és ol­va­sás­má­ni­ás fe­le­sé­ge, a ma­ga gye­re­kes mód­ján vol­ta­képpen egész éle­té­ben egy ki­csit kék­ha­ris­nya volt, már ott és ak­kor, ezer­kilencszáz­kettő má­ju­sá­ban a kert­ben ül­dö­gél­ve is az volt. Louis más para­mé­terek sze­rint ítél. Ida nyak­haj­la­tát bá­mul­ja, a bá­jos kis to­ka alatt meg­bú­jó he­lyecs­két né­zi el­bű­völ­ten, mint­ha tud­ná már, hogy az ott mi­lyen fi­nom, pu­ha, biz­ton­sá­gos kis zug lesz. Én tud­tam, ha­mar fel­fe­dez­tem, hogy az a kis zug ar­ra va­ló, hogy az em­ber be­le­túr­ja az ar­cát. Ida ol­vas, Louis né­zi, ki bír­ja to­vább?

„Ma­dame…” – ír­ja ne­ki egy év múl­va Pest­ről a nagy­apám –, „ha te a tü­kör előtt áll­va Ma­dame­-nak szó­lí­tod ön­ma­gad, ak­kor ne­kem nincs jo­gom té­ged et­től a cím­től meg­fosz­ta­ni. Nos te­hát, eme im­po­záns, te­kin­té­lyes és ko­moly Ma­da­me nya­ka és ál­lacs­ká­ja közt ta­lál­ha­tó ked­venc kis he­lyem­re egy csó­kot kül­dök.”

És pár nap múl­va:

„Kö­vér csi­bém!

Mi­lyen las­san ván­szo­rog az idő, sö­tét na­pok, ál­mat­lan éj­sza­kák kö­ve­tik egy­mást, ami­kor az em­ber tá­vol van a ki­csi meny­as­­szo­nyá­tól.

Jö­vő hé­ten el tu­dom kül­de­ni apád­nak a szük­sé­ges pa­pí­ro­kat. Ezek a for­ma­li­tá­sok rop­pant mó­don un­tat­nak. Egy­sze­rűbb és ter­mé­sze­te­sebb lett vol­na a sza­bad ég alatt tar­ta­ni az el­jegy­zést! Én azon nyom­ban vit­tem vol­na a csi­bé­met a pol­gár­mes­te­ri hi­va­tal­ba és a rab­bi­hoz.

Mért kell az em­ber­nek só­vá­rog­ni?

Te fi­a­tal vagy, alig búj­tál ki a to­jás­ból, akár­med­dig vár­hatsz. De ne­kem már nincs vesz­te­ni va­ló időm…

Enfin!

Jobb hí­ján pa­pí­ron küld­jél ne­kem né­hány csó­kot.

Tet­szik a raj­zom? Ha nem jön­nél rá, ez itt egy száj. Ép­pen olyan pi­ros, mint a ti­éd. Azt a ke­rek lyu­kat a kö­ze­pén én ha­rap­tam ki.”

És:

„Kis macs­kám (ezt ma­gya­rul ír­ja),

ez ma­gya­rul azt je­len­ti, hogy „meine kleine Katze!”

Nagy örö­met sze­rez­nek ne­kem a le­ve­le­id. De nem­so­ká­ra már nem lesz szük­ség írás­ra; re­mé­lem, sze­mé­lye­sen is ilyen szép ci­ca-gon­do­la­to­kat fogsz kö­zöl­ni ve­lem. Én meg hall­ga­tok majd, és úgy te­szek, mint­ha ko­mo­lyan ven­ném azo­kat a he­lyes kis dol­go­kat, ame­lye­ket miau-miákolsz. „Éde­sen híze­legsz, de hí­ze­legsz!” Hon­nan van ez az idé­zet? Csak azért kér­dem, mert azt írod, hogy most a né­met klas­­szi­ku­so­kat ta­nul­má­nyo­zod.

Már ké­szü­lök az uta­zás­ra. A na­gyob­bik bő­rön­dö­met ho­zom, eb­be ta­lán mind­ket­tőnk útiholmija be­le­fér.

Csó­ko­lom a cicapofácskát.”

Az idé­zet Grillparzer Szappho cí­mű da­rab­já­ból van. Ez a mű amo­lyan kin­cses do­boz le­het nagy­apám szá­má­ra, oly­kor ki­vesz be­lő­le egy gyöngy­sze­met, hogy sze­rel­mes le­ve­le­it fel­éke­sít­se. „Bol­dog le­szek, ha amit kapsz, csu­pán fé­lig is vi­szon­zod, s nem ér­zed úgy, hogy rá­szed­tek ta­lán” – ezt az idé­ze­tet egy kü­lö­nö­sen fi­lo­zo­fi­kus han­gu­la­tú le­vél­ben ta­lál­tam. Má­sutt meg, szere­lem­től túl­csor­dul­tan: „nem mond­hatsz olyat, bű­bá­jos va­rázs­ló, amit el ne hin­nénk, csak azért, mert te mon­dod.” Va­jon mi fű­zi őt eh­hez a mű­höz, amely egy ke­vés­bé is­mert Szap­phó­-le­gen­da fel­dol­go­zá­sa? Az öre­ge­dő köl­tőnő vég­ze­tes sze­re­lem­re lob­ban egy fi­a­tal fér­fi iránt, az ér­ze­lem rö­vid ide­ig köl­csö­nös, ám az if­jú be­le­sze­ret egy hoz­zá­il­lő fi­a­tal lány­ba. Sze­rel­mi tra­gé­dia, ős­tör­té­ne­te Hofmannsthal Ró­zsa­lo­vag­já­nak, de egyút­tal a „mű­vész és pol­gár”-konf­lik­tus­nak is. Grill­par­zer mű­ve­i­vel Louis fel­te­he­tő­en gim­na­zis­ta ko­rá­ban is­mer­ke­dett meg, ez a drá­ma kü­lö­nö­sen nagy ha­tás­sal le­he­tett rá, hó­na alatt hur­col­ta a köny­vet, „va­la­mi cso­dá­la­tos szé­pet ol­vas­tam most…” – mond­ta sá­pad­tan és ál­mo­doz­va a paj­tá­sá­nak, Hansnak… Quatsch. Nagy­apám bi­zo­nyá­ra vad ka­masz volt, pi­ros­pozs­gás, rö­hö­gős, és a ná­la két év­vel idő­sebb Fre­ud­hoz ha­son­ló­an szen­ve­dé­lye­sen ér­de­kel­ték a po­rosz–fran­cia há­bo­rú ese­mé­nyei; ha­tal­mas tér­kép­re je­löl­te be zász­lócs­kák­kal a csa­tá­kat. Fre­ud a Sperl gim­ná­zi­um di­ák­ja volt, oda jár­tak több­nyi­re a zsi­dó fi­úk, való­színűleg Louis is, ha Fre­ud és ő ös­­sze­fu­tot­tak az ut­cán vagy az is­ko­lá­ban, meg­vitatták a fran­cia had­ve­ze­tés hi­bá­it.

„Ki­csi as­­szony­kám,

most tá­vi­ra­toz­tam apád­nak, hogy a há­zas­ság­kö­tés­re ha­to­di­kán sor ke­rül­het. Né­hány nap múl­va fér­ji ha­tal­mam­ban le­szel. Mi­vel csak­is a te boldog­sá­god és de­rűd ér­de­ké­ben aka­rok ha­tal­mam­mal él­ni, leg­oko­sabb, ha már­is el­intézzük a kel­le­met­len dol­go­kat. Nem ked­ves tő­led, hogy vá­lasz nél­kül hagy­tad tante Goldschmidt le­ve­lét, ez ki­csit bán­tó, és sze­gény La­u­ra nővé­rem is úgy ér­zi, hogy le­en­dő só­gor­nő­je mel­lő­zi. Egyéb csa­lád­tag­ok tekinteté­ben ke­gyel­met kapsz, de ha ír­tál vol­na ne­kik, nem esett vol­na csor­ba a mél­tó­ságodon.
bu­ta fél­tés
Ezek után egy nagy-nagy csó­kot kül­dök ne­ked, amely­be min­den félté­se­met be­le­he­lye­zem. Egy cso­mó bu­ta fél­tést. Fél­tem a nyu­gal­ma­dat, de­rű­det, bi­za­ko­dá­so­dat, bol­dog­sá­go­dat, sze­ret­ném, ha sem­mi sem za­var­ná meg az élet­nek azt a sze­líd har­mó­ni­á­ját, ami­vel meg akar­lak aján­dé­koz­ni. Se­gíts ne­kem eb­ben egy ki­csit!”

„Ki­csim,

a pá­ri­zsi ban­kom egy 500,– frank­ra szó­ló csek­ket küld ne­ked, ha be­vál­tod, jel­szót fog­nak kér­ni, ne ijedj meg, mondd a ne­ve­met. Er­re az óv­in­téz­ke­dés­re azért van szük­ség, mert a kül­de­ményt nem adat­ha­tom fel ajánl­va, ne­hogy sógo­romék tu­do­mást sze­rez­ze­nek ró­la. Biz­to­san meg­­bot­rán­koz­ná­nak, ha tud­nák, hogy pénzt uta­lok át ne­ked.

A meny­as­­szony­ok­nak azon­ban min­dig szük­sé­gük van pénz­re, vagy azért, hogy olyan ap­ró­sá­go­kat vá­sá­rol­ja­nak, ame­lye­ket el­tit­kol­nak a szü­le­ik előtt, vagy hogy ré­geb­bi adós­sá­ga­i­kat és az uzso­rá­sok kö­ve­te­lé­se­it ki­egyen­lít­sék, ne­tán hogy be­sze­rez­hes­se­nek ma­guk­nak egy óri­á­si cso­mag bon­bont.

Jól tu­dom, hogy a vő­le­gé­nyek ál­ta­lá­ban nem csek­ke­ket kül­de­nek, ha­nem több ezer fran­kért vi­rá­go­kat, ame­lye­ket a meny­as­­szony­ok pár nap múl­va ki­dob­nak a sze­mét­be.

Mi ket­ten egy­szer és min­den­kor­ra meg­be­szél­tük, hogy fü­tyül­ni fo­gunk a szo­ká­sok­ra, és min­dig azt fog­juk csi­nál­ni, ami ép­pen az eszünk­be jut. Az egyé­ni sza­bad­ság és füg­get­len­ség hí­ve va­gyok, nagy­ban és ki­csi­ben. Ezt a jo­got kö­ve­te­lem ma­gam­nak, és nem za­var, ha má­sok is él­nek ve­le.

Egy do­log­hoz azon­ban ra­gasz­ko­dom: az el­ső bon­bont az óri­áscso­mag­ból csak fé­lig szo­po­gasd el, a má­sik fe­lét add ne­kem fel pos­tán, hadd szo­po­gas­sam to­vább.”

„Chérie,

las­san-las­san hoz­zá­szok­tat­tam ma­gam ah­hoz, hogy ket­tes­ben fo­gok él­ni.

Na­gyon bol­dog va­gyok, és – be­val­lom – ki­csit fé­lek. A fér­jek, úgy lá­tom, mind tel­je­sen el­hü­lyül­nek, le­he­tet­len fel­ada­to­kat kell meg­ol­da­ni­uk, óri­ás ter­heket ci­pel­nek, es­te az­tán, mind­ezért cse­ré­be egy ízet­len koty­va­lé­kot tá­lal­nak elé­jük le­ves he­lyett, és lép­ten-nyo­mon be­le­üt­köz­nek ab­ba a zsörtö­lő­dő ném­ber­be, akit fe­le­sé­gül vet­tek.

Fi­gyel­mez­tet­lek, én nem va­gyok haj­lan­dó meg­hü­lyül­ni.

Nap­köz­ben he­nyél­ni fo­gok, es­te pi­hen­ni, te majd lan­tot ve­szel a ke­zed­be, mel­lém ülsz és éne­kelsz. Tu­dom, tu­dom, olyan mu­zi­ká­lis vagy, mint egy ponty. Nem baj, hunyd le a sze­med és hall­gass, ha okos vagy és jó vagy, te ma­gad le­szel szá­mom­ra egy lá­gyan rin­ga­tó me­ló­dia.

Ja­nu­ár ele­jén jö­vök Anvers-be. Nem jel­zem az ér­ke­zé­se­met.

Tud­ni aka­rom, hogy fes­tesz neg­li­zsé­ben, ezért reg­gel hét­kor ko­pog­ta­tok majd az aj­tó­don.”
rin­ga­tó meló­diák
Úgy gon­do­lom, hogy Louis iz­ga­tó pon­gyo­lá­kat, ka­cér al­só­szok­nyá­kat, át­lát­szó sely­me­ket, fri­vol ha­ris­nya­kö­tő­ket akar lát­ni, mint a pá­ri­zsi világkiállí­táson, és egyút­tal ró­zsás ar­cot, csil­lo­gó te­kin­te­tet, bor­zas ha­jat és ki­vil­la­nó vál­la­kat. Negy­ven­négy éves, egy­szer­re vá­gyik nyu­ga­lom­ra, rin­ga­tó meló­diák­ra és csá­bí­tás­ra! Sze­gény, sze­gény Ida von Brabant, va­jon fel­ké­szí­tet­te-e csa­ládja a há­zas­ság­ra? Narcisztikus any­ja nem hi­szem, hogy rá­fi­gyelt vol­na, fér­je­zett nő­vé­re, Adrienne meg túl­sá­go­san sze­mér­mes, az ál­ta­lá­nos oda-nem-figyelésben a csöpp fiancée mit te­he­tett? Ő sem fi­gyelt ön­ma­gá­ra, csak le­begett a va­ló­szí­nű és va­ló­szí­nűt­len kö­zöt­ti üres tér­ben.

Ezer­ki­lenc­száz­há­rom ja­nu­ár ele­jén ar­ra­fe­lé rend­kí­vül zord a tél, vas­tag jég bo­rít­ja a Scheldét, a höl­gyek szőr­mék­be bur­ko­lóz­nak, vagy va­la­mi­lyen ró­ka bo­rít­ja a ka­bát­juk gal­lér­ját, ezüst­ró­ka, skunks, co­boly? Fo­gal­mam sincs, mi­lyen volt Ida meny­as­­szo­nyi ru­há­ja. Né­zem az ak­ko­ri di­va­tot, ó, azok az „S” vo­na­lak, ma­gas nya­kú, egy­be­sza­bott öl­tö­zé­kek, csuk­lók­nál ös­­sze­fo­gott bő uj­jak és uszá­lyok, szán­dé­kolt aszim­met­ri­ák! És sok szép, sze­ces­­szi­ós díszí­tés, zsi­nór­dísz, gipürcsipke, hím­zés, gyöngy, zsett, mi az a zsett? Nem hi­szem azon­ban, hogy Ida, e kis­ter­me­tű, dun­di mamzell, aszimmet­rikus sze­ces­­szi­ós öl­tö­zék­ben vo­nult a hüppe (es­kü­vői sá­tor) alá, nem hi­szem, hogy fél­redobta a fű­ző­jét, mint ak­ko­ri­ban a mo­dern lá­nyok, de a szín­di­va­tot ta­lán kö­vet­te, nyá­ron fe­hér ru­hát hord­tak a höl­gyek, té­len fe­ke­tét, amit szí­nes sza­la­gocs­ká­val vagy ken­dő­vel élén­kí­tet­tek.

Ja­nu­ár ha­to­di­kán kel­nek egy­be. Az es­kü­vői va­cso­ra dí­szes ét­lap­ja túl­élt két há­bo­rút, én őr­zöm, ti­zen­két fo­gás sze­re­pel raj­ta, a ti­ze­dik fo­gás libamájparfé volt, pezs­gő­vel, ez ér­tel­mez­he­tet­len in­for­má­ció.

Egy­szer, még az es­kü­vő előt­ti őszön, Louis ezt ír­ja Idá­nak:

„My dear darling,

I have received your Eng­lish letter and I am quite astonished. You are a girl of deep knowledge. De amit még in­kább tudsz, az a ‘sze­ret­ni’ szó­val va­ló zsong­lőr­kö­dés. Né­hány egé­szen ere­de­ti és fi­nom va­ri­ánst si­ke­rült lét­re­hoz­nod, egé­szen olya­nok, mint­ha egy szen­ve­dé­lyes szív le­le­mé­nyei vol­ná­nak.”

Olya­nok, mint­ha. Va­jon azok-e iga­zán?

Ida a szen­ve­dély­ről mit tud? Fi­a­tal­as­­szony ko­rá­ban a leg­vá­rat­la­nabb pil­la­na­tok­ban vesz­ti el az esz­mé­le­tét, ah la` la`, és a pad­lón he­ver, és a kis­lá­nya (anyám) ré­mül­ten si­kol­to­zik. Ané­mia, mond­ja az or­vos, vé­res beefsteakkel, vö­rös­bor­ral gyó­gyít­ja, mi­vel gyó­gyí­ta­ná? (Har­minc év múl­va majd anyám ke­resi fel kín­zó szo­ron­gá­sai mi­att dok­tor Völgyesit, rö­vid te­rá­pia lesz, húsz perc múl­va fel­há­bo­rod­va el­ro­han, nem en­ge­di hip­no­ti­zál­ni ma­gát.)

Fogy­nak a puzzle-darabkák, gyak­rab­ban csa­lok.

Louis vis­­sza­té­rő ál­ma: a Simplon-alagútban ban­du­kol egye­dül, sö­tét van, se­hol sen­ki, be­lát­ha­tat­lan tá­vol­ság­ban, az alag­út má­sik vé­gé­nél ott a ten­ger és a nap­fény, ki kell jut­nia. Rit­kul a le­ve­gő, lég­szomj gyöt­ri, ful­la­do­zik, álmá­ban se­gít­sé­gért ki­ált, a nász­út­ju­kon, a há­ló­ko­csi­ban is ki­ált, mind­ket­ten fel­ébrednek, Louis el­me­sé­li rém­ál­mát, Ida sír, azt hi­szi, hogy nagy­apám már nem sze­re­ti őt, mert meg­fe­lejt­ke­zett ró­la, nél­kü­le me­ne­telt ab­ban az alag­út­ban. Álom­fej­tés­sel nem fog­lal­koz­nak, az egy­ko­ri is­ko­la­társ, Fre­ud köny­ve még csak há­rom éve je­lent meg, ki ol­vas­sa? Nagy­anyám­nak is van vis­­sza­té­rő ál­ma, egy meg­tör­tént ese­mény is­mét­lő­dik ben­ne új­ra és új­ra. Egé­szen ki­csi még, a szo­ba­lány kí­sé­re­té­ben ha­za­fe­lé tart az is­ko­lá­ból, es­te­le­dik, mel­lé­jük sze­gő­dik egy is­me­rős boltossegéd, a szo­ba­lány ud­var­ló­ja, egy el­ha­gya­tott élel­miszerraktárba hur­col­ják, ott töl­ti az éj­sza­kát, sö­tét­ben, egye­dül, össze­kö­tözött ke­zek­kel és lá­bak­kal, li­dérc­nyo­más. El­rab­lói te­te­mes vált­ság­dí­jat akar­nak a pa­pá­já­tól ki­csi­kar­ni, de ter­vük meg­hi­ú­sul, a boltossegéd fő­nö­ke haj­nal­ban vé­let­le­nül rá­ta­lál a resz­ke­tő kis­lány­ra. Nagy­anyám egy éle­ten át szí­nezgeti, for­mál­gat­ja ezt a szto­rit, jo­ga van hoz­zá, ve­le esett meg, ő a „kis­lány, akit el­ra­bol­tak”. (Negy­ven­négy de­cem­be­ré­ben is erő­szak­kal hur­col­ják egy gyűj­tő­hely­re, hogy más­nap, so­kad­ma­gá­val, Né­met­or­szág­ba vi­gyék, ám haj­nal­ban anyám, egy Till Eulenspiegel fur­fang­já­val ki­sza­ba­dít­ja.)
Quatsch
Ida ezer­ki­lenc­száz­há­rom ja­nu­ár­já­ban is kidnapping ál­do­za­ta: hipp-hopp egy ide­gen csa­lád­ban ta­lál­ja ma­gát, amely für­kész­ve fi­gye­li őt, egy ide­gen fő­vá­rosban, ahol nem ér­ti a nyel­vet – és ahol – John Lu­kacs sze­rint – még az év­szak­ok és szí­ne­ik is éle­seb­ben kü­lön­böz­nek egy­más­tól mint má­sutt. Ida mo­dernnek, tá­gas­nak, iz­gal­mas­nak ta­lál­ja ezt az ide­gen vá­rost, új ro­ko­na­it azon­ban ke­vés­bé ér­té­ke­li, „rá­tar­ti­ak” mond­ja, azt hi­szik, hogy a csá­szá­ri ud­var­ral folytatott üz­le­ti vi­szony fő­her­ceg­gé eme­li őket is. Quatsch, le­­gyint nagy­apám, nem rossz em­be­rek, csak be­fa­laz­zák ma­­gu­kat a ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad­ba. Húsz év múl­va Musil va­la­mi ha­son­ló­ról be­szél majd, az em­be­ri­ség egyik tá­bora, úgy­mond, „az új, még hasz­ná­lat­lan év­szá­zad­ra ve­ti ma­gát, míg má­sok gyor­san be­jár­ják még egy­szer a ré­git, mint egy há­zat, ahon­nan min­den­kép­pen ki kell köl­töz­ni­ük…”

(Az új, hasz­ná­lat­lan év­szá­zad, Twentieth Century exp­res­­sz, vég­te­len sze­rel­vény, a moz­dony a kép­me­ző hát­te­ré­ből ér­ke­zik, szem­be­ro­han ve­lem, mint ab­ban a ré­gi film­ben, az­tán fé­kez, az­tán meg­áll, az­tán meg­ro­han­ják az em­be­rek, Louis és Ida fel­ka­pasz­kod­nak az el­ső osz­tály­ra, ahol gla­szé­kesz­tyűs pin­cérek sza­lad­gál­nak je­gelt pezs­gő­vel, és a wagon-restaurantban sült für­jecs­két szol­gál­nak fel. A vo­nat szá­guld, fény­se­bes­ség (spe­ci­á­lis re­la­ti­vi­tás), me­sés tá­jak, vil­la­ná­sok, szí­nek, ze­ne. Ladies and gentlemen, az úti cél a kék hold völ­gye! Grandfather és grandmother nem ol­vas­nak Adyt, a Ga­li­lei Kör­ről nem hal­lot­tak, Anatole France mű­ve­it és hang­le­me­ze­ket ci­pel­nek úti­pog­­gyá­szuk­ban, mind­egy ne­kik, hogy Széll Kál­mán, Ti­sza Ist­ván vagy We­ker­le Sán­dor a mi­nisz­ter­el­nök, utaz­ni jó. Túl ké­sőn is­me­rik fel, hogy op­ti­kai csa­lódás ál­do­za­tai, a vo­nat egy ré­misz­tő alag­út­ban zö­työg ve­lük, szel­lem­vas­út, le­ug­ra­ni nem le­het!)

A le­ve­lek kö­zött egy fel­jegy­zést ta­lá­lok, egyet­len mon­dat­ból áll, ugyan­csak idé­zet a Szap­phó­ból: „Ó ti ha­tal­mas Is­te­nek! Ad­já­tok vis­­sza az el­tűnt időt!”

1913. jú­ni­us 16.

Louis le­ve­le ki­lenc­éves anyám­hoz:

„Drá­ga ki­csi­kém,

Ott vagy­tok már Houlgate-ban? Fü­röd­te­tek már a ten­ger­ben? Teg­nap nagy va­cso­rát ren­dez­tem, itt vol­tak M. néniék és Feinsilber úr, aki bű­vész­mu­tat­vány­ok­kal szó­ra­koz­ta­tott ben­nün­ket. Jól mu­lat­tunk. A te­le­fon­hír­mon­dó most rész­le­te­ket köz­ve­tít a Hänsel und Gretel-ből.

Ölel, csó­kol sze­re­tő pa­pád. ”

A túl­ol­da­lon nagy­anyám­nak ír:

„Ked­ves Ida!

Teg­nap már ír­tam Houlgate-ba.

Sem­mi kü­lö­nös mon­da­ni­va­lóm.

Hogy jössz ki a pénz­zel? Adrienne-t üd­vöz­löm.”

A vis­­sza­fo­gott hang nem je­len­ti a há­zas­tár­si ér­zel­mek be­fa­gyá­sát, Louis ne­hez­tel, a houlgate-i nya­ra­lás költ­sé­ges. Egy ki­csit min­dig ne­hez­tel, ha Ida Pá­rizs­ban élő nővéré­vel, Adrienne-nel ta­lál­ko­zik, sentimental journey, mo­­rog­­ja, mi az ör­dög­ről pus­mog­nak az ant­wer­pe­ni kis­­­asszony­ok?

Feinsilber úr bű­vész­mu­tat­vá­nyai, jó vicc.

Buza Pé­ter ku­ta­tá­sai sze­rint (Pest-bu­dai tör­té­ne­tek) ez a gent­le­man, Gross­papa leg­jobb ba­rát­ja, maj­dan szü­le­im há­zas­sá­gi ta­nú­ja, va­ló­szí­nű­leg kö­zön­sé­ges szél­há­mos volt. An­gol út­le­vél­lel ren­del­ke­ző tö­rök ál­lam­pol­gár­nak mond­ta ma­gát, de szár­ma­zá­sa ho­má­lyos volt, sen­ki sem tud­ta, hol élt, mi­vel fog­lal­ko­zott, jött-ment, utaz­ga­tott, a tör­té­nel­mi pil­la­nat­ra várt, ami­kor elő­léphet. És va­ló­ban, a hú­szas évek kö­ze­pén, ami­kor a fő­vá­ro­si nép­kony­há­kat meg­szün­tet­ték, lát­vá­nyo­san fel­vál­lal­ta a bu­da­pes­ti sze­gé­nyek ügyét, ös­­sze­gyűj­töt­te a ven­dég­lők étel­ma­ra­dé­kát, levest fő­zött (vagy fő­ze­tett), és az éhe­zők egy­re nö­vek­vő tö­me­gé­nek nap mint nap for­ró le­vest osz­tott ki. A jó­té­konyság má­ni­á­ku­sa volt, kecs­ke­sza­kál­las, köp­cös, mo­soly­gós szent, Ró­bert bá­csi­nak hív­ta az egész vá­ros. A gaz­da­gok ada­ko­zá­sá­ból és a bankkölcsö­nök­ből ha­tal­mas ma­gán­va­gyon­ra tett szert – bű­vész­mu­tat­vány –, egy ré­szét Lon­donban élő lá­nyá­nak sí­bol­ta ki. Ál­lí­tó­lag egy csú­nya uzso­ra­ka­mat-ügy­let mi­att in­dult el­le­ne el­já­rás, mi­e­lőtt le­tar­tóz­tat­ták, Bécs­be szö­kött. Ez az egyik ver­zió. Egy má­sik ver­zió sze­rint – ez csa­lá­dom vál­to­za­ta is – tisz­te­let­re­mél­tó tolsz­to­já­nus volt, de­rék, mű­velt em­ber, akit ha­zai pa­na­mis­ták ül­döz­tek ki az or­szág­ból. A go­nosz dr. Jekyll és a jó Mr. Hyde? Louis per­sze az utób­bi­val cim­borált, né­ha együtt ment fel ve­le Bécs­be az Ope­rá­ba, s míg ők alá­me­rül­tek a Trisz­tán ze­né­jé­be, dr. Jekyll ka­já­nul ki­lop­ta a sze­gé­nyek le­ve­sé­ből a húst, és át­vál­tot­ta dol­lár­ra.
nem tu­dott ma­gya­rul
Aki va­gyo­nát job­ban be­csü­li, mint meg­bíz­ha­tó ba­rá­ta­it, an­nak nincs ki a négy ke­re­ke, mond­ta Eu­ri­pi­dész, és így gon­dol­ta Louis is. Ezerkilencszáz­tizen­ötben ele­get tett a ma­gyar kor­mány ké­ré­sé­nek, ha­di­köl­csön­be fek­tet­te va­gyo­nát, mert bár nem tu­dott ma­gya­rul, ne­ki is volt ma­gyar­ság­tu­da­ta, ezt ké­sőbb ta­pasz­tal­tam ma­gam is.

(Az idő tájt, hét­éves ko­rom­ban ha­za­fi­as-is­te­nes ver­se­ket ír­tam, ilyes­mi­ket: „Volt egy­szer a ma­gya­rok­nak bi­zony egy ki­rá­lyuk, olyan jó volt, hogy még ma is vis­­sza őt kí­ván­juk, ezt a ki­rályt hív­ták Szent Ist­ván ki­rály­nak, Má­tyás ki­rály volt csak jó az ő utód­já­nak, ezek vol­tak a jó ki­rá­lyok, mert nem vol­tak ám po­gá­nyok.” Le­het, hogy anyám for­dí­tá­sa job­ban si­ke­rült az ere­de­ti­nél, Grosspapa min­den­eset­re bá­mu­la­tos­nak ta­lál­ta a mű­ve­i­met, gyö­nyö­rű kis al­bu­mot csi­nál­ta­tott szá­muk­ra, még min­dig meg­van, bor­dó bor­jú­bőr, arany­be­tűk­kel vés­ték rá, hogy „köl­te­mé­nye­im”.)

Ti­zen­hat­ban, ami­kor IV. Ká­rolyt ko­ro­náz­zák jó ma­gyar ki­rál­­lyá, az ék­szer­gyár egy cso­dá­la­tos ezüst mű­tár­gyat ké­szít a fel­sé­ges pár szá­má­ra, nagy­apám lá­zas be­teg, de azért éj­jel-nap­pal fel­ügyel a mun­ká­ra, kis hí­ján éle­tét ad­ja kirá­lyáért, ha­zá­já­ért. Kákánia ös­­sze­om­lik, oda a ha­di­köl­csön és a va­gyon is, Quatsch, le­gyint Louis, és be­pe­re­li B. Ká­rolyt, mert évek óta nem fize­tett ne­ki bért. Hos­­szú per lesz, csak az ügy­vé­dek jár­nak jól. Jön Kár­olyi, jön Kun Bé­la, jön Hor­thy. Jön Eszlári úr, Ida el­ső fran­cia ta­nít­vá­nya. Jön sok más ta­nít­vány is, si­ker­tör­té­net. Ap­rócs­ka nagy­anyám­ról ki­de­rül, hogy nagysza­bású pe­da­gó­gus. Ezer­ki­lenc­száz­hu­szon­négy: Puc­ci­ni meg­hal, vil­lany­vo­nat jár a Simplon-alagútban, „ki­pró­bál­juk, vé­gig­utaz­zuk Briegtől Ná­po­lyig”, mond­ja nagy­apám év­ről-év­re (va­ló­ban mond­ja?) só­vá­ran, mint egy Cse­hov-fi­gu­ra. Durkheim sem él már, Di­e­sel sem. Lagerlöf Sel­ma és Max Planck rég­óta No­bel-dí­ja­sok, ha­tal­mas élet­mű­vel a há­tuk mö­gött. Louis talál­má­nyo­kon tö­ri a fe­jét.

Én ab­ban a hit­ben nőt­tem fel, hogy nagy­apám volt az üveg­he­gyű töl­tő­toll fel­ta­lá­ló­ja. Túl ké­sőn tud­tam meg, hogy ez nem igaz, ám még­is ragasz­kodnék a le­gen­dá­hoz, „üveg­he­gyű toll”, olyan szép szó, cseng-bong, mint üveg­hegy, sma­ragd­vá­ros, gyémánthó, ezüst­la­ko­da­lom.

1928. ja­nu­ár 6.:

„Ki­csi öreg Göm­bö­cöm,

most már be­vall­ha­tom ne­ked, hogy ma hu­szon­öt éve, ami­kor a rab­bi előtt áll­tunk, je­ges pá­nik ro­hant meg. ‘Me­ne­külj’, súg­ta ne­kem egy hang, ‘a házas­élet nem ne­ked va­ló, mentsd az ir­hád!’ Men­tet­tem vol­na, de rád néz­tem és lát­tam, hogy pá­nik­ban vagy te is, ret­tegsz te is, de lám, hő­si­e­sen ki­tar­tasz az őr­helyeden, mint Na­pó­le­on grá­ná­to­sai. ‘Ho­hó! – mond­tam ma­gam­ban – ho­hó, majd el­dől, hogy ket­tőnk kö­zül ki a bát­rabb!’ Még nem dőlt el. Az arany­la­ko­dal­mun­kon hir­de­tik ki az ered­ményt. A mel­lé­kelt gyű­rűt egy ne­gyed­szá­za­da kel­lett vol­na át­ad­nom, csak­hogy ak­kor iz­gal­mam­ban el­hánytam va­la­ho­vá, és láss cso­dát, ma reg­gel, a ré­gi ing­gomb­ok kö­zött meg­ta­lál­tam.”

Az arany­la­ko­dal­muk ezer­ki­lenc­száz­öt­ven­há­rom­ban lett vol­na, per­sze egyi­kük sem ér­te meg. A gyű­rű el­ve­szett, mint an­­nyi más ék­szer, do­ku­men­tum, in­for­má­ció, fo­tó, em­be­r. Vi­szont bir­to­kom­ban van egy írás, az egyet­len, amit nagy­apám ne­kem írt, má­so­dik ele­mis­ta ko­rom­ban, né­me­tül, az em­lék­köny­vem­be.

„Ked­ves kis uno­kám!

Új­év­kor el­sza­val­tál ne­künk egy szép Petoffy ver­set. Én azon­ban, ami­kor an­­nyi idős vol­tam mint te, kö­rül­be­lül 75 év­vel ez­előtt, egy még szebb ver­set tud­tam el­sza­val­ni:

Kis prü­csök va­gyok,
sa­rok­ban ál­lok,
sem­mit sem tu­dok
sem­mit sem bá­nok.

Grosspapa”

kép | K.K. DePaul, lensculture.com