SEMMISÉGEK FEDEZÉKE
2002 augusztus

Azután megtanultam a kicsiségekbe menekülni, és megszerettem biztonságukat. Anyám élt így sokáig, amikor magára maradt.
Apró munkák, amelyek megnőttek, és meg is védtek, én pedig programmá érleltem a taposómalmot. Lehúzódtam a tárgyak világába. Befogadtak. Lassan az embereket és az emberi viszonyokat is tárgyakként kezeltem, mert így könnyebb volt köztük eligazodni. Nem akartam észrevenni, hogy ezzel torzókká válnak – köztük magam is.
Megpróbálom pontosan elmondani, mire gondolok.
Megtanultam a mosóporok illatát. A zoknimosásra koreográfiát gondoltam ki. A vízcsapokat – külön a hideget, és külön a meleget – gyengéd érintéssel nyitottam ki. Tervszerűen teregettem a ruhát, számítgatva, hogy szárad gyorsabban, s kihasználva minden zsebkendőnyi helyet a kötélen. Mozdulataimat néha szándékosan lassítottam, megtanultam ízlelni célszerűségüket. Megfogtam, simogattam a falat, mintha szóra akarnám bírni. Arcomat az ablak hűsítő üvegéhez nyomtam. Jelentősége lett: hogyan hajtom be a papírpénzt tárcám rekeszeibe, más-más helyre persze a százast, az ötszázast, és a húszasokat. Úgy éreztem, táskám fogantyúját fordítva jobban esik fogni: lábam felé nyíljék a teteje; a másik helyzetben évek óta megkopott a fül hajlata, túlságosan belesimult tenyerembe.
A mosogatás technológiája valóságos üzemszervezést kívánt. A nagy, lapos tányérokkal kellett kezdeni. Ez általános elvnek volt elfogadható, hacsak nem akadt a szennyes edény között ritka darab. Öblítés után ezeknek a tányéroknak kellett a szárító rács bal hátsó soraiba kerülniük. Természetesen gondosan ügyeltem az optimális dőlési szögre, ami a lecsurgás mechanizmusára volt nem elhanyagolható befolyással.
A varrásnak külön szertartása van. Elsősorban a tűk! Nem szeretem a kicsi tűket, ám a túl vastagokkal nehéz szépen felvarrni például a nadrágkoptató visszahajtását.
Csupa kicsi furcsaság, amit talán csak akkor veszel észre, ha valami nagyobb valamiben hiányt szenvedsz. A hiányérzet tanít különös gyengédségre a tárgyak – és az állatok iránt.
És társakat teremtesz magadnak makacs vággyal a semmiből is. Magadhoz édesgeted, megszemélyesíted, felöltözteted lélekkel, és válaszokat adsz nem létező ajkakra. Ebben az átváltozásban új szerepet kap lakhelyed, új képet ölt a régi utca, a megszokott környék, élettel telik meg a járművek futkosása, még az aszfalt szürkesége is árnyaltabb lesz: észreveszed rajta a gödröket és lejtőket, tudod már a víztócsák sötét csillanásainak vaktérképét is.
Lesznek kedves és idegen épületeid. Egyre többször nézel fel a körúti házak felső párkánydíszeire, amíg vársz a buszra. Összehasonlítgatod a kapualjak benyílóit, észreveszed a kilincsek formagazdagságát. Eltűnődsz, hány kéz markolhatta az elmúlt ötven vagy nyolcvan év alatt ezeket az ormótlan vaskilincseket.
Vannak helyek, ahová már-már tudatosan térsz vissza. Ha teheted, éppen azon az utcán gyalogolsz végig, mert beszélgetni akarsz a házakkal és az ablakokkal.
Csodálatos dolgokra taníthat a kicsiségek világa. Megérted, hogy te vagy a tárgyak és jelenségek lelke is. A szilárd formák meglágyulnak, a kemény kontúrok jótékonyan elmosódnak.
Hogy a vonatok élnek, már kisfiú koromban tudtam. Volt szívük, hangjuk, szemük, és volt nagy erejük, sok lábuk, amelyek kerekeknek látszanak. Gyomrukban tűz égett, és mindig oda vitték az embereket, ahová azok szerették volna. És a vonatok soha nem féltek semmitől.
A hidak közül a Ferenc József hidat szerettem legjobban, pedig akkor már Szabadságnak hívták, amikor hosszú évekig naponta átmentem rajta. Biztosan a reggeli nap miatt lett a legkedvesebb. Annyiszor láttam a varázslatos acélívek mögött izzani a decemberi napot, amikor a rakpart felől kora reggel a térre érkeztem. Szerettem volna az Erzsébet hidat is, de csak romjaiban láttam. Így is megcsodáltam a pesti parton meredő pompás kapuzatot és a zuhanásában is lenyűgöző láncköteget, amint meredeken eltűnik a Dunában. A villamosokról külön kell mesélnem. Minden más járműnél jobban szerettem, és szeretem ma is.
„Kopott sínen jajdulásuk”-at éppúgy, mint modern suhanásukat a gumipárnás vágányokon. Egyetemes rokonság vagy sorsközösség köti őket össze az egész világon. Camus algíri külvárosi villamosa, a meredek kaptatókon is fürgén futó prágai kocsik, az elegáns, kék zürichi szerelvények, a félelmetes ricsajjal száguldó harkovi villamosok, vagy az ugyancsak piros lembergi ikertestvérek. És a gdanski tengerparton zakatoló 4-es villamos meg az ódivatú lisszaboni szóló kocsik – egy szál drót áramszedőjükkel mint valami játékvasút reklámjai –, sőt a Buenos Aires-i hosszú pallós, zsúfolt, tarka társaik és a San Franciscó-i „múzeum-villamos” egyke kocsija mind-mind valahogy testvérei a pesti sárga villamosoknak. Hogy mi ennek a tagadhatatlan közösségnek a rejtélye? Talán hogy mindenütt a világon a legolcsóbb közlekedési eszköz. Sínjeikkel, felső vezetékeikkel a városok acél, réz véredényei. Vagy a villanymotorok surrogása? Vagy a kocsik lengő-ringó táncjátéka kedves?
Az első villamos csikordulása foszlatja szét a hajnali álmok függönyét, s az első csengetés jelzi a „józan robot” kezdetét – de az új nap új hívását is, egy kicsit az új remények ébredését. S az utolsó éjszakai járatok viszik „haza” a hontalanokat, a metropolisok gazdátlan lelkeit – maguk is lakásul szolgálván a bolyongóknak.
Hát így épül a semmiségek vára: házakból, utcákból, hidakból, lakásod, konyhád tárgyaiból, villamosok rokonszenves testvériségéből, fák és madarak díszletéből, helyek, mozdulatok, hangulatok szövetéből – nyugtalan lényed milliónyi visszavert sugarából.