SIC ITUR AD ASTRA
2002 július
Uszadékfa. Ahogy a kéz hozzáér,
Fellobban és elsistereg. Hideg a tűz, de
Izzik a jég, az álom füstölgő lánggal
Ég, és súlyos jégcsapokként csüng
Alá a gyönyör. Gyakran álmodom azt, hogy
Röpülök: a közeli, a végső távozás
Kasszandra-jóslataként. Mámorban
Ritkán volt részem, az örömöt úgy
Kortyolom, mint csontszáraz bögre fenekéről
A vizet; hiába emelem fejem az égre,
Nem látok mást, csak pocsolyák tükrén
Őszszakállú csillagokat; riadtan csikorog
Talpam alatt a Hold, mint száz és száz
Megkínzott lelkiismeret. A befagyott tavon
Ólomcsizmában botolva messze nem jutok,
Amit elkövettem és amit nem: megannyi rianás:
Jég sebe; és csak húz, húz le a mély, hogy
Elsüllyedjek kezdetemig, ha voltam egyáltalán valaha.
Vakon és süketen, bűnöm összes súlyával
Rozoga mankómra nehezedve (a vak és
Süket időben) így jutok el a csillagokig;
P. S. (post scriptum) (nomen est omen);
Sic, sic, sic itur ad astra.