MINT PARMENIDÉSZ
1997 június
Valahol megvagy, mint a
Nap, közel, így ébredtem,
Könnyben és lucskosan,
Talán tizenkettő után,
Mikor a Nap egy percre
Megpihen, és fátylukat a
Lányai leengedik, közben tört
Rám, akár egy társzekér,
Megreccsenve, csapágyasan egy
Világegyetem, amit oly folytonosan
Tölt ki a por, és te sehol, csak
A képmutatás, hogy még mindig úgy
Beszélek, „vagy”, aggályosan
Vigyázva, és néha, mikor felsikolt
Egy „voltál”, átbotlik a nyelv,
Ahol „már nem”, óvatlanul, döccen
Egyet a társzekér, valami tompán
Eltörik, és ez a csillapíthatatlan
Vágy, hogy megérintselek, hogy
Lássalak — mint só a száraz nyelvre —,
Azt forgatja csak, mint délben az a
Roppant agy: „ami nincs, nem is
Mondható”.