Simon Balázs

„KINEK ÍROK?”

1995 május

„KINEK ÍROK?”

Krúdyval kapcsolatban írja Kertész Imre a Gályanaplóban: „Gondolom rég feledve már az ok, ami valaha írásra késztette.” Valahogy ez jutott eszembe, pedig kérdésetek[1], amire válaszolni próbálok, nem a „miértre”, hanem a „kinekre” kérdez, hajói értem. De ugyanúgy, ahogy nem volt számomra soha „miért”, nem lehetett „kinek” sem, mert ez a kettő valahogy mégis összefügg: talán valakinek írni, azaz valamiről, valahogy írni, az írás egy lehetséges miértje lehet, de számomra mindkettő (vagy: a kettő együtt) ismeretlen.

szűkös szabadság

Arra viszont „még emlékszem”, hogy valaha nagyon érdekeltek azok a „tartományok”, melyekről egy-egy olyan verssor (vers) ad hírt – csak így vaktában – mint ezek: „Mit allen Augen sieht die Kreatur das Offene.”[2] / Tárt szemmel szemlélik az állatok a nyitottat. Ford.: Rónay György /, vagy ez, „Because I know I shall not know / The one veritable transitory power / Because I cannot drink / There, where trees flower, and springs flow, for there is nothing again”[3] / Mert tudom, hogy többé nem tudhatom / Milyen az egy igaz tünékeny hatalom / Mert nem iszom már sohasem / Ott hol fa virágzik, forrás fakad, / Mert semmi se lesz megint – Ford.: Vas István /. És Paul Celannak ez a három sora: Du warst mein Tod: / Dich konnte ich halten, / Während mir alles entfiel. Vagy Mandelstam utolsó versének ez a két feledhetetlen sora (hevenyészett fordításomban): „üdvözítő fogyatékosságának szűkös szabadsága vonzza.”

És nem is a „tartomány” a helyes kifejezés, hanem a világnak ez a képe, ami a költészet rezzenetlen szemében mutatkozik. De bármi is ez, lassan elhalványult, mint egy fénykép, ami persze továbbra is ott marad, de inkább albumlap már, emlékféle, hogy mié, nem tudom. Az írás már nem ez számomra – hisz mi a „Nyitott”, mi a „Kezdet”, ezek a csodálatos nagybetűs szavak? És úgy látszik, nem számomra tűntek el, hanem egyáltalában, és velük, ha őszinték akarunk lenni, (ez) a költészet is. A megnevezésnek ez az őszintesége és tétje, ez a már-már vallásos és „platonikus” komolysága, bizalma valami Abszolútban, még ha nincs is, egyszóval a világnak ez a mindmostanáig utolsó költői meghódítása és újrafelfedezése, amit a romok és a lepusztulás korszaka követett, a lassú elsivatagosodásé, úgy tűnik. Akkor pedig magától értetődik: ha valaki kissé így, a kifejezésnek ilyen szótárai alapján tanult a nyelvhez közeledni, bizonyára azoknak ír, akik ugyane szótárakat forgatják, és úgy vélik, ilyen típusú mondatokkal érhető tetten a Létező. Ez, persze, tudjuk, dajkamese. És mégis, a tisztelet az ilyen szótárak iránt sosem fog kiveszni belőlem, vagy helyesebben, csak így, csak általuk tudok bármit is tisztelni.

Akkor hát lehetséges, hogy ezeknek a költőknek írok, akik a tiszteletre és egyetlen (számomra) lehetséges tárgyára tanítottak?

zsonglőrködés

Nekik persze nem lehet írni. Korunkban, amikor szavaik egyszer csak értelmezhetetlenné váltak a jelenkori irodalmi köznyelv salakja alatt, megnémultak, és velük együtt én magam is néma vagyok egy olyan „diszkurzus” közepette, amiből alig-alig értek valamit, és azt is csupán a rémület vagy a hitetlenkedés mozdulatával. Mert ezek a most divatos szavak mintha csak azért szólnának, hogy valami hézagot töltsenek ki, mellékesen, az irodalmi üzlet kedvéért, viccparódiák, anekdotatöredékek, krokik, tárcák vagy ezek mutánsai, ügyetlenek vagy rafináltak, egyre megy, hiszen lényegük szerint mellékesek, egy kicsit mintha azt mondanák: „mindig is volt irodalom, miért épp ma ne legyen, ha ráadásul – csak ügyesnek kell lenni – még szépen jövedelmez is”. Ezek a „szövegek” (hiszen az irodalom ma nem más, mint szövegek nehezen átlátható vagy inkább megszégyenítően jól, hihetetlenül egyszerűen „működő” halmaza vagy – ha tetszik – rendszere), óvatos, szerény berendezési tárgyak, kulisszák vagy díszítőeszközök, firkák, tetoválások a posztmodern civilizáció testén. És létjogosultságukat éppen ez a szerénységük, alkalmazkodóképességük adja. Lojalitásuk és elvtelenségük, tettetett vidámságuk és a nyelvvel vásári mutatványokat űző zsonglőrködésük, úgynevezett iróniájuk. Ebben a szövegvilágban legfeljebb viccből lehetne elmondani egy Celan-verssort, egy Eliot-mondatot.

Akkor hát úgy kell tennem, mintha. Mintha lenne olyan olvasó(m) – van egyáltalán? –, aki ezeket a sorokat és ezeket a mondatokat olvassa/mondja, tehát egészen történetietlenül, talán „romantikusan” kéne gondolkoznom, megálmodnom a múltból az olvasásnak ezt a lehetséges jövőjét. Azt az Olvasót, aki egy soromat, egy mondatomat olvasva nem a kurrens szövegre gondol, nem azt tekinti szükségszerű háttérnek és vonatkoztatási alapnak. Akiben még az is fölmerülhetne, hogy amit írtam, valahol, egy adott helyen nem jó, nem tökéletes, és megálmodhatna, megírhatna helyette, mégpedig saját használatára egy másik változatot, ami immár csak az övé. A szövegek ugyanis nem ellenőrizhetők, nem vitathatók és nem javíthatók abban az értelemben, ahogy egy Horatius-verssor csiszolható volt és csak „kilenc év alatt” nyerte el végső formáját, vagy ahogy egy hexameter a metaplazmusok és licenciák csökkentésével egyre inkább megközelíti a „tökéletes hexametert”, a paradigmát.

De ilyen olvasóról álmodozni dőreség, vagy létezik, vagy nem, én nem gondolok rá, hiszen az már sóvárgás volna, reménytelen szerelem, ami csak még jobban elbizonytalanítaná, torkomra forrasztaná a szót.

De mégis, noha én nem írhatok Neked, hisz rejtőzködsz, Te olvashatsz engem, és ráismerhetsz hangomban egy hatalmas, most elfe(le)dett beszéd nyomaira, Lehetséges Olvasóm!

  1. Az indító kérdésre – egy Kosztolányi-idézet: „Kié a tintám?” – többen válaszoltak a számban.
  2. Rilke: 8. duinói elégia
  3. Eliot: Hamvazószerda
kép | adobe.com