SZANDALFON
1998 szeptember

Éppen abban a pillanatban lépett be Dóra a Ráckert nevű kerthelyiségbe, melyet balról a Rác fürdő kváderkövekből rakott oldalfala, jobbról egy Tabán felől húzódó, igénytelenebb fal, szemből pedig a Gellért-hegy oldalának utolsó, viszonylag meredeken lejtő nyúlványa határol, mikor a barátommal, ahogy szinte mindig, most is a nőkről vagy a nőhiányról vagy mindkettőről, de talán mégis inkább az ő, már csak egykori, a minap még meglévő barátnőjéről beszélgettünk. És akkor – „éppen abban a pillanatban” – belépett Dóra. Dóra, akit először meg sem ismertem, csak a türkizzöld szemét, ezt a mély és – még mindig – szinte érintetlenül ragyogó, áttetsző tengerszemet. És Dóra nagyon furcsán viselkedett: fekete, ijesztően karcsúsított, testének vonalát hibátlanul követő ruhájának egyik pántja, úgy tűnik, leszakadt, és barátomhoz lépve kérte, hogy próbálja valahogy, átmenetileg fölerősíteni a ruhát, „kantárolja valahogy föl”, kérte szó szerint, és ez illett hozzá, hisz Dóra, mint rögvest eszembe jutott, lovas volt, „a lósport szerelmese és rabszolgája”, mondta később, de ez mindegy, tőle tanultam hajdan azt is, hogy piaffe, ha jól írom, ami örökre az emlékezetembe vésődött, Edit Piaffe, Piaffe de Dóra, ló és kantár, most pedig, íme a leszakadt vállpánt, amivel a barátom (és nem én!) a maga slemil módján birkózott, huzakodott, talán húzta is az időt, csak lehessen még a váll körül ügyködni, finoman fogdosni azt a tájékot, míg én Dóra hátfelét figyeltem, mely rézsút fordult felém, és olyan volt, mint egy lótest, amit éppen csutakolnak vagy kefélnek akár.
zavaromban
És éppen akkor, mikor megláttam, hogy Dórának nemcsak a vállpántja szakadt (?) el, hanem a cipzárja is fölfeslett, és a fenekét meg a hátát jó darabon látni engedte, úgy hogy nekem csak nézelődnöm kellett, nézni a fekete bugyi csipkéit és finoman áttört (arabeszkszerű) mintázatát, legeltetni a szemem – úgymond – és kicsit zavartan mosolyogni közben, tudva, hogy nemsokára úgyis szólnom kell majd, és akkor vége szakad ennek a váratlan ruhapróbának, és Dóra, ahogy föltűnt, el is tűnik újra a szemünk (a szemem) elől, akkor történt, hogy talán zavaromban lenyúltam a szandálomhoz, mintha meg akarnám mondjuk vakarni a lábam vagy miért, és észrevettem, hogy a szandálom csatja nincs meg, hogy egyszerűen eltűnt, és elkezdtem kotorászni a porban, az apró kavicsok és egyéb fosszíliák között, és egyre komolyabb ijedelemmel kerestem a csatot, ferdén fölfelé nézve továbbra is Dóra fenekét pásztáztam, sőt az új nézőszögből egészen másnak láttam, domborzatosabbnak és még csupaszabbnak, de titokzatosabbnak is, olyannak, amiért érdemes volna talán még piaffozni is, gondoltam, miközben az ujjaim szorgosan dolgoztak a földön, a porban, és végül meg is találták a csatot, ami letört és végleg használhatatlanná vált. Végleg használhatatlanná lett, mondtam egy kis Szondi utcai cipészetben, mármint a csat, ki kell dobni, tudom, hogy szart se ér, mondtam, de azért elhoztam mutatóba, és átnyújtottam a cipésznek, aszongya?, kérdezte, aszongya?, ismételte mélyről, szinte a tüdőből húzva a szót, mint egy kútból, és olyan is volt, mint egy vödör tiszta víz, és látszott benne a csat, vagy inkább az, ahogy a helyére kerül, mintha mi se történt volna, se Dóra, se Ráckert, csak a szandál a csattal, ahogy mindig is volt, ahogy lennie kell.
Ez mi?, kérdeztem, és egy szerszámra mutattam, ez egy ráncbahúzó, uram, válaszolta a cipész, más néven falcamt, ha jól értettem, ilyet persze már csak mi használunk, régiek, a maiak azt se tudják, mi ez, a cipőszerelők, őket ugyanis így hívják, cipőszerelők, mi még cipőépítők voltunk, mondta, s forgatta a szandált a kezében, babrált a csaton, egy kengyelbe húzta épp, azt idomítgatta rá, kicsit ütögetve, kopácsolva rajta, hát igen, ők így vannak ezzel, ha itt valami kiálló van, akkor amott valami lukféle, ezt megtanulták, és akkor abba szépen belenyomják, pikk-pakk, mint a lego, ennyi a tudományuk, a cipőszerelők, mondta, hát ez volna, kérem, és a kengyelszerű idomot rászegecselte a bőrre, ahogy a bérletkészítők a fényképet, mindig szerettem nézni, mikor a nagy fémkart lenyomják, durr, és a szegecs visszavonhatatlanul összenyomódik, átüti az arcképet, közel a homlokhoz, és odarögzíti az üres bérlethez, ami ettől fogva az arcképhez tartozik, az arckép pedig hozzá, amíg le nem mállnak a szegecsről, de az még akkor is egyben lesz, egymásba préselve két aranyszínű darabból, valahogy jó elkapni a pillanatot, mint most is, az összenyomásét, nézni ahogy a kengyel rászorul a bőrre, és a kengyelben fityeg a csat, mert van némi játéka, és megcsörren néha, néztem a cipész kezében a szandált, amibe az önarcképét beleszegecselte, gondoltam, hja kérem, mondta, akkoriban emberöltőre épült a cipő, nem szezonra, és eszembe jutott róla Szandalfon, a tűz angyala, aki az emberek imáiból fon koszorút vagy koronát, és úgy viszi föl őket a Mennybe, imaszandál, szárnyas saru, gondoltam, Pegazus, mondtam ki hirtelen, igen, olyan lett ez a szandál, mint maga Pegazus, de hát az egy ló volt, nem?, kérdezte a cipész, igen, egy szárnyas ló, még bélyegem is volt róla gyerekkoromban, hát az szép lehetett, mondta, igen, szép volt, és Dórára gondoltam, fogadja el ingyen, mondta Szandalfon, azt nem lehet, itt hagyom cserébe Dóra emlékét, a fekete csipkét, farának az ideges vonaglását és az arcát is, amikor megmondtam neki végre, hogy szinte meztelen, azt a fenomenális tűzbe borulást, kívánom, hogy ön is lássa, és képzelje hozzá, ahogy a kengyelbe csúsztatja a lábát és aztán nyeregbe száll, ahogy hátat fordít önnek a két pompás far, és végül elviharzanak.