Simon Balázs

ITT LEGALÁBB BÖLCSEN SÖTÉTEDIK…

1992 ősz

ITT LEGALÁBB BÖLCSEN SÖTÉTEDIK…

Itt legalább bölcsen sötétedik –
A falakat lassan, nyaldosva
Futja be a homály,
Mint kívül a repkény,
És úgy játszik a bútorok
Sötét lakkozásán, mint
Máshol a fény; hiába
Nyikorog az ajtó és
Sötét a hall, hiába
Őrzi magányát a szék örökre
Ülhetetlenül,
S az írógép hiába szórja szét,
Üti egymásra a betűket
Önhatalmúlag, sok éve már:
Mégsem ez a döntő,
Ami itt van, meg nem ítélhető,
Még van, de már elévült,
Mint egy alá nem írt tértivevény,
Mint sok nekem írt levél,
Amit én sose láttam,
S az Égi Múzeumba így került —
De bölcsen sötétedik, tűnik
Méltósággal, ellentmond némán,
És mosolyog: aki a széket
Csinálta, már nem él,
Talán a székében üldögél,
S neki jólesik, pipázik,
S a füst egy árnyalattal sötétebbre
Vonja a diófa pác színét…
A falra akasztott gyékény
Nem élte túl a nádvágókést,
De magába vette,
Terhes lett tőle, és
Megszüli majd, addig
A zöld és piros minták alatt
Egyre feszesebbre húzza szálait,
Miközben kívül szárad és törik…
Itt semmi nem működik.
Hiába dühöngök, megőrzi fölényét:
Nem szolgál ki, nem kezes,
Titka nincs, a bútoroknak sincs
Megállapítható stílusa, de
A gázkonvektor is beilleszkedik;
Nem mesélnek, történetük sem igen
Lehet, de bennük bölcsen sötétedik,
Ami nem kifürkészhető,
Megközelíthetetlenek, szűziesek,
Noha — talán — már öregek,
Végül megtörnek, tudják, hogy
Feladom, hozzáidomulok a priccshez,
Ami nyom, a takaróhoz, bár nem
Melegít, képtelenül elvékonyult,
(Pedig használva alig volt) —
Belenyugszom úgyis, mert tudom,
Hiába faggatom:
Tárgyaknak álcázott bálványok,
Buddhák, kővé vált istenkirályok,
Múmiák,
Az üresség arcát hordozzák
Szóra bírhatatlanul.

kép | glasseyes view, flickr.com