AGAMEMNÓN
1992 tavasz

Nem az a későbbi, az az iszonyú pillanat érdekel, hanem
az, amelyikben a puszta kő már-már érzéssé, a testek
pusztasága fává, lombbá vált, és amelyik – és éppen ez –
halálos csüggedésbe, tűrhetetlen megaláztatásba és
acsarkodásba fúlt, miközben az Idő elfutott az „éj-
sötétbelsejű hegyek és a zajlózúgású tenger” között
s a nap már nem ragyogott, melegének puszta gyönyöre
nem simogatott, de a kéz üres maradt, adománytalan.
Csupasz és dolog-talan.
kép | Giovanni, flickr.com