KÉT PAPÍRRÓZSA

A Dead man-ben a papírrózsák – nekem azok – ahogy szerteszálltak, mikor a már halott könyvelő leugrott a padlásablakból, de filmről írni, utalni rá kockázatos, lehet, hogy álom ez inkább, vagy felejtés és képzelődés ellenőrizhetetlen játéka, valami (emlék)kép, és akkor, persze, adódik a kérdés, hogy kié?, tehát a papírrózsák, ahogy szálltak, miközben a már halott könyvelő buckázott lefelé, és úgy verte őket fel, mint a párnacihát, ezeket a halott virágokat, amik sosem éltek, csak egyszer, mikor lángra gyújtotta őket egy pillantás, az a tekintetváltás, könyvelőé és virágkészítőlányé, a szoba közepén, a csók előtt, amit talán a lány vágyakozása pecsételt meg egy jövő után, amikor (mű)virágait nem papírból, hanem selyemből készíti majd, tehát a papírrózsák, amik a Dead manben szálltak, és aztán a deadman kabáthajtókájára került közülük egy, a többitől miben sem különböző, sorsuk legizgalmasabb, talán létükre magára is rácáfoló pontjára jutottak akkor, szállva egy halott után, aki él, élve már-már maguk is, de, persze, nem úgy, mintha vágyakoztak volna erre a számukra elérhetetlenre, az életre, hanem csak együtt sodródva az elkerülhetetlennel, mint a papírsárkány, ha érzi, hogy eregetőjének keze lanyhul, szinte már madárként, de mégse szárnyra kapva, így szálltak együtt az élő-holtak, le, egy pillanatra, estükben.

És erre rímelt a bernhardi Korrektúra papírrózsája (nekem), amit Roithamer lőtt, a mindenféle fegyvertől és vadászattól iszonyodó, és aztán, halála (öngyilkossága) után ezt a nyereményt, történetesen papírrózsát, amit én ekrü vagy mondjuk, fáradt halványsárga színűnek képzelek, valaki, és ebből a szempontból mindegy, ki, egy komód fiókjában megtalálta, csak ezt az egyet, letépve a hajdani füzérről, amin akkor volt, hiszen a többit még ott, talán már a lövölde előtt valami lánynak adta az egykori búcsú forgatagában, egy teljesen idegen lánynak, ő, aki hirtelen a ,,legjobb papírrózsalövőnek” bizonyult, hiszen huszonnégy papírrózsát lőtt ki egymás után, de közülük csak ezt az egyet tartotta meg, éppen ezt, a többihez nyilván hajszálra hasonlót, de ezt egy életen át őrizte, és most, hogy meghalt, ott van a komódban, a legfelső fiókban az akkori, immár halott, huszonhárom éves búcsújáró emléke, ez az ekrü papírrózsa, egyszerre különös jelentőségre kapva, mint az emlékkönyvekben őrzött egykori virágszirmok, amikkel kapcsolatban óhatatlanul fel kell tennünk a kérdést, hogy kinek?, miféle? emlékei (voltak), mely nyárról?, kitől? stb., és éreznünk kell, méghozzá megborzongva, a hajdani illatot, ami egy fontos, talán sorsdöntő élmény hátteréül szolgált, ezt a metafizikai illatot, mely idegeink legmélyét veszi célba, nem úgy, mint a papírrózsa, melynek mindig papírszaga volt (és lesz), és mindig egészen közömbös volt (és lesz) minden iránt, ahogy Roithamer szerintem éppen ezért őrizte meg, a hűvösségéért, amibe mégis belepréselődött valami múlt, és főképp a figyelmeztetés, hogy ez a sorstalan búcsúfia is lehet memento, de csak amíg az ember nem faggatja, hogy mire?, lehet emlék, de csak, amíg nem kérdezzük, hogy pontosan mié?, és végül, úgy tűnik, hogy ezek a hártyapapírszerű szirmok maguk is a papírrózsát utánozzák, hozzá akarnak hasonlítani, elveszítve sorshordozó emlékkönyvi rangjukat, egyszerű papírrá szeretnének válni, pauszpapírrá vagy átütőpapírrá, esetleg selyempapírrá, és ha ez sikerülne nekik, lehetne belőlük még (ekrü) papírrózsát is hajtogatni akár.

ÁTÍRÁS

(Mort de A. D. vagy D. A. halála)
(S. B.)

A verskéziratok a forró
Szélben szálltak, mint a
Papírrepülők, és alküóni
Hangjuk volt, ahogy landoltak,
És a kutya ugatott, harmadnapra
Nyöszörgött már, rozsdás kis
Hangon, mint az alvadt vér, ,,ott
Lenni még”, csak test, és nem,
Huszonnégy önszúrás után a kádban
(Kissé mint Seneca vagy a
Vértanúk), nem lenni már, miközben
Mi hordtuk a negyedikre fel a
Meszet és a homokot, a szőrök közt,
A pórusokban megkötött, építeni egy
Új lakást, és közben az idő, ami
Belőle azt csinálta, és belőlünk ezt,
,,Eltűnni és maradni”, telt, mint

Beckett írja A. D. (tehát D. A.) haláláról,
Trógerolva itt, ott gyorsan bomlani,
Miközben (pendant que) a Canis Maior

És az a rég holt puli versenyt csaholt,
Sisteregve, s a vérfürdőkádban a test,
Mintha a Szentek Életéből volna, nagyon
Sötét és a kánikulában felforró vérben
Falta, Beckett írja így, a szentek életét,
Három napig (és az a ragyogó szakáll!,
Legalább valami keveset eltakart), pedig
A zivatar fölé kívánkozott, hogy elkapjon
Egy délceg fát, erős ágát, egy tanú
Hajlékát.

kép | adobe.com