BOÁZ A KÁLDEAI ÉG ALATT
2000 január
Géher István 60. születésnapjára
„…mintha most azon a helyen volnánk, ahol a vesztébe futó világ mozgása még utoljára felgyorsul, mielőtt elérné a végső szakadékot. De valahogy mégis törpének látszanak. Mintha a köztünk lévő tér igazában idő volna: örökkévaló, megmásíthatatlan valami.” (Faulkner)
As I lay dying. Mintha Malraux Lázár című regényének alcíme volna. Mindig halogattam ezt a Faulkner-szöveget. Ilyen gyönyörű helyei ellenére. Kicsit úgy tekintve rá, mint amaz öszvérek: „meredt tekintetük átsuhan rajtunk – a szemükben olyan vad, szomorú, mélységes kétségbeesés, mintha a vastag, fekete vízben már megmutatta volna nekik szörnyű formáját a szerencsétlenség…”.
Igen, de ott, lapozok át hirtelen a Lázár végére, amit szintén oly soká, pontosabban egészen mostanáig halogattam, ott a sötétségben mintha „egy szemvillanásra felderengett volna az AIíz Csodaországban fakutyájának vigyora”.
legyőzni a veszélyt
„A folyam és a hegység közös tulajdonságaként azt említjük fel, hogy mindkettő veszélyes dolog, mely sokszor félrendszabályokra csábította és sokszor kétes helyzetekbe sodorta a védőt.” Írja Clausewitz A háborúról című csodálatos könyvében. A feladat tehát: legyőzni a veszélyt, ami az időben, a sodrásban és a halogatásban rejlik. A Lázár utolsó soraihoz érve, méghozzá ezúttal is csak feltételesen, provizórikusan és mintegy alkalmilag, ennek a megszólításnak vagy exergumnak a jóvoltából, végre megtudtam, hogy került Boáz a szövegbe, míg Malraux feküdt haldokolva.
Ez valóban egy igen nehezen védhető folyószakasz, de utána (vagy akár a végére) lehet járni. „… aztán engedd el magad, a sodrás majd levisz a kanyarhoz, mondta Cash. Simán partot érhetsz. Nem, mondtam, így is csak olyan vizes leszek, mint amúgy.”