SZÁZFORINTOS
[MINDEN KIS NESZ]
A kiskapunak összetéveszthetetlen a hangja, nem nyikorgás, csak közelít afelé, hogy nyikorgás legyen, mint amikor Anyám megkapta a diagnózist, hogy hasnyálmirigyrák, ami nem halál, csak majdnem.
A kavicsok ropognak a járdán, hallom ahogy meginognak apám léptei, mert olyankor kicsit máshogy ropog a kavics, talán valami beszédfélét is hallok, de tudom, hogy éjjel kettőkor az nem beszéd, csak morgás vagy még az sem, semmiképp nem emberi hang. Nem mintha ebben a házban a hasnyálmirigyrák meg az azt követő háromhavi zsugorodás óta lett volna emberi hang.
A bejárati ajtóban hagytam a kulcsot belülről, ha esetleg nem ébrednék fel a kiskapura vagy a kavicsok ropogására. A súlyos kulcscsomó nekicsapódik az ajtónak.
Próbálja levenni a cipőjét, nekiesik a tűzhelynek, az ebédről maradt krumplistésztás edény leesik a földre, csörömpöl. Az éjszakai hangok mindig hangosabbak, vagy mert a zaj körül csend van, vagy olyankor jobban félek, hogy bejön és leül az ágyam szélére, aztán benyúl a takaró alá, mint nappal, amikor vagy nem elég részeg hozzá, vagy én hiszem, hogy fényes nappal olyat nem lehet.
felfröccsen
A fürdőszobában öklendezik (Anyám öklendezett a kezelések végén, miután belehazudták a szemébe, hogy a kemoterápiának van értelme), minden borcseppet hallok, ami felfröccsen a kád oldalán. Gondolom, nem evett, már hetek óta nem láttam enni, pedig minden reggel megterítek neki, mielőtt elmegyek iskolába, esténként pedig ebédet főzök másnapra, de a másnapos ételt nem szereti, csak a frisset, anyád mindig frisset csinált, mondja néha, amikor még szólunk egymáshoz azon kívül, hogy én azt suttogom, ne nyúljon be a takaró alá, ő meg rám ordít, hogy fogjam be a pofámat.
Harmincöt évnyi barna szofi hangját hallom a légzésén, amikor megáll a küszöbön, kapaszkodik az ajtófélfába, hányástól sikamlós ujjai néha lecsúsznak róla, utána kap, van, hogy elesik és elalszik a szőnyegen, de most nem. Mivel minden villanyt felkapcsol a házban, hátulról megvilágított, mint a gonosz a filmeken. Úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy ott van, ő úgy tesz, mintha én nem lennék ébren.
Ha lenne isten vagy legalább tudnék imádkozni, könnyebb volna. Vagy lehet, hogy nehezebb, mert ha lenne isten és hagyná ezt, akkor nem akarnék hozzá imádkozni.
Végül megreccsen a padló, az ingatag léptek egyre közelebbről hallatszanak, majd az alkohol, a hányás meg az elveszett remény szaga tölti be a túl hideg szoba levegőjét. Nyikorognak a rugók, ahogy leül az ágyamra. Kinyitom a szemem, a félhomályban is látom ahogy rám néz, mohó, mint egy kóbor kutya, aki hetente néhány falatot kap enni, máskor pedig csak oldalba rúgják, és vonyítva rohan el. De a takaró alatt ott a falat, amit most kapni akar. Ne nyúlj be a takaró alá, vérzek, suttogom. Fogd be a pofád, ordítja.
Becsukom a szemem és hallom a gépek csipogását Anyám ágyánál, amiről mindannyian tudjuk, hogy halálos ágy, csak senki nem mondja ki hangosan. Ujjai, mint a karmok pihennek a fehér takarón, amin itt-ott lyukak vannak, meg egy rózsaszínre halványult piros pecsét a kórház nevével. Próbál megszólalni, de nem tud, csak cuppog, hogy vizet kér.
(Üvöltöm, hogy fáj, de nem érdekli.)
Majd gurgulázó hang jön ki a torkán, közelebb hajolok, szagolom a halál ápolatlan bűzét, és undorodom tőle, meg undorodom az egésztől. Aztán a fülemet odatartom szájához, és csak annyit mond, hogy menekülj.
(Miután végzett, megtörli magát az ágyneműmben, aztán a szekrényemre dobott százforintos hangját hallom.)
Aztán persze meghalt, ez volt az utolsó szava hozzám. Nem így képzeltem el a halált, hogy egyszer csak eltűnik az életből egy állandó, mit tudom én, mintha megszűnne a gravitáció, vagy a fénysebesség lenne mindig más. Azt sem tudom, hogy tizenkét évesen hova lehet menekülni, de szerintem sehova.
(Ötvenhat darab százasom van, az ágyam alatt gyűjtöm egy perselyben. Ha sokáig gyűjtöm, elmenekülök. Néha megrázom, olyan a hangja, mint a szabadságnak.)