A VONAKODÓ CETHAL PRÓFÉCIÁJA
1998 szeptember
Végig fönntartva a tévedés jogát vagy inkább kockázatát, írok Rába György új verseiről.
Bizonyos darabjai azt az érzést keltették bennem – és ez már régebben is előfordult velem, mikor Rába György verseit olvastam –, hogy allegóriákat szemlélek, és hogy a látszólag könnyen fejthető rébuszokban óhatatlanul el kell tévednem, úgy kell járnom felszínükön, mint egy romkertben vagy terepasztalon, melyet tervezője úgy épített, hogy miközben lovam könnyen győzi az akadályokat, én mégse érjek célba.
megdermedt őstájként
Ezekben az allegorikus versekben nem az elmesélt történet, nem az esemény vagy a végigfutó kép a lényeges, hanem annak érzékeltetése, hogy a kiragadott és mintegy lepréselt fabula egy jelentéshez láncolva hogyan veszti el eredeti életét, színét, hogyan sápad el, miközben magának a jelentésadás gesztusának halálosságát mondja el, noha nem erről szól, hanem mondjuk a vonakodó cethalról vagy a temetőjáró feleségekről vagy az egykor nyakba vett emberről, csak épp mintha mégsem ezeket a történeteket akarnák elmondani a versek, van bennük valami különös önkényesség, emblematikusság, a végigmondás váratlan kisiklásai, figyelmeztető elhangolások, a konvencionális értelem hirtelen felfüggesztése, mint például a temetős vers végén a „repülős” passzázs vagy a Négykézláb Nagy Frigyesben az ólomkatona vagy a „mohó régészek”, melyek mintha más történetekből villannának ide, és éppen erre illik nagyon is, amit Walter Benjamin ír: „az allegóriában a történelem facies hippocraticája megdermedt őstájként tárul a szemlélő elé… S amennyire igaz, hogy ebből hiányzik a kifejezés minden „szimbolikus” szabadsága, a megformálás klasszikus harmóniája… – úgy ebből a természetbe visszahanyatlott figurából nem csupán az emberi létezés természete szól általában, hanem az egyes ember életrajzi történetisége beszél rejtélyes jelentőséggel”.1 Mindig valami másról van szó, egy vonakodó cethalról például, de olyanról, akinek hurutos a gyomra, Jónás pedig „túltengő hormonú város”, és hirtelen a vörös kakas is kukorékolni kezd, ami egyszerre túl ismerős és zavarbaejtő: íme, az allegorikusan kezelt jelek, ezek a holtan visszamaradó tárgyak, melyeknek az allegória alkotójának önkénye ad jelentést, ezek a furcsa, szokatlan fénybe állított dolgok, melyek úgy vannak az örökkévalósághoz gombostűzve, hogy ők maguk már nem élnek, csupán annak a jelentésadó gesztusnak a révén, amely emblémáivá teszi őket.
Azt a melankolikus hűséget érzem ezekben az „allegorikus” versekben, azt a dologi világhoz húzó erőt, mely a dolgok szabadságát felfüggesztve, megteremti a „megdermedt őstájat”, ahol „a történelem menetének képe belevésődik a természetbe”,2 és így a természetből az emberi világ szenvedéstörténetének és bukásának halotti maszkját formálja ki. Úgy kopírozódik rá egy kirándulóhegy oldalára az „élet vadászata”, a hajsza, az „apró nyíl” árnyéka, a „névre szóló les” és végül a menedékház a tetőn, hogy a köznapi kirándulás végül sokkal élesebb dőlésszögű jelentést kap, ami viszont az eredeti életét, az esemény phüsziszét kioltja, az átrobajló szarvasünőt így nem a nyílvessző merevíti meg és változtatja mintegy kővé, hanem az allegorikus konstelláció a maga „rejtélyes életrajzi jelentőségével”, ami attól rejtélyes, hogy a maga igazi természetét nem hagyja látni, hanem beleírja egy rébuszba, aminek talányosságán cseppet sem enyhít megfejthetősége, hisz csak az adott embléma, a vonakodó cethal, az „alakoskodó tenger” vagy az „emlékezetes bűvészparádé” értelmezése után tárul elénk igazán a történelem (és az egyes ember, a versbeszélő saját történetének) megdermedt őstája, mert az „allegória írásjellegének” lényege, hogy „rögzített kép és rögzítő jel egyszerre”.3 Ha tehát megfejtjük a jelet (vagy inkább a jelek viszonyrendszerét), csak annál rejtélyesebb lesz a kép rögzítettsége, az, hogy éppen így van, hogy vörös kakas és repülő, hogy plüsskutya és „Pavarotti kitelő teste”.
mindvégig titokban
Az új versek egy másik csoportjában olyan „öregkori” költészet kimunkálásának szándékát éreztem, mely az öregkoriságon, az öregkor (költői vagy kolonoszi) toposzán allegorikusan túllendül. Ezekben a versekben nem a szöveg retorikai struktúrája allegorikus, hanem az a magatartás, mely a késői Arany vagy a késői Vörösmarty némely villanását, költői egzisztenciájuk lenyomatát úgy építi a saját szólamba, hogy érzékelteti, a „két itatóspapír közé” préselt RGY egy „mezéről” van szó, miközben az allegorikus truvájok meghökkentő technikája, ami a fatörzsből csőlakót, az óvodásból papírsárkányt, a középületből csatahajót és a használt buszjegyből lottószelvényt csinál, továbbra is, mondhatni mindvégig titokban marad, megfejt(het)etlenül és botrányos közvetíthetetlenségben.
Ez a melankolikus öregkorszemlélet képes az öregkorba állandóan visszalopni az ifjúkort, az erő tűntébe az ifjúi fogak alatt hersegő időt, azt az érzést, hogy „görgeteg, ami elsöpört / s ajándékul megint a kezdet”, hogy férfitársak közt mulatság volt az élet, noha ez csak bizonyos értelemben igaz. A versvilág szemhatárán ennek az ellentmondásnak, az allegorikus jelentés abszurdumának és botrányának eksztatikus fölhabzása történik, és a „nyers inger” minden történelmi tapasztalaton és ressentiment-on, lelkiismeretfurdaláson és bölcs kiegyenlítődésen túlcsapó ditirambusa, amit a szövegek persze betaposnak és széttördelnek, lelassítanak és parodizálnak, visszatessékelve az Arany János-i, a lemondó és számvető hangba, miközben valami (más) mégis fölmered ebből a szövegsíkból, előtűnik egy méreteiben sokkalta nagyobb, vajákos, mondhatni mitologikus lény, a „földbe dalolt óriás”, aki önkívületének zenéjét a holdra pengeti, aki „nap nap után egymaga varázsol”, és ez mindvégig, ezeken a pontokon is rezignáció, de ugyanakkor egy nem titkolható, szertelen életvágy és életerő feltombolása is, az erdő szilénoszi eksztázisának villanása, mely a történelmet is magába veszi – „Történelem álöltözékben / énemben lakik” –, de úgy, hogy „énemmé forrott töredék természet” lesz, „eleven hús”: a Rába György-i „kapcsos” „kihúzott tüskéi”.
Ez a líra nem kopár, lecsupaszított, inkább ősvadon, melyben a „női akt” a „nemzetek fölötti nyelv”. És amikor az öregkor maradék étkéről beszél, a „megpörkölt szöcskéről” és „az ágon megsült vadalmáról”, eszembe jut ez a sor is: „mormold el egy pogány titkod / meglásd tüzes szirmot bontok”. Az itt megszólított Te immár maga az erő, a „létté levés folyamata” (Platón), melyben az átélt Történelem negativitása és a személyes történet negativitása, a különböző vektorok mentén fölaprózódó tagadások és súrlódási együtthatók, mint egyetlen hatalmas fókuszban, a napraforgó színes tányérjában vagy a nimfa ölének elvillanó háromszögében összegyűlnek, és átváltoznak voltaképpeni negativitássá, „ami azonban nem egy pozitívnak vélt létállapot visszája, hanem maga a lét, maga a tökéletes pozitív valóság”.4 A Belső dialógus című versben olvasható: „átkelésen miért gondolkodom / a túl foglalkoztat és az előttem / kézhez az én tárgyul miért nem áll / próbálom hozzá ezt meg azt a háttért / kilétét miért nem vallja ki már”. Az idézett öt sorban szinte hemzsegnek a filozófiai beszédből ismert kategóriák, de sűrű szövedékükön mégis valami egészen más csillan át, nem a tudás, hanem a pátosz, vagy inkább az a mód, ahogyan kölcsönösen egymás tárgyaivá lesznek, az a szenvedély, melyben „az élet és a halál másodrendűvé válik a létezés valóságához képest”.5
Ebben a (tudott) pátoszban pedig a túl mintha nem a túlpart volna, nem a transzcendálás, vélem az új versek alapján, hanem az én titáni elsőbbsége saját kilétével és végül kézhezálló (?) tartalmával szemben.
Ennek a karneváli érzésnek a logikája a versmondat olvasására tett saját kísérletem alapján talán ilyen lehet: ha átkelésen gondolkoznék (de miért tenném?), a túl foglalkoztatna, az előttem, és az, hogy az én most még nem kézhezálló (de miért is lenne az?); és ebben a gondolatkísérletben ruhákat, díszleteket, hátteret próbálgatnék hozzá, egy tragikus színpadot, és türelmetlenül kérdezgetném, faggatnám kiléte felől, véget akarva már vetni ennek a túl hosszúra nyúló alakoskodásnak, ennek a „lezárt regénynek”, melyben a tragédiák immár „nem jelenvalók”, ennek az örökös újrarendezésnek, amelyből épp csak a címszereplő hiányzik.
felrobban
A versmondat így olvasva a „miért” gyújtózsinórján keresztül végigég, felrobban, mintha alá lenne aknázva egy olyan retoréma által, mely hamis előfeltevésen alapszik, talán azon, hogy „ha az én kézhez álló” és „túl” lesz, akkor „ki-vallja titkát”, vagy fordítva, egy olyan gondolkodást tesz kérdésessé ez a „miért?”, amely éppen azért nem tudja kézhez állóvá tenni az ént, mert transzcendálni akarja „túl” és „előtt” felé, holott a „szózat felderítetlen”. A „miért” tehát egy körkörös olvasás hívószavaként emelkedik ki az aktuális grammatikai síkból és önnön grammatikai funkciójából.
A vers központozatlansága, mely megengedi ezt az értelmezést is, arra figyelmeztet, amire Rába György költészetében mindig, de itt például különös erővel, hogy a szöveg (logikai) tagolása döntést igényel, értelmezést, amit viszont olyan retorikai és logikai beidegződések szerint futtatunk végig a szövegen az olvasás lineáris aktusával, melynek a szöveg innenső és túlsó partja(i) közötti sokirányú, ide-oda csapódó közvetítések ellentmondanak, előre olvasva ki akarjuk erőszakolni a szövegből a titkát, „kézhez állóvá” akarjuk tenni, egy végső színpadra akarjuk állítani „énjét”.
Ezzel szemben a szöveg (és énje) „szívesen csatangol a Duna másik partján / ám sosem árulja el, melyik az a másik”, és olyan, mint a tenger, függönye fölgördül, majd lehull, és közben végig nyílt marad, föltűnik a föld, a vég(kifejlet), a menedék, a FINIS, amit az olvasás hajója már eleve megcélzott, de hiába, egy újabb görgeteg, egy visszacsapó hullámmozgás új(ra) kezdetet teremt, ami a versbeszédet visszafelé központozza a maga titáni (üdv)rivalgásával, miközben az a másik egyre előre sodorja és a túllövéshez kapcsolja, mely „bő matériájának estjén / dicsőségének végzetével” (és végeztével) van, és „látja jelet véstek már küszöbére”.
ma mi van
A központozatlan Rába György-i versmondat tehát egyre inkább az lesz, ami: abszolút jelen idejű, eksztatikus végigmondása önmaga megismerésének, jósmondat, mely nem azt mondja meg, hogy holnap mi lesz, hanem hogy ma mi van, (tudott) pátoszával szinte folyamatosan érzékeltetve, hogy nem az időnek, hanem önmagunknak vagyunk kiszolgáltatva, így a jövő, ahogy a múlt is, bennünk van.6