(A VITORLÁSOK)

A reklámújságból hajtogatott vitorlásokat akkor sem szedte le
senki, amikor mindent kihordtak, és először a nagyobb darabokat,
aztán a kisebbeket is fölpakolták egy ponyva nélküli teherautóra.
Az utolsó hetekben A., amit csak tudott, elintézett maga körül.
Közben a szokásosnál is sértődékenyebb lett, úgy érezte, nem veszik
igazán komolyan, amiért tartja magát, és egy-két órára föl tud kelni.
Aztán hirtelen fogyni kezdett az ereje. Szinte egész nap aludt,
és amikor fent volt, látszott rajta, hogy egyre rendszertelenebbül
jutnak eszébe a dolgok, mintha lábjegyzeteket fűzött volna
jól ismert történetekhez: figyelmeztettem, hogy ne azt a pulóvert
vegye föl, amikor elvitték; anyánk meg szerelmes volt a nővérembe
(mindig rövid ö-vel mondta), pedig tudta, hogy hazudik; bezzeg
mikor üzentem érte, nem volt érkezése, hogy segítsen kimosni a szarból.
A kórterem ablaka egy kertre nézett. A hajnali fagyokat néhány nap
alatt söpörte ki a nyár, és a temetés után, miközben az élők az üres
tányérok és a cserélődő üvegek fölött tikkadoztak, üvöltött a slágerzene,
mindenki egyetértett abban, hogy a lakást azt el kell adni. A vitorlásokat
nem kegyeletből, hanem feledékenységből hagyták ott. A. még több mint
fél évvel a halála előtt hajtogatta őket D.-nek, az egyiken bicikliket,
a másik kettőn húskészítményeket reklámoztak, D. pedig mind a hármat
kiragasztotta a falra, és azt játszották, hogy a piszkos-barna tapéta a tenger,
a hajókra pedig bárki felszállhat, akinek kimondják a nevét. Az étteremben
közben gyülekezni kezdtek az esti vendégek. D., ahogy nagyobb társaságban
mindig; most is elaludt az anyja ölében, pedig hátra volt még, hogy
néhányan kifejezzék fölháborodásukat, amiért X. nem jött el a temetésre,
valamint hogy kitárgyalják a pap beszédét, mialatt a pincérek nem győzték
értésükre adni, hogy ideje lenne távozniuk, és ne csodálkozzanak,
ha számlázáskor kicsit vastagabban fog majd a ceruza.

kép | Aba-Novák Vilmos: Csónakok