Simon Róbert

Orientalista Kelet-Közép-Európában

1995 március

Orientalista Kelet-Közép-Európában

Az önbecsapást és mások félrevezetését megelőzendő a nem-magyar problé­mákkal – így az orientalisztikával – foglalkozó Magyarországon élő társadalom­tudósnak kíméletlenül számot kellene vetnie azzal, hogy a periférián valóban min­den más. A periferizált lét a szorongató egzisztenciális problémáktól kezdve a szak­ma művelésének „hiánygazdaságán” keresztül a hazai lét teljes közegtelenségéig és igénytelenségéig minden pillanatban igyekszik lehetetlenné tenni, hogy valaki egyetemes problémákat világszínvonalon műveljen. Ennek emberi következményei nagyon is jól ismertek. Hogyan is fogalmazott Péterfy Jenő barátjához, Goldziher Ignáchoz írt levelében 1897. augusztus 30-án? „Újra voltam egy hétig Berlinben, két napot Dresdában, s azon meggyőződéssel vagyok, hogy különb legény lettem volna, ha a sors ifjúkoromtól oda vet … Budapest a Kamtschadalok világa! Valódi eltiprott alakokkal van kikövezve!” Száz év alatt a helyzet nem változott lényege­sen. Maradva az orientalisztikánál: létrejött ugyan közben néhány tanszék, s a ke­vésnél is kevesebb akadémiai kutatóhely, ezek feladatainak és lehetőségeinek szű­kössége azonban csak szabályt erősítő kivételként tesz lehetővé kitörést. A társa­dalmi igényszint a legkisebb teljesítményt is tolerálja, s különböző okok miatt a teljesítmények túlnyomó része valóban összhangban is van a perifériával. Nálunk az orientális szakok hallgatóinak túlnyomó része elkallódik, mégoly szegényes is­mereteire sincs társadalmi szükség, a néhány túlélő pedig terepszínt ölt, s belenő az igénytelenségbe. Közülük leginkább azokról szerez valamelyes tudomást a tá­gabb szakmai közvélemény, akik a „nemzeti tudományok” ancillájával – a kez­dettől fogva a „népnemzeti” ideológiákkal összefonódott – magyar őstörténeti kutatással jegyzik el pályájukat. A két tipikus kutatói-oktatói magatartásforma kö­zül kétségkívül ez a gyakoribb: számot vetni a kelet-közép-európai viszonyokkal, s a szinte semmit mindig újra elkezdeni. A bent elfogadása mellett a másik tipikus út a bent arisztokratikus elhárítása. Ez a filológus útja. Ő a szent textus felkent papja, aki kétségkívül missziót tölt be, hiszen egy olyan korban, amikor a szó és a szöveg végletesen devalválódott, s a múlt anyaga képlékeny gyurma lett, ők legalább a múlt csarnokának ajtónállóiként bizonyos szakmai beléptidíjat szedné­nek mindenkitől, talán még a múlt politikai ószereseitől is. Fontosnak és szüksé­gesnek tartom a filológus tevékenységét, ám nyilvánvaló, hogy az eredeti szöveg biztos ismerete nem cél, hanem előfeltétel: Goldziher Ignác fontos Renan-nekro­lógjában – ekkor még a minőségek nem neutralizálódtak – szigorú különbségeket tesz: „Vannak vályogvetők, kik dicséretes buzgalommal készítik élő az apró téglá­kat, melyek bár magukban véve az épületnek, melyhez tartozni fognak, arányait, rendeltetését nem sejtetik, kétségtelenül nagy feladattal bírnak a tudomány anya­gainak és segédeszközeinek megalkotásában … Vannak meg másrészt orientalista tudósok, kik bár önálló kutatásban nem tűnnek ki, nagy érdemeket szereznek az által, hogy lelkiismeretes szorgalommal működnek közre azon irodalmi készletek előteremtésében és közkézre bocsátásában, melyek a kutatásnak fontos adatait szol­gáltatják … A forrásmunkák kiadói ennélfogva a tudományos kutatás nagy céljai­nak legfontosabb segédmunkásai…” Mindez elengedhetetlen előfeltétel, az orien­talisztika feladata azonban – folytatja Goldziher –, hogy „megismerjük azon befolyást, melyet a keleti világ az emberiség szellemi fejlődésére gyakorolt, szó­val, hogy a keleti irodalmak felderítésével a történelem hézagait pótoljuk, homá­lyosságait felvilágosítsuk, egyoldalú felfogásokat a keleti irodalmaktól nyújtott gaz­dag anyag felhasználása által kiigazítsunk, magában a keleti emberiségben előtűnt nagy művelődési jelenségeknek és mozgalmaknak belső történetét és hatásait vi­lágtörténelmi szempontokból megvilágosítsuk” (Renan mint orientalista 1894: 20-22).
muszlim veszedelem
A probléma pontosan ezzel a „világtörténelmi szemponttal” van. A periférián, úgy látszik, törvényszerűen eltorzulnak a perspektívák, az arányok, s világtörténel­mi szempontok helyett még csak nem is „egészségesen” torzító Európa-centriz­must találunk, hanem a hiszékenység és az érdektelenség sajátos – a perifériára jellemző – elegyét. E terep századokon át alig változó atmoszféráját már-már hu­morosan példázta az 1994 elején lezajlott vásárosnaményi „csata”: egy muszlim alapítvány – elsősorban bosnyák menekültek számára – szállodát akart létesíteni, s a helyi katolikus pap a keresztes háborúkat idéző hangvétellel próbált mozgósítani a „muszlim veszedelem” ellen, hiszen, mondta, az iszlám mindig, ma is, a keresz­ténység (tehát a „jó magyarság”) legveszélyesebb ellensége, akit, úgymond, már Gárdonyi is bemutatott Jumurdzsákban. Ez és a hasonló példák tanúsítják, hogy a múlt században megindult kultúrák közötti közeledés mára megszűnt, s ismét a középkori toposzok érvényesülnek.

Ehhez képest a múlt században valamivel előbbre tartottunk a „művelt nagykö­zönség” informálásában – s ebben nem is akárkik vállaltak úttörő szerepet. Gon­doljunk csak pl. a keleten hosszabban időző Szemere Bertalan jól tájékozott és rokonszenvező Mohamed-életrajzára és Korán-ismertetésére (Utazás Keleten a vi­lágosi napok után, Pest 1870, II: 1-76), vagy Arany László 1866-ban írt kitűnő tanulmányára, amelyben áttekintette a korabeli Mohamed-kutatást (1. Arany L., Tanulmányai, Budapest 1901, II: 5-57). Tudjuk azonban, hogy nálunk egy-egy biztató nekirugaszkodásnak ritkán volt folytatása, s mint a sivatag pora, úgy lepi be a felejtés a kérészéletű kísérleteket. A magyar orientalisztika nem éppen kirá­lyi útja valóban elfelejtett elődökkel van kikövezve. Egy Uri János, Reviczky Ká­roly, egy Dombay Ferenc, vagy egy Lugossy József nevét ma már a legtöbb szak­ember-utód sem ismeri, munkálkodásuk pedig semmivel sem gazdagította az egyre műveletlenebb nagyközönséget. Vajon miért?

Fuzûlî azerbajdzsáni költő összegyűjtött költményeinek egy oldala, 16. sz.

Fuzûlî azerbajdzsáni költő összegyűjtött költményeinek egy oldala, 16. sz.

A két tudományblokk csapdája

A 20. századi, ám különösen a II. világháborút követő modernizációs hullámok egyik fő problémája volt és maradt, hogy a termelés és fogyasztás, továbbá a politi­kai állam szervezeteinek korszerűsítése, bűvös szóval „modernizációja” milyen viszonyban áll a polgárosodással: a polgári individuum nemcsak bourgeois, hanem citoyen voltának kiteljesedésével. Az ázsiai, latin-amerikai stb. tapasztalatok meg­győzően bizonyították, amit néhány jelesebb gondolkodónk és művészünk a leg­utóbbi száz esztendő magyar történelméről is tudott, hogy a modernizáció nem jelent szükségszerűen polgárosodást is. Idézzük csak föl Ady szavait 1908-ból: „A magyar polgári forradalmat 1848-ban megcsináltuk, mert ez akkor, európai divat volt. S azóta – istenem, hatvan esztendeje már – annyira sem mentünk, hogy a polgári forradalomhoz szerezzünk be polgárságot is… Nálunk egy gyönge, szét­szórt, gerinctelen, urizáló hajlamú polgárság termett, amelynek sem ereje, sem tehetsége nem volt még annyi sem, hogy a sült galamb bekapására kitátsa a száját. Természetes tehát, ha most a majdnem államcsínyszerűen hatalomra került feuda­lizmus és klerikalizmus a lehetőségét is tönkre akarja tenni egy polgári Magyaror­szágnak” (Ady E., Publicisztikai írásai, 1977. III: 68k). Ugyanerről a jelenségről hetven esztendővel később Losonczi Ágnes így írt: „Nem bizonyító erejű, csak éppen jellemző, hogy ehhez a tanulmányhoz keresve a múltbeli társadalom életmód ideáljait, mintáit és kulturális képeit, a polgárságról szóló társadalmi elemzést jó­formán nem találtunk. A történeti fejtegetésekben mellékesen jelentkezik, úgy mint a nemességhez törleszkedő, magatartását és szimbólumát átvevő gerinctelen réteg, vagy mint nemzetrontó, nemesi ideálokat pusztító idegen test … Nemcsak a polgárról nincsen megfogható kép, hanem a polgár maga sem vállalja önmagát” (Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben, Gondolat 1977: 129k). Az Ady és Losonczi Ágnes által leírt helyzet nemcsak Magyarországra jellemző, ha­nem a lengyel, a cseh és – a II. világháborúig – a német fejlődésre is. Le kell vonni azt a történelmi tanulságot, hogy nagyon is elképzelhető polgárság nélküli modernizáció, ami egyúttal azt is jelenti, hogy még a par excellence gazdaságmeghatározta módon elképzelt tőkés fejlődésen belül sem magától értetődő a gaz­daság túlsúlya a politikum szférája fölött – ahogy ez a marxizmus legfontosabb axiómájaként megfogalmazódott. Az öreg Engels éleslátását bizonyítja, hogy 1892-ben fölfigyelt erre az oly fontos jelenségre, ami pedig ellentétben állt az alap és felépítmény korábban általa is megfogalmazott feltételezett viszonyával: „Úgy látszik, a történelmi fejlődés törvénye, hogy a burzsoázia egyetlen európai országban sem tudja – legalábbis hosszabb távon – a politikai hatalmat oly ki­zárólagos módon kezébe keríteni, mint ahogy a feudális arisztokrácia a középkor folyamán a kezében tartotta … A burzsoázia tartós uralkodása eddig csak olyan országban volt lehetséges, mint Amerika, ahol soha nem volt feudalizmus, és a társadalom a kezdet kezdetén burzsoá bázisról indult” (MEM 19, 1969:493).
mélységesen polgárellenes
Nálunk a polgárosodás lehetőségét a kiegyezéstől kezdve meghatározta, hogy az ,,uralkodó blokk” (nagybirtokos arisztokrácia, a középbirtokos nemesség, a klérus, s a hegemón ideológia kialakításában döntő szerepet játszó dzsentri-dzsent­roid réteg) nem polgári volt, s a modernizáció bizonyos elemeit kényszerűen el­fogadva, legfeljebb megtűrte az idegennek tekintett polgári tendenciákat, amelyek válságos történelmi helyzetekben maguk is éppenséggel nem a polgári fejlődést elősegítő kompromisszumokat kötöttek a nem-polgári vezető erőkkel. Egy ilyen történelmi helyzetet Bibó István így jellemzett: „Magyarországon 1919-től egy olyan, alapjában feudális-konzervatív kormányzati forma uralkodott, mely zsidó­ellenes kilengések közepette született meg, s a zsidók politikai és közhivatali lehe­tőségeinek a hátraszorításán és egyidejűleg gazdasági lehetőségeiknek a meghagyá­sán, sőt a monopolkapitalizmus révén való megerősítésén alapult” (Válogatott ta­nulmányok, Magvető, 1986, II:624k). A polgárosodásnak tehát Magyarországon nemcsak a közömbös vagy kíméletlen nemzetközi piacgazdaságban elfoglalt periférikus-félperiférikus helyzettel kellett megküzdenie, hanem a saját, nem-pol­gári uralkodó csoportjaival is. Ez utóbbiak a Tisza Kálmán érától kezdve a közel­múlt – mélységesen polgárellenes – rezsiméig sajátos történelmi szereposztásban jelennek meg. Konszolidáltabb periódusokban az egyházzal összefonódott úri ér­tékrend a konfidenskedő paternalizmus legalitásba burkolt kirekesztő módszereit alkalmazza a „nemzeti” és a „nemzetietlen” elemek megkülönböztetésére, válsá­gosabb helyzetekben azonban megjelennek a Tiszák, Horthyk és Antallok zordabb ikertestvérei: az Istóczyak, a Héjjas Ivánok, Szálasik és mai követőik, s az ikertest­vérek Dr. Jekill és Mr. Hyde módján ugyanazt próbálják érvényesíteni más mód­szerekkel. A tét a reformkortól kezdve potenciálisan, de a kiegyezés után reálisan az volt, hogy sikerül-e úgy modernizálni nemcsak gazdaságilag, hanem társadal­milag is, hogy a birodalmilag tételezett feudális viszonyokat felváltsa a polgári társadalom a maga civil értékrendszerével és intézményes garanciáival. Ez a folya­mat, tudjuk, nem sikerült: a polgári fejlődés bátortalan és következetlen kísérletei rendre vereséget szenvedtek. Magyarországon a nem-polgári erőktől kisajátított torz nemzeti szempontok, az ideológiai bunkósbotként használt nacionalizmus je­lölte ki a túlnyomórészt idegennek tekintett, gyenge polgári nekifutások helyét.

E dicstelen harc során alakult ki nálunk a kétféle tudományblokk, s társadalmi súlyuk és szerepük pontosan visszatükrözte a két fél – a „nép-nemzeti” és a pol­gári – erőviszonyait. Mivel e jelenségről (amelyet tudomásom szerint érdemben még senki nem vizsgált meg) a „Goldziher Ignác – hetven év múltán” című tanul­mányomban (2000, 1991. dec., 46-57) szót ejtettem, itt pusztán a katasztrofális következményekre hívom fel a figyelmet. Nálunk, ismeretes módon, a Rousseau nevével fémjelzett és a francia forradalomtól népszerűsített politikai-territoriális nemzetállam koncepciójával szemben, amely megvetette a polgári egyenlőség és a mindenkire egyformán érvényes racionalizált egységes jogrendszer alapjait, a koherensen Herdertől megfogalmazott romantikus etnikai-nyelvi nacionalizmus ju­tott uralomra, amely középkorias szempontjaival (az anyanyelv, a mitikus nem­zeti hagyományok, s legtöbbször valami – fensőbbséget biztosító – küldetéstudat hangsúlyozásával) tendenciája szerint törvényszerűen alakult más kizáró, zárt és konzervatív ideológiává, amely a lényege szerint nyitott, egyetemességre törekvő és mindenkit azonos mércével mérő polgári értékeket „nemzetellenesnek”, „koz­mopolitának” vagy – elképesztő fogalomzavarral – „urbánusnak” bélyegezte (az utóbbi fogalomkör, tudjuk, az ókori keleti szemlélettel kezdve az antikvitáson ke­resztül mindenütt máshol a pallérozottabbat, a fejlettebbet, a magasabb kultúrával rendelkezőt jellemezte!).
a „nemzeti tudományok” terrorja
A múlt század utolsó harmadában kialakult két tudományblokk máig rányomja bélyegét a hazai tudományos életre, azok intézményeire és a szellemi színvonalra. A történelem, a nyelv, az irodalom, egyáltalában a társadalomtudományok (és a művészetek) a torz, szűk és középkorias „nép-nemzeti” értékrendszer mentén szerveződtek, amely konszolidált időszakban megtűrte, válságos helyzetben meg­bélyegezte és lehetetlenné tette a polgári értékeket kifejező kultúrát és tudományt. Az erőviszonyoknak megfelelően a tudományos élet kulcsintézményei: az Akadé­mia és az egyetemek a „nemzeti” tudományblokk fellegvárai lettek, s ha valaki megnézi még ma is az egyetemes szempontok szerint modellálódó tudományos kutatás és oktatás arányát ezekben az intézményekben, láthatja ennek a középkorias örökségnek a lehangoló folyamatosságát. A „nemzeti tudományok” terrorja még ott is kíméletlenül éreztette hatását, ahol pedig az egyetemes szempontokat nehezen lehetett elvitatni, gondolok itt pl. az ókortudományra vagy az orientalisztikára. Goldziher-tanulmányomban számos példát hozok föl a tudományok hányatott sor­sára. Ennek mélypontjait nem is a kettétört pályákban és a ritka nekifutások ku­darcaiban ragadhatjuk meg, hanem abban az öncsonkításban, amikor e területek igen nagyformátumú képviselői maguk is a nép-nemzeti szempontok szerint pró­báltak tudományszakjaik „világtörténelmi szempontjaitól” megszabadulni. Így pl. Moravcsik Gyula 1930-ban az ókortudomány feladatát leszűkítette volna a Pan­nónia-Dácia kutatásra, a magyarországi latinság és humanizmus vizsgálatára, a magyar-bizánci érintkezés történetére és az antikvitás magyar örökségére. Ugyan­ezt fogalmazta meg 1928-ban Németh Gyula az orientalisztika vonatkozásában, amelynek feladata lenne nyelvünk, népünk eredetének vizsgálata az őstörténet ke­retében, továbbá a török hódoltság problémáinak vizsgálata. Ha ezt összehasonlít­juk azzal, amit Goldziher tűzött ki az orientalisztika feladatául, láthatjuk, hogy a periféria gyakran önként és dalolva vállalja a rá kiosztott öngyilkos szerepet. Ilyen körülmények között a torz nacionalista szempontokat már puszta létével meg­kérdőjelező „egyetemes tudományblokk” művelői voltaképpen a periféria négerei voltak, vagyis kétszeresen hátrányos helyzetben próbáltak valamit tenni – az ese­tek túlnyomó részében visszhangtalanul és sikertelenül. Ilyen körülmények között nem véletlen, hogy nagy egyetemes történészeink, irodalomtörténészeink, filozó­fusaink stb. – enyhén szólva – csak elvétve akadtak, s az az egy-kettő, aki volt, igen mostoha utat járt be. Ebben a kontextusban próbáltam elemezni több tanulmá­nyomban is az iszlámtudomány egyik megalapítójának és máig talán legnagyobb alakjának, Goldziher Ignácnak az életútját, aki amellett, hogy a periférián volt néger, vagyis orientalista, harmadik hátrányként még zsidó is volt. Hazai életútja paradigmatikusan példázza a periferizált tudóslét közegtelenségét és ugyanakkor: egyszeri csodáját.

Mir Sayyid Ali festménye, 1540

Mir Sayyid Ali festménye, 1540

A kétféle tudományblokk történelmi gyökereinek, sajátos kelet-közép-európai jelentkezésének és máig ható következményeinek tudományos elemzése még várat magára. Egy vonatkozására azonban itt is érdemes fölhívni a figyelmet: hogy ez a helyzet számos esetben élesen megkülönböztethetően, gyakorta azonban slampo­san és elmaszatoltan kétféle értelmiségi típust hozott létre a nemzeti („haza”) és a polgári („haladás”) értékrendszer mentén. Ebben az esetben egyáltalában nem C. P Snow mára már klasszikusnak tekinthető két kultúra és kétféle értelmiség megkülönböztetéséről van szó (l. The Two Cultures and the Scientific Revolution, 1959), hiszen az az utóbbi négy-öt évszázad nyugat-európai, majd végső fázisában mindinkább amerikanizálódott, gazdaságilag racionalizált, technicizált, a csere­érték egyneműsítő piaci társadalmában szervesen kialakuló munkamegosztásnak tekinthető, amely persze a nyugati társadalmakban is világosan mutatja a bourgeois (számára a munkaerőpiacon közvetlenül hasznosítható szakismeretek a fontosak) és a citoyen (neki a kultúra piac-közömbös szimbolikus értékei lennének fontosak) súlyát a nemzetközivé vált tudás- és értelmiség-termelési folyamatban. A kelet-­közép-európai, így a magyar esetben merőben más a helyzet. Itt arról van szó, hogy egy polgári kor előtti, rendies uralmi rendszer próbálja átmenteni magát a maga értelmisége révén is, s köti össze hatalmi aspirációit a nemzeti kultúra (anya­nyelv-kultusz, történetietlen és ostobácska eredetmítoszok, „nemzeti értékeket” szolgáló irodalom, s „tőzsgyökeres” nemzeti rétegekhez, egy mitizált, soha nem létezett parasztsághoz kapcsolt fiktív folklór stb.) múlt századtól kialakult ideoló­giájával. Ez az ideológia és értelmisége áll szemben a polgári értékrendet képviselő értelmiségi típussal, amelynek egy része nálunk a századforduló után – ez megint a periferizált lét csapdája volt – nemcsak az uralkodó feudális viszonyokat tá­madta, hanem a nem-létező polgári társadalmat is bírálta. Magyarországon tehát sajátos történelmi helyzetet fejez ki a kétféle értelmiség léte, amit a „már nem” és „még nem” limbus-helyzetével lehetne leírni. A „nép-nemzeti” értelmiség ugyanis Kossuth és Széchenyi vitájával már a reformkortól kezdve nem képviselte a társadalom reális fejlődését, a kiegyezés után azonban – a kicsinyes közjogi sérelmekben, a nemzetiségek elleni gyűlöletben s az idegennek érzett polgároso­dás elleni harcban – kialakultak és intézményesültek azok az értelmiségi klisék, amelyek a modernizáció és a polgárosodás kerékkötőivé váltak. A heterogén és sokszor következetlen polgári értelmiség pedig, mivel a magyar fejlődésből nehe­zen meríthetett mintákat, gyakran a polgárosult Nyugatról vett át jól-rosszul esz­méket, modelleket és gondolatrendszereket, amelyek itthon nem találtak megfelelő talajra. Így alakult ki az előbb említett „nemzeti” tudományblokk a maga értelmi­ségével, amely már régen nem korszerű és kialakulásától polgárellenes, és tengőd­nek másrészt azok a tudományok, amelyek a nálunk nem-létező polgári értékrend­szer mentén az egyetemes folyamatokra próbálnak figyelni. Ez utóbbiak visszhang­ja és hatása, érthető módon, elenyésző.

Hiányok katalógusa

A periferizáltság következményei lépten-nyomon jelentkeznek, s a nyugati tudós hétköznapi létformájához képest nálunk heroikus tetteket követelnének.

Az egyik legnehezebben leküzdhető hiány a megfelelő szellemi közeg hiánya. Akinek jószerencséje úgy hozta, hogy taníthatott vagy kutathatott nyugati egyete­meken, tudja, hogy miről van szó. Ott egy-egy nagyszabású munka „kihordása” során, de szerényebb vállalkozásoknál is a kutató – s ezt a hálás előszavak készség­gel nyugtázzák – számíthat a szakmabéliek és a rokonszakmák művelőinek rokon­szenvére és készséges segítségére, s a legtöbb mű úgy jelenik meg, hogy előtte már több tucat baráti bírálója volt, akik – sajátos módon – azt akarták, hogy a munka a lehető legjobb legyen. Nálunk a kedvező szellemi élettér úgyszólván hiányzik. Ha nagyritkán létrejön valami kis szellemi műhely, annak léte külső kö­rülményektől függ (amelyek gyorsan változnak), általában egy vezéregyéniség nyomja rájuk a bélyegét, s a gyorsan változó körülmények és az ingatag ellen- ­és rokonszenvek miatt ezek a kis csoportosulások nagyon rövid ideig működnek, s nagyon gyakran a korábbi eszmetársak lesznek egymás legkíméletlenebb ellen­felei. Ezektől a kérészéletű, alkalmi társulásoktól eltekintve nálunk azt az oktatót és kutatót, aki nem tartozik a nemzeti tudományblokkhoz, szellemi vákuum veszi körül, ami a társadalmi közeg részéről – a „művelt nagyközönség”, vagyis a kultu­rális igényekkel bíró polgári középosztály hiánya miatt – közönyös érdektelensé­get, a szakma oldaláról pedig általában ellenséges csendet jelent. Nálunk pozitív szellemi élettér helyett a bellum omnium contra omnes elve uralkodik, ami poszt­modern korunkban lassan feltűnést sem kelt. A különbség persze itt is az, hogy az „egészséges” posztmodern szemlélet – a minőségek teljes neutralizálódása után – mindent egyformán jónak tart, amíg nálunk minden kísérlet a másik szemé­ben egyformán rossznak minősül.
a kritikai élet hiánya
Ez utóbbi valóságos kritika nélkül történik. A szellemi közeg hiányához ugyanis a kritikai élet hiánya is szervesen hozzátartozik. Egyik írásomban („Fények és árnyak Keletről”: Keletkutatás, 1990 ősz, 96-9) bővebben kitértem erre a problé­mára, s a dolgozat jellegével is igyekeztem valamelyest felidézni egy, ma már nyu­gaton is nagyrészt letűnt műfajt: a múlt században virágzó cikkméretű, hallatlan, alapos, ám ugyanakkor olvasmányos article d’information-t, amely a humán kultú­rát akkor még le nem írt középosztály műveltebb részének készült, s ennélfogva nemcsak egy adott mű szakmán belüli helyét jelölte ki, hanem gyakran a kultúra tágabb területeivel is kapcsolatba hozta, s biztosítani próbálta a kultúra szerves összetartozásának a gondolatát. Nálunk néhány évtizedig az Egyetemes Philológiai Közlöny és a Budapesti Szemle próbált ilyen ismertetéseket közölni, s noha hatás­történeti és olvasottsági vizsgálat tudomásom szerint nem készült, szerepük első­sorban a középiskolai tanárság körében mindenképpen jelentős lehetett. Ez a műfaj azóta – tisztelet a kivételnek – jóformán megszűnt, s maradt, ha maradt, a szűk­szavú és szakzsargonban írt könyvismertetés, amely már csak a szűken vett szak­mának készül. Ez a tendencia kifejezi egyrészt a lassan áttekinthetetlen tudomá­nyos tömegtermelést, másrészt a szakmák közötti hajdani átjárás megszűnését, a legfájdalmasabban azonban a művelt középosztály eltűnését tükrözi nyugaton is. Itt nálunk azonban még az új munka legfontosabb adatait közlő könyvismertetés is hiánycikk. Hogy személyes példát említsek, az 1989-ben megjelent Meccan Trade and Islam című könyvemről nyugaton majd másféltucat recenzió jelent meg, nálunk egyetlenegy sem, és hasonló a sorsa a ritkán megjelenő többi munkának is.

Festmény a Hasht Behesht palotából, Isfahan, Irán, 1669

Festmény a Hasht Behesht palotából, Isfahan, Irán, 1669

Ebben a légkörben, amikor a „művelt nagyközönség” nem létezik, s a periferi­zált szakma semmiféle objektív szűrő-szerepet nem képes és nem is akar vállalni, érthető, hogy szabadon tenyészik és burjánzik a dilettantizmus. A szellemi igényte­lenség és az érthető, de lehangoló sóvárgás az egzotikum iránt, összefonódva a különböző – gyakran évszázados – hamis közhelyekkel (pl. iszlám mint a keresz­ténység ősellensége, „sárga veszedelem”, India időtlen bölcsessége, „török áfium” stb.) sokkal inkább igényelték a hazug, tudománytalan és az elvárt kliséket szolgáló ábrázolásokat, mint a közhelyeket romboló, gondolkodásra késztető, s ráadásul bizonyos előismereteket feltételező tudományos elemzéseket. Ilyen körülmények között az arányok teljesen eltorzulnak, amihez időnként a „nemzeti szempontok” is hozzájárulnak. Ugyanis, ha nálunk a formátumosabb dilettáns nemzeti húrokat penget, nyert ügye van. Gondolok itt – hogy a legismertebb és legösszetettebb példát említsem – a Vámbéry jelenségre, amelyet a szűkebb szakma máig nem tudott megnyugtatóan feldolgozni és helyére tenni. Ehhez ugyan annak idején Mun­kácsi Bernát kijelölte a megfelelő szempontokat („Vámbéry Ármin tudományos munkássága”: Budapesti Szemle 162 (1915)), ám jellemző, hogy ennek szellemé­ben – túlhangsúlyozva persze Vámbéry brit kapcsolatait – angolok írták az első alapos és megbízható Vámbéry monográfiát (l. L. Alder-R. Dalby, The Dervish of Windsor Castle. The Life of A. Vámbéry, Bachman and Turner Ltd., London 1979). Az igazi probléma nem annyira Vámbéry turkológiai munkásságával van (bár ezzel kapcsolatban is számos lényegbevágó kifogás merült föl), hanem azzal, hogy az égvilágon mindenről véleményt nyilvánított (az őstörténettől, Európa és kiváltképpen az angolok ázsiai misszióján át Indiáig és tovább), s ennek során gyakran elképesztő elfogultságot és tudatlanságot árult el, s tovább mélyítette az azóta is szívósan tovább élő hamis közhelyeket. Mivel azonban a magyarság erede­tének kérdésében a nemzeti vonulat mítoszait erősítette, óriási baklövései és sok vonatkozásban káros munkássága ellenére a „múlt nagy magyar tudósa” lett. Az, hogy az efféle vitatott és kényes munkásságról nem készült objektív és kimerítő magyar monográfia – érthető. Már kevésbé, hogy olyan vitathatatlan világnagy­ságról sem jelent meg méltó munka magyarul, mint Goldziher Ignác vagy Stein Aurél.

Stein Auréllal kapcsolatban nem tudok más választ találni a korszakalkotó mun­kásságát övező közömbösségre, minthogy őt sem lehetett nép-nemzeti alapon értel­mezni, ráadásul lenyűgözően sokoldalú működését egyetlen kutató manapság már képtelen áttekinteni. 1993-ban, halálának ötvenedik évfordulója alkalmából egy, munkásságát méltóképpen bemutató kötet terve merült föl, amelyet öt-hat szakem­ber írt volna, ám a Művelődési Minisztériumban végül is elfektették a tervet. Róla továbbra is idegen szerző tollából létezik az egyetlen méltó munka (l. J. Mirsky, Sir Aurel Stein. Archeological Explorer; Chicago 1977). Helyettük annál nagyobb népszerűségre tett szert pl. Germanus Gyula, aki, noha a szakma nem tartotta őt soha számon, hiszen értékelhető tudományos munkákat nem írt, Magyarorszá­gon – saját tevékeny közreműködésével – világhírre tett szert. Ez a sajátos jelenség (valaki úgy világhírű, hogy a világ nem tud róla) nálunk gyakorta előfordul. Ger­manus esetét pedig azért is érdemes hangsúlyozni, mert a Keletről kialakított hamis közhelyek meggyökereztetésében kevesen tettek annyit, mint ő.
mint a fürdőkád árusítása
A dilettantizmus a nálunk gengszterkapitalizmusként jelentkező „állami piac­gazdaság” beköszöntével elborzasztó formákat öltött. A korábbi időszak ugyancsak ellentmondásos jellegéhez a hatvanas évektől hozzátartozott néhány pozitívum is a könyvkiadás és a tudományos termelés színvonalában. El lehetett fogadtatni azt a sajátos és ma már hihetetlennek tetsző szempontot, hogy a keleti irodalmakból átültetett munkákat is szigorúan az eredeti nyelvből fordítsák olyan szakemberek, akik egyúttal kiváló vagy legalább megbízható műfordítók is. Ez a rövid aranykor szigorú elvárásaival és színvonalával a Nyugat fordítási elveit is messze meghaladta (Kosztolányi, Szabó Lőrinc stb. mindenféle közvetítő nyelvből fordítottak keleti költőket fölöttébb vegyes eredménnyel). A magyar olvasó – nem különösebben méltányolva a gyakran kivételes teljesítményeket – ekkor ismerkedhetett meg hite­les tolmácsolások révén az ókori mezopotámiai, a klasszikus kínai, az óind, a perzsa, török, mongol, arab irodalmak legfontosabb műveivel. Ma már elmond­ható, hogy valószínűleg ez a nyolcvanas évek végéig tartó harminc esztendő tekinthető a magyar műfordítás aranykorának, s ebből fog élni és visszaélni a következő évtizedek általában minősíthetetlen kiadása. A kilencvenes évek elejétől ugyanis minden minőségi szempont és mérce megszűnt, úgyszólván semmiféle szakmai szempontot nem kell betartani, és – néhány, ár ellen úszó kis kiadó kivételé­vel – a könyvkiadás túlnyomó része olyan lett, mint a fürdőkád árusítása, vagyis a cél: a legkevesebb befektetéssel a legrövidebb idő alatt a legnagyobb haszonra szert tenni. Előkotorták a szellemi kanálisokból a teozófia, a „keleti bölcsesség” prófétáit, s egyáltalában a szellemi leépültséget megcélzó irodalom és tudomány alatti fogyasztási termékeket, amelyek a nyomtatott szó álcáját öltik magukra. Egyik írásomban („Magyar Ezeregyéjszaka – kelet-európai módra”: Világosság 1993/5:62 78) egy kultúrbotrány kapcsán megpróbáltam körüljárni ezt a jelen­séget. Tizenöt évi munkával megszületett a magyar fordításirodalom egyik csúcs­teljesítménye: Prileszky Csilla eredetiből készült Ezeregyéjszaka-fordítása, amely­hez hasonlót műfordítói remeklésben, s egyúttal tudományos megbízhatóságban világszerte csak a német E. Littmann-féle fordítás ér el. Az új idők gengszterkapita­lizmusa természetesen nem ezt a fordítást adta ki, hanem a Kállay-féle, franciából készült pornóterméket, amely csak bitorolja az Ezeregyéjszaka címet – hiszen ahhoz nem sok köze van. Ez a paradigmatikus példa is mutatja, hogy a nyereségre törekvő, kiadói vállalkozók „csupán” néhány ezer példányban megjelentethető könyvet nem adnak ki, hiszen úgy nem rentábilis. A jelentéktelen és esetleges szempontú támogatás nyilvánvalóan nem oldja meg a tudományos igényű, korsze­rű, ám szükségképpen kisebb példányszámú kiadás problémáját. Ez ismét csak a circulus vitiosusok egyike: művelt polgári középosztály nélkül nincs színvonalas könyvkiadás, ám az utóbbi nélkül nincs valóságos műveltség és minőség.

Huang Quan festménye

Huang Quan (kb. 903–965) festménye

A nehézségek leküzdését, a hiányok betöltését úgyszólván lehetetlenné teszi az a sajátos történelmi jelenség, hogy mintha egyes területeken – így a kultúrában is – nálunk nem lenne akkumuláció, értékfelhalmozás; bizonyos nekirugaszkodá­sok és próbálkozások megfelelő közeg és egyenletes folytatás nélkül egyszerűen leépülnek, s nem kerülnek bele a társadalom vérkeringésébe. Ez a jelenség sajnos éppúgy megfigyelhető az időnként nekifeszülő polgárosodási kísérleteknél, a civil társadalom bátortalan és elszigetelt önszerveződéseinél, mint a kultúra és tudo­mány erőfeszítéseiben. A fejlődésnek aligha nevezhető cikk-cakk mozgás történel­mi hátterét nagyjából ismerjük. A történelemszemlélet „nemzeti látószöge” min­dig hajlamos volt eltúlozni a kint (idegen elnyomás, kedvezőtlen világpolitikai konstelláció stb.) szerepét. A gondosabb elemzés eddig is megpróbálta fölhívni a figyelmet arra, hogy a magyar uralkodó rétegek a legutóbbi időkig a döntő pilla­natokban elképesztően inadekvát és korszerűtlen „válaszokat” adtak a kint „kihí­vásaira”, s ezek során vajmi ritkán vezérelték őket a józan modernizáció és a polgá­rosodás szempontjai. A folyamatos és biztos társadalmi akkumuláció elmaradása tárgyunk szempontjából két további negatívumban ragadható meg: az egyik a tudo­mányos élet folyamatosságának a hiánya, a másik hogy ilyen helyzetben rendkívül nehezen jön létre tudományos iskola, ám ha létrejön valami hasonló, akkor annak léte törékeny és esetleges. A tudományos élet folyamatossága csak olyan társadal­makban képzelhető el, ahol létezik folyamatos szellemi élet a maga szilárd intézmé­nyeivel, társadalmi megbízatásával, ami ráadásul alapvetően független a politikai élet viharaitól. Nálunk ebből mindig valami lényeges hiányzott: vagy a társadalmi közeg, vagy a megbízhatóan és egyenletesen működő intézmények, vagy a politika­mentesen működő társadalmi igény Itt a politika szférája mindig brutálisan bele akart avatkozni a társadalomtudományokba, a periodikusan ismétlődő társadalmi kataklizmák pedig a legtöbbször elsodorták a törékeny intézményeket és a még sebezhetőbb kutatókat. Így aztán a különböző területen néhány évtizedenként a romok eltakarítása után úgyszólván mindent elölről kellett kezdeni. A magára ma­radt kutatónak, ahogy mondtam, leginkább hősként vagy vértanúként kellene élnie, hogy létrehozhasson valami komoly teljesítményt. Ez természetesen csak elhanya­golhatóan ritka esetben, csodaként történt eddig. Termékeny évtizedek nyugodt munkáján alapuló, szervesen fölépülő impozáns életművek helyett maradnak a tor­zók – életben és munkában egyaránt, amelyekből a következő generáció már csak néhány szórakoztató adomát őriz meg, hogy aztán azok is feledésbe merüljenek. A periférián szinte lehetetlen életművet létrehozni. Ha körülnézünk az utóbbi száz esztendő magyar orientalisztikájában, s egyáltalában a társadalomtudományokban, csak szabályt erősítő kivételként látunk néhány igazi, befejezettnek tekinthető, szervesen felépült életművet. Szűkebb területemen jóformán csak Goldziher mun­kásságát lehet klasszikus életműnek tekinteni – ám milyen áron, micsoda heroikus erőfeszítéssel és milyen elképesztő társadalmi érdektelenségtől övezve jött létre.

E zord képet nyilvánvalóan csak egyértelmű teljesítmények és formátumos élet­művek fogják cáfolni. Ezek tipikus és nem kivételes jelentkezése azonban elvá­laszthatatlan a polgárosodás jelenleg még eldöntetlen sorsától. Könnyen lehet, hogy valamelyes modernizáció az utóbbi nélkül fog lezajlani, s akkor az újfeudaliz­mus vallásilag tételezett, rendies nép-nemzeti elemei lépnek sajátos nászra a törté­nelmi dimenzióktól és minden minőségi értéktől megszabadult, arctalan, fogyasz­tói reklám-„kultúrával”. Ebben pedig semmiféle klasszikus életműnek nem lesz helye.

felső kép | ‘Abd al-Rahman Jami szufi költő kötete, 1527